Friss életjel

Aranyosak az új cicáim, mi?

De nem is ez a lényeg.

Évszázadok óta nem írtam ide friss bejegyzést. Még mielőtt valaki örülne, hogy végre-valahára hoztam új fejezetet, nos... Az illetőt ki kell ábrándítanom, mert nem. Ez a blog olyan nekem, mint egy napló, ahova az egyetem elkezdésekor a történetem fejezeteit töltöttem fel, néha közbeiktatva egy kis életleírással. Aztán nem volt időm, majd később nem is akaródzott ezzel az egésszel foglalkozni. Ha eszembe jutott, mindig csak a tudatom hátuljába sepertem, hogy "majd egyszer eljutok idáig is, hogy ezt folytassam". Őszintén szólva... Kezdetben a fejezetek írása szórakoztatott, de magamnak csináltam, nem közönségnek, aztán eljutottam arra a szintre, hogy el kezdett érdekelni más véleménye, meg elkezdtem én is mások blogját böngészni. De tudni kell rólam, hogy amilyen hirtelen fellángol bennem a szenvedély egy hobbi iránt, olyan hirtelen el is apadhat az egész. Minél inkább bennem volt, hogy haladni kéne, írni kéne, adni kéne valamit azoknak, akiket érdekel a történet, annál kevésbé akaródzott folytatnom bármelyiket.

Lehet szerény személyem élete nem érdekel senkit annyira, mint a kitalált karaktereimé, de akkor is írni fogok ide most néhány bekezdést. Most télen fejeztem be a BSc-t és februárban kaptam meg a diplomámat (anyagmérnök szak, vegyipari technológia szakirány). És ebben a félévben neki is kezdtem az MSc-nek. Ezen a féléven kívül, aminek mindjárt vége - és jön a vizsgaidőszak -, még három van hátra, aztán kilépek a bizniszvilágba. Vagy hát remélhetőleg az iparba.

Ami azt illeti, MSc-n alig van órám, heti 3 nap, akkor is max 3-4 óra egy nap. Szóval van időm. Hogy miért nem írok? Mint mondtam, a szenvedélyem dolgok iránt hol fellángol, hol kihuny. Olvasni továbbra is szeretek, a könyvek gyűjtése mellett már van egy Kindle Paper White-om is, amire rátölthetek e-bookokat. Az érdeklődésem az utóbbi 1 évben inkább a League of Legends nevű online játékra terelődött, ezt néha megszakította 1-1 rpg, vagy egyébfajta játék iránti lelkesedés. Lassan odáig is eljutok, hogy befejezzem a Dragon Age Inquisition-t. És persze túlfűtött sorozat- és animefaló is vagyok (meg alkalomadtán 1-1 hétre kitör rajtam a "dorama-t akarok nézni" vágy is). Csupa-csupa haszontalan dolog, igaz?

Ja és, említettem, hogy végre eljutottam odáig, hogy elmenjek az első vezetés órámra? Elég ijesztő a dolog, a magam részéről kételkedem benne, hogy valaha is megtanulom az autónak nevezett ördögi szerkezet irányításának módját. De azért reménykedek.

És persze a legfontosabb: boldog, stabil párkapcsolatban élek (már egy ideje). Az illető egyik évfolyamtársam, szóval... Közös ismerősök, közös élmények, Ő most fog végezni. Én meg kvázi átköltöztem hozzájuk a kollégiumból - ahol elméleti szinten még mindig lakom -, és itt tengetem mindennapjaim többségét. Valahogy nem is akaródzik kimenni a házból. Jófej a családja, van 3 kutya, 3 macska, akikkel az ágyban is hempereghet az ember. Persze ez nem mindenkinek fontos, de én annyira imádom az állatokat, és odahaza hiába vannak nekünk is, velük nem csinálhatok annyi mindent, nekik több dolog is meg van tiltva, amit itt szabad... Mint az ágyban alvás. Velem meg a barátommal. Hármasban.

Egyszóval a lehető legjobban érzem magam, és szinte csak vagyok. De nekem jó így, kényelmes.

Most, hogy mindezt kiadtam magamból, következzék, amiért is írom ezt a bejegyzést.

Szóval, nem szándékozom végleg abbahagyni az írást. Csak takarékra raktam az elgondolást, de a fejemben még mindig meg van a történeteim alapja, a befejezése, amit egyszer meg akarok valósítani. És talán ma meg is tettem az első lépést e felé. Elővettem az "Egy párduc vére" eddig elkészült tizenhárom fejezetét, és tegnap éjszaka, ma délután meg este nekiálltam rendbe szedni. Átolvastam, kitöröltem részeket, néhol átfogalmaztam, néhol írtam új sorokat, új gondolatokat. Ettől persze nagyjából ugyanaz maradt. A párbeszédek helyesírásán változtattam. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, de egyelőre elégedett vagyok. 

Kész a folytatásra.

A megváltoztatott doc-ból csináltam egy pdf-et, amit feltöltöttem a Google Drive-omra, és itt, a fejlécen behozható "draer"-es oldalra felraktam a linkjét. De itt is megpróbálom megosztani.

Egy párduc vére (13 fejezet)

A folytatásról annyit, hogy egyelőre nem tudom mikor kezdek neki, de most van hozzá kedvem. Ironikus, hogy közben most nem szabad ezzel foglalkoznom, mert egy beadandót kell megcsinálnom, felkészülni pár zh-ra, valahogy megtanulni a Differenciálegyenletek című tárgyat... És vezetni.

De úgy érzem, ha egyszer leülök a Word elé, akkor a mondatok csak úgy folyni fognak belőlem. Talán jó, hogy egy ideje pihentettem az írást. Újra elkaphat a szenvedély.

Nem ígérek semmit, most megint olyan hangulatom van, hogyha haladok is a történettel, akkor azt elsősorban magam miatt teszem. Nem akarom, hogy toporogjanak a folytatásért, ezért egyelőre nem is reklámozom senkinek sem, aki korábban olvasott, hogy esetleg számíthat erre-arra. Ha valaki esetleg erre téved, akkor az tudni fog a megváltozott helyzetről.

Elég is ennyi, most búcsúzom :)

Barátom hozzáfűzése a bejegyzéshez: "Írd meg, hogy csak a kutyák miatt vagy velem. Engem csak kihasználsz, aztán velük fekszel egy ágyba." - Ezért a vigyor a fejemen.

Sorry...

Oké, szóval előre meg utólag is bocsánatot kérek.

Legutóbbi bejegyzésemben azt ígértem, hogy még a nyár végén írok és teszek fel új részt az "Egy párduc vére" c. történetemből, de ebből sajnos nem lett semmi.

Utálom, hogy így van, de egyre kevesebb ambícióm meg időm van ezzel foglalkozni. Valószínűleg életem műve lesz, ha egyszer rászánom magam a befejezésre, de hogy addig mikor jutok el, az tényleg k*rvajó kérdés.

És ugye szokás szerint az egyetem mellett nincs is időm ezzel pepecselni. Nem tudom ki találta ki, hogy ahogy a félévek múlnak úgy lesz egyre egyszerűbb a képzés, mert esküszöm többet szívok most kevesebb tárggyal, mint ezelőtt. Nem ééértem, de komolyan. Na meg a másik fő ok, hogy órák után miért nincs erre időm: elkezdtem a jogsit. Ideje volt már így 21 évesen, erre én is rájöttem, és most egy hétből 3 éjszakát el is vesz ez tőlem. Szóval annyira nem élvezem most az életem, de ezen is túl kell egyszer esni. Ha más képes rá, csak megy nekem is. Legalábbis eddig nem voltam analfabéta semmihez sem. Szurkolok, hogy most se legyek az.

Tényleg sajnálom, tudom, hogy van olyan, aki már olvasná a folytatást, de nyomás alatt úgyse teljesítek jól, és eleve a magam kedvéért kezdtem el leírni a történetemet, szóval nem fogok összecsapni valamit, csakhogy legyen min csámcsognia az éhezőknek. Igazán írni úgyis akkor tudok, ha a kedvem meg az ihletem is megvan hozzá, és most épp nem ez a szenvedélyem tölti ki a gondolataim nagyobbik részét. Tudom, túl szeszélyes vagyok, lehet a csillagjegyem átka, vagy ilyen elfuserált vagyok alapból, de nálam ez már csak így megy, túl makacs vagyok ahhoz, hogy olyat csináljak, amihez épp nincs hangulatom. Oké van ez alól kivétel, de hát amíg az ember tanul, ez már csak így megy.

Szóval: egyszer valamikor a közel, de valószínűbb hogy távoli jövőben haladni fogok ezzel, sőt, talán megszáll valami és mint a kezdet kezdetén, ontom magamból a fejezeteket, de addig senki se számoljon velem. Most még azt sem mondom, hogy a téli szünetben, vagy a nyáron hozok valamit, mert lassan a szakdolgozatomra kell készülni, és tekintettel arra, hogy bármit és bárkit képes vagyok félredobni a cél elérése érdekében, így jobb ha nem ígérgetek.

Legalább senki sem vár hiába. Ki tudja, talán a történetünk úgy ér véget, hogy sok-sok év múlva majd kezemben tartom az általam már tökéletesnek ítélt "Egy párduc vére" példányomat - valószínűleg saját pénzen csináltatom meg, mert úgy senki sem nyúl bele, meg amúgy sem érdekel az írói karrier, és ha határidőre kéne dolgoznom a folytatáson, tuti gumiszobában végezném - és a hű követőimnek/érdeklődőimnek küldenék egy-egy példányt, hogy végre láthassa Tiff és Raazel sorsának alakulását. Aztán megszülném "Az érintés ára" befejezését is.

Esküszöm, a bakancslistám kiemelkedő helyét foglalja el, hogy ezeket egyszer megcsináljam. De a világon annyi minden van, amivel még foglalkozni akarok, nem tudom megállni, hogy ne próbálkozzam egyéb újdonságokkal. Élni is kell, nem csak álmodni más életéről, és papírra vetni azt. Főleg az én koromban :D

Aztán meg, a világháló tele jobbnál jobb amatőr bloggerekkel, akik hasonló történeteken dolgoznak, úgyhogy ajánlom, egyelőre nézzetek szét köztük. Csak ne azok olvasótáborát gyarapítsátok, akik OneDirection mániában szenvednek... Bevallom, van egy facebook csoport ahol lehet blogot népszerűsíteni, és én ott szoktam csemegézni, ha van időm, hogy milyen újdonságok vannak, de esküszöm, na AZ MOST EGY BORZALOM. Még csak nem is azért, mert ezek a szerencsétlenek képzik a férfi ideált (Harry és társai), de amilyen helyesírással, meg eleve amilyen "kiemelkedő" szókinccsel vannak ezek a történetek megáldva... Siralmas. De lévén, tinédzserekről van szó, na meg manapság a chatnyelv a nyerő, nem is lepődöm meg. Így is van olyan, a saját környezetemben, aki nem érti meg amit mondok, mert szerinte külföldi szavakat használok... Persze a dolog megoldása az, hogy én szoktam könyvet kinyitni, nem csak pornómagazint, és olyan családból származom, ahol a szülők próbálnak minél nagyobb szókincset átadni az utódoknak. Na mind1...

Nem az egyéni véleményem a lényeg, azt úgyis hangoztatom a karaktereimen keresztül.

Várjatok nyugalommal, és egyszer meglepek mindenkit. Addig meg szimplán helyzetjelentésre használom a blogot, hogy tudjátok, igen, még élek, és nem feledkeztem el senkiről sem!

XoXo

Hírek a nagyvilágból

    Hei!

(a kép júniusban, a 21. születésnapomon készült, amit 3 sikeres vizsga után ünnepeltem egy vödör vodka-naranccsal... de nem ez a lényeg)

Egy: sajnálattal közlöm, de új fejezettel most MÉG nem szolgálhatok!

 Hogy miért nem? Nos, menjünk sorjában.

     Legutolsó bejegyzésem ugye februárban látott napvilágot, és akkor is csak pár darab, a történeteimhez kapcsolódó képpel tudtam az olvasóim megörvendeztetni.

Mint akkor írtam, az elmúlt egyetemi félévben szakosodtam, és így utólag valósnak tetszett az a benyomásom, hogy nem lesz ez egy sétagalopp.

Szakirányonként volt ugye 2-2 darab órám, amik kitettek külön külön vagy 9-10 órát, továbbá egy szakirány jut egy napra, szóval a kedd-csütörtököm így szépen ki volt lőve (már csak azért is, mert esetenként még a szakirányos óra előtt volt törzsanyagos előadásom). Emellett ugye voltak alaptárgyaim is az évfolyamon belül, szóval nem igazán tudtam volna mikor leülni írógatni, már csak azért is, mert, amikor kevesebb órám volt, akkor meg azzal ment el az időm, hogy tanuljak másnapra, jegyzőkönyvezzek, vagy féléves feladatot gyártsak, esetleg még fordítsak is műszaki témában bizonyos tárgyakra (komolyan, nem hittem volna, hogy egy nyamvadt oldal fordítása és ÉRTELMEZÉSE elveszi a napom felét).

Igen, szóval tökjó mérnöknek lenni... :D

      És akkor a mechanikai csodáiról még nem is beszéltem, pedig miután 2 bukás után harmadjára kaptam egy HÁRMAST vizsgán, már nyugodtan kijelenthetem, hogy "A mechanika csak játék az erőkkel".

Aztán - ha már szóba került a vizsgaidőszak - hát ez is jó kis szívatás volt nekem, de a szülihetem csak meghozta a várva várt eredményt (mechanikaaa és társai), szóval a végére csak teljesítettem minden felvett tárgyam, és még ebben a félévben lett az eddigi legjobb az átlagom is. ^.^

Ez az időbeosztásomra annyi hatással volt, hogy a téli szénszünet miatt csúszott a szokásos dátum, és június végén végeztem VOLNA, ha nem végzek hamarabb másfél héttel, de akkor meg elmentem fesztiválozni, ahol az ember köztudottan nem egy füzetbe jegyzeteli a felmerülő gondolatait. :)

     Gondolhatnánk így, hogy akkor már majd egy hónapja ülök a babérjaimon, de a feltevés sajnos nem helytálló, mivel 4 hetes nyári gyakorlatom van, amivel ezen a héten fogok végezni. Tiszaújvárosban, a Columbian Tiszai Koromgyártó Kft.-nél töltöm manapság a napjaim, és fedezem fel az ipari korom gyártásának minden csínját-bínját. Oké, valójában egy szobában vagyok az üzemvezetővel, a technológiai mérnökkel és az energetikai mérnökkel (aki a konzulensem), egyszóval a termelési oldal nagyfiúival, akik szépen kikupáltak engem az itteni technológiából. Ez lenne amúgy az általános tudásanyag, aminek konkrétan az én szakirányomhoz kb semmi köze, de azért munkásruha-sisak-védőszemüveg kombóban jól elmászkáltam az üzem területén elég sok napot (azt ugyan nem bánnám, ha a silók tetejére többé nem kéne felmásznom, mert kicsit ijesztőek ezek az üzemi létraszerűségek).

Nahát, és akkor még ott van az, hogy kaptam feladatot is ez időre: a gőzrendszer és a kondenzvíz-rendszer feltérképezése és modellezése grafikusan.

Egész egyszerű feladat, mondanám, hiszen az adatok begyűjtése után ugye csak rajzolnom kellett, de hát ugye a cégnél nem úgy van az, hogy én nekiállok az általam jól ismert programokkal szerkesztgetni, nem biza', mert annyiból választhattam, hogy Paint vagy Excel. Mert egyszerűen nincs más. Még CAD se (nem mintha ezt bánnám, úgyis kitépném a hajam rajzolás közben). De azért na...

Kezdetben ugye szerettem volna visszapillantó-díszt csinálni annak a golyóiból, aki ezt így kitalálta. De a végén csak kikötöttem az Excelben, és jelentem, most már nagyon pro vagyok benne. Már csak azért is, mert kaptam pár - Berci által úgynevezett - "favágómunkát" is, aminél (szintén Excelbe) kellett 600féle adatot gyűjtenem, és azokat diagramon ábrázolni. Aztán, most a héten készítem a jegyzőkönyvet és a prezentációt a gyakorlatról. Közben meg a fejemben sikítozok, mert az istennek nem tudom az oldalszámot a megadottra csökkenteni. 10 oldalba sűríteni mindent, amit itt csináltam, és tanultam, egyszerűen képtelenség. Főleg ha képeket is illesztek a szövegbe -_-

      Szóval, most, hogy az életem utóbbi részét ilyen szépen összefoglaltam, akkor rátérek a történeteim folytatásának témájára.

Tehááát: van egy, azaz EGY darab többé-kevésbé szabad hónapom, amikor annyit ülhetek a popsimon, a képernyő elé szögezve, amennyi csak jól esik. Persze hónap végén remélhetőleg megint szervező leszek az egyetemi gólyatáborban, meg elképzelhető, hogy pár egyetemi barát Miskolcról leruccan ide, mikor anyum és húgomék Görögországban lesznek (én értelemszerűen itthon maradok), de amúgy időm, mint a tenger.

Tervbe van véve, hogy "Az egy párduc vérét" fogom folytatni, mivel szemmel láthatóan arra van ráhangolódva a többség. Lelőni új infót a történettel kapcsolatban most nem fogok semmit sem, de annyit elárulok, hogy mikor időm engedte, elkezdtem átnézni a már kész fejezeteket, és vannak apróbb átalakításaim mind szövegileg, mind küllemileg. A Silex és a Gyöngyházfény átalakítása már készen van, a Draer még folyamatban, mivel ez hosszabb, és ha mind készen lesz, akkor újra feltöltöm majd őket data.hu-ra.

Aztán elárulom, hogy van egy új történetötletem, ami kivételesen nem fantasy lenne, hanem inkább krimi. Az írói stílusom persze maradna a mostani, csak természetfeletti nélkül. Ennek azonban a megvalósítása, vagy akár csak a prológus megírása viszont eléggé eltolódik, hisz, mint mondtam, Tiff és Raazel történetének folytatása a jelenlegi kitűzött cél. De no para, amit már kigondoltam az új story-val kapcsolatban, az szépen le van gépelve, ami meg még eszembe jut, azt majd biggyesztem bele a dokumentumba. :)

     Rövid figyelemfelkeltés ezzel kapcsolatban: (cím egyelőre: "Felemésztve")

     " A szívemen már nem eshet nagyobb seb, a testem nem lehet ennél mocskosabb.
       Csak egy dolog érdekel. ŐT megmenteni."

- Dasha Sorensen -

(a főszereplő)     

    Akkor hát, ennyi voltam mára, augusztusban akkor várható végre némi olvasnivaló is.

    Näkemiin! (= finnül a "Viszont látásra"; 'cause I <3 Finland!)

Csak pár kép...

Eddig nem írtam róla bejegyzést, de egy ideje már megkaptam Saya-tól az 'Egy párduc vére' és 'Az érintés ára' egyfajta hmmm borító/pillanatképeit.

Először jöjjön a Draer-é:

Tiff és Raazel látható a képen, a párducszellem körbelengi őket (ez az a rész, mikor az Eternal Passion-ben először találkoznak).

És most a Silex-é:

Ezen pedig Rhia és Casso található. A kép nem egy konkrét esemény lefestése, hanem csak szimplán a két szereplő egyfajta koncepciója.

Végezetül van pár kép, amiket én csináltam Rhia ábrázolása végett (tudom, hogy azokhoz a profikhoz képest, akik a digitalizáló táblával való rajzolás minden csínját-bínját ismerik, az én képeim nem a felső osztályba sorolhatóak, de a magam módján jelenleg ennyire vagyok képes a kreativitásom kiélésének terén. Már ha nem írásról van szó.)

Tudom, hogy nem volt egy hosszú bejegyzés, és hogy mindenki inkább egy fejezetet várna végre tőlem, de mint a mellékelt ábra is mutatja, most írás helyett inkább rajzoltam. Igazából megvan a késztetésem, hogy folytassam a dolgokat, de most még azt se tudom eldönteni, hogy pingáljak még, vagy üljek le a billentyűt pötyögtetni, ahj, túl sok ötletem lenne, és már nem tudom melyiket valósítsam meg.

Mellesleg büszkén jelentem, hogy egy hete túl vagyok az utolsó vizsgámon is, szóval jelenleg élvezem a még hátra lévő - a jelenlegivel együtt - további 2 hét szünetemet. Utána vissza a mókuskerékbe: most fogunk szakosodni (én spec. vegyipar-hőenergia szakirányra megyek), és nem tudom, hogy most nehezebb, vagy ugyanolyan lesz-e az egyetem. Akinek kedves az életem, vagy szeretné, hogy még olvashasson tőlem, az imádkozzon, hogy ne legyen túl nehéz dolgom, mert akkor tényleg nem tudom, mikor kerül ide friss fejezet. Lehet nyáron lesz gyakorlatom is valamelyik gyárban... Na akkor mikor lesz időm írni (?!), mikor júniustól augusztusig vagyok a legtermékenyebb. Bhah, majd kiderül :)

És el ne felejtsem: BOLDOG NÉVNAPOT NEKEM! (és minden más Dóra/Dorottya nevű ismerős/ismeretlennek, aki erre a bejegyzésre téved a közeljövőben).

Ha valaki szeretne megajándékozni, akkor csak bátran =D

(leginkább a történetek valamelyikével kapcsolatos képnek/képeknek örülnék, de ha senkinek nincsenek képszerkesztői ambíciói, akkor megelégszem egy kis áfonyás Finlandiával is... wuhahaha).

Peace

Draer - Tizenharmadik fejezet

    Először is elnézést, amiért ilyen sokáig tartott, hogy végre valami használható olvasnivalót hozzak. Tudom, hogy vannak visszatérő olvasóim, akik várják a folytatást, főleg a Draer-ét (a szavazásból ítélve), de eddig nem volt lehetőségem írni. Ahogy mondani szokás azt, egyetemistaként élni nincs erőm, meghalni meg nincs időm... Ebben az évben kicsit halmozódtak a tennivalóim, úgyhogy ha volt is szabadidőm a kollégiumban, arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek írni. Meg az utóbbi pár hét volt a 'hajrá', mikor az ember azon küzd, hogy meglegyen az aláírás, minden jegyzőkönyv, beadandó le legyen adva, és ezzel szenvedtem is egy kicsit.

    De most van egy kis szünetem. Igen, elviekben vizsgaidőszak lenne, gyakorlatilag az egyetemi épületek január első hetéig zárva vannak, úgyhogy hazajöttem, kipihentem magam, és most úgy néz ki, hogy képes vagyok leülni pötyögni valamit a billentyűzeten. Amíg rá nem kényszerülök, hogy tételeket dolgozzak ki, addig meg próbálok még ezen a fejezeten kívül mást is összehozni. De nem ígérek semmit. Mindjárt Karácsony, és akkor lehet megint mással leszek elfoglalva, aztán Szilveszter, és a végén kilyukadok ott, hogy muszáj tanulnom, az írás meg megint szüneteltetve van. Na majd meglátjuk. Reméljük a legjobbakat :)

    Hozzászólást szívesen fogadok, kíváncsi vagyok, hogy ennyi hónap kihagyás után tartom-e a színvonalam.

   Ui.: ha pénteken vége a világnak, akkor legalább a bűvös 13-ig eljutottam... Kac-kac.

ĐoTty

Tizenharmadik fejezet

Elfoglald a helyed a klánban.

Valószínűleg csak másodpercekig álltam szótlanul, de nekem úgy tűnt, mintha órákon át visszhangozna ez a mondat a fejemben.

- Képtelenség – suttogtam. – Ez biztos valami félreértés... Hogy én, hercegnő? Még álmaimban sem.

Próbáltam racionálisan gondolkodni, de a láncok, melyek még az általam hitt valósághoz kötöttek, kezdtek szemenként szétperegni. A macska mivoltomat könnyen elfogadtam. Azt is, hogy Raazel démon. És sok más egyebet, de ez... Túl sok. Egy hercegnői státusz alapjaiban változtatja meg az életemet. Egy bizonyos csoporthoz köt, ebből következően nem lehetek kóbor kiscica. Nem lehetnek...

Saját vágyaim.

Zsibbadtan álltam, Raazel még mindig a szemeimbe nézett, és tudtam, hogy megértette a gondolataimat. Egy pillanatra megkönnyebbülés látszott gyönyörű arcán, amiért a titok súlya lekerült róla, majd iszonyú veszteség, mert mindennek meg kell változnia közöttünk. A gyomrom görcsbe rándult, de uralkodnom kellett magamon. Rajta kívül senki sem tudhatja meg, hogy mit érzek. Hogy a világom, a szívemmel együtt romba dőlt.

- Köhm – vonta magára Kay mindkettőnk figyelmét. A kíváncsiság apró fénypontjai égtek mogyoróbarna íriszében. Rossz érzésem támadt tőle, mintha beleláthatna a fejembe, holott semmi keresnivalója ott. – Szóval tubicáim, ideje lenne hazamenni.

- Haza? Hova haza?

Amíg nem rólam van szó, addig azt csinálhatunk, amit csak akarunk.

- Oda, ahol a klán él. Xonába.

- Soha nem hallottam róla... – kezdtem ideges lenni.

- Nem vagy vele egyedül. Jól titkoljuk a létezésünk. Azt csak megérted, hogy nem lenne szerencsés, ha átlagos emberek tévednének egy falka vadmacska közé. Ennek elkerülése érdekében, csak az tud Xonáról, akinek feltétlenül szükséges tudnia róla. Persze az ott lakókat leszámítva.

- Vagy úgy. Azt hiszem, nem kell több kérdést feltennem...

- Nekem azért lenne egy – valamiért rossz előérzetem lett, amint Kay megszólalt – Javíts ki, ha tévednék, de egészen úgy tűnik, hogy az alatt az ing alatt nincsen rajtad mellt –

Raazel dühtől tágra nyílt pupillákkal készült rávetni magát Kayre, én meg majdnem szívrohamot kaptam, mert ezzel rögtön leleplezne mindkettőnket. Meg akartam állítani a kitörni készülő vihart, de végül nem volt rám szükség.

- ELÉG! – Dwayne hangja, mint az ostor, úgy csattant mindnyájunkon, fantombizsergést hagyva érzékeinken. – Se a Másodkapitányom, se én nem tehetünk megjegyzést a Hercegnő kinézetére. Ha legközelebb úgy dönt, hogy pőrén fog előttünk cigánykerekezni, te akkor is befogod a pofád, lenyeled a nyelved, és teszed a dolgod, különben eszközölöm Silasnál a nyugdíjazásod. Érthető voltam? – Úgy éreztem, a levegő jó húsz fokot csökkent.

- Érthető – forgatta Kay a szemeit.

- Érthető, mi?

- Érthető, uram – a Dwaynnek járó megszólítást alkalmazta, a megfelelő hangsúllyal, mégis úgy éreztem, hogy ez az egyetlen szó tele van megvetéssel.

Valami történt közöttük. Elméláztam volna rajta, hogy vajon micsoda, de Dwayne hirtelen az orrom elé állt, és ez annyira sokkolt, hogy minden gondolatom menekülőre fogta.

Nem értem, miért van rám ilyen hatással. Mindketten idegenek, de Kaytől nem igazán tartok, tőle meg démonűzéssel védeném magam.

- Hercegnő? Majd azt még meglátjuk. – mormolta az orra alatt, hogy csak én hallhattam. Megfogta a kezem, a szájához emelte, és finoman rányomta szirompuhaságú ajkait. – Mától véremmel, és életemmel szolgálom Xona törvényes örökösét. A Vörös Karmok a pajzsod, mely sosem hagy el.

Felegyenesedett, közben elengedte a kezem. Csókja nyomán fájdalmasan égni, viszketni kezdett a bőröm. Legszívesebben súrolókefével ledörzsöltem volna magamról minden tőle származó molekulát, de nem tehettem. Megértettem, hogy nem bízhatok benne. Egy szemkápráztató kristályba zárt gonosz szellemre emlékeztetett. Vigyáznom kell vele, mert ha nem, elpusztít.

Ilyen egy erős ellenfél. Érdekes módon nem csak félelmet, de valamiért izgalmat is keltett bennem annak a gondolata, hogy egyszer meg fogok vele küzdeni. És akkor vagy ő, vagy én...

- Köszönöm – feleltem végül, és rámosolyogtam. Nem mutatott semmi reakciót. Azt hiszem tényleg cigánykerekezhetnék előtte meztelenül, akkor se rándulna meg egyetlen arcizma sem.

- Indulhatunk most mááár? – türelmetlenkedett Kay.

- Igen – hunytam le a szemem. Mikor kinyitottam, Raazelt kerestem volna a pillantásommal, de ő közben Dwaynnel együtt elindult a Captivához. – Raaz?! –

- Sss – fogta be Kay a számat. – Együtt fognak menni, mert a démonfiú jelentést ad a Parancsnoknak.

- Mhfmk – értetlenül ráncolta a homlokát, majd elvette a tenyerét, és hagyott szóhoz jutni – Miért?

- Véget ért a feladata. Vigyáznia kellett rád, és épségben eljuttatni Xonába. De mikor elmenekültél előle, szólt nekünk, és a nagyapád úgy döntött, hogy segítséget küld előre. Mi is jártunk a temetőnél, ahonnan elraboltak, de mire a fakunyhóhoz értünk, már csak hullákat találtunk. Nem gondoltam volna, hogy egyedül elbánik velük, és utána ilyen messzire juttok. De azt hiszem, nekünk is van némi hasznunk, mert itt sikerült beérni titeket, és még meg is menthettelek. És, nos, most már a mi felelősségünk vagy.

Egy ideig nem tudtam mit mondani. Kay láthatóan úgy döntött, hogy vége a beszélgetésnek és elkezdett egy fehér kisteherautó oldalához terelgetni. Odaérve balra húzta az ajtót, betessékelt és ő is beszállt utánam, maga mögött zárva az ajtót. Lekuporodtam a földre, és emésztettem a hallottakat. Még poénkodni sem volt kedvem azon, hogy egy ilyen járgány akciófilmekbe való. Inkább ezzel kellett volna elrabolni.

Habár, bizonyos szemszögből nézve megint el vagyok rabolva.

- Nem egyedül győzte le őket – Kay először nem hallott meg, mert a sofőrnek adta ki az utasításait, de aztán kérdőn felém fordult – Ott, mikor elraboltak. Igaz, ő mentett meg, mindenkivel megküzdött miattam, de a legvégén az egyiküket én öltem meg. Én is megmentettem őt...

Nem vártam választ, csak bámultam magam elé. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom. Tudniuk kell, min ment át miattam.

- Ez a dolga. Nem lett volna szabad veszélybe sodornia téged.

Mi – a – fasz?

- Fogd be! – keltem ki magamból. – Senkinek nem kéne a saját életét áldoznia ismeretlenekért. De ő mégis kockáztatta a sajátját értem. Nem is egyszer. Előbb-utóbb mindig ott termett, ha bajba kerültem, és minden egyes esetben megvédett. Nem is lehetek elég hálás neki. Az a legkevesebb, hogy én is megvédtem őt. És hogy emiatt veszélybe kerültem? Hogy megsebesültem? Nem érdekel addig, amíg őt életben tarthatom! – a szám elé kaptam a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy mennyire elszaladt velem a ló. Szinte bevallottam, hogy milyen sokat jelent nekem Raazel. Nem lett volna szabad, hisz ezt a tudást felhasználhatják ellenem. Leeresztettem a karom, és a combomba markoltam – Bocsáss meg. Nem kellett volna kiabálnom veled.

- Felejtsük el. – tette a tenyerét a kézfejemre, míg rá nem néztem – Hercegnő vagy. Úgy beszélsz velem, ahogy neked tetszik.

- Inkább megpróbállak emberszámba venni, minthogy kutyaként kezeljelek.

Meglepődöttség suhant át az arcán, majd színtiszta öröm ült ki vonásaira.

- Hálás vagyok.

Érdekes. Ezek szerint nem bánnak jól vele?

- Kay.

- Igen? – mosolygott még mindig.

- Mások... Vannak, akik nem aszerint viselkednek, mint ahogy én szeretnék veled? Akik... Inkább tartanak háziállatnak, vagy haszontárgynak, mint élő embernek? – elkomorodott. Francba. – Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Úgy értem. Talán tényleg Hercegnő vagyok, de nem adom parancsba, hogy olyanokat mondj el, amit nem szeretnél.

- Igazából azt nem adhatnád parancsba, hogy erről beszéljek, mert semmi köze a klán érdekeihez. De ha ilyen kedvesen viselkedsz, akkor nincs okom arra, hogy nemet mondjak neked.

- Óh. Értem. Akkor?

- Igazából kicsit bonyolult a helyzet. Nem viselkednek úgy velem, mintha háziállat lennék, de az, hogy a Vörös Karmok Másodkapitánya vagyok, kissé megnehezíti a dolgom. Meg kell felelnem bizonyos viselkedési formáknak. Mi azért létezünk, hogy az uralkodó vérvonal tagjait óvjuk. Legfőképp a Hercegnőt, és persze az aktuális uralkodó párt. Jelen esetben azonban nincs ilyen pár, csak Silas, az ön, vagyis a te nagyapád.

- Mi történt a – nagyanyámmal?

- Ezt nem az én tisztem elmondani. – morcosan néztem rá – Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy érdekel a családod, de jobb lesz, ha erről a témáról a nagyapádat kérdezed.

- Ez nem normális – fontam keresztbe a karjaim – Nekem van családom. Az apám, Alex Werren állatorvos, az anyám, Sandra Werren pedig általános iskolában tanít irodalmat.

- Ők a nevelőszüleid.

- De – akartam ellenkezni, aztán rájöttem, hogy igaza van. Ha az igazi szüleim lennének, akkor tudtak volna arról, hogy más vagyok. Nekik is másnak kéne lenniük. Két embernek nem születik olyan gyereke, aki párduccá tud változni. Mi ennek a tanulsága?

Sejtelmem sincs róla, hogy kik a szüleim.

- Úgy látom, megértetted.

- Igen. Nem lehetnek ők a vér szerinti szüleim. De nem számít. Ők neveltek fel, megvigasztaltak, ha valami bántott, veszekedtek velem, ha hülyeséget csináltam, és legfőképpen szerettek, mindig, minden körülmények között. Ők az a család, amit jelenleg ismerek, és örökre a családom része is fognak maradni. – erre pár percre elnémult.

- Nem olyan vagy, amilyenre számítottam – láthatóan elgondolkodott.

- Rosszabb?

- Nem – vigyorgott, amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt. Talán egy kissé megkedveltem... – Sokkal rosszabb – erre a vállába bokszoltam, de ő csak nevetett rajtam. – Oké, vicceltem. Jobb vagy, mint amit először gondoltam.

- Szerencséd – öltöttem rá nyelvet. Mikor rájöttem, hogy mit csináltam, nyakig vörösödtem és gyorsan a cipőm orrát kezdtem fixírozni.

- Örülök, hogy ilyen közvetlen vagy velem. – mondta, de én egy milliméternyit sem mozdítottam el a tekintetem. Túlságosan is zavarban voltam. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene. – Azt hiszem, az öcsémen kívül senki sem mer így viselkedni velem.

- Azért van, mert... Nem is tudom. A csipkelődéseddel emlékeztetsz a legjobb barátnőmre. Nagyon hiányzik, és az űrt egy kissé betölti bennem az, hogy te ilyen téren hasonlítasz rá. Meg ott van az is, hogy valami megmagyarázhatatlan kötődést éreztem irántad, mikor először találkoztunk. A hangod megnyugtatott. Vagy lehet te voltál az, a jelenléted. Nem is értem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna. Közben meg Dwayne a frászt hozta rám.

- S’elian.

- Hogy mi? – Milyen nyelven beszél ez?

- S’elian. Mikor olyan érzésed támad, amit az előbb mondtál. Elmagyarázom. Fekete párduc vagy, ahogy én is, habár te különlegesebb. Megéreztük egymást. Lesznek még benyomásaid, mikor a többiekkel találkozol, de ez csak a klánon belül működik. A te állati érzéked valószínűleg még erősebb is, mint a miénk. Én csak annyit éreztem, hogy rendes leszel velem, míg én benned ösztönös bizalmat ébresztettem. Dwayne pedig –

- Úgy éreztem, hogy jobb ha tartom tőle a távolságot.

- Öhm, igen. Ez végül is szintén a te védelmed szolgálja. Az első benyomás teljesen más értelmet nyer a klánon belül. Mi sem vagyunk egységesek, lesznek, akik elleneznek téged, mint Hercegnőt, mert nem ismernek. Ha valakire úgy reagálsz, mint a Parancsnokra... – rövid szünet –Amondó vagyok, hogy a legféltettebb titkaidat ne vele oszd meg.

- Nem állt szándékomban – húztam fel a szemöldököm. Amolyan „ezt még a hülye is tudja” fejjel nézhettem rá.

- Helyes – ragyogó félmosolyra húzta száját.

- Akkor térjünk vissza a többiekkel való kapcsolatodra.

Félrehajtotta a fejét, és valahova a vállam fölé bámult. Nem tudom miféle múltbéli szellemek repkedtek a hátam mögött, de úgy válaszolt, hogy továbbra is azokat figyelte.

- Igazából a klán többségével viszonylag jóban vagyok. Mindenki örömmel fogadott minket Xonában, attól független, hogy az öcsémmel árvák vagyunk. A gyerekek, és a szüleik is megszerettek minket, és Silas figyelme is megakadt rajtunk. Elsősorban rajtam. Tudod, van több unokatestvéred is, közülük páran pedig hozzám hasonlóan a Vörös Karmok tagjai. Ahhoz azonban, hogy ide bekerülhess, úgy szólván a krémek krémjébe kell tartoznod. Nem főnemesi értelemben, hanem a képességeidet tekintve. És az, hogy mennyire vagy erős, meg az, hogy mennyivel válhatsz jobbá, akkor derül ki, mikor először átesel az átváltozáson, ami pubertáskorban szokott lenni az alakváltóknál. Az egyetlen kivétel, akiről tudok, az meg te vagy, hisz a húszas éveidben váltál teljesértékű macskává.

- Ne mondd már, hogy még ebben is különc vagyok. Egy „hibás termék” táblát kéne a nyakamba akasztanom – duzzogtam az orrom alatt.

- Nem vagy hibás – nézett végre rám a szellemei helyett – csak más, mint mi. Jobb, mint mi. De az megint nem az én tisztem, hogy ezt elmagyarázzam neked.

- Kezdesz olyan lenni, mint Raazel. Ő is folyton csak ködösít előttem, hogy maaajd megtudom, amit meg kell tudnom, addig meg csücsüljek vígan a pihe-puha popsimon, és ne szóljak bele a nagyok dolgába. Annyit mondhatok neked is, mint amennyit neki: nyasgem!

- Hmm, szóval pihe-puha popsid van? – incselkedett negédesen. Villámló szemekkel készültem képen törölni, mígnem felpattant és biztos távolságba hátrált előlem. – Értem, popó téma sztornó, mert levágod a fejem, és egy botra szúrod, hogy utána a kertedet díszítse. Vagy tévedek?

- Helyes a meglátás. De lehet, hogy nem csak a fejedet vágnám le – tekintetemmel sokat mondóan szuggeráltam katonai gyakorlójának csípőtájék alatt elhelyezkedő tartalmát. Azt vártam volna, hogy ideges nyelések közepette rejtegetni próbálja becsességét, ehelyett kihúzta magát, és csettintett egyet, míg az arcára nem összpontosítottam.

- Az a részem még hiányozna valakinek, és most nem csak magamra gondolok. Mellesleg arról volt szó, hogy nem akarsz kutyaként kezelni, úgyhogy a kasztrálásomra irányuló gondolatokat inkább fektesd valami másba. Mondjuk süss sütit nekem.

Majdnem kiestem a számon, úgy ültem ott bambán, meresztettem a szemeimet, és nem akartam elhinni, hogy ezt mondta nekem.

- Sütit... – szólaltam meg végül – A francokat sütök én neked sütit, mindjárt meggondolom magam, és inkább keresek egy kutyanyakörvet.

- Csak azért mondod ezt, mert nem tudsz sütni – kacsintott egyet.

- Elmész a – picsába.

- Talán nincs igazam? – vigyorgott a gyötrődéssel egybekötött zavaromon. Az ujjbegyeim viszkettek, ahogy a karmaim elő akartak pattanni. Neki köszönhetően már tudtam, hogy nem csak halálfélelem közepette tudok az alakomon változtatni. Elég, ha felidegesítenek.

- Semmi közöd a szakácsi képességeimhez – vicsorogtam.

- Mégis inkább beszéljünk a pihe-puha –

- Ha kimondod, esküszöm olyat teszek, amit utólag meg fogok bánni. Pedig egy pár perccel korábban még kezdtelek megkedvelni.

- Ugyan, biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni – bazsalygott, majd lassan mellém lépkedett, és visszaült a helyére. – Akkor ezt a kis közjátékot felejtsük el, és térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk?

- Megköszönném – morogtam.

- Kívánságod parancs. Szóval, mikor teljes értékű macskává váltam, akkor kiderült, hogy lehetek olyan erős, mint a VK-beliek. Silas magához vett minket, elintézte, hogy valaki gondoskodjon Gareth-ről, engem pedig speciális kiképzésre küldött. Sok évbe telt, és vannak is fájó emlékeim az eltöltött időről, de végül elértem, hogy bekerülhessek a legjobb harcosok közé, és mára itt vagyok Másodkapitányként. De így... Semmi sem olyan, mint olyasvalakinek, aki csak vígan éli az életét. Parancsokat kell teljesítenem, és ezekbe a parancsokba olyan dolgok elvégzése is beletartozik, amiket a finomabb lelkületűek nem lennének képesek még csak elképzelni sem, nemhogy megtenni. Nem kevés vér tapad a kezemhez, és ahhoz, hogy a klánt megvédjem, még ennél több is fog. Ezért a többiek tisztelettudóan, de távolságot tartva viselkednek velem. Egyes kivételektől eltekintve.

Most meg elkezdett Raazelre emlékeztetni. Neki sem lehetett könnyű gyerekkora. Ettől valahogy közelebb éreztem magamhoz, és egy hajszálnyival még inkább megkedveltem.

Najó, talán két hajszálnyival.

- Utólag nem bánod, hogy idáig jutottál?

- Először voltak kétségeim. Megszoktam a klán tagjainak kedvességét, és el sem tudtam képzelni, hogy ez változhatna. Aztán mikor mégis, rosszul esett. Katonaként nem mutathattam ki, de fájt, hogy tudat alatt visszautasítanak. Ez még az előtt volt, hogy Másodkapitánnyá váltam volna. Nem láttam az egész értelmét. Hogy minek bepiszkolni a mancsom értük, ha ők ezt nem díjazzák. De egy nap Silas ismét maga elé rendelt, és választási lehetőséget adott, hogy akarom-e ezt a pozíciót. A belsőm két részre szakadt, védelmezni akartam, de azt is, hogy elismerjenek, és ne féljenek. A nagyapád megértette, hogy mi zajlik le bennem, hiszen egyszer ő is volt hasonló helyzetben. Mielőtt uralkodó lett, ő volt a Parancsnok. Elmondta, hogy egy igazi vezérnek a többiek érdekében magára kell vállalnia olyan döntéseket is, amik nem feltétlen tüntetik fel jó színben. Térdig kell gázolni a mocsokban, és még utána is előre törni. De végül pár kiválasztott beszennyeződése a többiek jólétének érdekében nem is tűnik akkora árnak. És minél régebb óta csinálod, annál kevésbé hatja meg ez az életmód a lelkiismereted.

Csak ámultam. Ő nem egyvalakiért áldozza fel magát, hanem mindenki másért. És nem csak az életét, hanem a lelkét is. Én meg leordítottam, hogy Raazelnek miért kéne önmagát veszélybe sodornia miattam...

Az biztos, hogy bennem nincs meg az, ami ehhez kell. Az életem egy dolog, de lennének olyan dolgok, amiket nem lennék hajlandó megtenni azért, hogy megvédjek másokat. Nemhogy idegenek, de még a szeretteim kedvéért sem.

Vagy nincs igazam?

- Ha mondjuk az öcséd élete lenne a tét. És csak úgy menthetnéd meg, hogy saját kezűleg végzel egy gyerekkel, akkor mit csinálnál?

Sötét fény gyúlt íriszében, de higgadtan felelt a kérdésre.

- Habár az öcsém az egyik legfontosabb dolog az életemben, ő a klán számára nem ér annyit, hogy egy ilyen bűnt kövessek el miatta. Őszintén szólva, a gondolatra, hogy egy gyereket kéne megölnöm, láthatatlan giliszták ezrei kígyóznak a testemen, és jegességet érzek a mellkasomban. De ha tényleg tudni akarod, egy ilyen helyzetben figyelembe kéne venni a körülményeket. A Hercegnő életéért cserébe például a nagyapja valószínűleg megparancsolná, hogy teljesítsem a feladatot. Akkor választhatnám, hogy megteszem ezt, és fájdalommentesen végzek a gyerekkel, de félő, többet nem lennék képes tükörbe nézni. Másrészt megtagadhatnám a parancsot, de az felségárulás, és száműznének a klánból. Igaz, hogy akkor ennek a bűnnek a súlya nem terhelné a lelkem, de többé nem lennék képes megvédeni a számomra fontosakat. – Mély lélegzetet vett, és a gyilkos fény kihunyt pillái alatt. – Szóval megint kilyukadtunk oda, hogyha mindenki más jólétet helyezem előtérbe, akkor azért fizetnem kell. A kisebb rosszt választom a nagyobb helyet. Őket magam helyett. A te, vagy az öcsém életét a lelkemért cserébe.

Ezekre már nem tudtam mit válaszolni. Túl bizarr volt hozzá a helyzet. Azon tűnődtem, hogy nem-e tévedtem korábban. Ha úgy nézem a dolgokat, ahogy Kay...

Képes lennék-e más túléléséért olyan szörnnyé változni, amit a jóért vívott szükség szült? Van-e bennem egy olyan szociopata, aki a lehetőség adta kitörésre vágyik? Jó vagy rossz ember az, aki így befeketíti a szívét? Vagy nincs is fekete meg fehér, csak azok számára, akik alapjáraton lelkiismeretet nélkülöző gonosz teremtmények, a túloldalt pedig egy légy megölésére is képtelen ártatlanok?

Akkor én most a szürke melyik árnyalatába tartozom? Kay melyik árnyalatába tartozik? És Raazel? Mindketten tettek olyan dolgokat, amikre nem büszkék. De ettől még nem rossz emberek. Számomra nem. És ha a szívemnek kedves démon tetteit meg tudom érteni, és bocsátani, akkor Kay is megérdemli, hogy úgy kezeljem, ahogy Raazelt.

Aki őszintén kinyitja előttem a szívét, azt meghallgatom. Most pedig úgy érzem, hogy egy új barátság van születőben.

„Biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni”.

Ezt mondta. Azt hiszem, igaza lehet.

- Én a tetteid ellenére is kedvellek téged – suttogtam, majd áttettem a karom Kay ölébe, hogy megszoríthassam combján nyugvó kezét. Visszaszorított, megnyugvást keresve dőlt a vállamnak, én pedig hagytam neki. Hagytam, ahogy azt is, hogy erősen kapaszkodjon a tenyerembe, hiszen jelenleg mást nem tehettem érte.

A fáradtság lassan kezdett ledönteni a lábamról, a fejem Kay homlokára hanyatlott. Az adrenalintöbblet, ami még a motelszobában temetett maga alá, végérvényesen szertefoszlott. A testemnek pihenésre volt szüksége, és én egyszerűen képtelen voltam a szemem nyitva tartani. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, én pedig mély álomba merültem.

*****

Mikor órákkal később a testem sejtjei újra elkezdtek éledezni, már nem a kisteherautó belsejében üldögéltem. Vattapuhaságú ágynemű temetett magába, olyan finom, amilyennek az ember a felhőket képzeli.

Valaki megpaskolta a kezem, mire kinyitottam a szemem, de a hirtelen rám zúduló fénytől először nem láttam semmit. Mikor a kép kitisztult, láttam, hogy egy idős, mégis valahogy tiszteletet parancsoló férfi ül az ágy mellett, fűzöld szemeivel engem vizslatva. Vele is éreztem a köteléket, de erősebben, mint eddig bárkivel. S’elian, ahogy Kay mondta.

Úgy éreztem, tőle sem kell félnem, mert előbb vágná le valamelyik végtagját, minthogy egy karcolást is ejtsen rajtam.

De vajon miért pont ilyen érzést kelt bennem?

- Ki vagy te? – a hangom kissé rekedtes volt ugyan, de érthetően ki tudtam ejteni minden szót. Aztán felötlött egy sejtés bennem, amitől minden porcikám bizseregni kezdett, és pont mikor már válaszoltam volna saját magamnak, a férfi valósággá változtatta az elképzelhetetlent:

- Silas vagyok. A nagyapád.

****************************************************************

    A végére rakok egy skiccet, amit tegnapelőtt kaptam. Raazel és Tiff látható rajta, bár még nincs teljesen kidolgozva. Sayara-S munkája, idő kérdése, és megkapom teljesen kész, színes változatban... 

   Aztán lesz egy kép Rhiáról és Cassóról is :)

És egy kis zene a végére:

(The Rasmus - Guilty)