És itt az új fejezet a Draerből :)
HETEDIK FEJEZET
Kétségbeesetten törtem a fejem, hogy fogok ebből a helyzetből kikerülni. A ragasztószalag nyomta a csuklómat, ha egyszer sikerül levennem, még a hámsejtjeimet is vinni fogja magával. Utastársam a telefonba intézett beszélgetés óta (mikor is biztosította feljebbvalóját, hogy semmi bajom), nem szólt egy szót sem, amit végül is nem bántam, így legalább volt időm azon töprengeni, hogy mi folyik itt, és mit tegyek, hogy megakadályozzam, bármit is terveznek velem.
Úgy tűnt, bárki is raboltatott el, annak fontos a testi sértetlenségem (azt nem tartottam valószínűnek, hogy a lelki épségem is érdekelné), szóval a halálom miatt egyelőre nem kellett aggódnom. Ettől független, tehetnek velem rosszabbat is, mint, hogy megölnek.
Nagyot nyeltem, a fülem zúgott, az arcom belenyomódott a hátsó ülés kárpitjába. Igyekeztem szétfeszíteni a kezem, hogy valahogy beakaszthassam a körmöm a szigetelőszalag alá, és lyukat üthessek rajta, de túl szorosan tartott, egy milliméternyit sem tudtam széthúzni.
Nem értettem, miért nem vettem észre, hogy valaki van odakinn. Nem észleltem semmilyen zajt, egyetlen árva hangot sem, és mikor kinéztem az M3-asra, akkor sem volt semmi feltűnő az utcán. Azt hiszem, fejlesztenem kell az érzékeimet, mert mégsem működnek olyan jól, mint ahogy azt én gondoltam. Hozzá kell szoknom, meg kell tanulnom irányítani, hogy legközelebb ilyesmi ne történhessen.
Már ha lesz legközelebb.
Már abban sem voltam biztos, hogy tényleg Raazel illata lengett a levegőben. Talán csak összekevertem valamivel, mondjuk az átellenesen előttem terpeszkedő férfival. Magamba szívtam a kocsi dohos levegőjét, mélyen letüdőztem minden fellelhető illatfoszlányt, hogy kielemezhessem azokat. Ez az egyetlen képességem, ami úgy tűnt, ébren és álmomban is bekapcsolva tart, amiben nem kell kételkednem, mert száz százalékig tévedhetetlen.
Éreztem a padlóra, az ülések alá lehajított sörös dobozokból terjengő erjedt illatot, néhol a vér fémes aromáját, enyhe izzadtságszagot valami férfiaknak alkotott dezodorral, és végül az elrablóm egyedi illatát: pálmafa és mate levél. Merész, fűszeres, érzéki, fel nem foghattam ép ésszel, hogy lehet valakinek ilyen ínycsiklandozó illata, amikor láthatóan nem a törvény jó oldalán áll. Igazságtalan.
Az egyetlen lehetséges válasz, hogy ezzel édesgeti magához a prédát, aki szépen elbódul a kellemes aromától, és mikor az áldozat már se lát, se hall, csak nyáladzik, akkor a vadász lecsap, és keresztben lenyeli. Véleményem szerint totál kicseszés, de hát ez a dzsungel törvénye. Aztán meg imádkozhatok, hogy én a tápláléklánc jó felén legyek, ott, ahol félnek tőlem, és nem vadásznak rám.
A szagok kielemzésével viszont biztos lehettem benne, hogy Raazelt és ezt az akárkit nem keverhettem össze. Mindkettőre jellemző a fás illat, de Raazelnél ott van a csipetnyi vanília is, aminek önmagában erősen intenzív illata van, de az ő esetében a cédrusfa kellően elnyomja ezt, kellemesen hatva az érzékekre bódító hatás nélkül.
A vanília illat továbbá bizalmat kelt a legtöbb emberben, nekem is nagymamám vaníliás sütije jut róla eszembe. Ez is rátesz egy lapáttal arra, hogy Raazel közelében sokkal nyugodtabbnak érzem magam, habár továbbra sem tudom, hogy mit akar tőlem, és nem kéne addig a bizalmamba fogadnom, amíg ezt ki nem derítem.
Válaszokra van szükségem, és jelenleg az a legégetőbb, hogy ha Raazel odakinn volt a St. Elizabeth temetőnél, miért nem segített nekem, és mentett ki a zsákos férfi karmaiból. Tudom, hogy kellek neki (elvileg, hogy vigyázzon rám) de, még ha nem is ez a célja, akkor se hagyta volna, hogy más elorozzon előle. Ennyit sikerült megállapítanom róla.
Talán nem volt elég gyors. Na jó, ez mégsem igaz, ha a Maggiesben képes volt egy szemvillanás előtt a nekem szánt golyó előtt teremni, akkor az se esett volna nehezére, hogy kikapjon a merénylőm öléből. Ebben az esetben még pislogni se lett volna időm, és már rég ártalmatlanná tette volna a pasit, mielőtt még annyit mondok, hogy „azt a rézfán fütyülős rézangyalát!”. Nem mintha a fejemre húzott zsáktól láttam volna bármit is a lezajló eseményekből, de azért elképzelni eltudom.
Gondolkozzunk, akkor miért nem jött oda? Direkt azt akarta talán, hogy elkapjanak? De miért? Mi haszna származna ebből? Vagy valami meggátolta abban, hogy segíthessen? Talán ez az ezüstszürke „hajkoronát” viselő fiatalember egyszerűen kiütötte? Várjunk, képes lenne egyáltalán kiütni Raazelt, mikor nem semmi természetfeletti erővel rendelkezik? Lehet jobb, mint Hercules. Bár valószínűleg nem félisten, habár a testét elnézve…
Óh, én inkább istenkirálynak bélyegzem, egy görög szobrász se tudna olyan testet faragni, mint ami neki van. És ha valaki mégis megalkotná őfelsége élethű mását, hát szerintem vétek lenne fügelevéllel eltakarni azt a bizonyos részt. Eltakarták egyáltalán a görögök a férfiak hímtagjait műalkotásaikon? Vagy csak a későbbi korok világszemlélete miatt kellett többé-kevésbé szemérmesen ábrázolni a férfi test szépségét.
Aztán ott van az az időszak, mikor a nőknek is el kellett takarniuk maguk, abronccsal, kismillió alsószoknyával, földig érő felsőszoknyával, ki tudja, lehet volt még középszoknya is. Meg már azért büntetést kaptál, mert valami erotikusnak titulált testtájad, mint nyak, váll, boka stb. kilátszódott az aznapi ruhakölteményből.
Hoppá, hogy is jutottam el a meztelenség korokon átívelő szabályozásához, mikor eredetileg az volt a problémám, hogy drágalátós testőröm hol a jó édes… Oké, nem beszélünk csúnyán, szóval édes Raazelem hova szívódott fel, amikor szükségem lenne rá?
Ebben a pillanatban a sofőr beletaposott a fékbe, én meg sikeresen legurultam a szeméttel teli padlóra. Igazán kimondhatatlanul élvezem, hogy itt tapicskolhatok megkötözve, és halvány esélyem sincs arra, hogy feltápászkodjak, mert a nyamvadt ragasztószalag miatt még a hajamat sem tudom kiszedni a számból, pedig igazán jó lenne, mert utálom a hajszálaimat enni.
A férfi kikapcsolta az automatikus zárat, leállította a motort, de a kulcsot bent hagyta az indítóban, majd kinyitotta az ajtót, és átsétált az én részemre. Mire sikerült kiköpnöm elszabadult tincseim az ajkaim közül, már ott térdelt fölöttem, és kétoldalt megfogva a vádlijaim húzott ki a kocsi alant elterülő kavicsos földútra. Ismételten becsapta mögöttem az ajtót, mire én minden erőm összeszedve a hátamra fordultam, és feljebb kúszva neki tudtam dőlni az autó oldalának.
Most már volt szerencsém megfigyelni, milyen járgányba szuszakoltak be és húzták el velem a csíkot. Egy fekete Chevrolet Captiva társaságát élvezhettem e rövid idő alatt, ez egy többszemélyes terepjáró, amerikai rokonaihoz hasonlóan vagány ábrázattal, mint szögletes fényszórók és egy hatalmas, osztott hűtőrács, melyek agresszívabbnak és mozgékonyabbnak mutatják az autót.
Kár, hogy hason fekve nem volt lehetőségem megfigyelni a belsejét, mondjuk, a fényhiány is nyomott valamennyit a latba. Nem egy sportkocsi, meg ránézésre nem is luxusterepjáró, de azért szívesen elfogadnám, ha valaki ezzel akarna meglepni szülinapomra.
Majd felírom a kívánságlistámra, a sikeres diploma, jól fizető állás, tágas kertes ház, hűséges férj, szerető család, ja, és az életben maradás után.
Lehet meg kéne fordítanom a sorrendet.
Alig ücsörögtem pár percet, közben az apró kavicsok már kezdtek az ülepembe épülni. A férfi (nevezzük Jacknek) megragadta a karom, és talpra állított, ami nem tartott túl sokáig, mivel összekötözött lábbal nehéz egyensúlyban maradni, és megállni a lábunkon.
Azért Jack, mert így, hogy láttam az arcát is, Jack O’Neil tábornokra emlékeztet a Csillagkapuból, kinek rövid, ezüstszürke haja van, zöldesbarna szeme, és amolyan tiszteletet sugárzó külseje, leszámítva, hogy a sorozatban ő a jófiú, a hasonmása viszont határozottan a rossz oldalon áll. Szép lassan Jacknak is leesett, hogy nem tudok állva megmaradni, mert ahelyett, hogy újra megkísérelte volna az előbbieket, inkább a hónom alá nyúlt, és az ölébe emelt, hogy így induljon a terepjárótól nem messze lévő faházhoz.
Ernyedten csüngtem a karjaiban, már feladtam annak a lehetőségét, hogy megszökök, még mielőtt oda vinne, ahova akar. Közel, s távol nem láttam egyetlen szomszédot sem, már az is meglepő volt, hogy itt az isten háta mögött van távvezeték oszlop, meg kábelek, amik a szükséges elektromos energiát továbbították az épületbe.
Remélem, nem elektromos széket tárolnak odabenn, és itt nem az elektromos energiával működő kerekes székre gondolok, amit a rokkantak használnak, hanem a börtönökben kivégzésre használt névrokonára. Nem szerepelt soha sem a terveim közt, hogy így haljak meg, és jó esetben másnak sem jutott eszébe, de mint korábban már említettem, van, ami rosszabb a halálnál.
És jelenleg nem azon dolgokat értem ezalatt, hogy hátralévő életemben hajléktalanként kell élnem, vagy elvesztem életem szerelmét, esetleg átélek egy repülőgépszerencsétlenséget. Óh, nem, ezek az emberek biztos értenek a kínzáshoz, az olyan fajta fájdalomkeltéshez, hogy azt kívánjam, bár inkább ölnének meg, minthogy tovább elviseljem, amit csinálnak.
Már attól rángatóznak az idegeim, hogy elképzelem a módszereket. Habár nem értek a modern kínzáshoz, én is jártam már múzeumban, és olvastam könyvet is a középkorról, úgyhogy ha azoknál is kreatívabbak, és rajtam akarják kiélni maguk, akkor mérhetetlen kínszenvedésnek leszek kitéve. Emlékeim szerint összesen 5 vérfagyasztó középkori kínzási forma van, amit vallomások kicsikarására használtak, és amiktől a legjobban viszolygok.
Isten ments, hogy bármelyiket is kipróbálják rajtam, de jobb lelkiekben felkészülni, hogy érhet hasonló megpróbáltatás.
Ott van például a kínai harang, ami több mint ezer éves Távol-Keleti találmány. Az elítéltet beültették egy harangba, majd a bírák által kiszabott számú ütést mérte a hóhér a harang testére. Ennek következménye, hogy a delikvens elvesztette hallását, elharapta nyelvét, és őrületében szétmarcangolta a saját arcát. Mindez a pokoli „zene” miatt, aztán hagyták egy kicsit szenvedni, és levágták a fejét.
Fincsi, nem?
Jöhet a második számú, amit kilencfarkú macskaként ismerhet a nagyérdemű. Ez angol találmány, egyfajta többágú ostor, amit leginkább a hajókon használtak. A fonatokba számtalan éles és hegyes szegecset szőttek, és ezzel ütlegelték az embereket. Az eljárásnak egyetlen szabálya volt, az, hogy az ütlegelő olyan testhelyzetet vegyen fel, amely által tudta fokozni a csapások erejét.
Harmadik számú versenyzőnk a vízkúra elnevezést viseli, melyet az inkvizíció használt előszeretettel, és több variációja is létezett, persze legegyszerűbb módja a közönséges fullasztás, mikor az áldozat fejét vízzel teli dézsába nyomták, és meghatározott ideig víz alatt tartották. Egyik fejlettebb változatában a vádlottat a lábánál fogva felkötötték, majd fejjel lefelé lógva mártogatták a vízbe.
De volt olyan kínzás is, és szerintem ez a legdurvább, hogy az illetőt levetkőztették, padhoz kötötték, szájába tölcsért nyomtak, és azon keresztül juttatták szervezetébe a vizet (lehetett 10-15 liter), míg a folyadék szét nem feszítette a gyomrot, és felpuffasztotta a hasat, ezáltal pokoli kínokat okozva. Határozottan nem szeretném ezt kipróbálni.
További finomság gyanánt következzék a strappado, ami már megint az inkvizíció találmánya (ezek a fránya egyháziak, ahelyett, hogy magukkal törődnének, ilyeneket találnak ki). Az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál összekötözték, majd ezeknél fogva a lehető legmagasabbra felhúzták a levegőbe, és ekkor elengedték a kötelet. Az illető lezuhant a padlóra, de még mielőtt neki csapódhatott volna, megállították az esést, hogy minél nagyobb terhelés érje a váll és a könyök izületeit, illetve izmait.
Ezt sem szeretném kipróbálni.
És végül, de nem utolsó sorban, mert vannak még ilyen nyalánkságok, (csak úgy döntöttem, elég horribilis ennyit említeni), jöjjön a „KÚT”. Igen, nagybetűvel. Itt a feltételezett vétkest egy akkora verembe rakták, amely mélységében pont a feje búbjáig ért, és csak annyira volt kiszélesítve, hogy ne tudjon benne megmozdulni. Aztán otthagyták napokig étlen-szomjan, míg az ellene felhozott vádakat be nem ismerte.
Természetesen, mivel az üreg szűkössége nem tette lehetővé sem a mozgást, sem az alvást, a kútba vetett egyén borzasztó kínokat élt át: izomgörcsök, légzési nehézségek, keringési zavarok, meg az alvás tartós hiányából eredő pszichikai zavarok…
Na, most mindenki választhat, hogy melyik a legjobb az öt közül. Én személy szerint egyikre sem vagyok kíváncsi élőben, se máson tapasztalva, se magamon. Sőt, semmilyen nemű kínzási formát nem szeretnék átélni, max olyat, hogy a Paris Hilton Öribarit keres c. műsort nézzem éjjel-nappal, egy kerek hónapon át.
Jó, ha nagyon a lelkembe akarnak taposni, akkor két hónap, de annál többet képtelen vagyok elviselni abból az atomrózsaszín, hidrogénszőke, szilikonozott, totál műanyagból álló „nőből”. A lény, kreatúra, vagy még jobb, izé kifejezés sokkal jobban illene rá (elnézést a rajongóktól, tudjuk, a vélemény olyan, mint a lyuk ott hátul az ember farpofái között: mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra, úgyhogy, ha kritikám által én tapostam valaki lelkébe, akkor bocsásson meg nekem elfogultságomért, vagy szimplán hagyja figyelmen kívül, amit mondtam).
Oké, még mielőtt addig filozofálok ezen, hogy lehányom Jacket, inkább foglalkozzunk a tájleírással. Egyszerű fenyves terült el a ház mögött, oldalánál jól láthatóan pár csipkebokor, és mintha valaki ültetett volna egy almafát az ablak elé, de se időm, se kedvem leellenőrizni, hogy az, aminek innen látszik.
Nem meglepő, hogy kerti virágoknak semmi nyoma, nehéz a rosszfiúkat virágos kötényben, szalmakalapban, kis lapáttal meg cserepekkel elképzelni, ahogy gondosan megfelelő nagyságú lyukat ásnak a jó táptalajú földbe, beleültetik a választott előre felnevelt, de már ládikájából kinőtt növényt, vagy virághagymát, szépen betemetgetik, aztán lelkiismeretesen trágyázzák, meg locsolják azt, hogy szép nagyra nőjön.
Ha ezek valaha is eltemettek valamit, az csak holttest lehetett, de abból nehezen nő ki bármi is. Közvetetten ugyan hasznára lesz annak, hogy táplálékdús humuszt biztosítson, miután a test lebomlott, de például, ha engem eltemetnek, nem fog belőlem Tiff-virág vagy Tiff-fa fejlődni. Habár jópofa lenne, ilyen egyedül a rajzfilmekben lehetséges.
Jack lerakott a faház verandáján lévő hintaszékbe, a zsebéből elővéve egy sötét kendőt, bekötötte a szememet, és újra az ölébe emelt. Innentől csak hallás és szaglás alapú sejtéseim lehettek arról, mi van körülöttem. Hallottam két másik ember motoszkálását, robosztus mozgásukból ítélve mindkettő férfi, bár az egyik sokkal kiegyensúlyozottabban mozgott, hegyeznem kellett a fülem, ha nyomon akartam követni, hogy mikor merrefele tevékenykedik.
Nem voltak hozzám elég közel, továbbra is csak Jack illatának pálmafa és mate levél keverékét éreztem. Nem láttam, merre megyünk, csak egy ajtócsapódást észleltem, majd leültetett egy másik székre. Bicska nyitásának nyikorgása hallatszódott, aztán elvágta a csuklómra erősített szigetelőszalagot, csak azért, hogy karom a szék háttámlája mögé húzva, ott összefogva, egy újabb adag ragasztószalagot tekerhessen köré, ezt még az előző maradványaira.
- Ha továbbra is olyan szép csendben maradsz, mint eddig, akkor a szádat nem kötözöm be – mondta, melyre egyszerű bólintással feleltem. Nem szeretek úgy beszélni másokkal, hogy kendő takarja a szemem, és nem látom, akihez beszélek. – Jó kislány.
Már csak távolodó lépteinek zaját hallottam, aztán becsukta az ajtót, és egyedül maradtam az ismeretlen teremben. Arra már rájöttem, hogy a szigetelőszalagot nem tudom leszedni, hiába ficánkolok, de talán a kendővel más a helyzet. Jobbra, balra forgattam a fejem, majd elkezdtem felalá rázni, de nem történt semmi. Jack jó erősen megcsomózta a nyakszirtemen, fejre állhatnék, akkor se jönne le rólam.
Ismételten: csodááás.
Odakintről halk párbeszéd foszlányai szűrődtek be:
- Biztos, hogy ezt mondta? Nem tudjuk száz százalékosan, hogy milyen hatást fog kiváltani belőle.
- Biztos. Segíts, vagy tűnj az utamból, de előre szólok, én csak a főnök parancsát teljesítem. Valamit tennünk kell vele, amíg ideér és ez a legegyszerűbb módja a helyzet kezelésének. Még lesz időnk így is magyarázatot adni. – Jack, ez JACK hangja, tudatosodott bennem.
Mit akarnak tenni?
- Nem állok az utadba. – szünet, csoszogás, nagy sóhaj – Tessék. Valószínű, hogy kellemetlen hatásai lesznek egy idő után.
- Az már nem az én problémám.
Az ajtó újra kinyílt, lélegzet visszafojtva vártam, mi fog történni.
Jack figyelmeztetés nélkül döfött egyet a nyakamba, az éles szúrás teljesen váratlanul ért. Forróság öntötte el a testem, ha nem ültem volna eleve, akkor nem kellett volna sok hozzá, hogy kifeküdjek. Hirtelen nagyon könnyűnek éreztem magam, alig tudtam mozogni. Különös fáradtság áradt szét a testemben, gyengeséget és árnyakat küldve a vérembe, kótyagos elmémbe.
- Aludj – szólt Jack. És én elaludtam.
