Új: rövidregény!

Oké, szóval megint eszembe jutott egy történetötlet, de ezt csak egyrészesnek tervezem, és nem túl hosszúnak, amolyan novellaszerűségnek... És ha már tegnapelőtt belekezdtem, ma pedig rendesen átnéztem, és kijavítgattam, fel is teszem :)

Csak halmozom itt magamnak az írnivalót, de esküszöm mindegyikkel haladni fogok, bár valószínűleg, mivel ezt tervezem a legrövidebbnek, így ez lesz kész leghamarabb.

Remélem ez is lesz/lett olyan jó, mint a másik kettő... :D

Amúgy holnap megyünk Szlovéniába, szóval egy ideig nem tudok írni, de ha hazajöttem, és lesz időm, akkor nekiülök. Bár most már nem is tudom melyiket folytassam...

Jó szórakozást addig is mindenkinek! :)


Ui.: lezártam a karakteres szavazásokat, és az eredmény alapján változtattam a 'Karakterek' aloldalt.

Gyöngyházfény

-     Dorothy Rein –

Első fejezet

Az isten verje meg ezeket a tébolyultakat!

Magamban morgolódtam, miközben átsuhantam pár zöldellő bokor felett, amitől az erdő fáinak alacsony ágai a ruhámat tépték, és levelek hada fészkelte magát a hajamba. Szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam, az izmaim már kezdték volna felmondani a szolgálatot. Azon gondolkodtam, hogy valahogy így érezheti magát egy mosogatórongy is, miután kifacsarták.

Lassan elértem a patakot, ott nagyokat szögdécselve ugrottam át egyik kiálló kőről a másikra. Majdnem beleestem a hegy belsejéből folydogáló hideg vízbe, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyom. Füvesen, sárosan, koszosan rohantam tovább, hogy megakadályozhassam a készülődő őrültséget.

Bár nézőpont kérdése, ki szerint micsoda.

Pár, igencsak alacsony IQ-val rendelkező bolond azért rohanta le ezt a mesés, még nagyrészt érintetlen erdőséget, mert valamelyik idióta elhíresztelte, hogy él egy egyszarvú valahol a terület mélyén. EGY EGYSZARVÚ! Ennél nagyobb sületlenséget a hajléktalanokat kiszipolyozó vércsigák óta nem hallottam. És ez még csak a jéghegy csúcsa. A főnököm sajátos kis mitológiai bulvárlapjának hála annyi badarságot hoztak már a tudomásomra, hogy úgy éreztem, rajtam már az agymosás sem segíthet.

Szerencse, hogy az említett lapnál az én feladatom a fényképek készítése (és manipulálása), nem pedig a cikkek írása, mert már tuti szénné égett volna a maradék picurka agyam is. Egykor normális kollégiám vagy a pszichiátrián kötöttek ki, vagy annyira megszállottakká váltak, mint ezek a vadászok nem messze előttem. Hihetetlen, hogy az emberek mit nem képesek elhinni.

Habár... Az én józaneszem fennmaradásában az is közrejátszhat, hogy tudom, egyes lények létezése nem teljes őrültség. És ezt nem azért mondom, mert megrendíthetetlenül hiszek az ókori mitológiában, vagy a középkori szellemtörténetekben, hanem mert magam is ilyen természetfeletti dolog vagy mifene volnék.

Félig. No, nem mintha örülnék ennek.

Az apám egy ifrit. Egy tűzdzsinn. Jobban belegondolva nem tudom miért hívják dzsinnek, hiszen az ifrit nem teljesít kívánságokat, nem épít palotákat, nem tesz senkit gazdaggá, vagy bármi egyéb. Viszont a tűzmágiában jártas varázslóknak boldogan engedelmeskedik. És hozzá kell tennem... egyáltalán nem egy pozitív töltetű mitológiai kreálmány. Hála az égnek én soha nem találkoztam se apámmal, se más ifrittel. Elég volt a fajtájának utána keresnem a neten, és már akkor majdnem kirohantam a világból ijedtségemben. Képzelj el egy böhöm nagy, már-már túlontúl izmos, karmazsinvörös bőrű, patás, fekete sörényes, óriási szarvakkal rendelkező lényt, aminek az arca leginkább egy medve és egy farkas kereszteződésére hasonlít. Nem elég, hogy alapjáraton éles tépőfogak tömkelege sorakozik a pofájában, de ráadásul a szemfogai olyan hatalmasak, hogy egy kisebb állatot, mondjuk egy nyulat simán felnyársalhatna vele. És még csak fel sem tűnne neki, hogy valami apróság a fogára akadt.

Ami engem illet, inkább imádkozom, hogy már előre szívrohamot kapjak akkor, amikor egyet közülük meglátok. Kevésbé fájdalmas vég annál, minthogy hagyjam a tűz perzselő erejét használni magamon. Sajnálatos módon az élve elhamvadás nincs a „Hogyan szeretnék meghalni” listámon.

Most kérdezhetnék tőlem, hogyha egy ilyen izé a faterom, akkor miért félek tőle. A válasz egyszerű. Anyámat egy varázsló parancsára ejtette teherbe apám. Bosszúból. Édesanyámnak volt egy szerelme, ha jól emlékszem egy mesmer, akinek az a képessége, hogy képes más emberek testét irányítani, azok akaratától függetlenül. Mintha valahogy megdelejezné az ember elméjét.

Nos, ez a férfi valamivel keresztbetett a tűzmágusnak, mire az elrabolta, megkínozta és meggyilkolta szerencsétlent. De még a halála előtt végig kellett néznie, ahogy a kedvesét megerőszakolja egy borzalmas bestia.

Normál állapotban az ifrit olyan, mint egy két lábon járó torzszülött félig-meddig bundás állat, szóóóval, emiatt képes volt az... aktusra.

Végül is egy ifrit testének közelében az ember csak abban az esetben porladna hamuvá, ha amaz használja a tűz erejét, mert olyankor nem kizárt, hogy az egész testén forró lángok kígyózzanak. Brrr.

Anyám a borzalmas tortúra, a megszentségtelenítés ellenére is életben maradt, azonban lelkiekben teljesen összetört. Kezdeti sokkos állapota gyorsan átcsapott katatóniába, és sokáig nem is épült fel belőle. A rohadt kis mágus egyetlen jócselekedete, hogy volt kedves egy névtelen hívással a kórházba szállíttatni anyámat. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy élek. A nővérek, és orvosok hada mindent megtett, hogy összefoltozzák anyám meggyalázott, szétszaggatott testét, de az elméjével már semmit sem tehettek. Se semmilyen pszichológus, avagy hipnotizőr.

Beletelt egy hónapba, mire anyám szülei rátaláltak a lányukra, és pont a látogatásukkor derült ki, hogy várandós. Ő még ekkor sem reagált semmit sem, így a nagyszüleim döntötték el, hogy vállalják a terhességet, és ha megszülettem – pontosabban császármetszéssel kiszedtek anyámból –, felnevelnek.

Egészen 16 éves koromig boldogan éltem velük, és elhittem a mesét, amit ők találtak ki arra, hogy miért van a gyermekük ilyen állapotban.

Aztán - ahogy az már csak a kamaszokkal lenni szokott -, egyik este elmentem a barátaimmal szórakozni, és akkor, a buliban teljesen véletlen belefutottam egy angyalba. Akkor persze még nem tudtam, hogy micsoda, meg azt se, hogy a srác mi a fenéért borított rám sziszegve egy egész tál puncsot. Jó, hogy a poroltóval nem esett nekem, de azt hiszem, mikor látta, hogy nem csapnak ki lángok az ujjbegyeimből vagy egyéb testrészeimből, akkor rájött, hogy gőzöm sincs miért csinálja azt, amit.

A megvilágosodása után félrevont, és közölte, hogy micsoda. Természetesen bolondnak néztem, és szépen kiröhögtem. Erre megmutatta a szárnyait. Na akkor már nem volt kedvem nevetni.

Mondta, hogy érzi bennem az ifritet, mire én úgy bámulhattam rá, mintha nőtt volna még egy feje. Végül az ölébe kapott, és elrepített az éjszakába, hogy mutasson nekem mindenféle teremtményt, amikről addig csak a mesékben hallottam. Mesélt az ifritről is, de még akkor se nagyon tudtam elképzelni, hogy mi a fene lenne az. Elég hamar feladta a dolgot, hogy megmagyarázza nekem, és inkább arról érdeklődött, hogy mit tudok a szüleimről. Elmondtam, hogy az anyám intézetben van, apámról pedig azt sem tudom kicsoda.

És itt jött el az a pont, hogy ő már összerakta magában a származásom kérdését, de mielőtt beavatott volna, inkább tovaszállt velem anyám szobájába. Ott lerakott a sarokba, odalépett az ágyhoz, és anyám fejére fektette hatalmas tenyerét. Halvány lilám sem volt, hogy mit akar, de a kérdés már nem is nagyon érdekelt, mikor anyám elkezdett teli torokból üvölteni, hogy azt hittem vérezni kezd a fülem. Nem is értettem, miért nem törték ránk az ajtót, de később kiderült, hogy az angyalka hangszigetelte a szobát. Mikor anyám abbahagyta a sikítozást, újra öntudatra ébredt. Emlékezett a borzalmakra. A fájdalomra. Rámnézett, és majdnem a torkomnak ugrott.

Ott kuporogtam a sarokban, és nem értettem, hogy a saját anyám miért akar megfojtani. Az angyal valahogyan lenyugtatta, és rávette, hogy mesélje el a kínok keserű történetét. Ledöbbentem. Zsibbadtan hallgattam az egészet, és rettegtem, hogy a végén valahogy kigyulladok. Hogy szörnnyé válok. Nem is mertem magamra nézni, csak dülöngéltem előre-hátra, halkan dúdolva magamban, és azt ismételgettem, hogy ez csak egy rossz álom.

Az angyal a végén adott egy csókot anyám ajkaira, és ezzel kitörölte az összes borzalmas emléket, helyüket fénnyel, mosolygással, ragyogással töltve meg. Anyám új emlékeket kapott, amelyekben én is szerepeltem, mint a legkedvesebb és egyetlen gyermeke. Az emlékcsere után úgy nézett rám, mintha valami drágakő lennék. Fontos lettem neki. A lelkem sajgása nagynehezen feloldódott anyám kirobbanó szeretetében, de az aznap elhangzottak örökre az agyamba vésődtek. Az angyal végül otthagyott minket, majd másnap a nagyszüleim értetlenül, de mérhetetlen örömmel vették tudomásul a megmagyarázhatatlan gyógyulást. Utána elköltöztem, hogy anyámmal élhessek.

6 év telt el azóta. Most már egy albérletben lakom, amit a fotózással megkeresett pénzből fizetek, közben levelezőn végzem az egyetemet. Sajnos nem lehetek nappalis, mert sosem tudhatom, hogy mikor küldenek el valami sületlenség leleplezésére. De a tanulás még így is jól megy, és ha végzek, akkor otthagyhatom ezt a bolondok házát.

Szóval, ez az én életem. Az eltelt évek alatt nem tapasztaltam magamon semmilyen fura változást, de az angyalokhoz hasonlóan kifinomult érzékekkel megáldott pár lény, akikkel itt-ott véletlen találkoztam, így is érzi bennem az ifritet. Szerencsére kevesen vannak, akik megijednek tőlem, és ha így is történik, hamar rájönnek, hogy egyáltalán nem vagyok veszélyes. Maximum magamra, amiért kétballábas vagyok.

És hogy miért is üldözök olyan idiótákat, akik egy mesebeli lovat akarnak levadászni? Egyrészt, valószínűtlennek tartom, hogy találnának bármit is, ugyanakkor, amilyen eszelősek, képesek lennének valamelyik védett állatot lepuffantani. Az erdő ezen része Nemzeti Parkként van nyilvántartva, és szigorúan tilos bármiben is kárt tenni. Természetbarátként szeretném elkerülni, hogy bármelyik szegény állat a fanatizmus oltárán végezze, továbbá jó lenne az emberek, köztük pár kollégám fejébe némi értelmet verni, még mielőtt hülyeséget csinálnak, és akkora bírságot varrnak a nyakukba, hogy annak láttán majd csak pislognak, mint pocok a lisztben.

Igazi jótét lélek vagyok.

Elkezdtem lassítani, már hallottam a többiek csörtetését, ahogy semmire se figyelve gázolnak át mindenen. Odakúsztam egy széles törzsű tölgyfához, és a takarásából próbáltam kisandítani a terepre. Végül is, azt sem szerettem volna, ha engem lőnek le.

Hirtelen valami nagy, fehér dolog süvített el szinte az orrom hegye előtt.

- Arra ment! – kiáltotta valaki.

- Utána! Meg fog lógni!

A szemeimet forgattam ezek hallatán. Leguggoltam, és kerestem pár nagy követ, amikkel elég nagy zajt tudok csapni. Találtam is kettőt-hármat, azokat nyomban el is hajítottam a másik irányba, hogy megzavarjam az önjelölt trófeagyűjtőket. A fél csapat be is vette, a másik irányba rohanva követték a nagy semmit. Majd sikítozni kezdtek.

- Medveee! Úristen, egy óriási medve!

- SEGÍTSÉG!

- Meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk... HALNI!

Nehéz test caplatása hallatszódott. A szívem a torkomban dobogott, meg sem mertem mozdulni, mert én legalább eddig rejtve voltam.

Bwröööááá! Bróóuuw!

A grizzly bömbölése a dobhártyámat szaggatta. Egy helyben állva remegtem, mint akit rezgő fokozatra állítottak, de megnyikkanni nem lettem volna képes.

- El az útból! Hasra! Ne mozduljatok, és ne legyetek az utamban! Majd én elintézem. – Igencsak magabiztosnak tűnt ez a valaki, és reméltem, hogy tényleg tudja, mit csinál. A medve tovább üvöltött, a zsigereimben éreztem, hogy támadni készül. Hallottam, ahogy nekiindul, vártam a kezdődő vérfürdőt, de egy nagy dörrenés hasított a levegőbe, aztán minden megállt. A hangok, a légmozgás, az élet. Egy percre átmentünk némafilmbe, aztán ahogy újra feltekerték a rádiót, már csak az üdvrivalgás maradt.

- Köszönöm, köszönöm! – sírta egy nő.

- Apám! Nem semmi vagy ember.

- Vigyük el a trófeát!

- Igen! – harsogták többen.

- Legyen hát. – újra az ismeretlen hangja, aztán hosszas motoszkálás, nyögdécselés, és pár végtelennek tűnő perc múltán énekelve elhúzták a csíkot.

Végre újra képes voltam oxigént tömködni a tüdőmbe. A földre csúsztam, átkaroltam a térdemet, és csak a légzésre koncentráltam. Ki-be. Ki-be.

- Idióták – mormoltam az orrom alatt. Pont ezt akartam elkerülni. Ezek a hülyék megöltek egy védett állatot, egy medvét, és ha ez kiderül - márpedig ki fog -, akkor kurvára nagy bajba kerülnek. – Én megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg megakadályozni őket. De legalább vége. És az egyszarvút is elfelejtették.

Feltápászkodtam, amennyire tudtam, leporoltam magam, kivettem a leveleket a hajamból, ujjaimmal átfésültem a tincseimet, aztán útnak indultam én is hazafelé. Lassan sétáltam, már nem volt okom rohanni. Az izmaim kicsit sajogtak, de tűrhetőnek ítéltem a fájdalmat. Csak szép komótosan baktattam vissza az ösvényen, míg különös neszezésre nem lettem figyelmes.

Oldalra kaptam a fejem, kerestem a hang forrását. És megint hallottam. Fájdalmas nyögés, nyöszörgés, mintha valahogyan visszhangozna. Sétáltam tovább abba az irányba, mikor találtam pár sűrűn álló fát és bokrot. Valahonnan mögüllük jött a zaj. Nagy levegőt véve átfurakodtam a növények közt és teljes sötétségben találtam magam. Rémülten pislogtam, míg el nem kezdtek a dolgok körvonazalódni előttem. Egy dohos barlangba jutottam, de a szemem lassan kezdett hozzászokni a sötéthez. Sőt, rájöttem, hogy kintről besüt a nap annyira, hogy adjon egy csekély világosságot.

- Aah. – keserves sóhaj.

Hunyorogtam, valahol előttem kellett lennie valaminek. Vagy valakinek. Az állatok végül is nem szoktak nyögdécselni. Talán az egyik buggyant lesz az.

- Hahó! – kiáltottam.

Tőlem pár méterre egy világos alak felugrott, és beljebb rohant. Így már nem igazán láttam, csak sejtettem, hogy merre lehet. Léptem egyet előre.

- Ne! – férfihangnak tűnt, de olyan könnyű, finoman dallamos volt, hogy már szinte azt hittem, inkább nőtől származik. Léptem még egyet, mire újra rámkiáltott, és megbizonyosodhattam afelől, hogy tényleg férfi. A hangja valahogy ártatlanságot, jóságot sugallt.

Megráztam a fejem. Miket képzelek? Kinek lenne ilyen orgánuma egyáltalán. Tuti sokkot kaptam korábban, és csak azért érzem így.

Megembereltem magam, és betrappoltam a barlang közepébe. Előre nyújtottam a karom, hogy ne menjek neki semminek se, de az ujjaimmal nem érintettem semmilyen puha testet, se kemény falat. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat, és beljebb rántott. Meleg, meztelen mellkas simult a hátamnak, én meg tuti sikítottam volna, ha a férfi tenyere nem fedi le a számat.

- Kértelek, hogy ne gyere ide. – Ártatlanság, még mindig. Szóval nem hallucinálok, a csávónak tényleg ilyen mennyei hangja van.

- Hmpf – próbáltam volna valamit válaszolni, de persze nem ment. Végül levette rólam a kezét. – Engedj el! Én csak segíteni akartam.

- Segíteni?

- Igen. A nyögések odaintről... Úgy hangzott, mintha valakinek fájdalmai lennének. Utána akartam nézni, és ha tudok, segíteni. – válaszoltam.

Percekig csak csendben álltunk, a saját lélegzésünket hallgatva.

- Tudsz... sebet összevarrni? – tétován, halkan kérdezett.

Belegondoltam. Tudok varrni, és nem leszek rosszul a vér látványától. Csak összpontosítanom kell, és akkor szerintem meg tudom csinálni.

- Azt hiszem... Azt hiszem, igen, de nem itt. Nincs nálam hozzá eszköz.

- Ha adnék neked. Akkor menne?

- Igen – bólintottam, bár háttal álltam neki – Akkor meg tudom csinálni. Nem ígérem, hogy heg nem marad utána, de megteszem, amit tudok. Már amennyiben nem egy levágott végtagot kell visszavarrnom, mert annyira jó azért nem vagyok. – valahogy éreztem, hogy belemosolyog a hajamba. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Elöntött a biztonság érzete.

- Rendben. De el kell jönnöd hozzám. Annyira nincs messze, viszont...

- Viszont? – fordultam volna hátra, de erősen tartott. Inkább nem próbálkoztam tovább.

- Meztelen vagyok.

- Szerinted nem érzem? A mellkasod és a khmm, szóval a lentebbi részeid is eléggé hozzám vannak simulva... Ha már itt tartunk, örülnék, ha elengednél, mert ez az egyoldalú testtapi nem igazán az én kenyerem. – Lassan engedett el, óvatosan, mintha félne, hogy megpördülök, és rávetem magam. De nyugton maradtam. – Köszönöm.

- Még nem vagy túl a nehezén.

- Hogy mi? Hogy érted ezt? – és most tényleg körbefordultam, de úgy ugrott egyet hátra, mintha rugók lennének a talpára szerelve. Megint nem láttam semmit. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg zavarban van a meztelensége miatt. – Basszus, de tapintatlan vagyok. Sajnálom. Én... Nem akartalak kukkolni. – gyorsan előre fordultam, és elindultam a kijárat fele. Már a barlang és a bozótos előtt álltam, mire füleimmel felfogtam a finom neszeket, lépteinek közeledését. – Indulhatunk?

- Hátra fogsz fordulni? – kérdezte félénken.

- Szeretnéd? – mosolyogtam, bár nem láthatta.

- Nem tudom. Előbb-utóbb úgyis látni fogsz. Csak nem akarlak megijeszteni. Vagy inkább... – hosszú hallgatás – Nem szeretném, hogy te is úgy nézz rám, mint azok az emberek.

Azok? Kik? Mivan? A vadászokra gondol?

- Ha a felfegyverzett csürhére gondolsz, én meg akartam őket állítani. Nem akartam, hogy magukban, vagy bármilyen élőlényben kárt tegyenek. – mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet – De szegény medvét így sem tudtam megvédeni.

Valahogyan mérhetetlen gyász kerített hatalmába, fuldokoltam, nem találtam a kiutat, és megkésve jöttem rá, hogy ez az érzés nem is belőlem, hanem a hátam mögül jön. Mi a pokol. Miért érzek olyat, amit nem is kéne? Aztán abbamaradt.

- A barátom volt – mondta szomorúan. Még mindig ártatlanság sugárzott belőle, de most már sírhatnékom is támadt a hangjától. Ismétlem, mi a pokol.

- A medve? – nyeltem egyet – Részvétem. Én is sajnálom, de azért örülök, hogy nem kezdett tömegmészárlásba, és ölte meg az ismerőseimet.

- Helyette ők ölték meg az enyémet – mordult fel.

Mit morog ez itt nekem?!

- Mi? Mi bajod? Mármint, miért rám haragszol, amikor én próbáltam az egészet megakadályozni. Tragédia, az igaz, de már nem lehet rajta változtatni.

- Igazad van – sóhajtott fel. A kín eltűnt a hangjából, de még mindig nem olyan volt, mint legelőször. Valahogy... megilletődöttnek tűnt. – Fordulj meg. Szeretném, ha látnál.

Ó igen. A pucér pasi mutogatni akarja magát.

- Biztos vagy benne? Nem akarnál inkább előbb valami ruhaszerűséget keresni? Vagy egy zsákot? Egy nagy levelet? Talán valahol van itt egy fügefa...

- Csak fordulj meg, amíg még van bátorságom megmutatni neked magam. – keserűnek hangzott. Talán van valami testi hibája, amit szégyell?

- Oké miszter. Akkor háromra. Egy... kettő... Három!

Csukott szemmel fordultam meg, és kellett pár pillanat míg lelkiekben felkészítettem magam arra, hogy kinyissam a pilláimat. Aztán megtettem. És csak bámultam ki a fejemből.

Nem azért, mert az angyalhangú férfinak nyálcsorgatóan izmos teste volt, makulátlan, szeplőtelen olívaszín bőrrel bevonva, hisz még csak arra sem tudtam rávenni magam, hogy megskubizzam a bicepszeit. Nem is azért, mert vállig érő, enyhén hullámos haja körülbelül tejfölszőkének, ha nem egyenesen fehérnek tűnt a fényben. Nem is azért, mert nagyon halvány, világoskék szemei úgy csillogtak a nap sugarainak tüzében, mintha áttetsző üvegből lennének. Sokkal inkább azért, mert hihetetlenül jóképű, markáns arcának finoman görbülő homlokán egy örvénylő, gyöngyházfényű ovális valami volt látható.

Minél tovább néztem, annál szürreálisabbnak éreztem az egészet. Szinte viszketett az ujjbegyem, hogy megérinthessem, de agyam leghátsó szeglete azt harsogta, hogy nem kéne. Az egyik pillanatban még mézszerűen ragacsosnak tűnt, a következőben meg mintha egy ékkő lenne. Egyszerűen, se azt nem tudtam eldönteni, hogy milyen fura anyagból lehet, se azt, hogy milyen a halmazállapota.

Selymesen folyékony, mint egy tusfürdő? Esetleg olyan lenne, mint a borostyánkő? Ki tudja, talán mindjárt elpárolog...

Ökölbe szorítottam a kezem, nagy nehezen az oldalam mellett tartva.

Úgy éreztem magam, mintha én lennék az a guppi, aki most szembesül a vécékagylóval. Szédültem, értetlenül meresztettem a szemeimet, azon tépelődve, hogy valamikor valaki biztosan mondta nekem, hogy találkozhatok ilyesmivel, csak épp nem hittem el, hogy komolyan megtörténhet.

Ágyő világ. Ágyó józanész.

Megyek és lehúzom magam a klotyón.

A végére még egy kép, hogy nagyjából el lehessen képzelni az én ifritemet.
'Ő' lenne az, akit alapnak használtam, de a kép és a leírásom nem egyezik, ugyanis az én fejemben kicsivel másképp él a szörnyike... :D

Tizenkettedik fejezet

Hmmm... Valami csoda folytán ma épp egészen jól voltam, úgyhogy végre be tudtam fejezni az 'Egy párduc vére' következő fejezetét. Tudom, hogy sokat kellett rá várni, de először jött az ihlet a másik történethez, amit ki kellett írnom magamból, aztán meg a blogátalakítás, egyéb szenvedés idehaza... A lényeg, hogy végre van friss belőle, és remélem elég jóra sikeredett ahhoz, hogy a kiéhezett olvasók megelégedjenek vele :)

Tizenkettedik fejezet

Órákon át a Raazel öleléséből áradó hő fogságában tudtam volna maradni, de végül muszáj volt megmozdulnom. Végeztünk az étkezéssel, nem volt további beszédtémánk, és a pult mögött álló pincérnő ideges toporgásából ítélve le kellett vonnom a következtetést, hogy hangosan ugyan egyelőre senki sem fogja kimondani, de szeretnék, ha távoznánk.

- Raazel.

- Hmm? – továbbra is a nyakamba fészkelődött, és úgy tűnt, nem is akar megmozdulni.

- Raazel!

- Mit tehetek érted? – végül felegyenesedett, és a szorításán is lazított, az eddig engem fogva tartó keze finoman lecsúszott az ölembe, és megpihent a combomon. Megtévesztően engedékenynek mutatta magát, de nem dőltem be neki. Ugyan néhanapján vagyok olyan hülye, hogy a látszatnak higgyek, de mióta Ő betoppant az életembe, kezdem leküzdeni eme rossz szokásomat.

Mivel nem szóltam egy szót se, kérdőn felemelte a szemöldökét, majd tüzetesen megnézte magának minden porcikámat. A szeme fényesen csillogott, és mikor önkéntelen megnyalta a szája szélét, a forróság olyan gyorsan, s hevesen temetett maga alá, hogy meglepetten éreztem égetését, s lelki szemeim előtt láttam pirospozsgás arcomat, ami élesen elütött amúgy világos bőrömtől. Lesütöttem a szemem, és a légzésre koncentráltam.

Nyugodj le Tiff, nem jó ötlet egy vendégekkel többé-kevésbé teli étteremben rámászni a majdnem-pasidra. Mindketten megbeszéltétek, hogy a testiség tiltólistán van, és nem ártana erre őt is emlékeztetni. De mindenekelőtt. NE FANTÁZIÁLJ FOLYTON A NYALNIVALÓ KOCKÁIRÓL!!! Vagy egyéb testrészéről...

Miután így magamra parancsoltam, és eltökéltem, hogy lecsökkentem a szexre irányuló gondoltaimat 99%-ról 59%-ra, végre sikerült összeszednem magam annyira, hogy eszembe jusson, mit is akartam mondani Raazelnek, még mielőtt nyáltócsává változtam.

- Azt hiszem mennünk kéne – újra ránéztem, majd állammal a pult felé böktem. Követte az irányt, és láttam a tekintetéből, mikor értette meg a célzásom. – A pincérnő eléggé frusztráltnak tűnik, jobb lesz fizetni, és csendben távozni.

- A fizetéssel egyet értek, de a csendes távozással nem.

- Hogy mi? – Próbáltam volna újabb kérdést feltenni, de Raazel a karjaiba kapott, és ez annyira meglepett, hogy csak tompán érzékeltem a körülöttem történteket. Kihúzta a zsebéből a tárcáját, és a számla kifizetése mellett busás borravalót csúsztatott az asztalra. Majd mit sem törődve azzal, hogy a hely teljes nézőközönsége minket bámul, szép lassan odasétált a pincérnőhöz, aki időközben abbahagyta a toporgást, és most szájtátva ámult a kettősünkön. Egész viccesnek találtam volna az arckifejezését, de nagy valószínűség szerint ugyanolyan értetlenül és meglepetten bámulhattam ki a fejemből, mint ahogy ő is. És így a helyzet már nem is volt olyan mulatságos.

- Mit tehetek önökért? – ahhoz képest, hogy a mimikájának nem volt az ura, a hangját egész ügyesen megtalálta, és sikerült összeszedetten érdeklődnie. Máris többre vitte nálam, én ugyanis csak arra voltam képes, hogy erőtlenül, üveges tekintettel csimpaszkodjak abba a férfiba, aki egyszer biz’Isten tönkre fog tenni idegileg.

Inkább csak perifériásan érzékeltem, mint ténylegesen láttam, hogy Raazel huncutul fénylő aranyszemeivel a nőre vigyorgott, mielőtt válaszolt volna neki.

- Nem tudom lehet-e ilyen kérésem, de szeretnék egy tál gyümölcsöt, és egy üveg pezsgőt rendelni a szobánkba.

- Most azonnal vigyük fel? – a nőnek végül sikerült az arcát is uralma alá vonnia, és csak a pillantásában rejlő kíváncsiság szikrája árulta el, hogy az ilyen közjáték nem mindennapos az étteremben.

Ezen viszont valahogy nem tudtam meglepődni.

- Nem szükséges. Elég lesz egy óra múlva. – Puha, s egyben erős tenyerét sokatmondóan végighúzta a combomon, az érintése nyomán jóleső bizsergést indítva meg az egész testemben. Biztosra vehettem, hogy a reakciómat ő is érzékelte, így számítottam a következő mondatára. – Vagy inkább két óra múlva. Tudja mit? Ha nem hallanak bizonyos... hangokat átszűrődni az ajtón, akkor nyugodtan jelezhetik a jelenlétüket.

A nő szemöldöke a homlokára csúszott, de nem tett megjegyzést.

- Majd kopogtatunk. Édes vagy száraz pezsgő legyen?

- Édes. Szeretem az édes dolgokat. – De miközben ezt mondta már nem a nőre figyelt, hanem engem nézett. Hipnotizált a tekintetével, és az az 59% veszélyesen megindult felfelé az emelkedőn. Ha nem hűtöm le magam, olyan csillagászati magasságokba szökik ez az érték, ami elviekben nem is lehetséges. Persze, sok mindenről gondoltam eddig, hogy nem lehetséges, amiről aztán kiderült, hogy mégsem az. Elég csak arra gondolni, hogy egy démon tart a karjában. – Azt hiszem némi túltöltöttséget érzek a környezetedben, édesem.

Ennyi, kész, vége.

Nem érdekel, miért is nem lenne szabad együtt lennünk. Ha Raazel ennyire nyilvánosan, és ilyen nyilvánvalóan kimutatja, hogy nem érdekli az a bizonyos titkos akadály, akkor engem miért érdekelne? Hiszen mindennél jobban akarom őt.

És MOST akarom.

- Úgy látom, a barátnőm szeretne mielőbb kettesben maradni velem – újra a pincérnőhöz beszélt, de a szemét továbbra sem vette le rólam, közben szívet melengető mosoly futott át az arcán. Összeragadt a tekintetünk, szeme arany örvénye egyre mélyebben szippantott magába, hogy képtelenek voltunk elszakadni egymástól. A nő diszkréten köhécselt, de nem vettünk róla tudomást.

Raazel oda sem figyelve diktálta le a szobaszámot, és mivel mindkét keze foglalt volt – velem – így annyit fűzött még a mondandójához, hogy majd akkor fizet, ha mindent felhoztak a szobába.

Maradék két, azaz kettő gondolkodni képes agysejtemnek azon járt az esze, hogy a nő biztosan úgy gondolja, látványos borravalót fog kapni, amennyiben sikerül elérnie, hogy a megfelelő időpontban szolgáljanak ki minket. Pontosan az... ’AZ’ után.

- Nem fog csalódni, uram – sikerült még utánunk kiáltania, mielőtt kivágtattunk az ajtón.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni – motyogta maga elé. A korábbi bizsergés háromszorosára erősödött bennem, és a kényelmetlen nedvesség a lábaim között fészkelődésre késztetett. – Maradj nyugton, mindjárt fenn vagyunk. – dorgált meg, de a mondandója helyett sokkal jobban lekötött az, ahogy kitágultak orrlukai, mikor mélyet szippantott a levegőből. Tudtam mit csinál. Belélegzi, ízlelgeti az illatomat, a gerjedelmem illatát, és ha lehet, ezzel csak még jobban felizgatott. Egyszerűen képtelen voltam tétlenül tűrni a közelségét.

- Raazel – leheltem, de egyetlen pillantással elhallgattatott.

- Azt mondtam maradj nyugton. Így is elég nehéz dolgom van. A vágyad illata láthatatlan ködként leng be mindkettőnket, olyan erősen, hogy legszívesebben itt helyben letépném minden útban lévő ruhádat, hogy aztán mélyen beléd temetkezhessek. Fájdalmasan vágyom rád, érted ezt? Olyan kemény vagyok miattad, hogy fizikai fájdalmat okoz minden egyes pillanat, amit rajtad kívül töltök el.

Meg se tudtam szólalni. Az a két agysejtem is cserben hagyott, úgyhogy ha kinyitottam volna a számat, csupa sületlenség ömlött volna ki rajta. Végül azonban csak sikerült mozdulatlanságban tűrnöm azt a pár métert, míg eljutottunk a szobáig.

Együtt borultunk az ágyra, az ajtót éppen hogy berúgta esés közben. A kulcs bilétája elárvulva lógott ki a zárból. Raazel rögtön vákuumként tapadt az ajkaimra, erős kezeivel sürgetőn göngyölte felfelé azt az inget, amit még ő adott rám tegnap. Nála volt váltásruha, az én táskám bezzeg szőrén-szálán eltűnt az elrablásom alkalmával. Karmaimmal kapaszkodtam a deltáiba, szívtam a nyelvét, és mentálisan szuggeráltam a ruháinkat, hogy azonnal váljanak füstté. Nem igazán akart teljesülni az óhajom, de egy lány sosem adja fel a reményt. Ha elég sokáig, és elég hangosan könyörgök valamiért, akkor talán a mindenhatónak egyszer elege lesz belőlem, és teljesíti a kívánságom.

Nehezen forgó agytekervényeimmel igazán hittem ebben, de persze a sors, vagy valaki, aki annyira utál, hogy az életben nem fogja hagyni kettőnk beteljesülését, végül más megoldást talált a problémára.

Annyit se tudtam volna mondani, hogy Bú!, már a levegőben szálltam. A macska ösztöneimnek köszönhetően sértetlenül, négykézláb értem földre. Hirtelen nem tudtam mire vélni, hogy Raazel lehajított magáról, aminek következtében szaltóztam egyet hátrafele. Kóválygós fejjel álltam két lábra. A szemem rögtön megakadt egy világoskék bilétán, rajta a 17-es számmal. A szobánk kulcsa most a lábtörlőn pihent, az ajtó nyitva. Megbámultam a rést, amit két masszív váll töltött ki.

A látogatóink egymáson áttaposva igyekeztek bejutni a térbe. Hangos civódásuk elég időt hagyott arra, hogy gyorsan az ágyat is szemrevételezhessem.

Raazel egy harmadik férfival birkózott a matracon, és úgy tűnt, ő áll nyerésre. A férfi napbarnított arca sötét bajsza alatt kezdett ellilulni. Ennek magyarázata az lehetett, hogy a nyaka satuba szorult a démon izmos combjainak fogságában. Még egy kevés nyomás a gégéjére, és Hasta la vista Baby... Mérgesen fújtattam, kezdett elegem lenni az üldözőimből.

Odaléptem az ágy mellett lévő kisszekrényhez, és csöndben kihúztam a lámpát a konnektorból. Elszórakoztam a gondolattal, hogy valamelyik bodybuilder nyelvét fogom a kábel dugójának helyére gyömöszölni, aztán beláttam, hogy eme vágyam beteljesülésére sincs túl sok esély. Inkább megmarkoltam a fémet, és ütésre készen tartottam.

Nem kellett sokat várnom, a kettő közül a kisebbik pár lépéssel a hátam mögött termett. Gondolom nem számolt azzal, hogy elég kiélezettek az érzékeim ahhoz, hogy meghalljam a settenkedését, szóval derült égből villámcsapásként érhette mikor erősen fejbevágtam a lámpával. De olyan erősen, hogy a benne lévő körte ripityára tört, éles szilánkjai pedig befúródtak melírozott barna tincsei közé. A földre került, óbégatva, véresen hempergett a szőnyegen. Vállat vontam, és átléptem rajta.

Egy nehéz test ütődött az enyémnek, a váratlan löket ereje teljesen kilapított a falon. Ha egy rajzfilmben lennék, akkor most a testem lenyomata ott lenne a vázban. De mikor hátra zúgtunk nem volt ott. Inkább a fal hagyta a saját lenyomatát rajtam.

Bódultan gyönyörködtem a fejem fölött szállingózó csillagokban, mikor egy kéz szorult a torkomra. Hát igen, kár, hogy a tüdőm oxigénnel működik, és nem nélküle. A csillagok mellé lassan a sötét égbolt is társult, a végén pedig egy kavargó fekete lyuk akarta beszippantani az arcomat. Igazság szerint, legszívesebben fejest ugrottam volna abba a lyukba, akkor legalább vége lenne már az egész tortúrának. Ahogy fogyott a levegőm, és kezdtem volna kimúlni, a frissen fejetlenné vált csirkékhez hasonlatosan rajtam is kijött az idegrángás. Ez segített eszembe juttani azt, hogy a lámpa vasnyakát még mindig úgy szorongatom, mintha a tenyerembe akarnám olvasztani.

Ugyan úgy éreztem, hogy csak a szentlélek tart még ezen a létsíkon, mégis rákoncentráltam az állati erőmre, és egy kemény suhintással ezt a támadómat is fejbevágtam. Hallottam az orrcsont törésének hangját. Sajnos nem tettem benne túl nagy kárt, de ahhoz elegendőt, hogy szorító ujjai lecsússzanak rólam. Partravetett halként szívtam magamba a levegőt, míg az örvénylő lyuk be nem zárult és el nem tűnt előlem.

- Te kis kurva, ezért még megfizetsz – a hang mögülem jött.

- Azt már nem, előbb én akarok üvegdarabokat szúrni a csini pofijába. – A melírozott cukorfalat viszonozni akarja a szívességet. De bájos.

- Es-et-leg ne – naaagy levegő Tiffany – Esetleg ne vegyelek titeket feleségül?

Gusztustalan, gurgulázó kacaj harsant a levegőbe.

Volt képük kiröhögni, és még az az öröm sem adatott meg nekem, hogy belefulladjanak a krahácsolásba.

- Nem fogsz olyan sokáig élni, hogy bárkivel is házassági kötelékre léphess. De a nászéjszakát megtarthatjuk. Mindig is érdekelt, mi vonzz egyes embereket a nekrofíliá felé.

Hogy az a! Csak szedjem össze magam, és egy aprítógéppe fogom dobni ezt a szemetet. Oda, ahova való. Aztán puzzle-t játszom a bőrcafatkáival.

- Tudjátok mit? – kérdeztem negédesen.

- Na mit akarsz? – vihogott a melíros még mindig.

- Módosítok a javaslatomon. Inkább megengedem, hogy tisztára polírozzátok a hátsóbejáratomat. De aztán csillogjon a szivárvány a két félgömb között!

- Mocskos kis ribanc – erőteljesen belekapaszkodott a hajamba, és maga felé rántott, jó, hogy nem tépett ki egy tincset sem – Mégis mit képzelsz?

Épp készültem visszaszólni, mikor a sörényemet markoló kéz egyszerűen eltűnt. Megint lezúgtam a padlóra, de így volt szerencsém megcsodálni a kis édeseket a levegőben repkedni. Raazel úgy dobta át a szobán ezt a két tökkelütöttet, mintha nem lennének nehezebbek két ping-pong golyónál. A fetrengésen kívül máshogy nem nagyon tudtam részt venni a műveletben, de azért a falba csapódásukkor bemutattam nekik. Csak, hogy lássák, mennyire szeretem őket.

- Tiffany – Raazel az ölébe húzott, és megsimogatta a homlokomat – Jobb lenne, ha lemennél a parkolóba, és bezárkóznál a kocsiba, amíg én megszabadulok ettől a háromtól. Próbálj nem feltűnést kelteni, és ha benn vagy, bukj le a hátsóülésen. Amint tudok, megyek utánad.

Ráállított a lábaimra, a kezembe nyomta a slusszkulcsot, aztán kitessékelt a bejáraton. Kicsit még szédültem, nem volt olyan egyszerű állva maradni, de elindultam. Szorosan a fal mellett mentem, lestem a lehetséges búvóhelyeket, ahonnan még egy elmebeteg szakadhatna a nyakamba. Lassan haladtam, próbáltam természetesnek látszani, de belül majd megőrültem, hogy nem rohanhatok egyszerűen oda a Captivához.

És lám, ez a kívánságom teljesült, mert ahogy észrevettem egy pisztolyt tartó férfit a konténerek mögé befurakodva, máris iramodhattam le a lépcsőn.

Nem gondolkodtam, csak szaladtam, kettesével-hármassával szedtem a fokokat. Majd hasraestem a saját lábamban, de sikerült bukfencezés nélkül a földszintre kerülnöm. De nem örülhettem a sikernek, mert a zajos léptek további menekülésre ösztönöztek.

Egy golyó fúródott a falba, közvetlen a vállam mellett süvített el. Megtorpantam, ami iszonyú nagy hülyeség volt, mert az előzőt még több töltény követte. Nem találtak el, így újra futásnak indultam. Mintha a talpam alatt röpködtek volna a golyók, de nem mertem megint leállni. Száguldottam egyenesen a Captivához, és remegő kezekkel próbáltam a zárba találni. Leejtettem a kulcsot, majd ijedten vetettem magam a földre, és próbáltam kihalászni az alváz alól. Talán épp ez mentett meg, mert most meg az üveg tört be, apró szilánkokkal teleszórva így a testem.

Tudtam, hogy össze fognak vagdosni, mégsem törődtem ezzel, inkább bemásztam a kocsi alá. Arra alapoztam, hogy így nem tudnak lelőni, szóval mikor a férfi utolér, egy szintbe kell kerülnie velem ahhoz, hogy célozhasson. Nem akartam megvárni, míg ez megtörténik, így tovább kúsztam a ropogós törmelék közepette, hogy a másik oldalon állhassak fel.

Sikerült. Guggolva, a lehető legcsendesebben indultam a csomagtartó felé. Az útszéli motelt egy hatalmas erdő vette körbe. Ha a fák takarásába kerülök, akkor nagyobb eséllyel maradok életben addig, míg Raazel ideér.

Gólyalábra álltam, és úgy helyezkedtem, hogy a Captiva kereke teljesen eltakarja a lábam. Füleltem, míg meg nem hallottam, hogy a férfi letérdel és abban a szent percben kilőttem. Úgy suhantam a fűben, mintha versenyagár lennék. A szél körbeölelte a testem, megint átváltottam macska-üzemmódra. A neszek, az illatok, minden felerősödött. Éreztem a szabadság ízét a számban, aztán megbotlottam egy gyökérben, és hasra vágódtam.

Nem is értem minek akarok én felegyenesedve járni. Annyit vagyok vízszintesben, talán ez egy jel, hogy így kéne maradnom.

Magam alá húztam fájós térdem, a seb kínzón lüktetett, de ráerőltettem magam, hogy tovább menjek. Majdnem sikerült menedékbe érnem, mikor az üldözőm kemény teste birtokló medveölelésbe vont. Nem tudtam moccanni. A vér hangosan dübörgött a fülemben, a halántékom megsajdult, ahogy a pisztoly csövét nekiszorították. Meleg volt, a korábbi elsüléseknek hála. Gombóc keletkezett a torkomban, elfojtva a levegő útját. Lehunytam a szemem, és rettegve vártam az elkerülhetetlent, de semmi sem történt. Zsibbadtan álltam, míg az ölelő test le nem csúszott rólam. Nem is mertem kinyitni a szemem, teljesen kikészített annak a gondolata, hogy a gyilkosom csak szórakozik velem, hogy elérje, szemtől szembe lőhessen agyon.

Valaki belemarkolt a vállamba, mire én sikítva, ösztönből megpördültem, és gyomron rúgtam az illetőt. Talán most meghalok, de legalább összevérzem a köcsög csizmáját. Nehogymár ne bosszantsam egy kicsit, cserébe azért, hogy átküldött a túlvilágra.

- A fenébe kislány. Én itt megmentelek, te meg jó, hogy nem teszel nemzésképtelenné. – Őszinteség sugárzott mély, rekedtes hangjából, ami valamilyen fura okból kifolyólag megnyugtatóan hatott rám. Mintha a belső énem felismerte volna az ő belső énjét. Nagyon bizarr.

Az egyik szememet még mindig szorosan lehunyva tartottam, a másikat viszont lassan kinyitottam. A megmentőm valami katonai cuccra emlékeztető ruhában parádézott, ujjai között egy véres tőrt szorongatott. Lebámultam a földre. A támadóm a lehető leghullább állapotban terült el a földön, szúrt sebéből bíbor folyam ömlött a puha, zöld fűre. Felnéztem.

- És te ki vagy?

Mosolygott. Hosszú, szalmaszőke haja volt, szorosan összefogva a háta mögött, és a hajszínéhez illő rövid szakállt viselt az állán. Mogyoróbarna szemében halványzöld pontok csillogtak. Kinyújtotta a karját, de nem engedtem, hogy hozzám érjen. Csalódottság suhant át az arcán, de gyorsan félrekapta a fejét, mikor sietős léptek zaját fújta felénk a szél.

- Tiffany! – Hunyorogtam, míg meg nem láttam Raazel sötét alakját felénk sietni. Bárgyú vigyorral az arcomon rohantam elébe, hogy a nyakába vethessem magam. Csak egy pillanatra tudtam megölelni, és ellenőrizni, hogy mindene a helyén van, mert váratlanul lefejtette magáról a mancsaimat. Lehajolt, hogy a fülembe súghasson – Mostantól nem szabad ilyen közvetlennek lenned velem szemben, vagy nagy bajba kerülünk. Főleg én.

- Mi? Miért? – tátogtam, ahogy elengedett.

- Hercegnő! – a szőke pasi ott termett mellettünk. Rosszallóan nézte a kettősünket, de úgy döntöttem, hogy ha a fene fenét eszék is, akkor sem mozdulok egy centit sem. Tegyenek arrébb, ha olyan rossz helyen vagyok.

- Milyen hercegnő? – emeltem fel a szemöldököm, karjaimat keresztbe fonva a mellkasom előtt.

Meglepettség futott át az arcán, Raazel profiljáról viszont semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Valahol mélyen kezdtem kapisgálni, hogy végül csak annak a bizonyos titoknak a közelébe kerültem.

- Hopp, elfelejtettem, hogy a testőrödnek nem volt szabad beavatnia téged a származásodba – bocsánatkérően bazsalygott, de nem tudott meghatni. Térjünk már a lényegre! – A nevem Kay, én volnék a Vörös Karmok Másodkapitánya. Ennek tagjai azok, akik a klánunkat védelmezik. Te pedig, Tiffany, a klán vezetőjének, Silasnak vagy az unokája. Vagyis te vagy a Hercegnő.

Megint átéltem azt, amikor az állam a bokám szintjére akar süllyedni. De kívül megingathatatlannak mutattam magam, és nem estem Raazel torkának amiért ezt az apróságot ilyen szépen homályban tartotta előlem. Ilyesféle akadállyal nem mindennap szembesül az ember lánya, mikor egy neki tetsző pasival akar nemi életet élni. Jippí.

- Milyen klán? – kérdeztem inkább ahelyett, hogy hisztériába kezdek.

- A fekete párducoké – egy eddig ismeretlen, hűvös hang szólalt meg nem messze tőlünk. Nála is éreztem valami kapcsolatfélét, de nem keltett bennem olyan megnyugvást, mint Kay. Inkább borzongást. Volt valami fenyegető benne. – Bizonyára észrevetted az átalakulásnál, hogy macska lett belőled.

Mikor elénk állt, láttam, hogy nem csak a hangja, de a testtartása is hűvös, távolságtartó. Mintha felettünk állna a ranglétrán. Raazel finoman meghajolt előtte, Kay csak biccentett egyet. Hihetetlen hosszú, a bokáját verdeső vörös haja volt. Ráadásul összefonva! Mekkora lenne kiengedve? Hosszú, és sűrű szempillái alatt mélykék, csillogó szemekkel találta szembe magát az ember, fülében több ezüst karikafülbevaló ékeskedett. Világos bőre olyan makulátlan volt, mint amin végigszaladt egy csiszológép. Semmi bőrhiba. Jó, hogy nem csillogott gyémántként a napsütésben. Tökéletes volt.

Túl tökéletes.

- Kitalálom. Te vagy a klán stylist-ja.

Kay vidáman kacagott, Raazel még mindig pantomimest játszott, az izmos kis szupermodell meg morcosnak tűnt. Bár nem látszódott azon a csinos pofin túl sok érzelem, de a korábbiakhoz képest jobban összeszűkült a szeme, és egy vonalba préselődött az ajka. De még így is túl szép volt ahhoz, hogy valóságos lehessen. Végül Kay abbahagyta a hahotát, és megfogta a bicepszem, hogy rá figyeljek.

- Sajnos, nem talált. Ő Dwayne, a Vörös Karmok Parancsnoka.

Hupsz.

- És miért is vagytok most itt? – néztem meleg barna íriszébe. Valahogy tényleg biztonságban éreztem magam mellette.

- Hazaviszünk. – szólt Dwayne.

- Miért? – fordultam felé.

Síri csönd. Egy pillanatra minden elnémult, aztán Raazel vett egy nagy lélegzetet, gyönyörű aranyszemeivel a pillantásomat kereste, s mikor megtalálta, tekintetével kérlelte a bocsánatom, és megértésem, míg ezt mondta: - Hogy elfoglald a téged megillető helyet a klánban.

(18+) Az érintés ára - Várható fejezet

Ez egy femslash fejezet! 

Vagyis: az érzéki dolgok két nő között történnek, akik közül az egyik Rhia. Korábban egy facebook-os csoportban kérdeztem, hogy mennyire venné el egy olvasó kedvét, ha ilyen történés is lenne a történetemben, de végül arra a megállapításra jutottam, hogy mindenképp bele fogom írni, és tessék, ez lett belőle :) Próbáltam ízléses lenni, és bár tudom, hogy a nők inkább hetero, vagy férfiak közti homo kapcsolatról olvasnának, azért remélem, hogy ez is élvezhetőre sikeredett...

Aki olvasta a korábbi fejezeteimet, és aggódna, hogy a végén a főszereplőm leszbikus lesz, azt megnyugtatom, hogy nem ez az igazság: Rhealin a Casso és egyéb pasik iránti vonzalma ellenére sincs tisztában a szexualitásával, idővel rá fog jönni, hogy biszexuális hajlamokkal is rendelkezik, de az eddigi elképzelésem szerint, csak ezzel a nővel fog lefeküdni. És halkan megsúgom, hogy mindenképp szükséges ez a viszony kettejük között, egyrészt Rhia sok mindenre így fog rájönni saját magával kapcsolatban, másrészt az adott lánynak a későbbiekben is fontos szerepe lesz, és nagymértékben pont azért, ahogy Rhia érez iránta.

Amúgy ez tényleg csak egy "várható fejezet", amin majd lehet változtatok itt-ott, mert még jóval hátrébb fog elhelyezkedni a történések sorában, csak épp MUSZÁJ volt megírnom, mikor jött az ihlet, és inkább megosztom már most, hogy lehessen látni, mire számíthat az ember. 

Sajnos most épp nem tudok haladni a másik történetemmel, meg nagyon ezzel se, mert ugyan terveim vannak, de időm nem nagyon, meg kijött rajtam a "nyárszindróma", és napjában egyre többször kezd el olyan elviselhetetlenül fájni a fejem, hogy képtelen vagyok gép elé ülni, és nekifogni az írásnak... Még most, ahogy írok is, hasogat a fejem, és egyszerűen már fogalmam sincs mitől, de él a gyanúper, hogy azért, mert nem nagyon tudok mit kezdeni magammal itthon: az unalomtól fáradékony leszek, de nem álmos, így aztán hajnalig fenn vagyok, és ha sikerül elaludnom, meg felkelek du 2-3 között... Csak épp abszolúte nem pihenem ki magam, aztán ilyen semmilyen hangulatom lesz, szenvedek itt magamnak, és nem tudok azzal foglalkozni, amivel szeretnék -_-

Szóval bocsánat azoktól, akik várják a folytatást, tényleg próbálok rajta lenni az ügyön, de "haldoklás" közben nehezen forog az agyam... Pár nap és megyek Szlovéniába fesztiválozni, talán a hegyi levegő meg az egész napos mászkálás, meg úgy eleve az, hogy lesz mit csinálnom majd helyreráz :) Ha ezt sikerül elérnem, akkor tényleg nyomban kezembe veszem a gyeplőt, és uccuneki, addig meg imádkozzatok értem :D

Ja és örülnék a visszajelzésnek, hogy jó-e így megírva ez a "leszbikus" kapcsolat (amúgy megtörtént dolgokon alapszik, szóval szerintem elég hiteles lett, de így fájós fejjel most épp nem bízom 100%-ig a saját ítéletemben).

X-edik fejezet

Otthagytam a marakodó tömeget, és a sarokba vonultam. Össze voltam zavarodva. Örültem, és egyben zavart is, hogy helyettem Luciane vetette magát Gaelre. Próbáltam kibogozni agyam működő részének összekuszálódott szálait, de csak annyira jöttem rá, hogy valami itt nagyon nem stimmel. Tudtam, hogy érzek valamit Gael iránt. Biztos voltam benne, hogy vonzódom hozzá, ahogy abban is, hogy ő nem akart semmi rosszat. És mégis, mikor mindenki, úgy értem tényleg MINDENKI előtt egy csókkal jelezte a hozzátartozásom, valahogy lefagytam.

Én mondtam neki, hogy próbáljuk meg. Már amennyire randizásnak lehet nevezni azt,amit mi eddig műveltünk... Valahol mélyen abban a hitben éltem, hogy Casso mellett ő az egyetlen férfi, akinek oda tudom, és oda is akarom adni a szüzességem. Aztán annyi történt, hogy ma rájöttem: nem tudom megtenni. Nem akarat kérdése, egyszerűen nem vagyok felkészülve rá, hogy ezt a lépést ma megtegyem. Pontosítva, hogy vele megtegyem.

Odabotorkáltam az asztalhoz, és felvettem egy üveg vodkát. Az átlátszó anyag alján alig egy deci alkohol maradt, de én a számhoz szorítottam az üveget, és azt is eltüntettem. Egyszerre volt keserű, és íztelen, amolyan meghatározhatatlan, ahogy lecsúszott a torkomon. Utána égő érzést hagyott a nyelvőcsövemben, de gyorsan leöblítettem egy pohár szénsavas narancslével és az érzés végül elmúlt.

Felnéztem, Gaelt kerestem a pillantásommal, de nem találtam sehol. A többiek biztos kikísérték az udvarra, hogy levegőzzön egy kicsit.

A felirat: „Elszúrtam”, pulzáló neonfénnyel villogott a fejem fölött. Legalábbis, én így éreztem, de hogy más mit látott, mikor rám nézett, arról igazából fogalmam sem volt.

Mit kéne most csinálnom?

Az üvegajtó kicsapódott, és Luciane jött oda hozzám, megkocogtatva a vállam, hogy biztosan rá figyeljek.

- Rhia... Sajnálom az előbbit, de beszélnünk kell. Most. – hanghordozása nem tűrt ellenvetést. Szinte viccesnek találtam volna a dolgot, hogy az alapvetően erőszakkerülő Lucy most parancsolgatni akar nekem, ha nem épp az lett volna a lényeg, hogy az utasítás célpontja én vagyok.

Felé nyújtottam a kezem, s mikor ujjaink összeértek, villanásszerű elektrosokk cikázott át a karomon keresztül az egész testembe. Nem értettem.

Egyszerre vágytam három emberre, és a három közül bizony az egyik nő volt. Luciane közelében olyan testi reakciót vettem észre magamon, amit más közelében egyáltalán nem. Nem úgy akartam őt, ahogy Cassót vagy Gaelt, de mégis csak akartam. De nem tudtam hogyan kéne ezt közölnöm vele, mert a beszélgetéseinkből az kiderült, hogy soha sem volt nővel, de arról nem voltak információim, hogy hogyan állna a lehetőséghez.

Bár jobban belegondolva, ez talán nem teljesen igaz. A láthatatlan kis csápjaimmal fogtam a jeleket, hogy ő sem közömbös irántam, és valami belső hang azt suttogta bennem, hogy még ma, hamarosan mindenre fény derül.

De azt nem sejtettem, hogy most rögtön.

*****

Luciane erősen kapaszkodott az ujjaimba, gyengéden, s egyben határozottan vezetett a célpontja felé, ami, mint mostanra kiderült, nem más volt, mint az emeleti fürdőszoba. Behúzott, becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott a csap fényes fehér felületének.

- Rhia – sóhajtotta – Őszintén megmondom, nem igazán tudom szavakba önteni a gondolataimat, ezért most kivételesen a tettek mezejére lépek, és egyszerűen megteszem azt, amiről úgy érzem, meg kell tennem.

A szívem várakozásokkal telve, hevesen vert, mikor odalépett hozzám, és karjait a nyakam köré fonta. S mikor szirompuhaságú ajkaival birtokba vette az enyéimet, úgy éreztem, amaz egy pillanatra megszűnt dobogni.

Ugyanúgy lefagyva álltam, mint Gael esetében, de teljesen más okból kifolyólag. A zilált érzelmi szálak egy apró része végre a helyére került. A szívem, és a testem helyesnek érezte, amit csinálok, de az eszem makacsan ellen állt. Ennek nem vele kéne történnie - kiáltotta összes, még munkára fogható agysejtem, és ez a kettősség megfeneklett bennem.

Hátraléptem, lassan eltávolodtam Lucytól, majd a vécéhez lépve, lehajtottam annak vékony fedelét, és leroskadtam. Arcom a kezeim közé temettem, és próbáltam gondolkodni. Próbáltam felfogni, feldolgozni annak a jelentőségét, hogy mit jelent az, ha most tovább lépek ezen az úton.

- Kérlek, Lucy... Most menj ki egy kicsit, és hagyj itt engem. Meg foglak keresni, hogy beszéljek veled, de gondolkodnom kell. Komolyan, muszáj, hogy egyedül hagyj. Kérlek.

Halkan suttogtam, még magam is meglepődtem, milyen erőtlennek hangzik a tulajdon hangom. Úgy éreztem magam, mint akit kilöktek egy húszemeletes épület tetejéről. Tudtam, hogy az esés hogy végződik, mégis, szükségem volt arra, hogy a zuhanást egyedül éljem át. Érezni akartam, éreznem kellett, ahogy a visszafordulás lehetősége, mint a hideg szél, elsüvít mellettem. Nem tudott megtartani, én pedig nem tudtam belekapaszkodni, hogy megállítsam a folyamatot. Képzeletemben a levegőmolekulák úgy fontak körbe, és szőttek láthatatlan hálót körém, mintha megakarnának védeni a becsapódás fájdalmától, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Már késő.

- Rendben van – motyogta csendben Luciane és alig észrevehetően kisurrant a szobából. Az utolsó percben láttam egy átlátszó cseppet a padlón szétfröccsenni. Egy ideig csak ültem, és bambán bámultam a groteszk, de mégis oly jellegzetes formát.

Ha létezik feljebbvaló létforma, akkor látja, tudja, hogy nem akartam ezt a jószívű lányt megbántani. Nem. Most rögtön utána akartam rohanni, és megvigasztalni, továbbá bevallani neki, hogy amit tett, azt én is meg akartam vele tenni. De kényszerítettem magam, hogy a helyemen maradjak. Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy az ujjperceim kezdtek zsibbadni. Át kellett gondolnom a helyzetet.

Tudtam mit akarok, és azt is, hogy végül mit fogok csinálni. De a félsz maró karmai erősen csimpaszkodtak a mellkasomba. Féltem a vágyaimtól, a beteljesülésüktől, és attól is, hogy nem tapasztalom meg, amit szeretnék. Annak a lehetősége is megrémített, hogy ebbe önként belemegyek, de csalódni fogok.

Nem akartam csalódni. Csalódtam Cassóban, mert elutasított. Csalódtam a Gael iránt táplált érzéseim valósságában. Ha ez is rosszul sül el, ha megbánom... Nem tudom elképzelni, hogy azon hogyan tenném túl magam. Főleg azok után, hogy nem csak azon filóztam igencsak bőszen, lefekszem egy nővel, de egy bizonyos érzésnek a hiánya is nyugtalanított. Ugyan írásbeli dokumentumon nem, de szóban másnak ígértem magam. Vagy legalábbis ígértem egy lehetőséget. Most pedig arra készültem, hogy ezt a lehetőséget átruházom másra, mert így éreztem helyesnek. Nem is helyesnek, szükségesnek.

A vérem forrón pezsgett az ereimben, minden létező porcikám arra sürgetett, hogy emeljem fel a seggem, és lépjek ki azon az ajtón.

Engedtem a szorításon, így az éltető nedű újonnan keringésnek indult a tenyeremben. Hüvelykujjammal a másik kezem ujjait tördeltem, majd masszírozni kezdtem őket, hogy újra felmelegedjenek. Sötétbarna tincseim áthatolhatatlan függönyt alkottak az arcom előtt, de nem akartam arra venni a fáradtságot, hogy akár csak egy szálat is a fülem mögé tűrjek.

Muszáj volt tudatosítanom magamban a dolgokat. Meg kellett értetnem az eszem ellentmondó felével is, hogy ez igenis helyénvaló. Lucy nem csak fizikai értelemben vonzott. A jelleme, a tulajdonságai, az elvei, ezek mind sokkal mélyebben érintettek. Valahogy tudtam, hogy nem vagyok, és nem is tudnék szerelmes lenni Luciane-be, de olyan megfoghatatlanul akartam magamban érezni az ő lelkivilágát, hogy azt egyszerűen nem is lehet megfogalmazni. Ha a mágiánk ránk, ilyen esetben is hatással lesz, akkor bepillantást nyerhetek a lénye lényegébe. Magamba szívhatom a tisztaságát. Megérthetem, mit miért mond, és miért tesz. Akartam ezt a tudást. Akartam a testét, a lelkét, érezni akartam, megérteni és érinteni, hogy méltó párja lehessek, már amennyire ez lehetséges.

Csodáltam őt. Olyan lány volt, akiből az emberek 95%-a csak annyit lát, hogy észveszejtően jókedvű, mindig pörög, egyszerre van a társaság középpontjában, és annak peremén. Mindig mosolyog, a legpocsékabb helyzetben is próbál humorizálni, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a környezetében élők elégedettek legyenek. Nem vele, hanem magukkal. Láthatatlanul suhan át a tömegen, helyreteszi a kapcsolatokat, megpróbál megoldani minden problémát, és mindezt úgy, hogy az érdemeit megtartja magának. Nem kérkedik velük. Természetesnek veszi, hogy az embereknek olykor szükségük van lelki szemetesládára, és ő önként vállalja ezt a feladatot.

Még az sem csüggeszti el, ha a figyelmességet nem viszonozzák, mert mindennél boldogabbá teszi, ha végül mások elismerik, hogy valamit jól csinált. Nemcsak a farkasoknak hasznos, hogy van egy ilyen lány a tagjaik között, de az összes létező ismerősére jótékony hatással van..

És ő a legmagányosabb útra tévedt személy, akit csak ismerek. Nem úszik az árral, a társadalmi normákkal, és nem hagyja, hogy bármi befolyásolja. Ha valamiről megvan a maga véleménye, akkor nem fél kiállni, és elmondani azt, ugyanakkor nem használ erőszakot, hogy a szavai igazságát bizonyítsa. Nem szégyelli a hibáit, a félrelépéseit, mindet elfogadja, és hangoztatja, hogy bár a sors sokszor másképp is alakulhatott volna, ő örül mindannak, amit átélt. Mert a negatív emlékek mind formálták a személyiségét, és végül ott lyukadt ki, ahol szerinte lennie kell.

Mintha eleve így lett volna elrendelve.

Vágytam rá, hogy olyan lehessek, mint ő, hogy csak feleannyira megértőbb legyek magammal és az emberekkel. Hogy felrúgjam a szabályokat, szabadságot követeljek, és megtegyek mindent annak elérése érdekében.

Amíg őt nem ismertem meg, addig elégedett voltam a sorsommal. De minden  megváltozott. Függetleníteni akartam magam másoktól, és ugyanakkor ott akartam lenni a szeretteimnek, ha szükségük lenne rám. Pontosan azt akartam, amit Lucy elért. Ha valakinek problémája volt, az előbb-utóbb mind hozzá ment segítségért, de ő az évek alatt olyan erőssé vált belül, hogy nem volt szüksége támogatásra. Saját magát támogatta.

„Jól jegyezd meg, amit most mondok. Szeresd a családod, a barátaid, segítsd őket mindenben, amiben tudod, de Te ne fügj tőlük. Felteszek neked egy kérdést. Szerinted ki az a személy, az egyetlen létező személy, aki életed végéig veled marad? Jóban-rosszban, a napsütéses boldog percektől, a legsötétebb rémálmaidig? Gondolkozz el ezen, majd nézz bele a tükörbe. Ott megleled a választ.”

Most már végre értettem mit akart ezzel mondani, és teljes egészében egyet értettem. Világosan láttam, hogy milyen egyszerű, és elborzasztó is a válasz. Mert az egyetlen ember, aki egész életemben mellettem lesz...

Az önmagam vagyok.

De nem csak erre jöttem rá. Ha én magam vagyok önnönmagam egyetlen örök társa, akkor az életem úgy kell élnem, hogy ne bánjam meg a tetteim. Igen, hibázhatok, de ezeket a botlásokat szükséges rosszként kell elkönyvelnem. Luciane azt mondta nekem, hogy ha mindent előlről kezdhetne, és jobban is választhatna, akkor sem tenné meg a múltbéli dolgok ellenkezőjét. Minden hibája a sajátja, és mivel a szabadakaratot már-már szürreálisan nagyra tartja, így ezekkel akar élni, nem akar megválni tőlük.

Mire ez az eszmefutattás végigjátszódott bennem, már teljesen lenyugodtam. A kétségeim elenyésztek. Lehet, hogy hibásan gondolkodok, és nagy ballépésre készülök, de ez akkor is az én döntésem lesz. Fenébe a szélsőségekkel, az etikai normákkal, és Gaellel, mert egy olyan különleges, nagyszerű nő vágyik a társaságomra, mint Lucy. Ha ő ki mer állni a többiek elé, és felvállalni saját magát, akkor én sem tehetek ennél kevesebbet.

Igen, tiszteltem, SZERETTEM Luciane-t. Testi és lelki szenvedély kerített hatalmába, aminek most már végre eleget akartam tenni. Csak az járt a fejemben, hogy itt az ideje azt tennem, amire ez a pumpáló vértasak a mellkasom bal oldalán már réges-rég noszogat. Nem figyelni a külső hangokra, csak menni a magam feje után, hisz nem bántanánk senkit se, maximum magunkat azzal, hogy nem nézünk szembe a meztelen igazsággal.

- Szeretkezni akarok vele! – kiáltottam jó hangosan, hogy a tükör is beleremegett. Felpattantam, az ajtóhoz szaladtam, ám mikor ki akartam nyitni a kilincsnél fogva, annak széle váratlanul a homlokomnak ütődött. A résben az egyik farkas állt erősen illuminált állapotban. Még az én kiélezetlen orrommal is éreztem a tömény szeszszagot áradni pórusaiból.

Leplezetlenül végigbámult rajtam lassacskán magukba forduló szembogaraival, majd négy szót böffentett fel nehezen forgó nyelvével:

- Eeeéén, szivvesen le.. léffekűdnél véöled.

Megmakacsoltam magam, és csak azért sem vágódtam hanyatt a szájából áradó bűz észlelésétől. Nem. Én nem!

- Kösz, de kihagyom az ajánlatod. Valaki más vár rám – mondtam, majd megpróbáltam félretaszajtani az útból, de mintha lehorgonyzott volna.

- Uuuggyan, szep-széépjány, azzz ah más bihzstosán nincsén olyan jó passi, minty én.

- Igazad van – szemei diadalittasan felcsillantak, de gyorsan letöröltem a gusztustalan vigyort a képéről -, mert az a valaki más nőnemű. – Végül nem kegyelmezve ellöktem az útból, és otthagytam a sarokban, had főjön a feje az elhangzottak miatt.

Két lépést sem tettem meg, mert Luciane előttem termett a semmiből. Na jó, csak úgy tűnt, hogy a semmiből, mert kábé beleolvadt a fal árnyékos részébe, hogy aki nem ütközött közvetlen belé, az észre sem vette, hogy ott van. Ijedtségemben én is ugrottam egyet, de gyorsan túltettem magam az afféron.

- Lucy, én -

- Hallottalak az előbb – mosolyodott el félszegen, és az a bátortalan gesztus hevesebb iramra kényszerítette a szívem – És remélem, hogy rólam volt szó.

- Senki más nem érdekel rajtad kívül. – Komolyan gondoltam, és ezt ő is láthatta. Nem volt miért hazudnom. – Tudod a dolgaimat a pasikkal, de biztosíthatlak, ebben a szent momentumban csak irántad érzek vágyat. Én... – nagyot nyeltem és szemtől szemben is kimondtam – Le akarok veled feküdni.

- Ezt már az előbb is hallottam – már nem csak mosolygott, szemeiben ismerős parázs gyúlt, amitől önkéntelen is görcsbe rándult a gyomrom, és ki akart alólam csuklani a lábam. Ideges voltam, de várakozásteli is egyben. Új, ismeretlen vizekre szándékoztam evezni. Bár esetemben relatív a szexuális aktust így nevezni, mert még senkivel sem próbáltam.

- Tudom. De ezt közvetlen neked akartam mondani, nem annak a kétlábon járó, húsba zárt whisky-manifesztációnak.

- Jó válasz. – kézenragadott, bíztatóan kacsintott egyet, majd egy kitárt ajtón át behúzott valakinek a hálószobájába. Még feldolgozni sem volt időm a környezetváltozást, már kattant a bilincs a csuklómon. Átvitt értelemben, ugyanis Lucy kulcsra zárta az ajtót.

- Hogy szeretnéd? – kérdezte kéjesen. Szemeit túlvilági fény hatotta át, de nem tepert le azonnal. Hagyta, hogy én döntsek. Értette, milyen fontos ez nekem.

- Lassan. És szeretnék – elpirultam, de nem hátrálhattam meg – szeretnék én irányítani. Szeretném, ha hagynád, hogy én érintselek, és nem fordítva. Legalább addig, amíg mást nem mondok.

- Ne félj – fogta meg a kezem – a gondjaidra bízom magam.

Lenéztem egybefonódó ujjainkra. Az én világos bőröm az ő egészen halvány tejcsokoládéja mellett. Úgy igazán még soha nem engedtem meg magamnak, hogy eltűnődjek Luciane-n. Csak elfogadtam a vonzódást, de nem néztem a mélyére. Pár perccel ezelőtt feltártam a lelki okokat. Most itt volt a lehetőség, hogy a többit is szemügyre vegyem.

Felnéztem az arcába. Jobb kezem annak puha bőrére simítottam. Figyeltem kitágult pupilláit, dzsungelt idéző zöld szemeit. A buja természet minden színe megfordult azokban az íriszekben, és ilyen közelről még káprázatosabbnak hatottak.

Ha tudnád, milyen gyönyörű vagy Lucy.

Végighúztam a mutató és középső ujjam a homlokától kezdve egész málnaszín ajkaiig. Lehunyta pilláit, én pedig előre hajoltam, hogy megcsókoljam. A korábbi csók túl váratlan volt, nem tudtam kiélvezni. Most végre lehetőségem volt rá. Nem csak ajkai színe emlékeztetett málnára, még az íze is olyan volt. Édes volt, egy csipetnyit savanykás, de mindenképp üdítően hatott rám. Nyelvem becsúsztattam az ajkai közé, ő pedig boldogan fogadott, nyelvével hozzám simult, de ígéretéhez híven nem vette át az irányítást. Lassan, lágyan kóstolgattam, egyre mélyebbre lopóztam, és minél többet kaptam, annál jobban akartam még többet elvenni belőle.

Átkaroltam a nyakát, magamhoz vontam, hagytam, hogy mellei az én mellkasomhoz nyomódjanak. Egyre szűkebbnek éreztem a ruháimat, mintha képesek lennének a hőtől összezsugorodni. Sürgető vágy fogott el, hogy minél előbb meztelenek legyünk, de még nem akartam engedni ennek a sürgetésnek. Minden pillanatot ki akartam élvezni, még Lucy levetkőztetését is. Azt akartam, hogy örökre emlékezetünkbe égjen ez az este, ez a pillanat, hogy felejthetelen legyen, és semmilyen más emlék ne vehesse át a helyét.

Hátrahajtottam a fejem, néztem vértől duzzadó ajkait, melyen kettőnk nyálának keveréke csillogott. Finom orcája tűzben égett, szemeit még mindig lehunyva tartotta. Nagyon bájosan festett, mint aki teljes önkívületbe esett. Pedig még csak most kezdtünk neki.

Mikor beletúrtam hosszú, mahagóni színű hajába, még a lélegzetem is elakadt, hisz selymes tincsei olyan perzselő érzést hagytak a bőrömön, mintha korbáccsal csaptak volna a tenyeremre. Még a legapróbb érintés is túl intenzíven hatott rám. Az érzékeim a maximumon voltak, ha csak rám fújna, már attól összehúzódnának a belső izmaim.

Marokba fogtam tincseit, félrehúztam a nyakáról, és a verőérre tapadtam. Először csak pihekönnyű csókokat nyomtam forró bőrére, majd elkezdtem úgy csókolni, nyalni, mintha még mindig a szájával lennék elfoglalva. Finoman beleharaptam, alig nyomtam fogaimat a bőrébe, de ettől úgy elkezdett remegni, hogy alig bírtam megtartani. Rájöttem, ideje elfoglalni az ágyat, mert hasonló magasságunk és súlyunk miatt képtelen lennék elbírni vele, ha a szenvedély annyira maga alá gyűri, hogy össze akar esni.

Még szorosabban öleltem magamhoz, közben áttértem a füle mögötti érzékeny részre. Ott kényeztettem, mire helyeslő mormogást hallatott. Felbátorodva vettem ajkaim közé fülcimpáját, az apró részt forgattam a számban, masszíroztam, ízlelgettem, még a fülbevalója sem akadályozott tevékenységemben. Míg ő már majdnem elalélt a karjaimban, addig én lassan lépkedtem hátrafelé, próbáltam az ágy felé koordinálni magunkat, s mikor a vádlimmal nekiütköztem az ágykeretnek, behajlítottam a térdem, és elkezdtem hátrafele dőlni, így együtt zuhantunk a matracra. A takaró összegyűrve feküdt a fejünk fölött, és kijelenthettem, hogy Luciane súlya ebben a testhelyzetben egyáltalán nem túl nehéz.

Finoman hátrarántotta a fejét, hogy az eddig ajkaim közt raboskodó fülcimpa kicsúszott a számból, és úgy helyezkedett, hogy nyaka kecses íve essen a helyére. Nem haboztam, ismét rátapadtam, és már nem csak nyaltam, hanem szívtam is. Nem tudom hogyan, de éreztem az érben lüktető vért, ahogy miattam még jobban felforrósodik, és az érhálózaton át Lucy egész testébe eljut. Hallottam, ahogy liheg, lehellete meglibbentette az én sötétbarna tincseimet, és bizsergette a homlokrészen futó nagyon érzékeny bőrfelületet. Nem tudtam eldönteni, hogy csikis, vagy izgató. Kicsit kellemetlen volt, ugyanakkor tovább akartam érezni.

Luciane belekapaszkodott a vállamba, megemelte a testét, és ráült a derekamra. Elkezdett vonaglani, amitől olyan benyomásom lett, hogy próbálja valamihez hozzádörgölni magát, de az én ölem felszereltsége ezt nemigazán tette lehetővé. Ez dühített, ugyanakkor így is boldoggá akartam tenni. Már épp kezdtem volna a testünk közé nyúlni, hogy segítséget nyújtsak neki, de zilált szavai megállítottak.

- Ne tedd – nyelt nagyokat, úgy hangzott, alig tud egyáltalán megszólalni – Így is... Így is menni fog. Érzem. Óh, érzem – nyögött, és vette nagy kortyokban a levegőt – A-hogy nya-lod-a-nyakam, mintha a-combjaim közt is-ott-len-ne-a nyelved. Csak... Foly-tasd. Szívd. Kér-lek.

Visszahúztam a karom, és megfogtam a fejét, hogy igazítsak rajta a jobb hozzáférés érdekében. A világ leszűkült kettőnkre, csak őt éreztem, lábait a testem két oldalán, a vállamba vájó körmeit, a puha melleit, s forróság járt át mindenhol, ahol ilyen erőteljesen érintkeztünk.

Még az ajkam is bizsergett, ahogy eleget tettem a kívánságának. Csak a bőre ízével, illatával törődtem, ő pedig egyre hangosabban lihegett, néha-néha kiszaladt egy-egy sóhaj, vagy nyögés a száján, aztán ezek a hangok megsűrűsödtek, egyre erősebben kapaszkodott belém, rázkódott az egész teste, combjai közül pedig olyan hő áradt, hogy szinte attól féltem, ha újra kinyitom a szemem, akkor az egész szoba lángokban fog állni.

- Rhii-aah – nyögte a nevem, remegése túlságosan is felerősödött, muszáj volt átkarolnom a derekát, hogy valahogy egyhelyben tartsam.

Tudtam, hogy nem kell sok, hogy alig pár másodperc az egész, ezért még intenzívebben csókoltam nyaka tejszín ízű bőrét, de mikor éles fájdalom hasított csontjaimba, Luciane-hoz hasonlóan én is felkiáltottam. Csakhogy ő az élvezéstől, míg én a nem várt kíntól. Ahogy tudtam, kapaszkodtam, hagytam, hogy a remegés lecsillapodjon benne, de közben arra gondoltam, hogy még szerencse, amiért nem én voltam fölül, és nem a hátamat karolta át, mert az orgazmus pillanatában kettétörte volna a gerincem.

Mikor ellazult a teste, feje a nyakamra hullott, és ujjaival elengedte a vállam, végre fellélegezhettem. Sajogtak a bőrömben hagyott nyomok, de figyelmen kívül hagytam őket. Elégedett voltam, mert sikerült kielégítenem. Elsőre, ráadásul igazán intim helyen hozzá sem kellett érnem. Mámorító volt az érzés, ténylegesen hízott a májam. Úgy gondoltam, ez is azt bizonyítja, hogy ha valaki iránt így érez az ember, mint mi Lucyval egymás iránt, akkor minden szó, minden tett, minden érintés sokkal-sokkal jobban felerősödik, mint azt valaha is gondolnánk. Varázslatos volt, hogy ezt együtt felfedeztük.

Mellém helyezkedett, karját átvetette a mellkasomon, de még mindig nehezen vette a levegőt. Hangosan pihegett, én pedig nem tehettem mást, mint néztem kisimult arcát, összekuszálódott tincseit, hallgattam lélegzetvételét, és egyre jobban kívántam, hogy ezt újra megtehessem vele.

Pár percig így heverésztünk, majd a keze a nyakamra csúszott és elkezdett cirógatni. Egyre lejjebb, és lejjebb simogatott, de elég lassan haladt ahhoz, hogy minden egyes érintett négyzetcentiméteren kínokkal vegyes várakozást éljek át. Kikerülte a mellem, helyette az oldalamat, a bordáimat simította végig, a felsőmön keresztül karistolt hosszú körmeivel. Mikor a csípőmhöz ért, akkorát rándultam, hogy majdnem lelöktem magamról. Valamiért tetszett neki a reakcióm, mert innentől kezdve csak a csípőcsontot birizgálta, és ettől egyszerűen muszáj volt vergődnöm. Össze-vissza dobáltam magam, nem tudtam abbahagyni.

Keze becsúszott a top alá, és úgy folytatta az egészet, fel-le a derekamtól a csípőmig. Mikor már nem bírtam tovább, megfogtam a karját, és a szívemhez szorítottam. Erre kinyújtóztatta az ujjait, és rásimult a felső anyagára. Tudtam, hogy érzi őrülten kalimpáló szívverésem, mert én is egész testemben éreztem a vérbő szerv lüktetését.

Rámnézett, csillogó szemei újra parázslottak, még a légzése is megváltozott. Felült, maga alá igazította karcsú lábait, és engem is felemelt fekvő helyzetemből. Kíváncsian néztem rá, az idegesség újra kezdte összehúzni a gyomromat, de mikor megcsókolt, a görcs feloldódott, nem maradt időm idegesnek lenni. Most a hátamat simogatta, belekapaszkodott a ruha anyagába és felfelé húzta testem vonalát követve. Mikor már a nyakamnál járt, elszakadt a számtól, és átbújtatta a fejemen. Hátradobta a válla fölött, és újra az ajkaimnak szentelte minden figyelmét.

Én is a pólójáért nyúltam, de megakadtam a mozdulat közben, mert éreztem a melltartóm kapcsát szétpattanni. A pántok engedtek, lejjebb csúsztak a vállamon, a melleim előtűntek kosarukból. Pislogli se lett volna időm, Lucy marka rögtön közrefogott, hüvelykujját a bimbóudvarra simította. Mellbimbóim peckesen álltak, mintha következő kliensnek jelentkeznének. Nem is kellett sokáig várniuk, két ujj rögtön elkezdte morzsolgatni őket.

Belenyögtem Luciane szájába, és tétlenül tűrtem, hogy a csók megszűnésével a jobb mellem vegye ajkai gondozásába. Annyi bőrfelületet tűrt fogai közé, amennyit csak tudott, és nyelvével pöckölgette az érzékeny csúcsokat. Kihúztam magam, begörbítettem a gerincem, és mégjobban felkínáltam magam.

Kezdtem átérezni, mit értett azalatt, hogy mikor a nyakát nyalogattam, azt a combjai közt is érezte. Én is átéltem az egészet, s mikor szívni kezdte a szájában lévő bimbót, a másikat pedig az ujjaival gyötörte, akkor már biztos voltam benne, hogy az egész rávetül a lábaim közt lüktető túlérzékeny gyönyörgombra. Hihetetlen volt, nem képzeltem volna, hogy lehetséges. Hüvelyem izmai ritmikusan összehúzódtak, mintha készülnének egy hímtagra rátapadni, de a belémhatoló kemény lökés nélkül is elég eszméletlen volt az érzés ahhoz, hogy képes legyek így elélvezni.

Mikor elszakadt a mellemtől, láttam, hogy a szája nyomán jóval sötétebbre színeződött a bőröm. Az ölemben növekvő nedvesség teljesen átáztatta maradék ruháimat. Meg kellett szabadulnom tőlük, és az ő ruháitól is. Nem finomkodtam, letéptem a pólóját, amit pár kézmozdulat után a világoskék melltartó is követett.

Próbáltam a hevességgel leállni, kicsit lassítottam, kezembe fogtam az enyémnél némileg nagyobb kebleket, és ismerkedtem a súlyukkal. Nem fértek el a tenyeremben. Csodáltam az ujjaim közt előtűnő, az én rózsaszínemhez képest barnás udvart. Mellbimbói olyan keményeknek látszódtak, mintha képesek lennének az üveget megkarcolni. Hozzájuk érve láttam, hogy olyanok, mint az apró kavicsok, a melle többi része pedig, mint valami szilárdabb habféle. Lágy volt, mint a puding, puha, mint a vatta, igazából képtelenség szavakba önteni ezt a finom textúrát.

Tenyerét a kezemre fektette, és elkezdte lejjebb tolni, vezetett végig a bőrén, le a hasán át a nadrágja gombjáig. Farkashoz méltón nem volt túl törékeny, a selymesen sima felszín alatt ujjbegyeimmel éreztem hasa kemény izmait. Kigomboltam a farmert, lehúztam a cipzárt, de ebben az ülő helyzetben nem tudtam levenni róla.

- Azt hiszem, fel kéne állnod – suttogtam, miközben azúrkék szemeimet parancsolón rászegeztem. Engedékenyen feltérdelt, így már a combjain le tudtam tolni a nadrág derekát. Végül kicsavarodva hátradőlt, nekem csak annyit kellett tennem, hogy fölé másztam, és rögtön sikerült levarázsolni a farmert. Mohón faltam kiterült látványát: haja szétterült arca két oldalán, mellei bármiféle ingerlés után áhítoztak, és teste középpontját csak egy majdnem átlátszó, a melltartóhoz illő kék csipkés franciabugyi takarta.

Leszálltam az ágyról, és levettem a saját farmeromat. Mikor újra ránéztem, láttam, hogy ugyanolyan áthatóan néz meg magának, ahogy az előbb én őt. Újfent elpirultam, engem csak egy apró fekete tanga takart, amit ugyan direkt erre az estére vettem fel, de tegnap még úgy gondoltam, hogy Gael fog megcsodálni benne. Megráztam a fejem, Gaelt kiűzve onnan, mert most senki másnak nem lehetett hely ott benn, csakis Lucynek.

Visszetértem az ágyon fenntartott helyemre, lefeküdtem Luciane mellé, mire rögtön hozzám bújt, karjaival átölelt, majd ajkaink heves csókolózásban forrtak össze. Egymás bőrét simogattuk, ahol csak értük, ujjaink tüzes, kacskaringós nyomokat hagytak hátra. Mutatóujját mindkét oldalt beakasztotta a tanga pántjába, és határozottan elkezdte húzni, át a combjaimon, a térdemen, a lábszárokon, s végül a lábfejeken. Ott feküdtem teljesen meztelenül, még mindig egymás tüdejéből akartuk kiszívni a levegőt, de a testem már annyira érezni akarta őt mindenhol, hogy majd belehaltam a szükségbe.

Frusztráltan nyüszítettem, ő pedig a számba mosolygott, és fölém mászott.

- Most megmutatom milyen érzés, ha az öledet csókolgatják – adott egy utolsó puszit duzzadt ajkaimra – Utána bemutatod, mit tanultál – kacsintott rám.

Csontjaimba maró sóvárgás közepette vártam a fejleményeket, behunytam a szemem, és koncentráltam: éreztem, ahogy szétteszi a lábaimat, hogy helyet csináljon magának, és nagyot nyeltem, mikor tudatosult bennem, hogy most teljesen ki vagyok előtte tárulkozva, azonban mikor megéreztem az első nyalintást, rögtön elszállt a szégyenlősségem. Szinte a gondolataimmal együtt.

Erre a percre vártam, hogy lássam, hogy megtudjam, nem követtem-e el hibát. De legnagyobb megkönnyebbülésemre rájöttem, hogy nem volt semmi félnivalóm. Nem csalódtam. A józaneszem is helyeselt. Semmi, egyetlen porcikám, egyetlen agysejtem sem súgta azt, hogy ez rossz, vagy helytelen lenne. Ellenkezőleg.

Végre minden a helyén volt.

A szívem repesett, nem csak a testemet átjáró kéj miatt, hanem mert boldog voltam. Mennyire számít ez a szüzesség elvesztésének? Technikai értelemben sejtéseim szerint semennyire, de bánja a rosszseb. Az első alkalom, és akkor is tökéletes, olyan, amilyennek akartam. Egy szívemnek kedves személlyel vagyok, akinek fontosak a vágyaim, a gondolataim, aki odafigyel rám, aki ismer, és aki elfogad ilyennek, és aki iránt én is érzem ugyanezeket. Ennél jobb jelenleg nem is lehetne. Már tudtam, hogy nem fogom megbánni.

Luciane lassan nyalogatott, nagyon vigyázott, hogy hozzá szokhassak ehhez az egészhez, de mikor a csípőm a magasba ívelt, már teljes odaadással izgatott. Eleinte csak az ajkakkal foglalkozott, belenyalt a hasítékba, néha-néha bedugta a nyelvét a bejáratba, és azt hittem, ennél jobb nem lehet, hisz már ez is felülmúlta az elvárásaimat. De mikor a szájába vette a csiklómat, és azzal kezdett játszadozni, én teljesen kikészültem.

A fejem dobáltam a matracon, görcsösen próbáltam valamiben megkapaszkodni, de nemigazán találtam erre megfelelő dolgot. Végül a melleimet kezdtem markolászni, az altestem egyre jobban felívelt a levegőbe, s mikor Lucy elkezdett szívni odalenn, végleg önkívültei állapotba kerültem. Egyre gyorsabban és gyorsabban dörgöltem magam a szájához, alig bírtam feldolgozni a belém hasító érzések egész skáláját, csak vergődtem jobbra-balra, már éreztem a növekvő orgazmust, így egészen lesúlytott, mikor abbahagyta az édes kínzást, és feltérdelt a lábaim közt.

- Mi-miért hagytad abba? – és nemtetszésemet bizonyítva még nyüszítettem is egy kicsit.

- Sss. Mindjárt folytatom, de most már itt a te időd is.

Megszabadult a bugyijától, majd az arcom fölé guggolt.

Túlságosan is lekötött, hogy felfelé bámuljak, így alig észleltem combomba mélyedő ujjait. Mikor újra az ágyékomra hajolt, a haja a térdemet súrolta, ami eléggé csiklandós lett volna, ha épp nem folytogat a rám nehezedő eszméletlen gyönyör. Újra nyalni kezdett. Néztem nőiességének csillogó szirmait, és nyeltem egyet. Halvány lilám sem volt róla milyen lesz a dolognak ez a része.

Kíváncsian szippantottam egyet a levegőből, és meglepődtem a saját reakciómon, mert vágyának buja illata ösztönösen húzott a párnácskák felé.

Felemeltem a fejem, hogy hozzáférjek, és nyelvem hegyével lenyaltam a nedv egy részét. A szenvedély íze égő bíborként robbant a számba. Ha megpusztulok, se tudnám összefoglalni milyen volt. Édes, kicsit sós, mintha az ananászra emlékeztetne, de a lényeg, hogy a többit is le akartam nyalni. Így hát fel-le csapkodtam a nyelvemmel, de minél tovább csináltam, annál kevésbé akart elfogyni a nedű. Kicsit abbahagytam és próbáltam arra koncentrálni, amit Lucy csinált. Ebben a percben rájöttem, hogy ugyanazt, amit én. Mármint tükörszerűen, mert ahogy megálltam – ő is megállt. Nyaltam egyet – ő is, pontosan ugyanott, ahol én értem hozzá.

Magamra maradtam, megint hozzám került az irányítás.

Visszagondoltam arra, hogy mi az, ami igazán tetszett az előbbiekben, majd óvatosan a számba szívtam a csiklóját, ahogy ő is csinálta. Újra éreztem a mámort, és így, hogy tükörszerűen mozogtunk, csak még érdekesebbé vált az egész. Mintha egyszerre lelném kedvem Luciane-ben és saját magamban is. Nagyon fura, és közben nagyon izgató is.

Teljes összhangba kerültünk, talán egy kicsit hasonló lehet ez ahhoz, mint ahogy egy nő és férfi együtt mozog a közös élvezet érdekében. Mármint, tudom, hogy nem ugyanolyan, de az elv szinte egyezik. Még be sem fejeztem ezt a gondolatot, mikor a csuklóm fájdalmasan égni kezdett. Luciane is megrándult egy pillanatra, és ez volt a jel.

Megtörténik. Össze fogunk kapcsolódni.

Mintha vibrálni kezdett volna a testem, éreztem az Éna erőimet odabenn ébredezni. Magamba koncentráltam, néztem, ahogy az obszidián atomok valamilyen szimbólumot rajzoltak ki szerte az egész véráramlatban. Sötétlila füst kezdett szerteágazni az erekben, egyes jeleket összekapcsolt, és mágnesként vonzotta őket a mellkasom közepén kavargó fehéren világító lélekgömbhöz. Az adott jelek megindultak a gömb felé, szépen sorban beleolvadtak, egy pillanatra feketére színezték, majd a lila füst köréfonódott, és olyan gyorsan kezdett az egész pörögni, hogy szinte alig láttam. Aztán ez egész eltűnt.

Nem maradt időm ezen filózni, mert Lucy belém dugta két ujját és szopogatni kezdett. Újfent ismételtem a mozdulatait, de nem szándékosan. A kezem és a szám magától mozgott, s ahogy kinyitottam a szemem egyszerre láttam őt, és szellemkép szerűen egy másik, világosabb altestet, ami feltételezhetően a sajátom volt. Belém szivárgott a tudata, és belé a sajátom. Láttam a fontosabb emlékei egy részét, éreztem a vidámságát, bánatát, magányát, de legfőképp az erős akaratát. Csak most értettem meg, milyen szilárdan hisz mindenben, amit valaha mondott nekem.

Túl jó lélek volt, felfoghatatlanul jó.

Valami kaparászott a gyomrom tájékán, mikor újra lecsuktam a szemhéjam, borostyán villanás és morgás fogadott.

Egy farkas. Lucy farkasa!

Bundája olyan barna, mint a lány haja, asztrálisan végigsimítva rajta, még a selymessége is ugyanolyan. Elkezdett felém ügetni, egyre sebesebben, amitől a szívem őrült vágtába kezdett, attól féltem képes lesz kárt tenni bennem, de mielőtt összecsapódtunk volna, az állat is kámforrá vált.

Megint csak Lucyt éreztem mindenhol. Már több ujját húzogatta ki-be, hüvelyem belseje szorosan tapadt rá – végtelen körforgásban kitágult és összehúzódott. Én is éreztem puha, nedves húsát az ujjaimon, melyet annyira nagyon finomnak, és sérülékenység észleltem, egyszerűen kétségbe estem, hogy talán megsebezem a körmeimmel. Szerencsére ez nem történt meg.

Alig tudtam mindenre figyelni, a gyönyörre, az esszenciáinkra, s ahogy a szopogatás egyre erősebb szívásba ment át a csiklómon, már teljesen elvesztettem a fonalat. Két lélek voltam egy testben, két test összeforrva, két esszencia egybeolvadva, az Éna erőit használni tudó farkas, és még annyi minden, hogy soha nem tudnám az összeset elmondani. Közben az orgazmus már majdnem maga alá gyűrt mindkettőnket. Fojtottan nyögdécseltünk, és félig zsibbadtan kapaszkodtunk a másik bőrébe.

Mintha röntgenszemem lenne, még csukott szemhéjakkal is láttam, mi történik körülöttünk. Vagyis közöttünk.

Az én pulzáló lélekgömbömbe belerohant Luciane ordasa, a gömb megduzzadt, már nem csak sötétlila füst borította be, kezdték világoszöld indák átfonni. Egyre több és több, már fele-fele arányban állt füstből és növényekből. Szédületes volt, döbbenetes, félelmetesen lenyűgöző, a keverék pár pillanaton belül a testünket is belepte, de inkább csak hologramként, mert hiába láttam, érezni nem éreztem.

Ez volt az a perc, mikor minden a tetőfokára hágott: egy utolsó szívás, és azt követő utolsó döfés.

Az élvezet robbanása közben mindketten sikítottunk, egymás húsába mélyedő ujakkal remegtünk, teljesen elvesztettük a kontrollt. A gömb is meghasadt, ezt követően a farkas jókedvűen, csaholva ügetett ki belőle, de szőre már nem egyszerűen mahagónibarna volt, helyenként fekete szálak vegyültek a bundába. Visszagaloppozott Lucybe, amitől a lány összerándult, de engem is fájdalmasan érintett, mikor a gömb áthatolt a mellkasomon.

Megint csak pörgött-pörgött a bensőm közepén, majd megállva az indák lecsavarodtak, megindultak a véráramban, apró hajtásaikkal pedig újabb szimbólumokba kapaszkodtak, melyeket a gömb belsejéből húztak ki. Ezeket a nemrégiben gömbbe olvadtak helyére hurcolták, majd visszatértek kiindulóhelyzetükbe.

A lélekgömb megint sebesen forogni kezdett, aztán egy-kettőre láthatatlanná vált. Ahogy az orgazmus lecsengett, kimerülten, erőtlenül dőltem hátra. Lucy is teljesen ernyedten terpeszkedett rajtam. Végül is nem zavart, túlságosan is elégedett voltam ahhoz, hogy az égvilágon bármi zavarni tudjon.

Ahogy a légzésem normalizálódott, újra magamba koncentráltam és rendesen szemügyre vettem a változást. A kis obszidiánszimbólumok már kezdtek újra atomjaikra hullani, de még meg tudtam figyelni a különböző jeleket. Ahogy az utolsó is porrá vált, a szúró gyötrelem kiújult a csuklómban, az ajkamba harapva tűrtem a tortúrát, és vártam az enyhülést. Luciane is megint a combomba mélyesztette karmait, de nem hibáztathattam érte.

Ilyet nem minden nap él át az ember.

Mikor véget ért, csak egy négyzetcentiméteren éreztem szokatlan változást. A súly lekerült rólam, ahogy Lucy felült, tenyerét a csuklójára szorította és úgy dédelgette. Én is inkább feltérdeltem, majd az orrom elé emeltem a karomat. Egy apró, bíborvörös tetoválás volt az egész, azt a jelet ábrázolta, amit az indák továbbítottak. Nem nagy cucc.

Azt leszámítva, hogy feketének kellett volna lennie. És... Nem kellett volna semmit sem éreznem a jel alatt, inkább mintha csak a látvány kedvéért lenne ott. Nem értettem. Azon az icipici felületen ugyanazt az égő sóvárgást, lüktetést észleltem, ami az élvezésig az egész testemet átjárta.

Mi lehet ez?

- Te is érzed? – suttogta halkan Luciane – Amikor meséltél róla, nem képzeltem, hogy ilyen lesz.

- Mert nem is ilyennek kéne lennie – válaszoltam, s összeszorítottam a számat, egy vonallá préselve így ajkaimat. A jel bíbor tűzként égett a karomon. Mikor Lucy végigsimított a vállamon, a lángolás enyhült. Megdöbbentem. – Csináld újra. Mégsem. Csókolj meg.

A lány tátott szájjal bámult rám, biztos érezte azt, amit én, és fel sem fogta a szavaimat. Végül én vettem birtokba az ő ajkait, s mikor nyelvem táncot járt az övével, a perzselés egészen jelentéktelenné csökkent. Aztán, ahogy testem az övéhez szorítottam, teljesen megszűnt.

Ekkor fogtam fel, hogy a lényünk összeolvadása mit művelt velünk.

Mostantól majdnem leküzdhetetlenül áhítozni fogunk egymás közelségére. És úgy tűnt, ez ellen semmit sem lehet tenni.

A végére teszek még egy képet:

Kb így képzelem el Luciane-t, csak zöldebb szemmel :)