(a kép júniusban, a 21. születésnapomon készült, amit 3 sikeres vizsga után ünnepeltem egy vödör vodka-naranccsal... de nem ez a lényeg)
Egy:sajnálattal közlöm, de új fejezettel
most MÉG nem szolgálhatok!
Hogy miért nem? Nos, menjünk
sorjában.
Legutolsó bejegyzésem ugye februárban látott napvilágot, és
akkor is csak pár darab, a történeteimhez kapcsolódó képpel tudtam az olvasóim
megörvendeztetni.
Mint akkor írtam, az elmúlt egyetemi
félévben szakosodtam, és így utólag valósnak tetszett az a benyomásom, hogy nem
lesz ez egy sétagalopp.
Szakirányonként volt ugye 2-2 darab
órám, amik kitettek külön külön vagy 9-10 órát, továbbá egy szakirány jut egy
napra, szóval a kedd-csütörtököm így szépen ki volt lőve (már csak azért is,
mert esetenként még a szakirányos óra előtt volt törzsanyagos előadásom).
Emellett ugye voltak alaptárgyaim is az évfolyamon belül, szóval nem igazán
tudtam volna mikor leülni írógatni, már csak azért is, mert, amikor kevesebb
órám volt, akkor meg azzal ment el az időm, hogy tanuljak másnapra,
jegyzőkönyvezzek, vagy féléves feladatot gyártsak, esetleg még fordítsak is
műszaki témában bizonyos tárgyakra (komolyan, nem hittem volna, hogy egy
nyamvadt oldal fordítása és ÉRTELMEZÉSE elveszi a napom felét).
Igen, szóval tökjó mérnöknek lenni... :D
És akkor a
mechanikai csodáiról még nem is beszéltem, pedig miután 2 bukás után harmadjára
kaptam egy HÁRMAST vizsgán, már nyugodtan kijelenthetem, hogy "A mechanika
csak játék az erőkkel".
Aztán - ha már szóba került a
vizsgaidőszak - hát ez is jó kis szívatás volt nekem, de a szülihetem csak
meghozta a várva várt eredményt (mechanikaaa és társai), szóval a végére
csak teljesítettem minden felvett tárgyam, és még ebben a félévben lett az
eddigi legjobb az átlagom is. ^.^
Ez az időbeosztásomra annyi hatással
volt, hogy a téli szénszünet miatt csúszott a szokásos dátum, és június végén
végeztem VOLNA, ha nem végzek hamarabb másfél héttel, de akkor meg elmentem
fesztiválozni, ahol az ember köztudottan nem egy füzetbe jegyzeteli a felmerülő
gondolatait. :)
Gondolhatnánk így, hogy akkor már majd egy hónapja ülök a
babérjaimon, de a feltevés sajnos nem helytálló, mivel 4 hetes nyári
gyakorlatom van, amivel ezen a héten fogok végezni. Tiszaújvárosban, a
Columbian Tiszai Koromgyártó Kft.-nél töltöm manapság a napjaim, és fedezem fel
az ipari korom gyártásának minden csínját-bínját. Oké, valójában egy szobában
vagyok az üzemvezetővel, a technológiai mérnökkel és az energetikai mérnökkel
(aki a konzulensem), egyszóval a termelési oldal nagyfiúival, akik szépen
kikupáltak engem az itteni technológiából. Ez lenne amúgy az általános
tudásanyag, aminek konkrétan az én szakirányomhoz kb semmi köze, de azért
munkásruha-sisak-védőszemüveg kombóban jól elmászkáltam az üzem területén elég
sok napot (azt ugyan nem bánnám, ha a silók tetejére többé nem kéne felmásznom,
mert kicsit ijesztőek ezek az üzemi létraszerűségek).
Nahát, és akkor még ott van az, hogy
kaptam feladatot is ez időre: a gőzrendszer és a kondenzvíz-rendszer
feltérképezése és modellezése grafikusan.
Egész egyszerű feladat, mondanám, hiszen
az adatok begyűjtése után ugye csak rajzolnom kellett, de hát ugye a cégnél nem
úgy van az, hogy én nekiállok az általam jól ismert programokkal
szerkesztgetni, nem biza', mert annyiból választhattam, hogy Paint vagy Excel.
Mert egyszerűen nincs más. Még CAD se (nem mintha ezt bánnám, úgyis kitépném a
hajam rajzolás közben). De azért na...
Kezdetben ugye szerettem volna
visszapillantó-díszt csinálni annak a golyóiból, aki ezt így kitalálta. De a
végén csak kikötöttem az Excelben, és jelentem, most már nagyon pro vagyok
benne. Már csak azért is, mert kaptam pár - Berci által úgynevezett -
"favágómunkát" is, aminél (szintén Excelbe) kellett 600féle adatot
gyűjtenem, és azokat diagramon ábrázolni. Aztán, most a héten készítem a
jegyzőkönyvet és a prezentációt a gyakorlatról. Közben meg a fejemben
sikítozok, mert az istennek nem tudom az oldalszámot a megadottra csökkenteni.
10 oldalba sűríteni mindent, amit itt csináltam, és tanultam, egyszerűen
képtelenség. Főleg ha képeket is illesztek a szövegbe -_-
Szóval, most, hogy az életem utóbbi részét ilyen szépen
összefoglaltam, akkor rátérek a történeteim folytatásának témájára.
Tehááát: van egy, azaz EGY darab többé-kevésbé
szabad hónapom, amikor annyit ülhetek a popsimon, a képernyő elé szögezve,
amennyi csak jól esik. Persze hónap végén remélhetőleg megint szervező leszek
az egyetemi gólyatáborban, meg elképzelhető, hogy pár egyetemi barát Miskolcról
leruccan ide, mikor anyum és húgomék Görögországban lesznek (én értelemszerűen
itthon maradok), de amúgy időm, mint a tenger.
Tervbe van véve, hogy "Az egy
párduc vérét" fogom folytatni, mivel szemmel láthatóan arra van
ráhangolódva a többség. Lelőni új infót a történettel kapcsolatban most nem
fogok semmit sem, de annyit elárulok, hogy mikor időm engedte, elkezdtem
átnézni a már kész fejezeteket, és vannak apróbb átalakításaim mind szövegileg,
mind küllemileg. A Silex és a Gyöngyházfény átalakítása már készen van, a Draer
még folyamatban, mivel ez hosszabb, és ha mind készen lesz, akkor újra
feltöltöm majd őket data.hu-ra.
Aztán elárulom, hogy van egy új
történetötletem, ami kivételesen nem fantasy lenne, hanem inkább krimi. Az írói
stílusom persze maradna a mostani, csak természetfeletti nélkül. Ennek azonban a
megvalósítása, vagy akár csak a prológus megírása viszont eléggé eltolódik,
hisz, mint mondtam, Tiff és Raazel történetének folytatása a jelenlegi kitűzött
cél. Deno para, amit már
kigondoltam az új story-val kapcsolatban, az szépen le van gépelve, ami meg még
eszembe jut, azt majd biggyesztem bele a dokumentumba. :)
Rövid figyelemfelkeltés ezzel kapcsolatban: (cím egyelőre: "Felemésztve") " A szívemen már nem eshet nagyobb seb, a testem nem lehet ennél mocskosabb. Csak egy dolog érdekel. ŐT megmenteni."
- Dasha Sorensen -
(a főszereplő)
Akkor hát, ennyi voltam mára, augusztusban akkor várható végre némi olvasnivaló is.
Näkemiin! (= finnül a "Viszont látásra"; 'cause I <3 Finland!)
Eddig nem írtam róla bejegyzést, de egy ideje már megkaptam Saya-tól az 'Egy párduc vére' és 'Az érintés ára' egyfajta hmmm borító/pillanatképeit.
Először jöjjön a Draer-é:
Tiff és Raazel látható a képen, a párducszellem körbelengi őket (ez az a rész, mikor az Eternal Passion-ben először találkoznak).
És most a Silex-é:
Ezen pedig Rhia és Casso található. A kép nem egy konkrét esemény lefestése, hanem csak szimplán a két szereplő egyfajta koncepciója.
Végezetül van pár kép, amiket én csináltam Rhia ábrázolása végett (tudom, hogy azokhoz a profikhoz képest, akik a digitalizáló táblával való rajzolás minden csínját-bínját ismerik, az én képeim nem a felső osztályba sorolhatóak, de a magam módján jelenleg ennyire vagyok képes a kreativitásom kiélésének terén. Már ha nem írásról van szó.)
Tudom, hogy nem volt egy hosszú bejegyzés, és hogy mindenki inkább egy fejezetet várna végre tőlem, de mint a mellékelt ábra is mutatja, most írás helyett inkább rajzoltam. Igazából megvan a késztetésem, hogy folytassam a dolgokat, de most még azt se tudom eldönteni, hogy pingáljak még, vagy üljek le a billentyűt pötyögtetni, ahj, túl sok ötletem lenne, és már nem tudom melyiket valósítsam meg.
Mellesleg büszkén jelentem, hogy egy hete túl vagyok az utolsó vizsgámon is, szóval jelenleg élvezem a még hátra lévő - a jelenlegivel együtt - további 2 hét szünetemet. Utána vissza a mókuskerékbe: most fogunk szakosodni (én spec. vegyipar-hőenergia szakirányra megyek), és nem tudom, hogy most nehezebb, vagy ugyanolyan lesz-e az egyetem. Akinek kedves az életem, vagy szeretné, hogy még olvashasson tőlem, az imádkozzon, hogy ne legyen túl nehéz dolgom, mert akkor tényleg nem tudom, mikor kerül ide friss fejezet. Lehet nyáron lesz gyakorlatom is valamelyik gyárban... Na akkor mikor lesz időm írni (?!), mikor júniustól augusztusig vagyok a legtermékenyebb. Bhah, majd kiderül :)
És el ne felejtsem: BOLDOG NÉVNAPOT NEKEM! (és minden más Dóra/Dorottya nevű ismerős/ismeretlennek, aki erre a bejegyzésre téved a közeljövőben).
Ha valaki szeretne megajándékozni, akkor csak bátran =D
(leginkább a történetek valamelyikével kapcsolatos képnek/képeknek örülnék, de ha senkinek nincsenek képszerkesztői ambíciói, akkor megelégszem egy kis áfonyás Finlandiával is... wuhahaha).
Először is elnézést, amiért ilyen sokáig tartott, hogy végre valami használható olvasnivalót hozzak. Tudom, hogy vannak visszatérő olvasóim, akik várják a folytatást, főleg a Draer-ét (a szavazásból ítélve), de eddig nem volt lehetőségem írni. Ahogy mondani szokás azt, egyetemistaként élni nincs erőm, meghalni meg nincs időm... Ebben az évben kicsit halmozódtak a tennivalóim, úgyhogy ha volt is szabadidőm a kollégiumban, arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek írni. Meg az utóbbi pár hét volt a 'hajrá', mikor az ember azon küzd, hogy meglegyen az aláírás, minden jegyzőkönyv, beadandó le legyen adva, és ezzel szenvedtem is egy kicsit.
De most van egy kis szünetem. Igen, elviekben vizsgaidőszak lenne, gyakorlatilag az egyetemi épületek január első hetéig zárva vannak, úgyhogy hazajöttem, kipihentem magam, és most úgy néz ki, hogy képes vagyok leülni pötyögni valamit a billentyűzeten. Amíg rá nem kényszerülök, hogy tételeket dolgozzak ki, addig meg próbálok még ezen a fejezeten kívül mást is összehozni. De nem ígérek semmit. Mindjárt Karácsony, és akkor lehet megint mással leszek elfoglalva, aztán Szilveszter, és a végén kilyukadok ott, hogy muszáj tanulnom, az írás meg megint szüneteltetve van. Na majd meglátjuk. Reméljük a legjobbakat :)
Hozzászólást szívesen fogadok, kíváncsi vagyok, hogy ennyi hónap kihagyás után tartom-e a színvonalam. Ui.: ha pénteken vége a világnak, akkor legalább a bűvös 13-ig eljutottam... Kac-kac.
ĐoTty
Tizenharmadik fejezet
Elfoglald a helyed a klánban.
Valószínűleg csak
másodpercekig álltam szótlanul, de nekem úgy tűnt, mintha órákon át
visszhangozna ez a mondat a fejemben.
- Képtelenség –
suttogtam. – Ez biztos valami félreértés... Hogy én, hercegnő? Még álmaimban
sem.
Próbáltam racionálisan
gondolkodni, de a láncok, melyek még az általam hitt valósághoz kötöttek,
kezdtek szemenként szétperegni. A macska mivoltomat könnyen elfogadtam. Azt is,
hogy Raazel démon. És sok más egyebet, de ez... Túl sok. Egy hercegnői státusz
alapjaiban változtatja meg az életemet. Egy bizonyos csoporthoz köt, ebből
következően nem lehetek kóbor kiscica. Nem lehetnek...
Saját vágyaim.
Zsibbadtan álltam,
Raazel még mindig a szemeimbe nézett, és tudtam, hogy megértette a
gondolataimat. Egy pillanatra megkönnyebbülés látszott gyönyörű arcán, amiért a
titok súlya lekerült róla, majd iszonyú veszteség, mert mindennek meg kell
változnia közöttünk. A gyomrom görcsbe rándult, de uralkodnom kellett magamon.
Rajta kívül senki sem tudhatja meg, hogy mit érzek. Hogy a világom, a szívemmel
együtt romba dőlt.
- Köhm – vonta magára Kay mindkettőnk figyelmét. A kíváncsiság apró
fénypontjai égtek mogyoróbarna íriszében. Rossz érzésem támadt tőle, mintha
beleláthatna a fejembe, holott semmi keresnivalója ott. – Szóval tubicáim,
ideje lenne hazamenni.
- Haza? Hova haza?
Amíg nem rólam van szó, addig azt csinálhatunk, amit
csak akarunk.
- Oda, ahol a klán él.
Xonába.
- Soha nem hallottam
róla... – kezdtem ideges lenni.
- Nem vagy vele
egyedül. Jól titkoljuk a létezésünk. Azt csak megérted, hogy nem lenne
szerencsés, ha átlagos emberek tévednének egy falka vadmacska közé. Ennek
elkerülése érdekében, csak az tud Xonáról, akinek feltétlenül szükséges tudnia
róla. Persze az ott lakókat leszámítva.
- Vagy úgy. Azt
hiszem, nem kell több kérdést feltennem...
- Nekem azért lenne
egy – valamiért rossz előérzetem lett, amint Kay megszólalt – Javíts ki, ha
tévednék, de egészen úgy tűnik, hogy az alatt az ing alatt nincsen rajtad mellt
–
Raazel dühtől tágra
nyílt pupillákkal készült rávetni magát Kayre, én meg majdnem szívrohamot
kaptam, mert ezzel rögtön leleplezne mindkettőnket. Meg akartam állítani a
kitörni készülő vihart, de végül nem volt rám szükség.
- ELÉG! – Dwayne hangja, mint az ostor, úgy csattant mindnyájunkon, fantombizsergést hagyva
érzékeinken. – Se a Másodkapitányom, se én nem tehetünk megjegyzést a Hercegnő
kinézetére. Ha legközelebb úgy dönt, hogy pőrén fog előttünk cigánykerekezni,
te akkor is befogod a pofád, lenyeled a nyelved, és teszed a dolgod, különben
eszközölöm Silasnál a nyugdíjazásod. Érthető voltam? – Úgy éreztem, a levegő jó
húsz fokot csökkent.
- Érthető – forgatta
Kay a szemeit.
- Érthető, mi?
- Érthető, uram – a Dwaynnek járó megszólítást
alkalmazta, a megfelelő hangsúllyal, mégis úgy éreztem, hogy ez az egyetlen szó
tele van megvetéssel.
Valami történt
közöttük. Elméláztam volna rajta, hogy vajon micsoda, de Dwayne hirtelen az
orrom elé állt, és ez annyira sokkolt, hogy minden gondolatom menekülőre fogta.
Nem értem, miért van rám ilyen hatással. Mindketten
idegenek, de Kaytől nem igazán tartok, tőle meg démonűzéssel védeném magam.
- Hercegnő? Majd azt
még meglátjuk. – mormolta az orra alatt, hogy csak én hallhattam. Megfogta a
kezem, a szájához emelte, és finoman rányomta szirompuhaságú ajkait. – Mától
véremmel, és életemmel szolgálom Xona törvényes örökösét. A Vörös Karmok a
pajzsod, mely sosem hagy el.
Felegyenesedett,
közben elengedte a kezem. Csókja nyomán fájdalmasan égni, viszketni kezdett a
bőröm. Legszívesebben súrolókefével ledörzsöltem volna magamról minden tőle
származó molekulát, de nem tehettem. Megértettem, hogy nem bízhatok benne. Egy
szemkápráztató kristályba zárt gonosz szellemre emlékeztetett. Vigyáznom kell
vele, mert ha nem, elpusztít.
Ilyen egy erős
ellenfél. Érdekes módon nem csak félelmet, de valamiért izgalmat is keltett
bennem annak a gondolata, hogy egyszer meg fogok vele küzdeni. És akkor vagy ő,
vagy én...
- Köszönöm – feleltem
végül, és rámosolyogtam. Nem mutatott semmi reakciót. Azt hiszem tényleg
cigánykerekezhetnék előtte meztelenül, akkor se rándulna meg egyetlen arcizma
sem.
- Indulhatunk most
mááár? – türelmetlenkedett Kay.
- Igen – hunytam le a
szemem. Mikor kinyitottam, Raazelt kerestem volna a pillantásommal, de ő közben
Dwaynnel együtt elindult a Captivához. – Raaz?! –
- Sss – fogta be Kay a
számat. – Együtt fognak menni, mert a démonfiú jelentést ad a Parancsnoknak.
- Mhfmk – értetlenül
ráncolta a homlokát, majd elvette a tenyerét, és hagyott szóhoz jutni – Miért?
- Véget ért a
feladata. Vigyáznia kellett rád, és épségben eljuttatni Xonába. De mikor
elmenekültél előle, szólt nekünk, és a nagyapád úgy döntött, hogy segítséget
küld előre. Mi is jártunk a temetőnél, ahonnan elraboltak, de mire a
fakunyhóhoz értünk, már csak hullákat találtunk. Nem gondoltam volna, hogy
egyedül elbánik velük, és utána ilyen messzire juttok. De azt hiszem, nekünk is
van némi hasznunk, mert itt sikerült beérni titeket, és még meg is menthettelek.
És, nos, most már a mi felelősségünk vagy.
Egy ideig nem tudtam
mit mondani. Kay láthatóan úgy döntött, hogy vége a beszélgetésnek és elkezdett
egy fehér kisteherautó oldalához terelgetni. Odaérve balra húzta az ajtót,
betessékelt és ő is beszállt utánam, maga mögött zárva az ajtót. Lekuporodtam a
földre, és emésztettem a hallottakat. Még poénkodni sem volt kedvem azon, hogy
egy ilyen járgány akciófilmekbe való. Inkább ezzel kellett volna elrabolni.
Habár, bizonyos szemszögből nézve megint el vagyok
rabolva.
- Nem egyedül győzte
le őket – Kay először nem hallott meg, mert a sofőrnek adta ki az utasításait,
de aztán kérdőn felém fordult – Ott, mikor elraboltak. Igaz, ő mentett meg,
mindenkivel megküzdött miattam, de a legvégén az egyiküket én öltem meg. Én is
megmentettem őt...
Nem vártam választ,
csak bámultam magam elé. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom.
Tudniuk kell, min ment át miattam.
- Ez a dolga. Nem lett
volna szabad veszélybe sodornia téged.
Mi – a – fasz?
- Fogd be! – keltem ki
magamból. – Senkinek nem kéne a saját életét áldoznia ismeretlenekért. De ő
mégis kockáztatta a sajátját értem. Nem is egyszer. Előbb-utóbb mindig ott
termett, ha bajba kerültem, és minden egyes esetben megvédett. Nem is lehetek
elég hálás neki. Az a legkevesebb, hogy én is megvédtem őt. És hogy emiatt
veszélybe kerültem? Hogy megsebesültem? Nem érdekel addig, amíg őt életben
tarthatom! – a szám elé kaptam a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy mennyire
elszaladt velem a ló. Szinte bevallottam, hogy milyen sokat jelent nekem
Raazel. Nem lett volna szabad, hisz ezt a tudást felhasználhatják ellenem.
Leeresztettem a karom, és a combomba markoltam – Bocsáss meg. Nem kellett volna
kiabálnom veled.
- Felejtsük el. –
tette a tenyerét a kézfejemre, míg rá nem néztem – Hercegnő vagy. Úgy beszélsz
velem, ahogy neked tetszik.
- Inkább megpróbállak
emberszámba venni, minthogy kutyaként kezeljelek.
Meglepődöttség suhant
át az arcán, majd színtiszta öröm ült ki vonásaira.
- Hálás vagyok.
Érdekes. Ezek szerint nem bánnak jól vele?
- Kay.
- Igen? – mosolygott
még mindig.
- Mások... Vannak,
akik nem aszerint viselkednek, mint ahogy én szeretnék veled? Akik... Inkább
tartanak háziállatnak, vagy haszontárgynak, mint élő embernek? – elkomorodott. Francba. – Nem kell róla beszélned, ha
nem akarsz. Úgy értem. Talán tényleg Hercegnő vagyok, de nem adom parancsba,
hogy olyanokat mondj el, amit nem szeretnél.
- Igazából azt nem
adhatnád parancsba, hogy erről beszéljek, mert semmi köze a klán érdekeihez. De
ha ilyen kedvesen viselkedsz, akkor nincs okom arra, hogy nemet mondjak neked.
- Óh. Értem. Akkor?
- Igazából kicsit
bonyolult a helyzet. Nem viselkednek úgy velem, mintha háziállat lennék, de az,
hogy a Vörös Karmok Másodkapitánya vagyok, kissé megnehezíti a dolgom. Meg kell
felelnem bizonyos viselkedési formáknak. Mi azért létezünk, hogy az uralkodó
vérvonal tagjait óvjuk. Legfőképp a Hercegnőt, és persze az aktuális uralkodó
párt. Jelen esetben azonban nincs ilyen pár, csak Silas, az ön, vagyis a te
nagyapád.
- Mi történt a – nagyanyámmal?
- Ezt nem az én
tisztem elmondani. – morcosan néztem rá – Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy
érdekel a családod, de jobb lesz, ha erről a témáról a nagyapádat kérdezed.
- Ez nem normális –
fontam keresztbe a karjaim – Nekem van családom. Az apám, Alex Werren
állatorvos, az anyám, Sandra Werren pedig általános iskolában tanít irodalmat.
- Ők a nevelőszüleid.
- De – akartam
ellenkezni, aztán rájöttem, hogy igaza van. Ha az igazi szüleim lennének, akkor
tudtak volna arról, hogy más vagyok. Nekik is másnak kéne lenniük. Két embernek
nem születik olyan gyereke, aki párduccá tud változni. Mi ennek a tanulsága?
Sejtelmem sincs róla, hogy kik a szüleim.
- Úgy látom,
megértetted.
- Igen. Nem lehetnek
ők a vér szerinti szüleim. De nem számít. Ők neveltek fel, megvigasztaltak, ha
valami bántott, veszekedtek velem, ha hülyeséget csináltam, és legfőképpen
szerettek, mindig, minden körülmények között. Ők az a család, amit jelenleg
ismerek, és örökre a családom része is fognak maradni. – erre pár percre elnémult.
- Nem olyan vagy,
amilyenre számítottam – láthatóan elgondolkodott.
- Rosszabb?
- Nem – vigyorgott,
amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt. Talán egy kissé megkedveltem... –
Sokkal rosszabb – erre a vállába bokszoltam, de ő csak nevetett rajtam. – Oké,
vicceltem. Jobb vagy, mint amit először gondoltam.
- Szerencséd –
öltöttem rá nyelvet. Mikor rájöttem, hogy mit csináltam, nyakig vörösödtem és
gyorsan a cipőm orrát kezdtem fixírozni.
- Örülök, hogy ilyen
közvetlen vagy velem. – mondta, de én egy milliméternyit sem mozdítottam el a
tekintetem. Túlságosan is zavarban voltam. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy
kellene. – Azt hiszem, az öcsémen kívül senki sem mer így viselkedni velem.
- Azért van, mert...
Nem is tudom. A csipkelődéseddel emlékeztetsz a legjobb barátnőmre. Nagyon
hiányzik, és az űrt egy kissé betölti bennem az, hogy te ilyen téren
hasonlítasz rá. Meg ott van az is, hogy valami megmagyarázhatatlan kötődést éreztem
irántad, mikor először találkoztunk. A hangod megnyugtatott. Vagy lehet te voltál
az, a jelenléted. Nem is értem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna.
Közben meg Dwayne a frászt hozta rám.
- S’elian.
- Hogy mi? – Milyen nyelven beszél ez?
- S’elian. Mikor olyan érzésed támad, amit az előbb mondtál.
Elmagyarázom. Fekete párduc vagy, ahogy én is, habár te különlegesebb.
Megéreztük egymást. Lesznek még benyomásaid, mikor a többiekkel találkozol, de
ez csak a klánon belül működik. A te állati érzéked valószínűleg még erősebb
is, mint a miénk. Én csak annyit éreztem, hogy rendes leszel velem, míg én
benned ösztönös bizalmat ébresztettem. Dwayne pedig –
- Úgy éreztem, hogy
jobb ha tartom tőle a távolságot.
- Öhm, igen. Ez végül
is szintén a te védelmed szolgálja. Az első benyomás teljesen más értelmet nyer
a klánon belül. Mi sem vagyunk egységesek, lesznek, akik elleneznek téged, mint
Hercegnőt, mert nem ismernek. Ha valakire úgy reagálsz, mint a Parancsnokra... –
rövid szünet –Amondó vagyok, hogy a legféltettebb titkaidat ne vele oszd meg.
- Nem állt
szándékomban – húztam fel a szemöldököm. Amolyan „ezt még a hülye is tudja”
fejjel nézhettem rá.
- Helyes – ragyogó
félmosolyra húzta száját.
- Akkor térjünk vissza
a többiekkel való kapcsolatodra.
Félrehajtotta a fejét,
és valahova a vállam fölé bámult. Nem tudom miféle múltbéli szellemek repkedtek
a hátam mögött, de úgy válaszolt, hogy továbbra is azokat figyelte.
- Igazából a klán
többségével viszonylag jóban vagyok. Mindenki örömmel fogadott minket Xonában,
attól független, hogy az öcsémmel árvák vagyunk. A gyerekek, és a szüleik is megszerettek
minket, és Silas figyelme is megakadt rajtunk. Elsősorban rajtam. Tudod, van
több unokatestvéred is, közülük páran pedig hozzám hasonlóan a Vörös Karmok
tagjai. Ahhoz azonban, hogy ide bekerülhess, úgy szólván a krémek krémjébe kell
tartoznod. Nem főnemesi értelemben, hanem a képességeidet tekintve. És az, hogy
mennyire vagy erős, meg az, hogy mennyivel válhatsz jobbá, akkor derül ki,
mikor először átesel az átváltozáson, ami pubertáskorban szokott lenni az
alakváltóknál. Az egyetlen kivétel, akiről tudok, az meg te vagy, hisz a húszas
éveidben váltál teljesértékű macskává.
- Ne mondd már, hogy
még ebben is különc vagyok. Egy „hibás termék” táblát kéne a nyakamba
akasztanom – duzzogtam az orrom alatt.
- Nem vagy hibás –
nézett végre rám a szellemei helyett – csak más, mint mi. Jobb, mint mi. De az
megint nem az én tisztem, hogy ezt elmagyarázzam neked.
- Kezdesz olyan lenni,
mint Raazel. Ő is folyton csak ködösít előttem, hogy maaajd megtudom, amit meg
kell tudnom, addig meg csücsüljek vígan a pihe-puha popsimon, és ne szóljak
bele a nagyok dolgába. Annyit mondhatok neked is, mint amennyit neki: nyasgem!
- Hmm, szóval
pihe-puha popsid van? – incselkedett negédesen. Villámló szemekkel készültem képen
törölni, mígnem felpattant és biztos távolságba hátrált előlem. – Értem, popó
téma sztornó, mert levágod a fejem, és egy botra szúrod, hogy utána a kertedet
díszítse. Vagy tévedek?
- Helyes a meglátás.
De lehet, hogy nem csak a fejedet vágnám le – tekintetemmel sokat mondóan
szuggeráltam katonai gyakorlójának csípőtájék alatt elhelyezkedő tartalmát. Azt
vártam volna, hogy ideges nyelések közepette rejtegetni próbálja becsességét,
ehelyett kihúzta magát, és csettintett egyet, míg az arcára nem
összpontosítottam.
- Az a részem még
hiányozna valakinek, és most nem csak magamra gondolok. Mellesleg arról volt
szó, hogy nem akarsz kutyaként kezelni, úgyhogy a kasztrálásomra irányuló
gondolatokat inkább fektesd valami másba. Mondjuk süss sütit nekem.
Majdnem kiestem a
számon, úgy ültem ott bambán, meresztettem a szemeimet, és nem akartam elhinni,
hogy ezt mondta nekem.
- Sütit... – szólaltam
meg végül – A francokat sütök én neked sütit, mindjárt meggondolom magam, és
inkább keresek egy kutyanyakörvet.
- Csak azért mondod
ezt, mert nem tudsz sütni – kacsintott egyet.
- Elmész a – picsába.
- Talán nincs igazam?
– vigyorgott a gyötrődéssel egybekötött zavaromon. Az ujjbegyeim viszkettek,
ahogy a karmaim elő akartak pattanni. Neki köszönhetően már tudtam, hogy nem
csak halálfélelem közepette tudok az alakomon változtatni. Elég, ha
felidegesítenek.
- Semmi közöd a
szakácsi képességeimhez – vicsorogtam.
- Mégis inkább
beszéljünk a pihe-puha –
- Ha kimondod,
esküszöm olyat teszek, amit utólag meg fogok bánni. Pedig egy pár perccel
korábban még kezdtelek megkedvelni.
- Ugyan, biztos vagyok
benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni – bazsalygott, majd
lassan mellém lépkedett, és visszaült a helyére. – Akkor ezt a kis közjátékot
felejtsük el, és térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk?
- Megköszönném –
morogtam.
- Kívánságod parancs. Szóval,
mikor teljes értékű macskává váltam, akkor kiderült, hogy lehetek olyan erős,
mint a VK-beliek. Silas magához vett minket, elintézte, hogy valaki
gondoskodjon Gareth-ről, engem pedig speciális kiképzésre küldött. Sok évbe
telt, és vannak is fájó emlékeim az eltöltött időről, de végül elértem, hogy
bekerülhessek a legjobb harcosok közé, és mára itt vagyok Másodkapitányként. De
így... Semmi sem olyan, mint olyasvalakinek, aki csak vígan éli az életét.
Parancsokat kell teljesítenem, és ezekbe a parancsokba olyan dolgok elvégzése
is beletartozik, amiket a finomabb lelkületűek nem lennének képesek még csak
elképzelni sem, nemhogy megtenni. Nem kevés vér tapad a kezemhez, és ahhoz,
hogy a klánt megvédjem, még ennél több is fog. Ezért a többiek tisztelettudóan,
de távolságot tartva viselkednek velem. Egyes kivételektől eltekintve.
Most meg elkezdett
Raazelre emlékeztetni. Neki sem lehetett könnyű gyerekkora. Ettől valahogy
közelebb éreztem magamhoz, és egy hajszálnyival még inkább megkedveltem.
Najó, talán két hajszálnyival.
- Utólag nem bánod,
hogy idáig jutottál?
- Először voltak
kétségeim. Megszoktam a klán tagjainak kedvességét, és el sem tudtam képzelni,
hogy ez változhatna. Aztán mikor mégis, rosszul esett. Katonaként nem
mutathattam ki, de fájt, hogy tudat alatt visszautasítanak. Ez még az előtt
volt, hogy Másodkapitánnyá váltam volna. Nem láttam az egész értelmét. Hogy
minek bepiszkolni a mancsom értük, ha ők ezt nem díjazzák. De egy nap Silas
ismét maga elé rendelt, és választási lehetőséget adott, hogy akarom-e ezt a
pozíciót. A belsőm két részre szakadt, védelmezni akartam, de azt is, hogy
elismerjenek, és ne féljenek. A nagyapád megértette, hogy mi zajlik le bennem,
hiszen egyszer ő is volt hasonló helyzetben. Mielőtt uralkodó lett, ő volt a
Parancsnok. Elmondta, hogy egy igazi vezérnek a többiek érdekében magára kell
vállalnia olyan döntéseket is, amik nem feltétlen tüntetik fel jó színben.
Térdig kell gázolni a mocsokban, és még utána is előre törni. De végül pár
kiválasztott beszennyeződése a többiek jólétének érdekében nem is tűnik akkora
árnak. És minél régebb óta csinálod, annál kevésbé hatja meg ez az életmód a
lelkiismereted.
Csak ámultam. Ő nem
egyvalakiért áldozza fel magát, hanem mindenki másért. És nem csak az életét,
hanem a lelkét is. Én meg leordítottam, hogy Raazelnek miért kéne önmagát
veszélybe sodornia miattam...
Az biztos, hogy bennem
nincs meg az, ami ehhez kell. Az életem egy dolog, de lennének olyan dolgok,
amiket nem lennék hajlandó megtenni azért, hogy megvédjek másokat. Nemhogy
idegenek, de még a szeretteim kedvéért sem.
Vagy nincs igazam?
- Ha mondjuk az öcséd
élete lenne a tét. És csak úgy menthetnéd meg, hogy saját kezűleg végzel egy
gyerekkel, akkor mit csinálnál?
Sötét fény gyúlt
íriszében, de higgadtan felelt a kérdésre.
- Habár az öcsém az
egyik legfontosabb dolog az életemben, ő a klán számára nem ér annyit, hogy egy
ilyen bűnt kövessek el miatta. Őszintén szólva, a gondolatra, hogy egy gyereket
kéne megölnöm, láthatatlan giliszták ezrei kígyóznak a testemen, és jegességet
érzek a mellkasomban. De ha tényleg tudni akarod, egy ilyen helyzetben
figyelembe kéne venni a körülményeket. A Hercegnő életéért cserébe például a
nagyapja valószínűleg megparancsolná, hogy teljesítsem a feladatot. Akkor
választhatnám, hogy megteszem ezt, és fájdalommentesen végzek a gyerekkel, de
félő, többet nem lennék képes tükörbe nézni. Másrészt megtagadhatnám a
parancsot, de az felségárulás, és száműznének a klánból. Igaz, hogy akkor ennek
a bűnnek a súlya nem terhelné a lelkem, de többé nem lennék képes megvédeni a
számomra fontosakat. – Mély lélegzetet vett, és a gyilkos fény kihunyt pillái
alatt. – Szóval megint kilyukadtunk oda, hogyha mindenki más jólétet helyezem
előtérbe, akkor azért fizetnem kell. A kisebb rosszt választom a nagyobb
helyet. Őket magam helyett. A te, vagy az öcsém életét a lelkemért cserébe.
Ezekre már nem tudtam
mit válaszolni. Túl bizarr volt hozzá a helyzet. Azon tűnődtem, hogy nem-e
tévedtem korábban. Ha úgy nézem a dolgokat, ahogy Kay...
Képes lennék-e más
túléléséért olyan szörnnyé változni, amit a jóért vívott szükség szült? Van-e
bennem egy olyan szociopata, aki a lehetőség adta kitörésre vágyik? Jó vagy
rossz ember az, aki így befeketíti a szívét? Vagy nincs is fekete meg fehér,
csak azok számára, akik alapjáraton lelkiismeretet nélkülöző gonosz
teremtmények, a túloldalt pedig egy légy megölésére is képtelen ártatlanok?
Akkor én most a szürke
melyik árnyalatába tartozom? Kay melyik árnyalatába tartozik? És Raazel?
Mindketten tettek olyan dolgokat, amikre nem büszkék. De ettől még nem rossz
emberek. Számomra nem. És ha a szívemnek kedves démon tetteit meg tudom érteni,
és bocsátani, akkor Kay is megérdemli, hogy úgy kezeljem, ahogy Raazelt.
Aki őszintén kinyitja
előttem a szívét, azt meghallgatom. Most pedig úgy érzem, hogy egy új barátság
van születőben.
„Biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros
kapcsolatba fogunk kerülni”.
Ezt mondta. Azt
hiszem, igaza lehet.
- Én a tetteid
ellenére is kedvellek téged – suttogtam, majd áttettem a karom Kay ölébe, hogy
megszoríthassam combján nyugvó kezét. Visszaszorított, megnyugvást keresve dőlt
a vállamnak, én pedig hagytam neki. Hagytam, ahogy azt is, hogy erősen
kapaszkodjon a tenyerembe, hiszen jelenleg mást nem tehettem érte.
A fáradtság lassan
kezdett ledönteni a lábamról, a fejem Kay homlokára hanyatlott. Az
adrenalintöbblet, ami még a motelszobában temetett maga alá, végérvényesen
szertefoszlott. A testemnek pihenésre volt szüksége, és én egyszerűen képtelen
voltam a szemem nyitva tartani. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, én pedig mély
álomba merültem.
*****
Mikor órákkal később a
testem sejtjei újra elkezdtek éledezni, már nem a kisteherautó belsejében
üldögéltem. Vattapuhaságú ágynemű temetett magába, olyan finom, amilyennek az
ember a felhőket képzeli.
Valaki megpaskolta a
kezem, mire kinyitottam a szemem, de a hirtelen rám zúduló fénytől először nem
láttam semmit. Mikor a kép kitisztult, láttam, hogy egy idős, mégis valahogy tiszteletet
parancsoló férfi ül az ágy mellett, fűzöld szemeivel engem vizslatva. Vele is
éreztem a köteléket, de erősebben, mint eddig bárkivel. S’elian, ahogy Kay mondta.
Úgy éreztem, tőle sem
kell félnem, mert előbb vágná le valamelyik végtagját, minthogy egy karcolást
is ejtsen rajtam.
De vajon miért pont ilyen érzést kelt bennem?
- Ki vagy te? – a hangom
kissé rekedtes volt ugyan, de érthetően ki tudtam ejteni minden szót. Aztán
felötlött egy sejtés bennem, amitől minden porcikám bizseregni kezdett, és pont
mikor már válaszoltam volna saját magamnak, a férfi valósággá változtatta az
elképzelhetetlent:
A végére rakok egy skiccet, amit tegnapelőtt kaptam. Raazel és Tiff látható rajta, bár még nincs teljesen kidolgozva. Sayara-S munkája, idő kérdése, és megkapom teljesen kész, színes változatban...
Ha már fejezetet nem tudok nektek hozni, akkor legalább két darab kis apróságot megosztok veletek. Van ugye az Aranymosás Magazinnak a 100 szavas írástechnikai versenye, amire eddig kétszer készültem valamivel: habár nem a győzelemért, csak saját magamnak csináltam, hogy lássam, mit tudok kihozni a feladatból a saját írási stílusomon belül.
Az első:
(fantasy világvége téma)
Másodperceken múlt, hogy egy tűzgolyó nem lapított agyon, s miután kikerültem, harsány vihogásban törtem ki.
- Szerinted ez vicces? – horkant fel Arlede.
- Ó, lássuk csak. Én vagyok a történelem legelcseszettebb Pythiája. Nem tudtam egy használható látomást kisajtolni magamból, amivel megakadályozhattuk volna az Apokalipszist. Lávafolyam emészti el a földet, és bizarr, vérszomjas repülő izék pottyantak a nyakunkba egy másik dimenzióból. Kitta meghalt, mikor megmentett az egyiktől, azonban meggyászolni sincs időm, mert az a nyamvadt bestia még mindig vacsorának akar. – hadartam el egyhuzamban, hátamat a falnak vetve - Talán hozzá kéne vágnom egy üveg barbecue szószt és ’Bon appétit’ kívánni. Igen, határozottan röhöghetnékem van.
A második:
(jellemzés valakiről)
A konyhai pult mögötti férfi teljesen idegen volt számomra. Ajkaimba harapva legeltettem szemeimet a kemény munkával izmosra faragott pőre felsőtesten, és sötétarany tincseken, melyek még érintetlenül is a folyékony selymet juttatták eszembe.
Rám szegezte hideg, jégkék szemeit. Írisze üvegszerűen áttetszőnek tűnt, olyan érzést keltve bennem, hogy egyetlen pillantásával képes lenne kettévágni.
Lassan, a prédáját becserkésző nagymacskaként indult el felém. Amint kiért a pult mögül, lepillantottam altestére, de gyorsan megfogadtam, hogy inkább csukva tartom a szemem. Napbarnított teste anyaszült meztelen volt. Fülig pirulva küzdöttem önuralomért, nehogy rávessem magam, közben a szemhéjamat bámultam belülről, reménykedve, hogy átlátok rajta, ha elég erősen szuggerálom.
Igazság szerint, jellemzés témában csináltam egy másik részletet is. Ez nem illeszkedik a tőlem megszokott írási stílusba, de azért megmutatom :)
Valami visítva száguldott hozzá, és kapta ölbe. A meleg puhaság izgatottá tette, mikor mancsai újra a földet érték, bőszen ugatva, lihegve fordult az alak irányába. Magasabb volt nála, nyurga, két lábon állt. Arca kerek, lapos, nem hasonlított az ő megnyúlt pofájára, szája húsos, szemei világosak, feje tetején hosszú, sötét szőr nőtt. Nem volt bundája, testét fura anyag borította. Mellső lábai vékonyak, rövidebbek, és ahogy a hátsókkal az ő szintjére süllyedt, elkezdték a hátát simogatni. Megnyalta, megszimatolta a felé nyújtott végtagot. Tetszett neki, vidáman kuporodott az ölébe, nem törődött azzal, hogy nem az ő fajtája. Boldog volt. Végre lett saját gazdája.
Sajnálom, hogy csak ennyit tudok most hozni, amint lesz időm, leülök, és folytatom valamelyik történetemet :)
Na, úgy tűnik végül engem is utolért a Liebster Award, hála kedves Szibi barátnőmnek, úgyhogy kissé még félzombi állapotban a gólyatábor után (szervezőként vettem részt) most válaszolok is a 11 és egy plusz feltett kérdésre.
Arra sajnos már nincs affinitásom, hogy tovább küldözgessem, meg kérdéseket találjak ki, mert örülök, hogy élek, de a baj az, hogy ennek se örülhetek sokáig, mert holnaptól beköltözés van a kollégiumokba, majd regisztrációs hét, szóval a nap 36 órájában (!!!), nagyjából péntek-szombatig én nem leszek beszámítható állapotban.
Szóval ezt a díjat úgy veszem, mintha meginterjúvoltak volna, és elárulok pár dolgot magamról az olvasóimnak.
Először legyen a 11 dolog rólam, aztán a kérdésekre adott válaszaim :)
1.20 éves vagyok, rendesen tavaly nyáron kezdtem el írni, persze évek óta vannak történetek a fejemben, de sokáig nem lejegyeztem, hanem lerajzoltam őket
2.A Miskolci Egyetem hallgatója vagyok, anyagmérnöknek tanulok. És ez nem azt jelenti, hogy drogokat készítek :P
3.Nagyon perverz fantáziám van, habár írás közben megpróbálom féken tartani magam, és csak néha írni fájdalmas dolgokat (gyenge idegzetűek a következőket NE olvassák el, hanem ugorjanak a 4. pontra!)
-Mi a különbség a véres-gennyes hüvelyváladék és a dobókocka között?
-???
-Dobókockával nem lehet gargalizálni. (én előre szóltam)
4.Alkoholista is vagyok (egyesek szerint), de ez egyetemista lévén talán nem meglepő... És most miért vagyok attól alkoholista, hogy együltőmben megiszok egy üveg vodkát? Oo (igen, ez a kedvencem... Vagyis kimondottan az áfonyás Finlandia a kedvencem, de bármi egyéb vodkával is beérem)
5.Tipikusan besorolható vagyok „rockernek” a ruháim, sminkem alapján, ami igaz is-meg nem is. Egyrészt, metált hallgatok, nem rockot. Abból is olyat, hogy folkmetál, szimfónikus death-black, elvétve power. És utálom a magyar előadókat. Oké, ismerem az ilyeneket, hogy TCs, Depresszió, Road, Rómeó Vérzik, és pár régebbi társaik, de max buli alkalmával hallgatom őket, jobb szeretem a külföldi bandákat (leginkább a finneket <3). És azért sem vagyok mondható csak rockernek, mert bármi mást is meghallgatok, és hajlandó vagyok klubbokba járni, kiöltözni, és odalenn táncolni. Nem véletlen az a vulgóm, hogy ’Zenére mozog a fejem’ és az az aliasom, hogy ’Metálangyal’. Amúgy: éljen a retro és a mesezenék :) („Minket vár a világ, bársony egeken ringat...” -> na ki tudja folytatni?)
6.Van két tetkóm. Egy gyönyörű főnix a jobb lapockámon, és egy apró kolibri aaa *khm* szóval, balra elől intim helyen, hogy az alsónemű még takarja... Mindkét madár két rám jellemző személyiségjegyet képvisel :)
7.Ideálom az északi pasik: magas, vállas, világos kék-zöld szem, hosszú szőke haj... Most kérdezhetnék, hogy akkor a két fő történetemben miért nem ez a típus kacsint vissza: hát, gőzöm sincs :D Végül is, másmilyen típus is megtud magának fogni :) De azért álmodozni szabad...
8.Imádom az állatokat, van is egy kutyám (Jack Russel Terrier) és egy macskám (nagyjából egy whiskas macskára hasonlít), de a kedvenc állatom a fehér tigris. Sajnos, azt nem tarthatok.
9.Chips és cukormániás vagyok, bár a dolog nem látszik meg rajtam (stabil 50 kiló vagyok évek óta, és valahogy nem akaródzik hízni, még ha akarok sem -.-). Bár a csokit nem nagyon szeretem.
10.Spontán természet vagyok, nincs késztetésem rá, meg úgy eleve utálok is előre tervezni. Tőlem fölöslegesen megkérdezni, hogy gyerekként mi akartam lenni, mert csak megvonom a vállam, hogy sosem gondolkodtam rajta. Vagy azt megkérdezni, hogy mi a tervem valamelyik napra, mert csak annyit mondok, hogy majd lesz valami: szokásom hajnal 2-kor kitalálni, hogy én most elmegyek inni, vagy sétálni, vagy mittoménmit csinálni.
11.Kedvenc írónőm Laurell K Hamilton, kedvenc filmrendezőm Tim Burton, és kedvenc színészem Johnny Depp. A legjobban annak örülnék, ha harmójuk beteg fantáziáját, humorát összetudnám mixelni, és magamévá tenni, de azért úgy érzem, egyedül is elég kreatív vagyok :)
És akkor jöjjenek a válaszok Szibi kérdéseire:
1. A napnak melyik időszakában vagy a legaktívabb, gondolok itt arra, mikor szeretsz írni?
Akár írásról, akár bármi egyébről legyen szó, én mindenképpen éjszakai bagolynak mondom magam. Még ha fel is kelek délelőtt-dél körül, akkor is elütöm az időt nagyjából este 6-7ig, és akkor ülök le írni, aztán egy fejezettel elvagyok hajnalig is. De, mint mondtam, ha nem írok, akkor is csinálok valamit, és bizony minimum hajnal 4-ig én nem kerülök ágyba. Még így sem, hogy már nem nyár van, és nem aludhatok órákon át az éjszakázás után :) Aki volt már egyetemista, az biztos ismeri a mondást, hogy a 3 lehetőség közül (tanulás, alvás, társasági élet) csak kettőt lehet választani és végig csinálni, és nekem pont az alvás marad ki a lehetőségekből...
2. Ha büntetlenül a tiéd lehetne a világ összes ideje, mire fordítanád? (Pl. nem kényszerülnél munkába járni, mert kőgazdag vagy :D, és mindenki a kívánságaidat lesné.)
Huhh, jó kérdés :D Nincsenek ilyen terveim, nagyon spontán természet vagyok kiskorom óta. Egyszerűen csinálnám, amihez aktuálisan épp kedvet kapnék. Ezért nem tudok én időre írni, hiába „nyavalyognak” nekem. Fejben megvan, aminek jönnie kéne, de sokszor kedvet kapok valami egészen máshoz, és inkább azt csinálom, mert abban lelem örömöm. Biztos, hogy az időt kihasználnám az alkotási ambícióim kiélésére (írás, rajzolás), el is utazgatnék a nagyvilágban, de jelenleg azt mondom, ha rengeteg időm lenne, azt a barátaim társaságában tölteném. Legyen szó bulizásról, vagy lazulásról, én velük érzem magam a legjobban :)
3. Mennyire bízol saját magadban és abban, hogy amit csinálsz az jó?
Én a magam részéről úgy érzem, hogy jól csinálom, amit csinálok. Tanulmányi téren ezt az eredményeim bizonyítják, és az is, hogy sokan kérnek tőlem segítséget, ha valamiben megakadnak. Az írási tudásomban is bízhatok ilyen szempontból, hiszen azért vannak páran, akik meg szoktak keresni egy kis bétázásra, és utána konstatálják, hogy olyan hibákat veszek észre, amiket ők nem. Persze nyelvtanból sosem voltam valami nagy ász, egyszerűen érzés alapján csinálom a dolgokat. Kicsit olyan ez, mint idegen nyelven beszélni, akkor is úgy mondod/írod a dolgokat, ahogy „jónak hangzik”. De ha egy rakás szar lenne, amit csinálok, akkor is tovább csinálnám, mert jó csinálni. Eleve nem azért kezdtem el írni, hogy másoknak mutogassam, én el lennék azzal is, ha csak önmagamnak írnám ki a fejemben lévő történeteket. Ámbár tényleg hihetetlen öröm, hogy vannak, akiknek tetszik, amit csinálok, és bíztatnak a folytatásra. Egyesek meg egyenesen kiabálnak velem, és követelik a következő fejezetet :D
4. Mennyire figyelsz oda rá, hogy a kezedből kikerülő írás formailag és tartalmilag is kifogástalan legyen?
A tőlem telhető legjobban odafigyelek rá. Ha megírok egy fejezetet, általában még vagy 5x átolvasom, ki-kijavítgatom, átformálgatom, míg úgy nem érzem, hogy mehet a nagyközönség elé. Aztán, ha van 2-3 új fejezetem, elolvasom az egész történetet egyben, hogy biztosan minden érthető-e, hogy nem-e írtam hülyeséget (mondjuk egyik szereplő az elején szőke, később hirtelen barna), ahogy arra is figyelek, hogy ne legyenek átfedések. Formailag meg leginkább arra, hogy könnyű legyen a szemnek olvasni, nomeg nem akarok túl hosszú bekezdéseket csinálni. Előfordult velem, hogy rövid bekezdésekkel kezdtem, aztán, ahogy nőtt a fejezetek száma, úgy lettek ezek egyre hosszabbak, na akkor átcsoportosítottam az egészet, hogy egységes legyen. Hibák természetesen előfordulhatnak, de reményeim szerint egyre kevesebb, pont azért, mert időről-időre átnézem az aktuális „egészet”.
5. A családod támogatása vagy nemtetszése mennyire befolyásol?
Igazság szerint semennyire. Legalábbis az írás terén. Édesanyám, nevelőapám, és idősebbik húgom tudnak róla, hogy írok, de sosem olvastak tőlem. Anyum valószínűleg megtenné, de előbb rágom le a lábam, minthogy ezt hagyjam neki. Valószínűleg számítana a véleménye, ha tetszene neki, de ő amolyan szociopata fajta (legutolsó ilyen terű beszólása az volt, mikor Pest felé menet dugóba kerültünk egy baleset miatt, hogy: „Én törvénybe iktatnám, hogy mindenkinek kötelessége úgy meghalni, hogy azzal ne zavarjon másokat”). Szóval, most komolyan. Ha thriller, vagy leginkább horror műfajban alkotnék, akkor elé tolnám a képernyőt, de így inkább kihagyom, és ő sem erőlteti. Mivel nem hajlandó beleolvasni a meglévő paranormal romance és urban fantasy könyveimbe, mondván „vámpíros-szexelős, és az neki nem kell”, így hagyom az egészet. Ugyanakkor nálam egy évvel idősebb unokatestvérem, s egyben legjobb barátnőm hű olvasóm, neki mindig szívesen mutatom az új részeket, és nagyon örülök a folytonos pozitív visszajelzésnek.
6. Kétségbe esnél, ha egy nap arra ébrednél elhagyott az ihlet, de annyira, hogy az életben több sort nem vetsz papírra?
Na ezt a szituációt el sem tudom képzelni. Nekem folytonosan kontrollálhatatlan gondolatok kusza egyvelege kavarog a fejemben, szinte nem is vagyok arra képes, hogy valami új ötlet ne vetődjön fel bennem. Így is annyiféle ötletem van, hogy egy élet kevés lenne mindet leírni. Lehet tényleg kevés is, mert az életvitelem, és a spontaneitásom miatt nem haladok olyan ütemben, mint azt az olvasóim megérdemelnék. Sajnálom is ezt, de ami nem megy, azt ne erőltessük, mert ha erőszakkal vesznek rá valamire sokkal rosszabb munkát végzek, mintha örömmel csinálom. De gondolom sokan vannak így ezzel. Ezért is hangoztatom, hogy én elsősorban magamnak kezdtem el írni, most is leginkább önmagam miatt csinálom, de közben visz a hajtóerő, hogy van, aki számít a munkám folytatására. Bocsánatot is kérek, hogy mostanában nem hoztam frisst, de egy ideig biztos nem is fogok, ahogy a bétázással is lassan tudok haladni, de egyetemista lévén (plusz kollégista), aki a nap 24 órájából 36-ot társaságban tölt, egyszerűen nincs energiám erre, még ha szívesen is csinálnám a dolgot.
Deee visszatérve a kérdésre... Lehet kicsit megkönnyebbülnék, ha elhagyna az ihlet, és nem lenne tele a fejem ennyi mindennel, de egy idő után biztos zavarna a dolog. Annyira azonban nem, hogy mással ne tudjam lefoglalni magam. Imádom az új dolgokat, ha ez nem menne, keresnék mást, ami leköt.
7. Ha egy kiadó megkeresne azzal, hogy kiadja a könyvedet, de az általuk meghatározott helyeken drasztikusan át kellene írnod, megtennéd?
Nem igazán tudom. Szeretem a történeteimet úgy, ahogy vannak, azzal azonban tisztában vagyok, hogy néhol direkt írtam bele töltelék részeket olyan célzattal, hogy húzzam az időt, meg töltsem a sorokat. Ha azokat kéne kihúzni/átírni, azt megtenném. Egyébként a válaszom attól függ, hogy milyen helyeken kéne átírni. Természetesen van olyan rész, amibe foggal-körömmel kapaszkodnék, szóval ha azt kéne átírni, akkor elküldeném a kiadót egy másik univerzumba :)
8. Elvállalnál egy olyan könyv megírását, aminek a témája távol áll tőled, de garantálnák, hogy kiadásra kerül?
Biztos, hogy nem. Nem a kiadásért csinálom a dolgot. Ha a folyatamosan íródó történeteim közül egyik sem kellene egy kiadónak sem, az sem érdekelne. Csinálnék pár tiszteletpéldányt az olvasóimnak, meg egy sajátot önköltségen, és ezzel elintézném a dolgot. És ha időközben nőne az olvasói táborom, és lenne más, aki szeretne tőlem könyvet, akkor küldenék neki is. Valószínűleg még azt is mindegynek mondanám, hogy fizetnek-e érte. Alapjáraton ajándékozásmániás vagyok, előfordul, hogy 5ezerért veszek könyvet/pólót akármi egyebet egy-egy ismerősömnek, családtagnak, csak mert „szeretlek, és adni akarok neked valamit” hangulatban vagyok. Bár gyakrabban fordul elő, hogy kézzel csinálok valamit, ám a kellékek a munkálathoz szintén pénzbe kerülnek :) Nekem a pénz nem igazán számít. Ami van, és nem olyan összeg, hogy a hiánya a földhöz ver, abból szívesen adok, persze ésszerű határok között, mert azért nem vagyok bankautomata, hogy az élősködők rám járjanak. Szerencsére megtudom mondani, hogy ki az, aki szívből örül annak, ha valamit kap tőlem, mégha az valami kis hülyeség is, és azt nagy becsben tartja, mondván mert tőlem van. Amennyire tudom, van pár olvasóm, aki díszhelyre rakná a könyvemet, ha lenne, nekik természetesen szívem szerint egy tucatot is simán adnék :D
9. Ha látnád, hogy egyik kezdő írótársadnak meglódult a szekere, az ösztönzően hatna rád vagy lelombozna, mert mondjuk neked még nem sikerült?
Ha ismerősről lenne szó, akkor örülnék a sikerének. Amúgy nem nagyon érintene a dolog, se leleombozás, se ösztönzés szempontjából.
10. Szoktad a hozzád hasonló írópalánták munkáit olvasni, esetleg véleményezni? (Itt nem az olyan kijelentésekre gondolok, mint „Jaj, de tetszik!”, „Kérek még!”, „Überhiperszupcsi lett!” stb. :))
Igen, van, akit rendszeresen olvasok, van akiébe belenézek, hogy milyen, és mivel nemrég közzétettem, hogy szívesen véleményezek, és szólok a hibákról, így most lenne is dolgom e téren. De most megint az a bajom, hogy nincs időm, még meghalni se, szóval majd egyszer valamikor mindenkire sor kerül :)
11. Mi a véleményed a függővégekről? Szoktad alkalmazni, vagy a hajadat téped tőle?
Én felcsigázás végett szeretek olyan fejezeteket írni, hogy a legutolsó 1-2 mondat olyan hatással legyen az olvasóra, amitől tovább akar lapozni. Szerintem ezzel nincsen semi baj, csak legyen hozzá az embernek érzéke, hogy jó függővéget adjon.
+1. Hány történetet írsz egyszerre? Befejezed az aktuálisat, mielőtt belevágnál egy másikba, vagy több vasat tartasz a tűzben?
Jelenleg 3 történetet írok, mindegyik urban fantasy kategória, a legelső és leghosszabb (Egy párduc vére) eddig nagyjából 13 hónapja készülget (a suliidőben nem nagyon tudok írni, inkább csak nyáron), a második - Az érintés ára - június óta íródik mind fejben, mind papíron, az utolsóból még csak egy fejezet készült el, ez a Gyöngyházfény címen fut. Az első kettő rendes regénynek készül, és folytatást is tervezek nekik, az utóbbi egy amolyan max 100 oldalas önálló rövidregény lenne. Ezek alapján, azt hiszem mondhatjuk, hogy több vasat tartok a tűzben :D
Ez lenne minden tömören-röviden, ha nem baj, nem keresek még 11 embert a továbbküldésre, mert lassan már amúgy sincs, aki még ezt ne töltötte volna ki, és mint fentebb mondottam, most nincs agyam kérdéseket kitalálni...
Remélem kicsivel jobban megismertetek ezek alapján, de azért nem is rettentettelek el :)
A végére kiteszek egy képet a bALEK7-ről, és adok egy feladványt: ha ez volt a 0. nap, akkor milyennek képzelitek az utolsót? (vasárnaptól péntekig tartott, hogy pontos legyek :D). És akkor talán látjátok, hogy miért vagyok most írásképtelen :D
