10.fejezet

Nos, szerencsémre már csak egy vizsga van hátra (közgáz), úgyhogy hosszú kihagyás után most két új fejezetet is hoztam. Azt hiszem, amúgy is szükségem lett volna szünetre ahhoz, hogy megszálljon az ihlet. Ugyan nem tudom, hogy van-e valaki, aki elolvassa az alkotásom, de ha igen, hát jó szórakozást, remélem tetszeni fog. Óh, és el ne felejtsem: B.Ú.É.K!!! (kicsit megkésve)

Tizedik fejezet

Lágy, hűvös szellő ölelte körbe testem, megborzongatva bőröm érzékszerveit. Öntudatlan húzódtam egyre közelebb a hátamat érő forrósághoz. Csak tudatom egyik leghátsó szegletével érzékeltem a váltakozó nyomáskülönbséget, és a hirtelen szélcsendet, majd akkor eszméltem fel igazán, mikor gerincem alatt valami puha, igencsak kényelmes szövetet éreztem. Résnyire nyitott szemeimen át ismerős feketeség fogadott, Raazel épp egy világoskék, bolyhos ágytakaróval készült befedni.

Felültem.

- Te meg mit csinálsz? – gyenge, fátyolos hangomból ítélve én aztán jól bealudtam.

- Betakarlak. Elaludtál a hátsó ülésen, és mivel már amúgyis későre járt, gondoltam, megállok egy félreeső motelnél. Az ágy azért csak kényelmesebb, mint a kárpitozott kocsibelső. Na meg, azt hiszem nekem sem ártana pihenni.

- Messze van még a... Jut eszembe, nem is tudom, hová viszel. De kíváncsi lennék rá.

- Majd meglátod. – teli szájjal vigyorgott, majd kicsit érzelmesebb hangon hozzáfűzte: - Tetszeni fog, hidd el.

- Ha te mondod... – lehet kicsit kételkedőnek hangzottam? Nahááát. Vajon miért. Ötletem sincs rá.

- Dőlj hátra, és aludj nyugodtan. Elég időnk van, ráérünk holnap dél körül elindulni – és keze finom nyomásával a mellkasomon össztökélt, hogy eleget tegyek kérésének.

- Azt hittem, te is velem alszol. Nem mintha olyan hűdenagyon vágynék a közelségedre, csak tudod, korábban te morogtad a képembe, hogy ha kell az ágykerethez bilincselsz. Megváltozott a hozzáállásod? – kérdeztem feszülten.

- Nem teljesen. Úgy kifeküdtél, mint akit egy zongorával fejbevertek, szóval nem tartottam attól a forgatókönyvi lehetőségtől, hogy újra meg találnál szökni előlem. Vedd úgy, hogy nagylelkű kedvemben vagyok, és meghagyom a személyes tér nyújtotta örömöket.

- Igazán gáláns tőled, meg vagyok hatva. – forgattam a szemeimet. Mintha nem az lenne az alapvető lovagi etikettbe foglalva, hogy hagyjuk a kisasszonyokat békében létezni, kivétel, ha ők maguk kérik egy férfi társaságát. Ez mára egy teljesen kifordult világ. Legközelebb én fogok Raazel ajtaja előtt szmokingban, kezemben egy csokor rózsával állni, hogy vacsorázni vihessem.

- Apropó, tudtad, hogy csikorgatod a fogaidat? Igazán érdekes, el sem tudom képzelni, hogy képes valaki álmában ilyen izommunkára, hogy súrlódó, kattogó hangot adjon ki magából.

- Kössz, hogy ismerteted a problémát, de inkább feküdj le oda, ahol aludni szándékozol, és ha már ilyen nagylelkű kedvedben vagy, HAGYJ ALUDNI! – morogtam, majd tüntetőleg hátradőltem, és nyakig betakarództam. Szemem sarkából láttam, hogy Raazel egy párnát fektet az ágy melletti szőnyegre, majd kecsesen ráfekszik a kemény padlóra. Eléggé... Spártai volt az összhatás.

- Szép álmokat Tiffany – hallottam, mielőtt újra kikapcsolt volna az agyam ébrenléti központja.

Átlagos álom volt, se krokodilszemű férfi, se Lily halála, se Raazel háta mögött feltűnő hártyás szárnyak. A mostani álmomnak nem volt semmi értelme, helyszínek, emberek váltakoztak, néha már én sem önmagamat alakítottam. Pont olyan volt minden, amilyen életem eddigi 21 évében általában. Vegyük azt, hogy fogod a vágyaidat, az emlékeidet, a legutóbb látott filmet, vagy a legutóbb olvasott könyvet, a körülötted lévőkkel lejátszódott beszélgetéseidet, és mindezt beledobod egy mixerbe, ami összedarálja a kapott anyagot, és voilá, kapsz egy teljesen értelmetlen, de kétséget kizáróan kipihentető álombuborékot.

Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy alvás közben mosolygok ezen az üdítő változáson.

Valami azonban bezavart a jótékony, idilli világomba. Kipattant a szemem, mikor ütést éreztem az ágy lábánál. Kicsit kótyagosan próbáltam fókuszálni, s mikor sikerült, lehajtottam a fejem az ágy jobb oldala felé.

Volt valami furcsa Raazelben, az egész testtartása feszültségről árulkodott, szemgolyója fürgén cikázott jobbra-balra lehunyt szemhéja alatt. Olyan volt, mintha egy kétméteres tábla neonmegvilágítással hirdetné a feje felett: „rosszat álmodom”.

Lekúsztam az ágy elejébe, és ott álltam a lábamra, majd megkerültem a fekvő testet, és leguggolva finoman rázni kezdtem a vállát. Egy ideig úgy tűnt semmi hatása, de egyszer csak felnézett álmából, a szemei vérben forogtak, a számomra oly kedves aranygyűrűk bíborvörösre változtak. Egy mozdulatával karja a nyakam körül termett, elszorítva a levegő útját. Kétségbeesetten néztem a szemébe, vártam, hogy magához térjen, de a felismerés szikrája nem jelent meg tekintetében.

Lassan, ruganyosan felállt, szinte érezni véltem, hogy élvezi a terrorizálást. Pórusaiból sütött az elégedettség. Keze egyre jobban összeszorult a torkom körül, az oxigénhiány okozta pánik kiváltotta az átalakulásomat. Nekitaszított a falnak, de akkora erővel, hogy a levegő szélsebesen áramlott körülöttem, hátam nagy csattanással ütközött a szobában található egyetlen szekrénynek. Minden levegő kiszállt belőlem, a gerincem sajgott, a szívemet összeszorította a jeges félelem.

Mikor előttem termett, és újra hozzám akart érni, minden erőmet, és kétségbeesésemet összeszedve óriási ütést mértem rá, a kieresztett karmaimnak köszönhetően fel is sértettem a vállát. Mozdulatlanul, egy helyben állva bámulta a vállsebből szivárgó nedves folyadékot, majd hirtelen berontott a fürdőszobába.

Lassan lélegeztem, tüdőm újratöltöttem az éltető oxigénnel, és vártam. Vártam, de hiába, mert nem tűnt fel újra.

Ezért úgy döntöttem, hogy én megyek utána. Az adrenalin ismételten megmentett a fájdalomérzettől, de egyéb érzelmeimtől nem tudott megkímélni. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedtem, s nagy levegővétellel készítettem fel magam az elkerülhetetlenre, mielőtt beléptem volna a tisztálkodásnak állított szentélybe.

Csendben álltam, úgy éreztem, a gyomrom a lehető legkisebbre zsugorodott. A kifejezés, hogy ideges, szerény véleményem szerint nem írná le megfelelőképpen az állapotomat. Paráztam. Úgy igazán, (elnézést a kifejezésért) összefosósan paráztam. Az érzés teljesen irracionális volt, hiszen Raazel bebizonyította, hogy sohasem bántana, de az ösztönöm visítva tiltakozott az eszem által állítottakkal szemben.

Remegve, a falnak dőlve állt, arcát lehajtotta, mint aki élénken elemzi a parketta mintázatát. Biztosra vettem, hogy igazából előlem, vagy talán az egész világ elől szeretett volna elrejtőzni, azonban ez soha nem ilyen egyszerű. Már rég egy másik valóságban léteznék, a földi testemet hátrahagyva, ha az alkalmanként feltett kívánságom, hogy megszűnjek létezni, teljesült volna. Pedig nem egyszer kívántam hasonlót. De még ki ne tette volna így, eddigi élete során?

Na ugye, hogy a helyes válasz: senki az ég világon.

A szívem összevissza vert, teljesen elvétve a szokásos, normális ritmust. Még ahhoz is túlságosan be voltam tojva, hogy képes lehessek sírva fakadni. Pedig az inger megvolt rá, valahonnan a bensőmből indult, felkúszott a torkomig, és a könnycsatornáimat böködte vasvillájával, de hiába. Az ajkamba haraptam, felsértve azt a sebet, amit Raazel durva csókja okozott. A vérzés gyenge volt, csak pár apró csepp, amit a kezemmel hamar el is tüntettem. Kezdtem volna önkéntelen őt utánozni, és a földet fixírozni, ekkor azonban az agyam végső győzelmet aratott a szívem felett, és követelte a válaszokat. Pontosabban egy bizonyos választ, amire már azóta kíváncsi voltam, hogy a testőröm csak úgy, szó szerint betáncolt az életembe.

Ökölbe szorult a kezem, felemeltem a fejem, éreztem, ahogy a félelem, a váratlan támadás okozta iszonyat szertefoszlik. Céltudatosan lépkedtem, s mikor elértem azt a hatalmas, minden porcikájában ízig-vérig férfias testet, ami ebben a pillanatban is vágyakat keltett bennem, finoman megérintettem a haját, lecsúsztattam a kezem az álláig, és azt megszorítva kényszerítettem, hogy rámnézzen. Újra a szokásos, meleg aranypillantás fogadott, a vérbenforgó szemek eltűntek, mintha az egészet csak beképzeltem volna.

- Mi vagy te? – kérdeztem, és büszke voltam magamra, mert a hangom egyáltalán nem remegett meg, mint ahogy az, egy ilyen helyzetben elvárható lett volna.

- Biztos tudni akarod?

- Nem, csak úgy viccből kérdezem. Szerinted? – húztam fel finoman a szemöldököm.

Nagy sóhaj. Még egy. Végül összeszedte magát, hogy kimondhassa:

- Démon. Én egy démon vagyok.

Láttam a félelmet a szemében, a rettegést, hogy majd most fejhangon sikongatva kirohanok a szobából, és soha vissza nem nézek. De volt benne egy csipetnyi remény, remény, hogy megértem és elfogadom őt, vagy legalább esélyt adok, hogy sikerülhessen mindez. És habár a legelső reakcióm a rohanás lett volna, a tekintetében tapasztalt nagyon is emberi érzések láttán, úgy döntöttem, hogy az utóbbit választom.

- Mit jelent pontosan démonnak lenni? Mármint tudom én, hogy elvileg a démonok gonoszak, Isten természete ellen valóak, bűnök elkövetésére kárhoztatják az embereket, és képesek a megszállásra, de ebben a teóriában ugyanannyi lehet a kitaláció, mint maga, az igazság, úgyhogy kérlek, világosíts fel. Szükségem van egy gyorstalpaló démonismeretek előadásra, ha így jobban hangzik.

- Huhh – lerítt róla a megkönnyebbülés, de a félelme nem tűnt el száz százalékosan, ezért lelkiekben felkészítettem magam a hamarosan elhangzóakra – Szóval. Démonok. A démonok az isteneknél alacsonyabb rendűek, de a halandóknál magasabbrendű lények. Amennyire én tudom, lehetnek jók, vagy gonoszak is, de a nemhivatalos statisztika alapján, az utobbiak vannak túlsúlyban.

- Hogy értetted ezt pontosan? Jó démonok? A Biblia tanítása alapján a démonok a bukott angyaloknak felelnek meg.

- És nem is járnak messze az igazságtól – tekintete meggyötörté vált, mint aki sajnálja, hogy ezt kellett mondania. – Régi írások szerint egy arkangyal, akit Hélél ben Sáchárnak hívtak, vagy nevezhetjük Lucifernek, elbukott, mikor a Istennel egyenlővé akart válni. Bukásával a Mennyország angyalaink egyharmadát rántotta magával. A "gonosz angyalok", azaz a démonok vezetőjévé emelkedett, és létrehozta a Pokol tüzes birodalmát. Vannak közöttük erősebb és gyengébb egyedek. Egyesek képesek a fejlődésre, és képesek átlépni az Alvilág kapuit, és akadnak olyanok is, akik nem. A hét főbűn tüzének valamelyikéből születnek és erejük forrása is innen ered. – itt szünetet tartott, hogy megemészthessem az eddig hallottakat, majd tovább folytatta – Lucifer démonjai az emberi világba lépve a bűnök terjesztésére rendeltettek, mellyel büntetik az embereket, és kihívás elé állítják a Menny angyalait. Képesek a tudat befolyásolására, annak manipulálására és mások megszállására, érintésük egyszerű halandók számára fájdalmat is okozhat, továbbá birtokolják a pokol pusztító tüzének erejét. Akárcsak az angyalok, kommunikálni tudnak egymás között gondolatban.

- Nos, az eddig elhangzottak nem tüntetnek fel túl jó színben, úgyhogy remélem lassan rátérünk a jó démonok részre, mégmielőtt szentelt vízzel talállak lelocsolni – próbáltam poénkodni, hogy megtörjem a feszült hangulatot, ami a mesélés közben kialakult.

- Kívánságod parancs – mosolyodott el féloldalasan, és következetesen a lényegre tért – Vannak démonok, akik gyógyítanak, és védelmeznek. De nincs sok belőlük. És hogy is mondjam. A démonok alapvető természete erőszakos, céljuk a pusztítás, a zűrkeltés és még sorolhatnám, de, és ezt vedd úgy, hogy nagybetűvel mondtam, szóval, önálló akarattal bíró lények. Ilyen tekintetben mindegy az alapvető természet, akinek saját akarata van, az maga dönti el, hogy az erejét, a képességeit mire használja. A baj az, hogy sokkal egyszerűbb engedni az ösztönnek, és halomra kínozni, öldökölni az embereket, mint elszakadni ettől a belső kényszertől, és a „jó útját járni” – miközben mondta, a levegőben macskakörmözött.

- Ezt vehetem úgy, hogy te azon kevesek közé tartozol, aki a helyes útra tért? – a csöndben, míg a választ vártam, a pánik újra felütötte picinyke kobakját. Magamba fordulva imádkoztam, hogy a válasz igen legyen.

Tündöklő sárga szemeit az enyémekbe fúrta, és ennyit mondott csendesen, de nagyon is jól érthetően:

- Nem.

Hátrahőköltem, de gyorsan a kezem után kapott, magához húzott, és erőteljesen a mellkasára szorított. A szívem megint túlpörgött, de csak tartott, gyengéden, sokkal inkább azt az érzetet keltve bennem, ahogy egy kisfiú kapaszkodik az édesanyjába. Végül én is köré kulcsoltam a kezem, és a fülébe suttogtam.

- Mondd el. – kérleltem az önmagamból kisajtolható legempatikusabb hangot felvéve.

Nem eresztett, nem nézett újra a szemembe, a nyakamon éreztem a lehelletét, így kezdett újra mesélni.

- A démonokat több szempontból lehet csoportosítani. Erőszint szerint vannak jelentéktelenek, gyengék, egyel fölöttük állnak a középszíntű démonok, akik maguknak testet lopva képesek pár napot a földön tölteni, őfölöttük állnak a közepesen erős démonok, akik hetekig vagy hónapokig is itt tudnak maradni, és végül az erősebb démonok, akik kedvük szerint járnak ide-oda. Továbbá megkülönböztethetjük őket aszerint, hogy melyik bűn jellemző rájuk. Hét főbűn, a kevélység, a harag, a kapzsiság, a restség, a falánkság, a bujaság és az irigység. Hétféle démon. – ekkor a szorítása alábbhagyott annyira, hogy kissé oldalra fordulva rá tudjak nézni. – Nem vagyok igazi démon. Nem teljesen. Az apám, ő igen, egyike a bujaság démonainak, de az anyám, ő egyszerű halandó. A természetfeletti világban egyfajta általános igazság, hogy az anya természete a mérvadó. Vegyük például a különféle likantrópokat. Ha adva van egy medve apa, és egy tigris anya, amik amúgy elég ritkák, mármint az olyan kéttermészetű, akinek tigris az állati formája, nos, ebben az esetben a születő gyerek is tigris lesz. De kis százalékban vannak kivételek. Az apám nem csak, hogy erős, hanem maga, az egyik fődémon, saját kasztjának a legerősebbike, így anyám egyszerű, emberi természete nem vehette fel a versenyt az övével, csak kompenzálni tudta azt. Technikailag teljes démon vagyok, saját képességekkel, és képes vagyok a további  fejlődésre, de mivel anyám ember, így nem fertőzött meg túl nagy mértékben az agresszivitás kényszere, el tudom magamban nyomni, és csak ritkán tör felszínre. Így bizonyos tekintetben félig vagyok az, ami, nem utolsó sorban, engem a többi démonhoz képest könnyebben lehet megölni, és kétlem, hogy hozzájuk hasonlóan örök életem lenne. Ugyanúgy öregszem, mint bárki más.

A vallomás után percekig csendben álltunk, időre volt szükségem, hogy újra meg tudjak szólalni.

- Mesélj az apádról. Milyenek azok a démonok, akik a bujaság bűnéből születtek?

- A bujaság a nemi gyönyör kívánásának és élvezésének készsége. Ők a csábítás nagymesterei. A vágykeltés minden apró trükkje a kisujjukban van. A kéj démonjai vonzó külsővel, jó kiállással rendelkeznek, emellett magabiztosak és kitartóak. – sorolta.

- Így már érthető, hogy te miért vagy ilyen kis finom falat – cukkoltam. Azt vártam volna, hogy rám mordul, mivel a pasik többsége nem szereti, ha hasonló jelzőkkel illetik őket, de Raazel a füle botját sem mozdította, csak tovább elemezte a jellemző tulajdonságjegyeket.

- Kiváló beszéd- és metakommunikációs készséggel rendelkeznek. Mivel jól bánnak a szavakkal, ezért a naivabbakat játszi könnyedséggel csavarják az ujjaik köré. Gyakran vannak szemérmetlen gondolataik, amit nem haboznak szavakban és tettekben is kifejezni. Ritka, hogy zavarba jönnének. Szeretik a kihívásokat, minél nehezebb a kiszemelt préda meghódítása, annál nagyobb izgalommal tölti el őket a csábítás folyamata. De ha megszereztek valakit, már indulnak is a következő zsákmány után. – itt abbamaradt a leírás áradata, Raazel hangja tárgyilagosról személyesre váltott – Anyám is egy ilyen áldozat. Megan nagy kihívást jelentett Asmodemusnak, akinek végül sikerült elcsábítania, és egyúttal teherbe ejtenie. A kasztra jellemző módon otthagyta egyedül, összetört szívvel. Anyámnak már volt egy lánya, akit imádott, így kezdetben a körülmények ellenére engem is nagy szeretettel fogadott. De ahogy nőttem, és kinézetben egyre jobban hasonlítottam apámra, ő úgy hidegült el egyre jobban és jobban. Távolságtartóvá vált, kezdett úgy viselkedni, mintha nem is az ő vére lennék.

- Te jó ég, egy anya hogyan képes ilyesmire? – szörnyülködtem.

- Ez a világunkban gyakran előfordul. Ettől független, én ugyanúgy szerettem, és szeretem a mai napig. – motyogta, és erősebben szorított magához. – Sajnos egy nap elérkezett az, hogy a képességeim tudatára ébredtem. Nyolc éves lehettem, mikor először tört rám a pusztítási hajlam. Egy barátommal játszottam a házunkban, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, elég sokat civódtunk. Összevesztünk valami teljesen lényegtelen dolgon, eléggé homályos is ez a rész számomra. Annyi világos, hogy elgáncsolt, mire én nekiestem az előttem lévő szekrény sarkának. Először fel sem fogtam, mi történt, nem is éreztem semmit, csak a fájdalom hiányát.

- Óh, mint mikor egy horrorfilmben olyan durva jelenetet mutatnak, hogy az agyad elsőre képtelen feldolgozni, és kell pár pillanat, hogy a részek körvonalazódjanak előtted? – kérdeztem.

- Igen, olyasmi. Tudtam, hogy fájnia kéne, de nem fájt. Igazság szerint olyan volt, mintha mi sem történt volna. Csak mikor odanyúltam a homlokomhoz, és magam elé emeltem a kezem, akkor vettem észre, hogy a tenyerem csupa vér. Rengeteg karmazsinvörös vér, ami rámhozta a frászt, mígnem sikítani kezdtem. Forgott velem a szoba, a vér, mint holmi meleg tinta folyt lefele az arcomon, elhomályosítva a látásom, vörösre festve előttem mindent. És akkor valami elpattant. – Raazel elrévedt, ezért ujjhegyeim finom játékával a haján próbáltam a jelenben tartani.

- Mi történt?

- Nem tudom pontosan, arra emlékszem, hogy csak úgy elárasztott annak a szüksége, hogy nekiessek valaminek, és egyszerűen túl fiatal voltam, nem is értettem mi történik, így nem tudtam ellenállni neki. Szétvertem a nappalit, lyukat ütöttem a falakba, a barátomat pedig halálra rémisztettem. És a legrosszabb, hogy élveztem. Kielégíthettem a rombolási vágyam, de csak a szerencsén múlott, hogy Daviddel nem csináltam semmit. Meghúzta magát, amíg tomboltam, és az első adandó alkalommal átsprintelt a szomszédba. Mire anyám hazajött, én nyakig csupa por voltam, ami elkeveredett a fejsebemből származó vérrel, még torzabb külsőt kölcsönözve nekem.

- Raazel, én úgy sajnálom. Ha tehet –

- Sss. Had mondjam végig – törte félbe a mondandómat.

- Rendben. – súgtam vissza, bár ki tudtam következtetni, mit fog mondani.

- Körülöttem minden romokban állt, és mikor ránéztem, láttam anyám szemében a rémületet, a felismerést, hogy mit hozott a világra. Sosem fogom elfelejteni, ahogy arcára kiült a borzalom, az undor, és tekintetéből kihunyt a szeretetnek még a legapróbb szikrája is. – a keze remegni kezdett körülöttem, ezért én is erősebben szorítottam őt, holott a hallottak teljes mértékben elborzasztottak. Elképzelni sem tudtam, hogy egy kisgyereknek ez mekkora trauma lehet. – Abban a percben újra normálisnak éreztem magam, nem hajtott démoni vágy, de mikor odamentem anyámhoz, hogy bocsánatot kérjek, és megpróbáltam belé kapaszkodni, egyszerűen ellökött magától. Nekivágódtam a falnak, kiterültem a földön, mint egy zsák krumpli, de ő nem jött oda felsegíteni. Nem kért sírva bocsánatot, mint máskor, ha az indulatai elragadtatták, egyszerűen ott hagyott, felrohant a lépcsőn a nővéremért, akit aztán kézenfogva húzott le magával. Mikor Rhiannon észrevett engem a földön, elkezdett kiáltozni, és próbált kiszabadulni a szorításából, hogy odajöhessen hozzám, de anyám nem eresztette. Mielőtt kilépett volna az ajtón, és egyúttal az életemből is, annyit mondott Rhiannonnak, hogy „Ő mától nem a testvéred”. Még egyszer, utoljára hátranézett, és a szeméből kiolvashattam, hogy komolyan is gondolja. Aztán egyszerűen rám csapta az ajtót.

Raazel egész testében remegni kezdett, és kicsit megkésve jöttem rá, hogy azért, mert sír. Még sosem volt dolgom síró férfival, de zokogásának hangja olyan érzetet keltett bennem, mintha üvegszilánkokkal tűzdelték volna tele a szívemet. Szívfacsaró sajgást éreztem a mellkasomban, és elemi vágyat, hogy megvigasztaljam. Hiába az anyja, Megan iránt most akkora haragot éreztem, mint még senki iránt. Kedvem lett volna jól felpofozni, és a képébe üvölteni, hogy nem méltó az anya jelzőre, és egy ilyen nagyszerű ember, bocsánat démon szeretetére. Legbelül én is sírtam az emberi igazságtalanság miatt, a valóságban azonban nem omolhattam össze Raazellel együtt.

- Az – azóta ilyen színű a szemem. – csukladozott a hangja. - Előtte sötétbarna volt, mint ahogy anyámnak, és a nővéremnek is. Tudod, mikor becsapódott az ajtó, az egyik családi képünk leesett a földre. Odakúsztam hozzá, és a kezembe vettem, de olyan erősen szorítottam, hogy az üveg eltört, és egy felröppenő szilánk megvágta a karom. Ennek ellenére a kezembe vettem azt a darabot, hogy a tükröződését kihasználva belenézhessek. És mikor ezt megtettem, nem láttam mást, csak a rozsbarna maszlagot szétkenődve az arcomon, és az ezekből kitűnő sárga íriszeket. – mondta, majd végleg elhallgatott.

Szorosan tartottam, csitítgattam, hagytam, hogy kiadja magából a fájdalmat, és minden egyes eltelt percben egyre nagyobb szeretetet éreztem iránta. Melegség töltött el, csodáltam, hogy ártatlan kisgyerekként, akit óvni és szeretni kellett volna – de persze vele szemben az anyja erre nem volt képes – végül túltette magát ezen, és még jobban csodáltam azt, hogy megnyílt előttem és mindezt elmesélte.

Engedtem a szorításon, és hátrébb húzódtam, de mint fuldokló a mentőgumi után, úgy kapott ő is rögtön utánam. Felkapta a fejét, tekintete tele volt kétségbeeséssel, láttam benne, hogy azt hiszi, én is el fogom hagyni. Minden érzelem csak úgy sugárzott belőle, a félelem, a bánat, a fájdalom, a remény és a szükség, hogy valaki önmagáért szeresse. A szeme fehérje bepirosodott, a kibuggyanó könnyek lágyan gördültek végig markáns arccsontján, egyes cseppek játékosan táncoltak fekete szempilláin. Aranyszín íriszét még sosem láttam ennél fényesebbnek. Most, így, kitárulkozva, sebezhetően láttam a legszebbnek, és elképzelni sem tudtam, hogy valaha más férfi érdekelni fog csak egy kicsit is.

A szemébe néztem, és szabadjára engedtem minden iránta való érzelmem. Tudtam, hogy látja a tekintetemben az elfogadást, a csodálatot, és legfőképpen a szeretetet, amit már csak egy vékony hajszál választ el a szerelemtől.

A korábbi heves érzelemkinyilvánítások helyett, most lassan, finoman közelítettem ajkaihoz, gyengéden szorítottam számat az övére, és türelmesen vártam a bebocsátásra. Nem is kellett sokat várnom, ajkai szétnyíltak, és én befúrhattam közéjük a nyelvemet, hogy végre megkóstolhassam. Enyhén sós íze volt a sírástól, de ez a csók mégis életem legédesebbekéi közé tartozott, mert vele élhettem át. Viszonozta a csókot, oldalra döntötte a fejét, hogy jobban hozzám férhessen, és csak ölelt, hosszan, szorosan, a másodpercek pedig csak peregtek, míg a nyelveink táncot jártak. Egyfajta melegség gyúlt a mellkasomban, amit ő okozott, és a gyengéd csók alatt az én számból az övébe ömlött. Örökre így tudtam volna maradni, a karjai közt.

Voltak még kérdéseim a démonokat, és magamat illetően is, és biztos voltam benne, hogy fogok is rájuk választ kapni. Jelen pillanatban azonban csak élvezni akartam a társaságát, a teste melegét, és erejét, bele akartam olvadni a csókba. Végül, bár nem emlékszem rá hogyan, de sikerült elbotorkálnunk az ágyig, ahol megszakítottuk a köztünk lévő kapcsolatot, és lefeküdve egyszerűen csak öleltük egymást, mint egy szív két fele. Haja ömlő feketeségét simogattam, mikor éreztem, hogy a légzése egyenletessé válik, és végre nyugodtan alszik, rémálmok nélkül. Mielőtt engem is elnyelt volna az álomvilág, az volt az utolsó gondolatom, hogy életem hátra lévő részében nem fogom hagyni, hogy valaha valakinek is sikerüljön újra fájdalmat okozni neki.

Még magamnak sem.