Laurell K Hamilton - Végzetes Flört

Hamarosan, a könyvhéten megjelenik KEDVENC írónőm KEDVENC sorozatának
 legújabb példánya (minden évben ez az egyik szülinapi ajándékom :D) és ez alkalomból írtam bejegyzést egy kis ízelítő/kedvcsináló gyanánt.


Ééés hamarosan a saját történetemnek is várható folytatása, elvileg ugyanis két vizsgám van hátra, utána júniusban egy pár napot leszek Ausztriában és onnantól kezdve van időm, már csak az ihlet kérdéses. Bevallom kinéztem magamnak egy digitalizáló táblát, úgyhogy a legközelebbi könyvemhez fűződő cselekedetem lehet nem az írás lesz, hanem az illusztráció... Nagyon tűkön ülök már, annyira ki akarom próbálni, hogy így milyen lesz rajzolni, és hát... Mindig azt csinálom amihez a legnagyobb kedvem van, szóval az írást addig hanyagolom, amíg így ki nem élem magam :) De remélem, hogy ez nem baj.


Laurell K Hamilton - Végzetes Flört (az Agave-tól)

·         „Hamilton még mindig a vámpírirodalom egyik legeredetibb és legizgalmasabb szerzője.”

Charles Harris

·         „A borzongás, az izgalom, az erőszak és a szerelmi kalandok tökéletes keveréke.”

Library Journal

Rövid tartalom

Amikor Anita Blake, a dögös vámpírvadász találkozik megbízójával, Tony Benningtonnal, még tele van együttérzéssel. Ugyanis a férfinak nemrég halt meg a felesége, és Anita feladata az lenne, hogy a nőt reanimálja. Vagyis felélessze halottaiból.

Anita tud néhány dolgot életről és halálról, és tisztában van azzal is, mit jelent szeretni valakit. De azt is tudja, hogy amit ő nekromantaként fel tud ajánlani Tony Benningtonnak, az nem egészen az, amire a férfi vágyik. Mert az a teremtmény, akit Anita képes előhívni a néhai Mrs. Bennington sírjából, az nem a csodálatos Mrs. Bennington lesz. Sőt. Nagyon nagyon messze lesz a csodálatostól?

A szerzőről

Laurell K. Hamilton 1963-ban született az Arkansas állambeli Heber Springsben. Miután édesanyja autóbalesetben meghalt, a nagyanyja nevelte fel. Biológiából és irodalomból diplomázott. Az Anita Blake-sorozat első könyve, a Bűnös vágyak 1994-ben jelent meg, idén pedig már a huszonegyedik résznek örülhetnek a rajongók. Hamilton meghódította velük az egész világot, a kötetek minden országban gyakori szereplői a sikerlistáknak. Anita Blake figurája olvasók millióit tette rajongóvá, a könyvekből azóta több képregény is készült, valamint egy tévésorozat előkészületei is megkezdődtek. Emellett Hamilton lassan hasonló népszerűséget ér el a tündér hercegnőből magánnyomozóvá vált Merry Gentry kalandjaival is. A sorozat első része Árnyak csókja címmel 2000-ben jelent meg, amit azóta további hét követett.

Beleolvasás gyanánt az ELSŐ FEJEZET

– Azért jöttem, hogy feltámassza a feleségemet, Ms. Blake – közölte Tony  

Bennington épp olyan szenvtelenül, ahogyan vagyonokat érô öltönyét és 

az arany Rolexet is viselte. Utóbbit a jobb csuklóján, vagyis nagy eséllyel 

balkezes. Nem mintha az ügy szempontjából bármi jelentôsége is lenne, 

de az ember ösztönbôl is felfigyel már az ügyesebb kézre, ha annyi dolga 

akadt életében gyilkosokkal és egyéb veszedelmekkel, mint nekem.

– Fogadja ôszinte részvétemet – mondtam is már automatikusan, mert 

valahogy Bennington érzéketlensége, a gyász vagy a fájdalom bármi jelének 

hiánya bennem se keltett nagy érzelmi vihart. Az arcán egyetlen rezdülés 

se sejtette, hogy megviselte volna az asszony halála, és ez a kiüresedett pofa 

valahogy minden lehetséges sármot kilopott a tisztes, ôszes halántékú, jó 

karban lévô ötvenes imidzsbôl. Szürke szemei hidegen néztek rám. Szóval 

vagy kôkeményen kézben tartja mindenféle érzelmeit, vagy nem a nagy 

szerelem miatt akarja még egyszer látni anyut. Ami azért felvet néhány 

érdekes szempontot.

– Miért akarja, hogy feltámasszam a kedves feleségét, Mr. Bennington?

– Most ôszintén, az árai mellett van ennek bármi jelentôsége?

Hosszan végigmértem, és keresztbe vetettem a lábaimat, a szoknyámat 

épp olyan automatikusan simítva le a mûvelet közben, ahogyan a részvétet 

is nyilvánítottam az elôbb. Halványan elmosolyodtam, bár a szemem nem 

tükrözött vidámságot.

– Az én szempontomból mindenképpen.

Végre egy érzelem! Haragosan villant a tekintete, szeme színe egészen 

viharos szürkére váltott. Vagyis talán tényleg az önuralma a király.

– Személyes – mondta szenvtelen hangon, ami sehogyan sem illett a 

tekintetéhez –, és ahhoz szükségtelen tudnia, hogy elôszólítsa a zombit.

– Ez az én munkám, Mr. Bennington, nem a magáé. Vagyis én tudom, 

mit szükséges tudnom ahhoz, hogy egy zombit elôszólítsak.

– Alaposan utánanéztem a dolgoknak, Ms. Blake. A feleségemet nem 

gyilkolták meg, vagyis nem bosszúszomjas, szörnyeteg zombiként lépne 

elô a sírból. És boszorka se volt, vagy különösebben érzékeny a természetfelettire, nem volt vallásos, nincs tehát semmi a valaha volt életében, ami 

alkalmatlanná tenné arra, hogy elvégezze rajta a zombikeltô szertartást.

– Hú – szaladt fel a homlokomon a szemöldököm –, ez nem rossz. Tényleg készült.

– Vagyis elfogadja a megbízást? – bólintott, és gondosan manikûrözött 

ujjaival lesimogatta zakóját.

– Jó ok nélkül nem – ráztam meg a fejem.

– Miféle okot akar? – villant megint az indulat azokban a szürke szemekben.

– Egy olyat, ami indokolja, hogy megzavarjam egy halott nyugvását.

– Kész vagyok megfizetni horrorisztikus megbízási díját, Ms. Blake. Az 

ember azt gondolná, hogy ez épp elég jó ok.

– Nem csak pénz van a világon, Mr. Bennington. Miért szeretné feltá-

masztatni velem a feleségét? Mit vár ettôl a találkozástól?

– Mit várnék? Milyen kérdés ez?

– Csak egy kérdés, ami válaszra vár. Gondoltam, ha megfogalmazom 

másképpen is az eredetit, talán hajlandó végre válaszolni is.

– De nem akarok rá válaszolni.

– Ez esetben sajnos nem támaszthatom fel a feleségét. De a Halottkeltô 

Kft. más munkatársa bizonyára szívesen áll a rendelkezésére, és még csak 

nem is kérnek annyit, mint én.

– De maga a legjobb. Mindenki ezt mondja.

Vállat vontam, most erre mit mondhattam volna. Mindig nehezen viseltem az ehhez hasonló kijelentéseket, és a legkönnyebben a hallgatással 

tudtam lereagálni.

– Azt is hallottam, hogy maga igazi nekromanta, aki hatalommal bír 

mindenféle nem evilági lény felett.

Rezzenetlenül néztem rá. Mert jól hallotta, az tény, de mi köze volt 

hozzá. Nem hittem volna, hogy ilyesmit is lehet már rólam hallani, ha az 

ember egy kicsit kinyitja a fülét.

– Ne udvaroljon.

– A természetfeletti ügyekkel foglalkozó szövetségi rendôrbírók közül 

magának a legjobb a kivégzési rátája. Úgy tûnik, mintha a vad vámpírokra specializálódott volna, bár az áldozatok közt akadnak vérállatok is szép számmal.

– Ja, hát a nyilvántartás kemény dolog, nehéz lenne vitatkozni vele – 

vontam vállat. – De nem értem, mire akar ezzel kilyukadni, Mr. Bennington. 

Az ön ügyéhez ennek semmi köze.

– De ha a pletykának azt a részét is megemlítem, hogy nôi Casanovaként 

emlegetik, akkor már közelebb kerülök ahhoz, amiért felkerestem.

– A szerelmi életemnek aztán végképp semmi köze ahhoz, hogy zombikat szólítok elô a sírból, ami a munkám.

– De ha tényleg hatalma van a már nem élôk felett, az magyarázza, hogy 

lehet, hogy az egyik napon öli a vámpírokat, a másikon pedig szerelmi 

viszonyba bonyolódik velük.

Jean-Claude, az egyik éppen emlegetett vámpír szerelmem kicsit háklis 

is volt a kérdéses képességeimre, mert szerinte ez megkérdôjelezte, hogy ki 

az úr a háznál a kapcsolatunkban; mellesleg, én is legalább ennyire háklis 

voltam az ô vámpírerejére, mert nekem meg az volt a rögeszmém, hogy 

az egész kapcsolatunk hátterében az áll. Nem volt könnyû kapcsolat, de 

az utóbbi idôben metafizikai tûzszünetet kötöttünk.

– Persze, Jean-Claude-dal már megint a pletykalapok címoldalán voltunk a napokban. Ez a rész nem nevezhetô elmélyült infószerzésnek.

– Igen, ha jól emlékszem valahogy úgy fogalmaztak a cikkben, hogy 

maguk St. Louis egyik legmenôbb párja.

Igyekeztem nem végleg zavarba jönni.

– Jean-Claude karjain bárki szemrevalónak és menônek tûnik.

– Ez a szerénység nem illik egy nô szájába.

– Már ne is haragudjon, de ez meg mit akar jelenteni? – meresztettem 

nagy szemeket.

– Tényleg nem érti? – nézett mélyen a szemembe.

– Különben miért mondtam volna? – kezdtem egyre jobban elveszni 

ebben a meddô beszélgetésben, és ez nem tett jót a közérzetemnek. Nem 

viseltem jól, ha elveszítettem a lényeglátó szemüveget. – Nézze, tényleg 

részvétem a veszteségéért, mélyen együttérzek magával, de velem hízelgéssel nem jut messzire.

– Le kell ellenôriznem, hogy valós alapokon állnak-e a pletykák, vagy 

ez is csak amolyan nagyotmondás, mint egynémely túlzás magával kapcsolatban.

– Nem hiszem, hogy bármi túlzás lenne abban, ahogyan a munkámat 

végzem. És ha tényleg annyira tájékozódott rólam, akkor azt is tudja már, 

hogy pillanatnyi hóbortból, a cirkuszért vagy a gyász fel nem dolgozása 

miatt nem szólítok elô egyetlen zombit sem a sírból. Csak olyan megbízást 

vállalok, ami mögött ésszerû magyarázat áll.

– Magyarázat? Miféle magyarázat?

– A dolognak ez a része nem az én asztalom. Azt a megbízó hozza. Miért 

akarja, hogy elôszólítsam a felesége zombiját?

– Már korábban is megértettem a kérdést, Ms. Blake, nem kell ezredszer 

is elismételnie, se gyorsan, se lassan.

– Akkor válaszoljon végre, különben nem tudok több idôt szánni magára.

Dühödten meredt rám, a szemében vad viharokban tombolt a szürkeség, 

mintha felhôk gomolyogtak volna a tekintetében. A keze ökölbe szorult, 

állkapcsa megfeszült, és még a foga is megcsikordult. Igen, ez az ember 

vasmarokkal tartja kordában az érzelmeit.

Felálltam, és lesimítottam a szoknyámat, mindig ezt csináltam. Eddig 

nagyon udvarias voltam vele, hiszen tényleg horrorisztikus megbízási díjért 

dolgozom, és már az nem két dolcsi, hogy egyáltalán fogadtam, és ennyi 

idôt rá szántam. És mivel teljesen feleslegesen raboltuk egymás idejét/

pénzét, legalább azt az illúziót meg akartam neki adni, hogy nem hiába 

fizetett, még ha nem is vállalom, amire kér. Udvariasan terveztem kidobni.

– Azért jöttem magához, mert a legtöbb halottkeltônek ép testre van 

szüksége, hogy elô tudja szólítani. De a feleségembôl alig maradt valami, 

nincsenek földi maradványok. Vagy alig – préselte ki végül összeszorított 

ajkain. Közben nem nézett rám, és a szája sarka rángott. Gyötrelem. Ez az 

ember szenved.

– Hogy halt meg? – ültem vissza, és kérdeztem kedvesebben.

– Robbanás történt. A nyaralónkban szivárgott a gáz. És ô kicsit elôbb 

utazott le, én másnap mentem volna utána, de éjszaka… – megint ökölbe 

rándult a keze, és úgy szorította a szék karfáját, hogy a bütykei egészen 

kifehéredtek, és az állkapcsa is feszült megint, mintha legszívesebben öszszeharapná a nyelvét, csak ne kellene kimondania ezeket a szavakat. – Szerettem a feleségemet, Ms. Blake – szakadt fel belôle, mintha az élete múlna 

ezen a mondaton. Sötét szeme csillogott, de a könnye nem buggyant ki,

azt is visszapréselte magába, ahogy visszapréselt a belsejébe mindenféle 

érzelmet is. Tartotta magát, ahogyan csak tartani lehet.

– Elhiszem, Mr. Bennington, és ôszintén, mélyen sajnálom, hogy elveszí-

tette ôt. Azt azonban tudnom kell, hogy mire számít. Még ha elô is szólítom 

a néhai feleségét, akkor is csak egy zombival fog találkozni. Emberi alakban 

lesz, az tény, a megszólalásig hasonlít néhai önmagához, de akkor is csak 

zombi lesz. Nem ember. Nem fogja tudni újra hazavinni, nem kezdhet vele 

elölrôl mindent, mintha ugyanaz az ember lenne, akit elveszített.

– Miért nem?

– Mert idôvel rothadni kezdene – feleltem ôszintén, de halkan –, és 

nem hinném, hogy azt szeretné, ha ez lenne a néhai feleségérôl az utolsó 

emléke.

– Úgy hallottam, hogy a maga zombijai nem tudják, hogy meghaltak.

– Elôször nem. De idôvel elkopik a mágia, és… és az már nem egy 

leányálom.

– Kérem. Senki más nem tudja megcsinálni, csak maga.

– Ha fel tudnám támasztani a feleségét, Mr. Bennington, talán meg is 

tenném. Nem akarok most belebonyolódni a kérdés vallási és filozófiai 

vetületébe, egyszerûen csak azt tudom mondani, hogy még ha akarnám, 

se tudnám megtenni, amire kér. Én zombikat keltek, ami egyáltalán nem 

ugyanaz, mint a holtak feltámasztása. Nagyon értek a szakmámhoz, igen, 

mondhatjuk talán azt is, hogy én vagyok a legjobb ebben a szakmában, de 

annyira sajnos még én se vagyok jó. Annyira jó senki se lehet.

– Nem szoktam könyörögni, Ms. Blake, soha nem szoktam – mondta, és 

két könnycsepp gördült le az arcán. Én is gyûlöltem sírni, pontosan tudtam 

hát, mennyire égethetik a szemét ezek a könnyek, és hogy mennyire fájhat 

már a torka, hogy eddig vissza kellett tartania. – De most kérve könyörgök, 

kérem. Hajlandó vagyok kétszer annyit fizetni. Kész vagyok bármire, hogy 

megtegye, amire kérem.

A részletért köszönet illeti az AGAVE kiadót, alig várom, hogy ez a 2 hét leteljen, és kezembe foghassam új kincsem ^^

Pápá