Első fejezet (Érintés ára)

Hoztam frisset az új történetemből, melynek egyelőre az " Érintés ára" cím jutott. Azt hiszem az elkövetkező napokban, ha lesz időm írni, ezzel a történettel fogok foglalkozni, ugyanis most ez hozza a nagyobb ihletet :) Ötletem természetesen van a másik folytatására is (pontosabban fejben az egész megvan nagyvonalakban), csak most ez itt jobban leköt. De aki a másik folytatására vár, az sem vár hiába, mert a napirendi pontom kiemelkedő helyén szerepel a Párduc vére :D

ĐoTty

Első fejezet

- Rhia!

Nagy nehezen kinyitottam a szemem, az álmosságtól alig láttam valamit. Valószínűleg sikerült elbóbiskolnom sorozatnézés közben. A csipszes zacskó kibontva pihent az ölemben, de a tartalma szétszóródott a kanapén, és jutott belőle egy kevés a szőnyegre is.

Már megint takaríthatok fel.

Oldalra fordítottam a fejem, a bejárati ajtó irányába. Valaki sietős léptekkel közeledett a lakásom felé, magassarkúja ütemesen kopogott a parkettán.

Ránéztem a faliórára, ami pontban hajnali kettőt mutatott. Ki a fenének hiányzom én hajnali kettőkor?

Elfintorodtam, a szemöldököm összehúzva sandítottam a tévé képernyője felé. Lejárt a DVD, már csak a szokásos világító kékség fogadott. Kotorásztam egy darabig a plédem alatt, mire a két távirányító a kezem ügyébe került. Kihalásztam őket, és egymás után kikapcsoltam a lejátszót, majd magát a tévékészüléket is. Végre elmúlt a szememet bántó fény, de nem sokáig élvezhettem az áldásos sötétséget, mert az ajtóm kipattant, a mögötte álló Linenne pedig majdnem hasra esett nagy sietségében.

- Rhhia! A mess-te-red, Casss -

- Ácsi! – kiáltottam rá szegény lányra, mert még a végén előbb fullad meg, minthogy kimondja, amit akar. – Végy egy jó mély lélegzetet, nyugodj meg, és csak utána folytasd, mert semmi kedvem megmagyarázni az Axisnak, hogy miért az én szőnyegemen lehelted ki a lelked.

Linenne a térdére borult, fuldoklóként vetve magát az éltető oxigénre. Óvatosan összecsippentettem a takarómat, hogy több csipszdarab ne jusson a földre, majd kimásztam alóla és elsétáltam a hűtőig. Kivettem egy ásványvizes palackot belőle, lecsavartam a kupakját, majd odaslattyogtam a földön térdeplő lányhoz. Odanyújtottam neki a vizet, ő pedig készségesen elfogadta, nagy kortyokban nyelve hideg tartalmát.

Leültem mellé a földre, és a zacskóból kihullot morzsákat gyűjtögettem a markomba, míg arra vártam, hogy újra megszólaljon.

- Fene ezekbe a rohadt magassarkúkba! – rugdosta le magáról a lábbeliket, és mindkettőt elhajította a fal tövébe. Megértettem a szenvedését, bár én az életben nem vennék fel még hasonlót sem. Dús keble nekifeszült halványzöld selyemingjének, ahogy egy végső nagy lélegzetet vett. – A mestered, Casso hivat. Azt mondta sürgős, és hogy amint átadtam az üzenetet, nyomban indulj el hozzá, mert feladata van számodra.

Egy ideig csak pislogtam, túlságosan lefoglalt a mocsok a padlómon. Mikor végre eljutott az agyamig az üzenet, gyorsan felpattantam, és úgy, ahogy voltam elindultam az ajtó felé.

- Öhm, Rhia?

- Mi van? Te mondtad, hogy sürgős! – csattantam fel.

- Tudom, de... Biztos, hogy cicás pizsamában és mezítláb akarsz elindulni? – húzta fel a szemöldökét, közben a talpát masszírozta.

- Hogy...? Pizsama? – nagy szemeket meresztve mértem végig magam, míg rá nem jöttem, hogy igaza van. Ez lenne ám csak az égés. Viszont tényleg nem volt időm átöltözni. Végül is a pizsamanadrág elmenne sima melegítőnek is akár, csak a felsőmet kéne valahogy eltakarni. És kéne egy cipő is.

Odaléptem a szekrényemhez, ami mellett a csukáim sorakoztak szép katonás sorrendben. Felhúztam a fekete sportcipőmet, majd kinyitottam a szekrény tölgyfából készült ajtaját, és kihúztam az első kezem ügyébe akadó kabátot. Egy kicsit kopottas, és fűfoltos farmerdzseki volt az, de egyszerűen nem volt időm lecserélni.

Magamra rángattam a ruhadarabot, és két hosszú lépéssel kinn teremtem a folyosón.

- Lin? – fordultam vissza, de a fekete szépség rám sem hederített – Linenne!

- Igen? – pillantott fel végül.

- Ha ott maradsz a padlómon, akkor legalább addig ne engedj be több meglepetésvendéget a lakásba, amíg vissza nem jövök. Oh, és ha már úgyis itt vagy... Megtennéd nekem, hogy megeteted Zöldalmát?

- Zöldalmát? – szemei kikerekedtek, egész mulatságos látványt nyújtott. – Miért etessem a gyümölcseidet? Egyáltalán mióta esznek a gyümölcsök?

- Zöldalma nem egy gyümölcs! – néztem rá szúrós szemekkel. – Vagyis maga a zöldalma az egy gyümölcsfajta, de én Zöld-, hangsúlyozom, nagy kezdőbetűvel, ZZZöldalmáról beszélek.

Továbbra is tanácstalanul nézett rám, mire egy vörös cirmos szőrcsomó kúszott az ölébe, és kezdett el bőszen nekidörgölődzni. A macska nagy zöld szemeket meresztett Linenne-re, és kétségbeesetten nyávogott, mire ő megvakargatta a füle tövét. Az állat belesimult az érintésébe, és dorombolva követelt még több kényeztetést. Láttam a pillanatot, mikor Linnek leesett a macska kiléte.

- Zöldalma? – bámult rám a feltámadt értelem pislákoló lángjával.

- Igen. Zöldalma, a háziállatom. – mosolyodtam el büszkén.

Az említett időközben kényelmesen összegömbölyödött Lin ölében, aki oda se figyelve dédelgette a kis szőrkupacot. Hangos dorombolása betöltötte az egész helyiséget, s a beállt „csöndben” azon morfondíroztam, hogy vajon el tudnám e mozdítani a helyéről, úgy, hogy ne kapaszkodjon húsz karommal a barátnőmbe. Végül arra az álláspontra jutottam, hogy feszítővassal se szedném le róla, úgyhogy inkább nem gondolkodtam tovább ezen a témán.

- Miért nevezted el a macskádat egy gyümölcsről?

- Mert az a dög az öledben mindig megrágcsálja az almáimat.

- Óóó. Így már érthető – majd lenézett az ártatlannak tűnő kis bestiára, s gügyögő hangon elkezdett hozzá beszélni, miszerint „ Te kis rosszcsont, nem cicatápot kéne rágcsálnod? Neeem? Jobban tetszik az alma? Hidd el, megértelek, én se szeretnék szárazeledelt vacsorára.” és hasonlók, mire én inkább szemforgatva behúztam a bejárati ajtót, magam mögött hagyva azokat ketten, még mielőtt olyat hallanék, amiből nem épülök fel lelkileg.

Amúgy is ideje volt a Navitám után nézni.

***

Kopogtattam az ajtón. Halk morajlás szűrődött át a folyosóra, majd egy kattanás, mint mikor a helyére kerül a telefon.

- Szabad.

Lenyomtam a kilincset, és magam felé húztam, hogy résnyire kinyithassam az ajtót. Nesztelenül besurrantam a szobába, és megálltam a méregdrága perzsa szőnyeg előtt fél lépéssel.

- Gyere közelebb, cler. – mély baritonja, mint a méz aromája a méheket, körbeölelt, magához csalogatott, s nekem muszáj volt a tenyerembe vájnom a körmeimet, hogy egy helyben tudjak maradni. Egy ideje ilyen hatással volt rám. És a legborzasztóbb, hogy nem tudtam eldönteni, azért van ez így, mert végre elkezdte rajtam használni az ő különleges képességét, vagy... Ami rosszabb... Azért, mert elkezdtem valamit érezni iránta.

Erőteljesen megráztam a fejem.

Nem most van itt az ideje annak, hogy ezen filozofáljak.

- Rhealin, valami baj van? – fordult meg a székkel, s mikor lazurit színű szemei találkoztak az én mély azúrkékeimmel, már nem is kellett kényszerítenem magam arra, hogy a helyemen maradjak. Egyszerűen odafagytam, ahol éppen álltam.

Pompás. Nem csak a hangjától buggyanok meg, de mostantól már a szemébe sem nézhetek. Talán ideje lenne egy hangszigetelt, és elsötétített gömbüveget szereltetni a fejemre, hogy ne legyen gondom a közelében. Az persze más kérdés, hogy utána úgy néznék ki, mint valami elfuserált búvár.

- Nem. Semmi baj, haer – sikerült végre kinyögnöm.

Felvonta a szemöldökét, de ha érzékelte is a vonakodásom, akkor se foglalkozott vele. Miért is foglalkozott volna. Én egyfajta fegyver vagyok a kezében, nem a gyereke. És végképp nem a kedvese, hogy érdekelje, mi játszódik le bennem.

A kedvese?!

Basszus Rhia, elég legyen az ilyen irányú gondolatokból!

Vettem egy jó mély lélegzetet. Hagytam, hogy az oxigén átjárja a tüdőm minden egyes négyzetcentiméterét, majd szép lassan kilélegeztem. Végül sikerült megnyugodnom, és felvenni a szokásos maszkomat. Profi vagyok, az isten verje meg, az érzéseim nem fognak az utamba állni.

Ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak.

- Akkor... Volnál szíves végre idefáradni elém? – a pillantásában valami fura villant, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is tűnt, esélyem sem volt jobban megfigyelni.

Lenéztem a lábaimra. A fekete DC sportcipőm fűzője kezdett kibomlani. Mintha előre tudta volna, hogy úgyis le kell majd vennem, mert Casso előbb fog hamuvá égetni, és lehúzni a klotyón, minthogy engedjen az utca mocskával a talpamon a szőnyegére lépni.

Fene a hülye szőnyegébe.

Ellenérzéseim ellenére letérdeltem, és teljesen kifűztem a cipőket. Párba állítva a hátam mögött hagytam őket, majd mezítláb mentem tovább az asztalához. Casso minden egyes lépésemet árgus szemekkel figyelte. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor talán még azt is hihettem volna, hogy a világoskékre lakkozott lábujjaim érdeklik ennyire. De miért is kéne a lábaimat figyelnie, ahelyett, hogy a szemembe nézne?

Az élet nagy kérdései...

- Miért hivatott mester? – cövekeltem le közvetlen az orra előtt, hogy végül kénytelen legyen ténylegesen rám nézni. A könyökére támaszkodva vonta egyre feljebb és feljebb a tekintetét, majd a pillantása megállt a mellemmel egy vonalban. Égő érzés terült szét az orcámon, hirtelen rámtörő idegességemben a szívem is gyorsabban kezdett verni. – Me-Mester?

Karjával kinyúlt felém, de nem hagytam, hogy hozzám érjen. Elrugaszkodtam a padlótól, és jó négy méterrel hátrébb ugrottam. Ő azonban nem engedett ennél messzebb. Átugrotta a dolgozóasztalt, ruganyosan érkezve előttem a földre. A meglepetéstől a fenekemre estem, és csak bambán bámultam magam elé, mikor leguggolt előttem, és félrehúzta a kabátomat.

- Oh. Cicák. – pillanatnyi meglepettséget láttam rajta, de a saját reakcióm sokkal jobban lekötött, minthogy az övével foglalkoztam volna. Mikor segítő szándékkal felém nyújtotta a kezét, egy ideig még mindig totál gyépésként heverésztem a hátsó fertályamon. S mikor az értelem visszaszivárgott a kobakomba, ahelyett, hogy elfogadtam volna a kezét, inkább félre ütöttem azt.

- Mi a fene bajod van? – rivalltam rá mérgesen. Talpra ugrottam és a mutatóujjamat erősen kidolgozott mellkasának szegeztem. – Ugrálsz itt utánam, a frászt hozva rám, és csak annyit vagy képes kinyögi, hogy cicák? És én még azt hittem nekem ment el az eszem, de most már tudom, hogy neked kell beutalót kérnem az elmeosztályra. Manapság már nincs itt egy normális ember sem? Áthelyezést fogok kérvényezni. Először Lin, most meg Te, ilyen a világon nincsen. És mindezt hajnali fél háromkor. Istenem, mondd, hogy csak álmodom. – meresztettem végül szemeimet az ég felé. Aztán teljes súllyal rámtört, hogy milyen neveletlenül, s egyben tiszteletlenül viselkedtem Cassóval. Egy Navitával. Ha szerencsém van, akkor a nem megfelelő hangnemért csak megdorgál, és nem zár egy ketrecbe.

Teljesen magam alá süllyedve húztam hátra a kezem, és alig mertem felnézni, mikor halk kuncogás nesze kúszott a fülembe. Rábámultam Cassóra, aki alig bírta visszafogni kirobbanó jókedvét.

- Cicák. – mutatott a mellkasomra, és ezen a ponton már nem bírta visszatartani magát, hangos hahotában tört ki.

Végül leesett, hogy pizsamában vagyok. Újfent végigmértem a felsőmet. Mindenféle színű macska tarkította, válogatott pózokban. De volt egy különösen nagy figura a pizsamafelső közepén. Egy fekete macska háttal nekem, a farka zászlórúdként felhúzva, hogy pont a... Legkellemetlenebb részével találta szembe magát az, aki ránézett. Fölötte szövegbuborékban annyi, hogy „Ezt neked!”.

Minden korábbi érzésem, a fura vágy, az idegesség, a harag, a lelombozottság, mind-mind nyomtalanul eltűnt, átengedve helyét a jókedvemnek. Maga a szituáció tényleg elég mókás volt. Biztosra vettem, hogy rajtam kívül nem volt még egy olyan tökkelütött, aki ilyen illetlen ruházatban jelent meg az ura előtt.

De hát ő mondta, hogy sürgős.

Pár pillanatig a kettőnk kacaja töltötte be a tág termet, de miután Cassónak sikerült megfékeznie magát, nekem is muszáj volt abbahagynom a nevetést.

Kiegyenesedett, arcán halvány nyoma sem maradt a korábbi hangulatnak. Úgy sétált vissza a székéhez, mintha mindennapos lenne, hogy átszökken az asztala felett, és letámadja azt, aki előtte áll.

Bár honnan is tudnám én, hogy mi a mindennapos számára.

Mire helyet foglalt, már nekem is sikerült letörölnöm a kitörésem minden nyomát az arcomról. Ha valaki ebben a szent pillanatban törné be az ajtót, biztos, hogy nem jönne rá, korábban mi is folyt itt.

- Beszéljünk a feladatodról. – nem nézett rám újra, s ettől valahogy olyan érzésem támadt, hogy direkt kerüli a pillantásom. Ez a sejtésem beigazolódni látszott, mikor hátat fordított nekem, és úgy folytatta, amibe belekezdett. – Megfigyelési célzattal küldelek el. Kaptunk egy felkérést az Agyarasoktól. Pontosabban egy régi barátomtól, aki tud rólunk, és szüksége van a segítségünkre. Mondanom sem kell, hogy a kilétednek a lehető legnagyobb homályban kell maradnia, csak a megbízó tudhatja igazából, hogy ki vagy és miért vagy ott. A célpontodat Aidan Ravinnek hívják. Indulás előtt kapsz róla egy aktát, lesz benne fotó és jellemzés Aidanről, továbbá Samielről is. Ő az, aki a mi közbenlépésünket lehetővé teszi. – lassan megint felém fordult, és újra rám nézett. A lazurit kék szemekben, valahol a pupilla legmélyén valami olyan érzelmet véltem felfedezni, amire egyáltalán nem számítottam. Bizalom.

A Navitám annyiszor küldött már különböző küldetésekre, hogy ha akarnám, se tudnám számon tartani. De sohasem nézett rám így. Igen, kiadta a parancsot, és elvárta, hogy teljesítsem azt. Viszont az érzelmektől mentes, hűvös „engem-semmi-sem-hat-meg-képet” egyszer sem vetette le magáról.

Vagy talán mégis...

Egyetlen egyszer, azon az estén sok-sok évvel ezelőtt.

Mikor úgy érintettem meg, ahogy előtte még soha senkit sem.

- Ezt a feladatot tökéletesen kell teljesítened. – a szemei villámokat szórtak, de tudtam, hogy nem rám mérges, hanem valami egészen más dolog zaklatta fel.

Ebben a pillanatban rájöttem, hogy tényleg bízik bennem. Számít rám. Mi több: szüksége van rám. A képességeimre.

Arra a képességemre.

Ez a tudat valamit megváltoztatott bennem. Valahogy. Feltöltött. Megrészegített. Olyan hatalmat adott a kezembe, melyet előtte még senki sem. Éreztem az erőt túlbuzogni bennem. Ahogy lángcsóvaként átszelte minden sejtem, egyszerre elpusztítva, és újjá teremtve.

De mást is éreztem.

Félelmet, hogy használnom kell azt az erőt. Nem voltam rá felkészülve. Nem. Újra. Még egyszer.

Az adottságom áldozatot igényel. És az áldozatot belőlem nyeri. Ha nem vigyázok eléggé... Lehet, hogy legközelebb nem élem túl a használatát. De le kell győznöm ezt a félelmet. Senki sem tudhatja meg, hogy félek használni. Még Casso sem. Soha. Néha maga a látszat az egyetlen, ami megmenthet, és ha az ellenfél nem hiszi el, hogy elég elszánt vagyok egy ilyen veszélyes lépésre, akkor ez is jelentheti az utoldó cselekedetemet.

- Értettem, haer. – Az erő továbbra is zúgott bennem, sistergése nem szűnt meg, feszessé tette a bőröm, és tettrekészségre sarkallt. Elmosolyodott, viharos kedve tova tűnt, csak a pislákoló csillogás maradt szemeiben. Ha nem éreztem volna úgy magam, mint akin a 220 volt rohangászik fel-alá, akkor lehet, hogy elolvadtam volna. Az a csillogás... Ez a feladat valamiért személyes a számára. Rettenetesen fontos lehet neki, ennek ellenére nem ő maga néz utána, hanem engem küld.

Ezek szerint vagy van egy olyan feltételezett akadály, amin csak én lennék képes átjutni. Vagy ő is el tudná intézni, de direkt engem akar arra, hogy felderítsem mi folyik az Agyarasoknál. Esetleg mindkettő.

Bár hangosan nem merném bevallani, de a harmadik lehetőségben reménykedtem.

- Igazad van. – szólalt meg olyan halkan, hogy szinte azt hittem, csak képzelődtem. Aztán rájöttem, hogy tényleg megszólalt.

- Igazam? – lepődtem meg. – Ezt hogy érted? Vagyis – a szám elé kaptam a kezem, zavaromban megint a lábaimat kezdtem fixírozni – Hogy értette ezt, mester?

- Nézz rám. – Nem akartam, de végül kénytelen voltam engedelmeskedni. – Igazad van abban, amire gondoltál.

- Amire gondoltam?

- Igen – a lazurit szemek engem vizslattak, és nem igazán tűnt úgy, hogy egyhamar kikerülök a mindentlátó tekintet kereszttüzéből. – Ha nagyon elgondolkodsz, akkor minden leolvasható az arcodról. Legalábbis annak, aki elég erősen figyel, és aki elég régóta ismer ahhoz, hogy elemezni tudja az arckifejezésedet. – Csak pislogni tudtam, a szavak teljesen cserben hagytak. A szívem a torkomban dobogott, elzárva a levegő útját, de annyira meg voltam ijedve, hogy ennek hiánya fel sem tűnt.

Ugye nem?

Az olyan irányú gondolataimat ugye nem tudta leolvasni?

- Jól gondolod, azért küldelek téged, mert bízom benned. – A pánik fullasztó sűrűje elkezdett feloszlani, újra tudtam lélegezni, és megnyugodhattam, hogy mégsem olvasott ki mindent belőlem. - Nagy valószínűség szerint én is meg tudnám oldani az egészet, de... Túl személyes lenne számomra a helyzet, és ez lehet elvonná a figyelmemet, ami miatt időt veszthetne az ügy megoldása. Samiel személyes jóbarátom, aki a legjobbat érdemli azért, mert egyszer megmentette az életemet. És ha már én nem mehetek, akkor azt küldöm, aki a második legjobb mögöttem.

Elhallgatott, és pár hosszú pillanatig hiába vártam a folytatást. Lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett, eddig lazán összekulcsolt kezei remegésbe feszültek. Majd kékséges íriszei újra felpattantak, és három egyszerű szóval végleg sokkolta az érzékeimet.

- Ez lennél te.

Nem maga a mondat sokkolt. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Ami sokkolt... Az, ahogy a szavakat mondta. Ahogy nézett közben.

A korábban alig észrevehető csillogás feltűnő szikrázássá erősödött benne. Gyorsított felvételen láttam magam előtt, ahogy a bizalom éppen hogy elültetett apró magva hatalmas, erőteljes tölggyé nőtte ki magát. Egy szikár, mozdíthatatlan bástyává.

Miközben zsibbadtan a Navita szemébe bámultam, azon járt az eszem...

Hogy a fenébe nem vettem észre, mennyit is jelentek neki?

Ekkora fokú szembesülés után, már nem 220 volt, hanem ennek kábé tízszerese cikázott át rajtam. Persze csak képletesen. Ettől független a feszültség olyan nagyra nőtt bennem, hogy attól tartottam, nem fogom tudni elviselni.

Casso...

Vajon mikor lettem nélkülözhetetlen számodra?

Új történet, új bevezető!

Oké, szóval új történetbe kezdtem. De persze tervben van a másik folytatása is :D azért ha valaki kedvet kap, nyugodtan írja le, ennek a bevezetése hogy tetszik. Amúgy a főszereplő leányzó olyan lény, amivel még tuti senki sem találkozott :) De itt még nem fedek fel túl sok titkot, majd szépen apránként... :D És mégmielőtt valaki azt hiszi, hogy a mivoltára a válasz az 'Éna' lenne közlöm, hogy csak részben van igaza :) Mert nem az a faj megnevezése, hanem a fajon belüli két vérág közül az egyiknek a neve.

Na cupp

Az érintés ára

Prológus

42 évvel korábban

Ma van a záróvizsga.

Lehunytam a szemem, a kezem ökölbe szorult. Ha sikerül végigcsinálnom, már nem csak egy egyszerű tanítvány leszek. Sicariusszá válok.

A mesterem megbízásait fogom végrehajtani. Figyelek, felderítek, vadászok. És ha kell, gyilkolok.

Kinyitottam a szemem és körbepásztáztam a környezetem. Amaranth városán belül öt darab óriási szabadtéri edzőpálya volt. Mindegyik kőfallal körülvéve, az épületen belül nyitott tetővel, a földön fűtakaróval, és a küzdelem elsajátításához szükséges eszközökkel. Jelenleg egyedül tartózkodtam abban az egyben, ami a városunk központjában helyezkedett el.

Először meg kell találnom Cassót, a Navita uramat, utána le kell győznöm. Nem lesz egyszerű feladat. Casso az egyik legerősebb Navita, a népünk egyik vezetője, az Axis, vagyis a tanács egyik tagja. Ők hozzák a törvényeinket, annak érdekében, hogy megvédhessenek, és a kíváncsi szemek előtt titokban tartsák a létezésünket.

Gyerekkorom óta az ő nevelése alatt álok, és mindig is arra készített fel, hogy idővel a végrehajtója legyek.

És elérkezett a pillanat. Ma kiderül, mennyire jól készített fel eddig.

A hátam mögé pillantottam, megbizonyosodva arról, hogy ténylegesen nem lát senki sem. Majd újra lehunytam a szemem, és összpontosítottam. Szükségem volt némi időre, hogy a látásmódomat átkapcsoljam. Enyhe fájdalom rohant meg összezárt pilláim alatt, de hamar jelentéktelen zsibongássá vált felfokozott érzékeim kereszttüzében. Számolni kezdtem.

A további négy edzőpálya - ha a város közepéből nézzük – a négy égtáj irányában helyezkedett el: északra, délre, keletre és nyugatra. Nem voltak egységes távolságra tőlem, ezért két lehetőség állt rendelkezésemre. Vagy használom a Látást, hogy mindegyiket átnézzem kívülről, de ez hosszabb időt venne igénybe, ami idő alatt Casso akár helyet is változtathat, átslisszolva egy olyan helyre, amit már korábban leellenőriztem, és üresnek állapítottam meg.

Vagy használhatom az eszem, figyelembe véve mindazt, amit a Navitámról tudok, hogy így próbáljam eldönteni, legnagyobb valószínűséggel hol tartózkodhat.

Elmosolyodtam.

Az igazi küzdelem még el sem kezdődött, de ő már most az egyik tesztje elé állított. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő az utóbbi lehetőség végrehajtását várja tőlem. És jobban belegondolva, beláttam, hogy miért. Ha sicarius leszek, akkor nem pazarolhatom az időm arra, hogy minden számításba vehető rejtekhelyet átkutassak, mert a célpontom megléphet. És még nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem, hogy a Szemem hatalmának használata az erőm jóval nagyobb részét szívná le, mint amennyit hagynom szabadna.

Gyorsan átgondoltam mindent, amit Cassóról tudok. Ő is Éna, mint én, vagyis rendelkezik azokkal az alaptulajdonságokkal, amik bennem is megvannak. De nem hiába lett Navita. Biztos, hogy van valami, az Énára jellemző ritka adottsága, amit vagy ez alkalommal is elfog titkolni előlem, vagy aduászként az arcomba vágja. Mindenesetre nem igazán lehet felkészülni olyasmi ellen, amiről igazán fogalmam sincs, hogy micsoda. Az egyetlen, amit tehetek, hogy a lehető legóvatosabb leszek a személye jelenlétében.

Casso szereti a vizet. Már ezalatt nem arra gondolok, hogy szeret egy medenceméretű kádban, habfürdővel körülvéve pancsikolni – habár szíves örömest meglesném effajta tevékenységében – hanem arra, hogy szeret a vízben harcolni. Azért mindenki belement már életében minimum egy nagyobbacska tavacskába, úgyhogy tudja miről beszélek, amikor azt mondom, hogy a vízben minden megváltozik. A harc során szükséged van arra, hogy tisztában legyél a testeddel, de a hullámok tömege alatt testetlenné válsz, és ez egy olyan harcost, aki nem ehhez van hozzászokva, igencsak kizökkenthet az eredeti lélekállapotából.

Ráadásul a rúgások is nehezebbé válnak, mert a víz útban van.

Mind próbáltunk már vízben futni, nem? Hát ugye, hogy nem egy egyszerű feladat, hát még akkor milyen nehéz bármit is csinálni, amikor éles helyzet van.

Biztos vagyok benne, hogy ez lesz a megoldás.

Csak egyetlen edzőpálya van, ami a folyó mellé épült, és az tőlem nyugatra helyezkedik el. Ott kell lennie.

Kinyitottam a szemem, s bár az az épület kilométerekre volt tőlem, a Látásnak köszönhetően élesen kivehetővé vált előttem minden. Hasznos kis képesség, főleg, ha kémkedni akarsz valaki után. A hely csendesnek tűnt, csak a szél fodrozta a terem mögött elterűlő Waleria folyó felszínét. Elsőre nem láttam egyetlen teremtett lelket sem, de egy királykék suhanás magára vonta a figyelmem. És igazam lett.

Casso hihetetlen gyorsasággal futott fel a kapu tetejére, ahol megállt, majd, mintha randija lenne valakivel, szépen lecsücsült a boltozatra, miközben minden rezdülésével azt sugallta, hogy vár valakire.

Pontosabban rám. Hát, akkor jobb lesz nem megvárakoztatni.

Újra becsuktam a szemem, hogy megszüntessem a kapcsolatot, s mikor felnéztem, ismételten a saját környezetem fogadott. Rábámultam az égre, a szürke viharfelhők egyre közelebb értek Amaranth városához. Ha nem akartam újabb előnyhöz juttatni Cassót, akkor még azelőtt meg kellett semlegesítenem, hogy az eső rákezdett volna.

Talpra szökkentem, és a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal elindultam a nyugati oldal felé. Nem voltam olyan gyors, mint ő, de azért így sem lehetett okom panaszra.

Mire sikerült lefékeznem a kapu előtt, Casso már szőrén-szárán eltűnt. Mondjuk, nem is vártam, hogy lufival, meg „Isten hozott” táblácskával fog állni a bejáratnál. Azért az elég bizarr lenne.

Próbáltam fülelni, de semmilyen neszezés nem szűrődött át a falakon. Vagy ilyen jó a hangszigetelés, vagy az ellenfelem még lélegezni is megszűnt, annak érdekében, hogy hallás alapján ne találhassam meg. Az előbbi azért inkább valószínűsíthető.

Mégmielőtt beléptem volna, gyorsan átfutottam mindazt az intelmet, amit a mesterem tanított. Ugyanis, ha elérkezik a küzdelem ideje, már nem szabad gondolkodnom, csak cselekednem, és a jelenre koncentrálnom. Ezek az utolsó percek, amit még azzal tölthetek, hogy átgondolom mit szabad, és mit nem szabad csinálnom.

Sosem szabad hátat fordítanom az ellenségnek. Mindig fenn kel tartanom a kezem, védekezésre készen. Vigyáznom kell a távolságra. Nem szabad előre jeleznem a szándékaimat. Nem szabad elfordítanom a fejem. Sose szabad kereszteznem a lábaim. Nem vihetem túlzásba a blokkolást, hárítanom kell és viszonozni a támadásokat. Leszorítva kell tartanom az államat, de felemelve a fejemet. Nem toporoghatok egy helyben, nem habozhatok, határozottnak kell lennem. És az utolsó jó tanács: sose forduljak hasra.

Miután mindezt megbeszéltem magammal, elindultam megküzdeni az egyik legnagyobb Navitával, akivel valaha is összehozott a sors.

Mikor ráléptem a zöld gyepre, a fűszálak csiklandozták a talpamat. A cipőmet még odakinn levettem, mert ha igazak a feltevéseim, és a folyóban végzem, akkor nem szándékszom tönkretenni a kedvenc csukámat.

Volt bennem némi félsz, hogyha eljutok idáig Casso „kivont karddal fog fogadni”, s habár némileg megnyugtatott, hogy nem találtam szemtől szembe magam vele, azért kissé tartottam attól, hogy mivel magam előtt nem látom, majd most fog hátba szúrni. De úgy tűnik, végül is fölöslegesen aggódtam, mert ebben a szent pillanatban kiszakadt az Árnyak közül, és újra kézzelfoghatóvá vált. Igazán megérdemeltem volna, hogy valaki fejbevágjon, amiért erre nem gondoltam. Ez is az Éna egyik különleges képessége: bele tudunk olvadni az árnyékokba, de a saját testünket is árnnyá alakíthatjuk.

- Már vártalak, cler – köszöntött a mi nyelvünk kifejezésével utalva a tanítványra.

- Azt valahogy sejtettem – feleltem, majd eszembe jutott, hogy nem adtam meg a neki való megszólítást – haer.

Elégedetten elmosolyodott, majd kiállt a holdfényre, így jobban szemügyre tudtam venni. Hosszú fekete haja egyetlen copfba volt fonva a háta mögött, királykék pólója pedig szépen kiemelte csillogó sötétkék szemeit. A póló anyagán át is kirajzolódtak testének izmai, még a kockáit is egyenként meg tudtam volna számolni. Hosszú lábait szürke melegítőalsóba bújtatta, és hozzám hasonlóan, ő is mezítláb volt.

Ezzel kábé be is bizonyosodott, hogy ma este fürdeni fogok. És nem önszántamból, hanem mert muszáj lesz.

Ez az én szerencsém.

Helyzetbe álltam vele szemben, karjaimat felemeltem és szűken benn tartottam a hárítás érdekében. Rajtam sötétlila, a hasamig érő szűk top volt, és a térdemig érő gyakorlónadrág. Számomra nem szerencsés hosszú nadrágban küzdeni, mert képes vagyok beleakadni a ruhába, s ezáltal megbotlani a saját lábamban. Jó, ez eddig csak egyszer... Vagyis kétszer fordult elő, de jobb félni, mint megijedni.

Intett egyet felém, felhívva a keringőre. Nem támadtam azonnal. Hibát vétettem, mert megpróbáltam kigondolni, hogy mit akar elérni, ezzel megszegve azt a szabályt, hogy ne gondolkodjak, csak cselekedjek. Casso kihasználta a tétlenségem és egy gyors pörgőrúgással a földre küldött. Felnyögtem, de végül sikerült megtámaszkodnom a kezeimmel a földön, és talpra lendítenem magam.

És a harc elkezdődött.

Miután felálltam, nagy lendülettel nekirohantam csípő tájékon, erősen belekapaszkodtam, minek hatására eldőlt, én pedig rajta landoltam. Ütésre emeltem a kezem, arra számítva, hogy az arcát fogja védeni, ehelyett azonban Árnnyá vált, és kisiklott alólam. Reagálni sem volt időm, máris ráugrott a hátamra.

Lefogta a kezem, úgyhogy én bal lábbal hátraléptem, enyhén hátradőltem, majd a testem elcsavartam baloldalra, így sikeresen mindketten a földön kötöttünk ki.

Talpra szökkentünk, és csak kis híján sikerült elkerülnöm azt a köríves rúgást, amivel le akart teríteni. Újra felém rúgott, de a vádlijánál elkaptam a lábát, leguggoltam, és csináltam egy belső horogdobást. Próbáltam meglökni, de a támadásomban nem volt elég erő, ezért könnyűszerrel kivédett.

Jobb kézzel megfogta az én jobb kezemet, ezért a csapdába esett kezemmel alulról felnyúltam az ő keze felé, és erősen belekapaszkodtam. A másik kezemmel megfogtam a könyökét, és a hajlásirány ellenébe kezdtem feszíteni, ezzel végre sikerült a földre kényszerítenem, és azt is elértem, hogy elengedje a kezem.

- Szép munka, cler – dícsért meg hirtelen, amivel sikerült teljesen kizökkentenie, ezzel újra kisiklott a karjaim közül.

Bedühödtem, nem gondolkodtam, csak nagy sebességgel nekirohantam, amitől mindketten nekiszálltunk az edzőpálya masszív falának. De sikerült újra sarokba szorítanom. Ő azonban ugrott egyet a fal felé, ellökte magát, és kirúgott felém. Megpróbáltam elkapni a lábát, de sokkal gyorsabb és erősebb volt nálam, ezért sikerült eltalálnia.

A szám felszakadt, odanyúltam, hogy letöröljem a számból szivárgó vért. Áttetszően rózsaszín folyadék csillogott az öklömön. Más, mint az embereké, mint a többi természetfeletti lényé, nem piros, és ha megalvad sem válik barnássá, helyette sötétbíbor lesz.

Az arcomhoz emeletem a kezeimet, és felszegtem a fejem, de mire felnéztem, Casso már nem előttem állt, hanem a fal tetején. Rámnézett, felhúzta a szemöldökét, és leugrott.

A picsába!

Mehetek úszni egyet.

Nekiugrásból felfutottam a falon, és lepillantottam az előttem elterülő Waleriára. Köszönhetően a közelgő viharnak egyre nagyobb hullámok csapkodták a partot, a szél kanyarogva fodrozódott a felszínén.

Nem akartam belemenni. Hideg, és nyálkás, és az iszapban olyan kis gusztustalan kukacszerű pondrók élnek, amiktől sikítva kimenekülök az univerzumból. Tudtam úszni, és szerettem is, de sokkal inkább a fertőtlenített uszodai medencékben, mint nyílt vizen. De hát az élet nem kívánságműsor.

Mélyen belélegeztem a levegőt, és a vérem legmélyére koncentráltam. Mint Éna, a szervezetemnek szüksége volt obszidiánra az életbenmaradáshoz. Ennek részecskéi beépültek a vérembe, a csontjaimba, és köszönhetően egy másik érdekes adottságomnak, fel tudtam őket használni a harcban is. Arra összpontosítottam, hogy a pórusaimon átjutassam a molekulákat, formáljam őket a testem felszínén, míg csuklótól lefelé a kezeim obszidíántőrökké avanzsálódtak. Elég kemények, és élesek voltak ahhoz, hogy könnyedén átszúrhassam vele akárki bordáit, s mögötte az illető szívét is.

Miután ezzel végeztem, leugrottam a partra, és belesétáltam a folyóba. A víz lágyan nyaldosta a bokámat, majd mélyebbre érve a térdemet, de máris kezdtem egyre nehezebben haladni előre. Nem meglepő módon Casso karjai is tőrökben végződtek.

Most már sokkal jobban kell vigyáznom vele.

Számolnom kellett a víz okozta ellenállással, ezért nagyon lassan és óvatosan közelítettem meg. Türelmesen várt, nem támadt rám, de ez nem tévesztett meg. Az obszidiántőröket csak közelharcban lehet használni, viszont csakis kellő odafigyeléssel, mert nemcsak az ellenfelet, hanem magunkat is megsérthetjük velük. A Navita maximum rúgással próbálkozhatott volna, de ahhoz is közelebb kellett volna jönnie hozzám. És ez esetben is figyelembe kellett vennie, hogyha hárítok, akkor könnyen megvághatom, ami lassítaná a mozgásban.

Így a most következő küzdelemben nem kell ütésektől, vagy rúgásoktól tartanom. Egyszerűen nem szabad hagynom, hogy a hátam mögé kerüljön. Vívásszerűen fogunk harcolni.

Meghajolt felém, én pedig viszonoztam. Ez lesz a döntő csata, most derül ki, hogy megbukom, vagy átmegyek. Reménykedtem az utóbbiban.

Hangos kiáltással rámrontott, s ahogy magam elé kaptam a karom, hogy védjem a mellkasom, változtatott a becsapódás szögén, és a combomba szúrt. A húsomba maró éles fájdalomtól felszisszentem, de vékony vonallá préseltem a számat, és nem vettem le a szemem a támadómról. Figyelnem kellett minden mozdulatát, mérlegelni, hogy mi lesz a következő lépése. Az lett volna a dolgom, hogy még ő előtte kitaláljam mik a szándékai, de erre nem sok esélyem volt. Hiába volt csak 45 évvel idősebb nálam, nem véletlen lett az Axis tagja. Ami hiányzott az évek tapasztalatából, azt erővel, és gyorsasággal pótolta, mindemellett tökéletesen tudta leplezni a gondolatait. Igazság szerint kételkedtem abban, hogy egyáltalán gondolkodna harc közben. Valószínűleg kiradírozott mindent a fejéből, és ha rendelkeznék is a gondolatolvasás képességével, akkor is csak az üres teret látnám a fejében.

Vagy egy szép kis vákuumot, amivel nem tudok semmit sem kezdeni.

Az elvesztett vér egyesült a folyó vizével, érezhető mágiával töltve meg azt. Nem festette halványpirosra a vizet, egyszerűen eltűnt benne.

Rajtam volt a támadás sora.

Közelebb araszoltam, és a hajlékonyságomnak, továbbá kellő lendületemnek köszönhetően sikerült 160 fokban fellendítenem az ép lábam, és a lábfejemmel arcon csapnom. Megtántorodott, nem esett hátra, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy a karom suhintásával megvágjam a mellkasát.

Lenézett, és elismerő kifejezés ült ki az arcára.

Majd ismételten nekem ugrott.

Innetől kezdve nehéz lenne elmondani az események sorozatát. Támadtunk, védekeztünk, egymásba gabalyodtunk, de egyikünk sem tudta a másikat ledönteni a lábáról. A próbálkozások következményei kimerültek annyiban, hogy mindketten szúrt és vágott sebek tömkelegéből véreztünk. Egyszer majdnem sikerült a gerincembe szúrnia, amivel hatásosan lebéníthatott volna.

Megborzongtam. Komoly a tét, és semmiképp sem fog egyszerűen győzelemhez juttatni. Ha az lenne a feladatom, hogy megöljem, akkor minden kétséget kizáróan kudarcra lennék ítélve. De a záróvizsga követelménye annyit kért, hogy tegyem harcképtelenné, vagy érjem el, hogy adja fel magát.

És ezt is fogom tenni, kerül, amibe kerül.

Amire készültem kockázatos volt, de meg kellett próbálnom. Lehunytam a szemem és újra magamba koncentráltam. A molekulák visszaszívása mindig több időt vesz igénybe, mint a felszínrehozataluk, de már csak ez az egy esélyem maradt. És ezért fel kellett áldoznom a testemet.

Ahogy gondoltam, Casso a hátam mögé került, a bal karját a mellkasom köré fűzte, hogy egy helyben tartson, míg a másikkal a gyomromba szúrt.

Pokoli kínnak tettem ki magam, és könnyen előfordulhatott, hogy a vérveszteségnek hála beleájulok a folyóba, de amíg Casso nem húzza ki a tőrt a húsomból, addig ezt elkerülhettem. Bármennyire is szenvedtem, a jobb kezem rátettem a bicepszére, hogy ott tartsam, ahol volt. Már nem kellett sok, az obszidiántőrök előbb folyékony masszává, majd finom porrá váltak, amik kúszó hangyaként bújtak vissza a bőröm alá. Végre rendeltetésszerűen tudtam használni a kezemet.

Casso biztosan nem számított arra, hogy lemondok a leghalálosabb fegyverünkről, ezért meglepésként érte, amikor a bal kezemmel hátranyúltam és a tenyerem a torkára szorítottam.

Megpróbált elhúzódni, de a hasamba ágyazódó karja miatt nem tudott eltávolodni tőlem. Erősen kapaszkodtam a bicepszébe, minden áron meg kellett akadályoznom, hogy ki tudja húzni belőlem a tőrt. S mivel a higgadtságát eldobva, dühösen próbált kiszabadulni a fogásomból, könnyedén addig tudtam volna szorítani a gégéjét, amíg a levegőveszteség miatt elájul.

Az egyetlen probléma az volt, hogy a rajtam eluralkodó kín kezdett egyre gyötrőbbé válni, amitől a szorításom is meggyengült. Sikerült addig fojtogatnom, míg ő is lelassult, de nem voltam képes tovább magam mögött tartani. A fejem hátrabukott, a szemem kezdett kiüresedni, és szinte tehetetlen dőltem a Navita mellkasának. A kezem lehullott a nyakáról, és már könnyedén ki tudta húzni a tőrt a gyomromból.

Óvatosan tartott, s valahogy éreztem, hogy arra gondol, a harcunk véget ért, és akármilyen fájó is legyen mindkettőnk számára, de nem sikerült győznöm.

A sebemből sűrűn folyt a rózsaszín, édes illatú vér, a testem kezdett elnehezedni, olyan érzés volt, mintha levegővé válnék. Akaratom utolsó szálaival kapaszkodtam az ébrenlétbe, mert nem adhattam fel. Nem, mikor már ilyen közel voltam.

S ekkor valami furcsa dolog történt. Mintha nem is önmagam lettem volna, de valahol az elmém hátuljában, egy eddig leláncolt, lelakatolt ládában megtaláltam a választ arra, mit kell tennem.

Míg Casso az ölébe vett, és kihurcolt a partra, én a fejemben végigfutó tudást boncolgattam. Amikor le akart fektetni a fűbe, a tenyerem fekete fénnyel kezdett izzani. Meglepődött, de már nem volt ideje elhajolni az érintésem elől.

Két ujjam hozzáérintettem a halántékához.

Megmerevedett, s az eddig kék szeme íriszestül, szemfehérjéstül gomolygó feketeségbe váltott. Mint egy bábú, aminek a zsinórjait elvágták, úgy bukott ő is előre, s esés közben én is kirepültem a karjaiból. Hátraestem, a gerincem nyomták a víz által kimosott éles kövek. Casso ráesett a mellkasomra, nyitott szemmel, de még mindig tehetetlenül. Láttam az arcizmai megfeszüléséből, hogy próbál az ellen küzdeni, amit vele tettem. A fejem kezdett hasogatni, és ez, összeadódva az egyéb sérüléseimmel egyre közelebb vitt az ájuláshoz.

Öt percbe, de öt darab brutálisan hosszúnak tűnő percbe került, hogy végül győzzek. Casso teste ellazult, s végre megnyugodtam.

Sikerült.

Ám ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Emlékek hada lepte el az elmém, hangosan, őrjöngve, a kockák olyan gyorsan pörögtek a szemem előtt, hogy alig sikerült bármit is felfognom belőlük. Láttam egy Éna kisfiút a tükör előtt gyakorolni, aztán egy könyv fölé hajoltam, majd csupa véresen egy harcmező kellős közepén találtam magam. Izmos karjaimat az arcom elé emeltem, öklömben valamilyen nyakláncot szorongattam. Időbe telt, de végül a sok rákenődött vér alatt felismertem a nyakláncon lógó medált, a Zypherek szimbólumát. Ők elit katonák, akik nem az Axisnak felelnek, mégis rengeteg Navita közülük kerül ki, mert ők a legjobbak.

Egyre nagyobb sebességgel pörögtek az emlékek, míg meg nem láttam magam, ahogy sötétbarna hajam az oldalam mellett szállt a levegőben, mélykék szemeimben a kihívás elfogadásának szikrája égett.

Ez ma történt, pontosan akkor, mikor az edzőpálya kapujában álltam. Fura, nem vettem észre senkit akkor magam körül, de az emlékek szerint valaki mégis látott. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy mit csináltam.

Elértem, hogy Casso elájuljon, az elméje védtelenné váljon, és magamba szívtam az összes emlékét. Valahol mélyen éreztem, hogy csak ízelítőt kaptam, mert az emlékek, amik lejátszódtak előttem azonnal köddé is váltak, nem lettek részei az én memóriámnak.

Hatalmas égzengés robbant a fejemben, úgy éreztem, mindjárt lerobban a nyakamról, hogy cuki rózsaszín cafatokkal borítsa be a gyepet. Könny folyt a szememből, a tenyeremet a fülemre szorítottam, mintha ezzel bármit is megakadályozhattam volna. Nedvességet éreztem az ujjaim között, és oda se nézve tudtam, hogy a fülemen keresztül is vérzek.

Hacsak nem az agyam vált folyékonnyá, és nem az folyik most a hallójárataimból.

Képtelen voltam ennyit elviselni, a hasamba ékelődött szúró fájdalom szinte kezdett eltörpülni ahhoz képest, amit az újonnan felfedezett adottságom tett velem. Olyan volt, mintha az agyamat ledarálták volna. Vagy talán ilyen lehetett a vég azoknak a szerencsétleneknek, akiket villamosszékbe ültettek.

Nem bírtam tovább, sikítottam, vergődtem, imádkoztam, hogy múljon el, és talán azért, mert Isten megkímélt, vagy talán, mert egyszerűen az idegrendszerem sokkot kapott, végül elmúlt a fájdalom. A testem könnyűvé vált, megnyugodott, a végén már egyáltalán nem éreztem semmit. Utoljára arra gondoltam, hogy talán meghaltam.

Aztán egyszerűen minden sötétségbe borult.

Hail :)

Nah most ez egy rövid bejegyzés lesz.
Feltettem datára az eddig kész fejezeteket pdf-ben, úgyh mindjárt adom is a linket hozzá :)
Ha nem nyomtam félre valamit, akkor ez már a javított verzió :D
És tekintettel arra, hogy ma azaz június 8-án van a születésnapom, kérném az erre tévedőket arra, hogy adjanak kritikát (ha még eddig nem tették meg).
Szenkjúúú :D


http://data.hu/get/5211292/draer-dotty.pdf

Tizenegyedik fejezet

Ééés igen. Végül csak befejeztem a tizenegyedik fejezetet is. És ha már itt tartunk, némileg átírtam a tizedik végét, de most még azt nem javítom ki a bejegyzések között. Mondanám, hogy újra feltöltöm pdf-ben az eddig kész részt, de mégsem fogom, ugyanis végül (úgy néz ki) csak lett egy bétám, szóval inkább átküldöm neki a variált és egyben új részt, hogy azokat javítsa, ne a régebbi verziómat. Ha ő jelentkezik a javított dokumentummal, és azt sikerült átolvasnom, akkor feltöltöm ide is egyben, remélhetőleg most már nyelvi és ékezeti hibák nélkül :D

Addig itt, a bejegyzésben olvasható az új fejezet :)

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Karommal az arcom alatt éltem át eddigi életem egyik legkipihentetőbb álmát, s mindaddig nem is tudatosult bennem végtagom zsibbadtsága, míg egyik oldalamról a másikra nem fordultam, és a test tehetetlenségének eleget téve, orrba nem vágtam a mellettem alvó alakot.

Éles szisszenés hasította ketté a levegőt, ahogy Raazel is magához tért, hála nekem. Óvatosan nyitottam fel pilláim, kissé kótyagosnak éreztem az elmém, ami magyarázattal lehetett arra, miért látok sziporkázó fénypontokat úszni a szemem előtt. Mélyeket lélegeztem, míg a látásom ki nem tisztult, és csak akkor fordítottam fejem a démonom profilja felé.

A démonom.

Egész jól hangzott. Úgy éreztem, sokat haladtunk a kapcsolatunk kiépítése érdekében, s habár tudtam, hogy technikai értelemben nem a tulajdonom, valami belső hang bennem mégis azt követelte, hogy így tekintsek rá. A sajátomnak éreztem, és ezzel az önkéntelen, vagy talán inkább ösztönös megállapítással nem tudtam és nem is akartam szembeszegülni. Ő az enyém, én az övé, hát nem ez minden valamit is magára adó nő álma?

Mély aranypillantással üdvözölt, minek hatására a szívem sztepptáncot járt a tüdőmön. A légzésem felgyorsult, éreztem, ahogy pír önti el orcámat.

Rámosolyogtam, úgy, mint még senkire korán reggel, fényesen, szívből jövő örömmel. Szája szeglete felfelé görbült, tekintete az ajkamra tévedt, amitől még nagyobb forróság öntött el. Felém hajolva az ajkamra dőlt, finom nyomással ösztökélt a befogadásra. Kicsit élveztem szája puha felületének simítását a sajátomon, majd engedtem a néma kérésnek, és ajkaim közé eresztettem fürge nyelvét, elnyelve forróságát.

Ujjait a tincseim közé fúrta, finom masszírozása statikusan feltöltötte fejbőröm. Lassan, mélyre hatolva csókolt, amitől egész testemben megfeszültem, bagzó macskaként akartam hozzádörgölni magam, és nagy önfegyelemre volt szükségem, hogy mégse tegyem.

Azt hiszem, végre sikerült megértenem, és elfogadnom, hogy a kettőnk testi kapcsolatának van egy olyan, előttem homályba merülő akadálya, ami egyelőre nem teszi lehetőve azt, amire már kétízben is majdnem sor került. Akartam őt, és mostanra már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ő is akar engem, de valami miatt nem tehetjük meg azt, amit nagyon is szeretnénk.

De még mennyire, hogy szeretnénk. Főleg én.  Az sem érdekelne, ha kihullana a hajam szex közben, csak végre legyen már bennem. Oké, ez egy kicsit komikus jellemzése annak, ahogy érzek, de a melodramatikus kifejezések, mint például: „az sem érdekelne, ha kigyulladna a ház, ránk esne a tető, itt lenne az Apokalipszis stb” már túl elcsépeltek.

Legalábbis szerintem. Nem?

Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, tudtam, hogy jelen pillanatban ennyivel kell beérnünk, ezért türtőztettem magam. De óh, Istenem, inkább használok mától sünöket a lábamra kötözve cipő gyanánt, minthogy ezt még sokáig elviseljem. Mindennek van határa.

Beletúrtam haja opál feketeségébe, csók közben ujjaim közé vettem pár hajszálát, és fél szemmel az ablakon át beömlő napfényben csodáltam az azokon táncoló színes pontokat. Majd karjaimmal átöleltem a nyakcsigolyája felett, és pár másodpercre felnyomtam magam, szorosan hozzápréseltem a mellem, és vadul beszívtam a nyelvét, hogy éreztem tettrekészségét a hasamnak nyomódni. Csak egy pillanatig tartott, de már ennyi is veszélyesen megingatott az elhatározásomban, úgyhogy végül levegő után kapkodva kellett elnyomtól magamtól széles vállát.

Oxigénre volt szükségem, hogy lenyugodjak, és az agyam a bugyimból visszamásszon a fejembe. Meleg helyzet volt, annyira, mintha az ember leruccanna szaunázni a Pokolba.

Szú-szá. Nem lesz semmi baj.

- Oké, az önmegtartóztatás sokkal nehezebb feladat, mint gondoltam – pihegtem.

Meglepetten nézett rám, mellkasa ugyanolyan gyors ütemben süllyedt és emelkedett, mint a sajátom.

- Ezt hogy érted? – kezdte, majd a megvilágosodás szikrái lobbantak fel szemében. – Úgy érted? Hiszel nekem? Elhiszed, hogy akarlak, de mégsem érhetek hozzád? Elfogadod?

- Azt kívánom, bár ne kéne elfogadnom, de nincs más választásom. – kezemmel végigsimítottam arcélét, lehunyta szemét, és beledőlt az érintésembe. Halkan mormogott, majd újra rám nézett, amitől a pillangók a gyomromban eszeveszett röptébe kezdtek. – Látod? Úgy nézel rám, mintha az egyetlen nő lennék a földön, mintha én lennék a legkívánatosabb falat, aminek az elvesztése örökre nyomot hagyna benned. Ezért hiszek neked, és ezért fogadom el, hogy egyelőre nem léphetünk a következő szintre.

- Hidd el, én is azt kívánom, bár ne kéne mást figyelembe vennünk, de vannak bizonyos kötelességeim. Mindenkinek vannak. Sajnos, nincs meg rá a felhatalmazásom, hogy elmondjam mi folyik körülötted, de nemsokára előtted is kitisztul a kép. – elfordult, a szemei elfelhősödtek, valami kellemetlen dolog járhatott az eszében, de mikor újra rámnézett, a belső fény ismét áthatotta. – Köszönöm, hogy hiszel nekem.

Lehellet finom csókot nyomott az ajkamra, aztán felült, és a kezét nyújtotta felém.

- Úgy gondolom, itt az ideje, hogy elmenjünk reggelizni. – ránézett a falon található órára, ami délután fél egyet mutatott, és kijavította magát: - Vagy inkább ebédelni. Csatlakozol?

- Természetesen – s végszóra, a gyomrom hatalmasat kordult. Elpirultam, de Raazel megfogta a csuklóm, és felállva maga után húzott. Megbotlottam az ágy szélében, és eldőltem volna, ha nem kap el, és tart meg jó erősen. – Hoppá.

- Óvatosan, angyalom. – mosolygott.

- Lehet, kicsit kétballábas vagyok. – motyogtam zavaromban.

- Kicsit? – vonta fel a szemöldökét.

- Jó, lehet, hogy kicsit nagyon az vagyok. Ne kötöszködj.

- Nem kötekszem. Aranyosnak találom. – vigyorgott, amitől a kezdeti bosszúságom rögtön átfordult olvadozásba.

Basszus, nekem annyi. Menthetetlenül belehabarodtam egy démonba.

Elengedett, és hirtelen a teste melege nélkül nem is tudtam, mit kezdjek magammal. Azt hiszem, az agyam véglegesen el akart költözni, hogy a libidómmal éljen egy háztartásban. Pedig annó, mindig kiröhögtem az olyan barátnőimet, akik két nap alatt beleestek az újdonsült barátjukba, és onnantól kezdve rózsaszín felhőgömbben jártak keltek. Biztos voltam benne, hogy ez velem soha sem történhet meg. Tévedtem. De nem bánom.

- Jössz, vagy sem? – hallottam az ajtóból Raazel hangját. Mikor felé fordultam, tudtam, láttam a szemében, hogy tudja, mi járt előbb a fejemben. A tipikus férfiúi büszkeség kifejezése ült ki arcára. Talán bosszantania kellett volna, hogy ennyire biztosra veszi magát, de mit tagadjam, igaza volt. Akkor meg minek felkapni a vizet.

- Megyek – válaszoltam. Felhúztam a cipőm, és utána indultam. Nyitva tartotta nekem az ajtót, úgy suhantam el mellette, hogy direktbe riszáltam a csípőm, és elmosolyodtam az éles szisszenés hangjára. Nem csak ő lehet biztos magában, én is tudtam, hogy ő mire ugrik.

Éreztem égő szemeit a lapockáim közé fúródni, de nem tett egy lépést sem felém, nyugodtan kulcsra zárta az ajtót, és ráérősen jött utánam.

Végre volt lehetőségem körbenézni, mert a megérkezésünk pillanatát természetesen átaludtam. Egy útszéli motelban szálltunk meg, aminek két emelete volt, felül csak a szobák, alul pár szoba, és valószínűsíthetően a motel étterme. Óriási parkoló terült el az épület előtt, ott állt a mi Captivánk is. Elindultam, Raazel követett, lefordultam a lépcsőre, és mikor mellém ért, megfogta a kezem és átfűzte a sajátján, így a végén összekarolva érkeztünk az ebédlőbe.

Leültünk az egyik asztalhoz, és nem telt el két másodperc, máris jött az egyik pincérnő felvenni a rendelésünk. Telt idomait kihangsúlyozta egyszerű piros-fehér egyenruhája, szalmaszőke haja lófarokba kötve ugrált mögötte, halványkék szemeit mohó érdeklődéssel fordította Raazel felé.

Morgást hallottam, és időre volt szükségem, hogy rájöjjek, a hang belőlem származik. Rámorogtam egy ismeretlen lányra, mert megbámulta a pasim. Gyorsan visszanyeltem az egyéb feltörni készülő hangokat, és mintha mi sem történt volna, rámosolyogtam a lányra, de tudtam, hogy a mosoly nem ért el a szememig. A tekintetem azt üzente: „el a kezekkel, ha nem akarod, hogy eltörjem és oda dugjam azokat, ahová nem süt be a nap”. Vette a célzást, és többet nem is pillantott a jobb oldalam felé.

Okos kislány.

- Mi... Mit hozhatok? – dadogta.

Ránéztem Raazelre, de ő csak felhúzta az egyik szemöldökét, azt üzenve ezzel, hogy én döntök. Pajkos fény villogott arany szemeiben, tudatva ezzel, hogy tetszett neki a kettőnk közjátéka.

Újra a lány felé fordultam, és azt kérdeztem:

- Mi a ház ajánlata?

- Sült pulyka narancsszószban, körítésnek rizzsel – válaszolta.

- Legyen belőle kettő.

- És inni hozhatok valamit?

Ebben a pillanatban a kisördög átvette felettem az uralmat, és arra késztetett, hogy valami oda nem illőt feleljek.

- Egy kis vér nagyon jól esne. B negatívot szeretnék, az a kedvencem. A barátomnak jó lesz a nullás. És melegen kérem, pezsgőspohárban tálalva. Ja, meg szívószál is kellene mellé.

Szemem se rebbent, ahogy teljes nyugalomban arra vártam, hogy a lány jegyzeteljen a papírjára, de amaz teljesen lefagyott. A pupillái a kétszeresükre tágultak, és enyhe remegést véltem felfedezni rajta. Vártam pár pillanatot, mielőtt hatalmas hahotában törtem ki.

- Csak vicceltem. Én Sprite-ot kérek – vigyorogtam. Megkönnyebbült, ellazult a testtartása. Raazelre nézett, és kivételesen nem éreztem késztetést arra, hogy beleverjem a fejét az asztalba.

- Nekem egy pohár víz is megteszi. – mély baritonja simogatta idegvégződéseimet. A lány végül leírta a rendelést, és eloldalgott az asztalunktól, de láttam, hogy még egyszer vágyakozva visszafordult.

Ő már az enyém, kisanyám.

Hirtelen ujjakat éreztem a nyakamon, Raazel finoman masszírozta bőröm. Elengedtem magam, háttal nekidőltem, és hagytam, hogy érintésével elfeledtesse velem a féltékenységem. Előrehajolt, végignyalta a fülem, majd halkan odasúgta:

- Tetszik, hogy egy kis rám irányuló figyelem után máris kimereszted a karmaidat. Gondolom, így érted, mit érzek én akkor, mikor valaki téged bámul meg.

- Hmmm... Szeretnél kisajátítani? – nem láthattam, de tudtam, hogy pajkos fény csillog szemeimben.

Félre nézett, de észrevettem a villanást tekintetében. Ha titkolózni akar, hát legyen, nem bánom. Néma csendben ültünk, míg a pincérnő kihozta a rendelést. Nem volt kedvem tovább ugratni. Észrevehette a megváltozott hangulatot, a feszültség apró szikráinak kibontakozását kettőnk között, de volt annyi esze, hogy ne harapjon rá újra Raazelre.

Elégtétel gyúlt szívemben, apró ugyan, de piciny rügyei arra sarkalltak, hogy megtörjem a kettőnk közt feszülő szótlanság buborékát.

- Mesélj valamit! – kiáltottam fel hirtelen, majd szelídebben hozzátettem: - Kérlek.

Rám nézett azokkal a mesébe illő arany íriszekkel, s én lelki szemeimmel láttam a ki nem mondott szavak, titkok nehéz súlyát a vállára nehezedni. Nem gyötörni akartam, hanem azt, hogy megnyíljon előttem.

- Rendben. Akkor majd mesélek én.

Hol is kezdjem?

Pillantásom elrévedt, felületesen átnéztem az étterem vendégségét. A gondolataim oda-vissza cikáztak a lehetséges témák között, míg észre nem vettem egy 5 éves forma kisfiút az édesapja ölében ülve, ahogy anyukája keze finom érintésével csitítgatta a bömbölő gyermeket. Tekintetem lejjebb siklott, láttam a térd felszíni sebét vékony, bíborvörös csíkban szivárogni.

Újra felnéztem, a fiú befúrta magát a családfő védelmező ölelésébe, és kezdett megnyugodni. Láttam az aggódás enyhe jeleit tükröződni a szülőkön, de sokkal erősebben lengte körbe őket a szeretet meleg, bensőséges fénye. Ízig-vérig egy család voltak, és őket nézve rámtört a honvágy, eszembe jutottak a saját szüleim, minek hatására az izzó emlékek hada feltartóztathatatlanul készültek elárasztani elmémet.

Vettem egy nagy levegőt, lecsillapítottam a légzésem és beszélni kezdtem.

- Amikor kislány voltam, halálosan biztos voltam benne, hogy felnőttként régész leszek. Naphosszat a hátsókertünkben tartózkodtam, és apró műanyaglapáttal estem neki a földnek, hogy kiássam eltemetett értékeit, habár nem is lett volna rá szükségem, mert így is elég cserépdarab pihent a felszínen.

Újra rám nézett, s amint megbizonyosodtam, hogy érdekli, amit mesélek, folytattam az emléket.

- A kezeimbe gyűjtöttem, amennyit csak tudtam és nyakig sárosan, de boldogan rohantam a verandára, hogy nyugodtan megszemlélhessem újdonsült kincseimet. Anyám a hintaágyban üldögélve olvasott, de ilyenkor mindig felnézett és mosolyogva, a szülőkre oly nagyon jellemző büszkeség belső fényével áthatva figyelte, ahogy egy vizes lavórban gondosan megtisztogatom a darabokat, majd szakavatott tudósként – legalábbis akkor annak képzeltem magam – elkezdtem kategorizálni őket a rajtuk lévő festék, avagy minta alapján.

Nekem is mosolyoghatnékom támadt az emléktől, s attól, hogy így visszagondolva mennyire bugyuta dolgokat vettem akkoriban természetesnek. Csodás gyerekkorom volt, szerető szüleim, és akartam, hogy Raazelel mindezt megoszthassam.

Csendben odahúzódott mellém, a karját átvetette a vállamon, és nekem dőlve hallgatta ezt a buta, mégis számomra nagyon fontos történetet.

- Kis csoportokra osztottam őket, majd mindet elpakoltam a neki megfelelő befőttes üvegbe. Mert bizony, volt ilyen, a hasonló darabokat az összes felderítő munkám után az előzőleg szétválogatott darabokhoz raktam, ugyanis az volt a tervem, hogy újraalkotom azt a tárgyat, aminek minden darabját megtalálom. Körülbelül úgy lehetne ezt elképzelni, mint egy háromdimenziós puzzle-t. Persze, nem sok esély volt rá, hogy ez a tervem sikerül, de akkor ezt még nem értettem, és egy megtelt üveg után egy egész hétig zaklattam az apámat, hogy vegyen nekem ragasztót.

Nagy levegő, és mehet a folytatás.

- Kitartóan hárította minden egyes közeledésem, de egyik nap megtörten jött be a szobámba és egy tubus pillanatragasztót szorongatott. Ujjongva ugrottam a nyakába és diadalittasan vettem le polcomról az említett üveget, hogy aztán tartalmát a szőnyegre boríthassam. Apám végig ottmaradt velem, segített, miközben anyám hűs teát szolgált fel a „munkásoknak”. Mikor elkészültünk, előttünk állt a valaha volt legrondább váza, szegény nagyon absztraktra sikeredett, én mégis a legszebbnek láttam, mert én csináltam, a saját kétkezi munkámnak gyümölcsét láttam benne. Tudtam, hogy a szüleimnek más a véleménye, mégsem tettek mást, csak szorosan magukhoz öleltek, és a fülembe súgták mennyire büszkék rám, és hogy milyen nagyszerű régész lesz belőlem.

Egy könnycsepp csordult ki a szemem szélén, Raazel odanyúlt és ujjbegyével felfogta, mielőtt még leszökhetett volna az arcomon. Egy kitörni készülő érzelmi vulkán forró tüze égetett belülről, de nem felejtettem el, hogy az ő megnyílását akarom, nem pedig a saját lelkem kiöntését. Újra összeszedtem magam és egy ragyogó mosollyal jutalmaztam a figyelmességét, mielőtt lezártam volna a mondandómat.

- Akkoriban ez rengeteget, ha nem egyenesen a világon mindent jelentett nekem. Az a váza még mindig a nappali kávézóasztalát díszíti. És egy pár ugyanennyire torz társa a ház egyéb szegleteit.

Elgondolkodva nézett, az ujja ott ragadt az arcomon, majd rápillantott a másik kezére. Követtem tekintete útvonalát, de nem tudtam mit keressek, mit kéne néznem.

- Remek szüleid lehettek. – szólalt meg, ezzel kirántva gondolataimból.

- Igen. Azok voltak. És még mindig azok. – vigyorogtam.

- Bár tudnám, milyen az. – nézett újra rám, majd az orrom elé emelte a csuklóját. – Látod ezt a karkötőt? Rhiannontól kaptam. Asmodemus nem igazán apatípus, és Megan... Anyám végül férjhezment egy olyan emberhez, akinek már volt két gyereke, fiatalabbak, mint én, és a velük töltött évek alatt engem kitörölt az emlékeiből. De a nővérem sosem felejtett el. Sok évbe telt, mire kikerült anyám vonzáskörzetéből, és lehetősége nyílt megkeresni. De végül megtalált, és ezért örökké hálás leszek neki.

- Miért vagy neki hálás?

- Hosszú történet. Legyen elég annyi, hogy akkor olyan körülmények között éltem, amiről nem szívesen beszélek. Emellett emésztett az önutálat, és ha ő nincs, akkor talán sosem kecmergek ki belőle. Rémesen viselkedtem vele, féltem bízni benne, mert megrémített a lehetőség, hogy újra elhagy, és ezúttal önszántából. De kitartott mellettem. Mikor végre képes voltam elfogadni, akkor adta nekem ezt, mondván, a szeretetét is belefonta, ezért soha nem fog leszakadni a csuklómról.

Végre láttam mosolyogni. A meghitt összhang újra beállt kettőnk között. Megfogta a kezem, és felállítva a helyemről, a saját ölébe ültetett. Fél kézzel átölelte a derekam, másik kezét a tenyerembe csúsztatta, és összefonta az ujjaink. A mellkasa a hátamra simult, éreztem nyugodt lélegzetvételét, és csak a belőle áradó melegségre fókuszáltam, míg bele nem csókolt a nyakamba.

- Köszönöm – mondta.

Milyen egyszerű szó. És mégis... Mennyi érzést, mennyi mögöttes tartalmat lehet belesűríteni.

Rhiannonra gondoltam. Meg kell ismernem, és meg kell köszönnöm mindazt, amit a testvéréért tett. Ránéztem egybefonódó ujjainkra, majd a Raazel nővére által saját kezűleg font karkötőre, és megnyugodtam.

Nem csak én vigyázok rá.