Új történet, új bevezető!

Oké, szóval új történetbe kezdtem. De persze tervben van a másik folytatása is :D azért ha valaki kedvet kap, nyugodtan írja le, ennek a bevezetése hogy tetszik. Amúgy a főszereplő leányzó olyan lény, amivel még tuti senki sem találkozott :) De itt még nem fedek fel túl sok titkot, majd szépen apránként... :D És mégmielőtt valaki azt hiszi, hogy a mivoltára a válasz az 'Éna' lenne közlöm, hogy csak részben van igaza :) Mert nem az a faj megnevezése, hanem a fajon belüli két vérág közül az egyiknek a neve.

Na cupp

Az érintés ára

Prológus

42 évvel korábban

Ma van a záróvizsga.

Lehunytam a szemem, a kezem ökölbe szorult. Ha sikerül végigcsinálnom, már nem csak egy egyszerű tanítvány leszek. Sicariusszá válok.

A mesterem megbízásait fogom végrehajtani. Figyelek, felderítek, vadászok. És ha kell, gyilkolok.

Kinyitottam a szemem és körbepásztáztam a környezetem. Amaranth városán belül öt darab óriási szabadtéri edzőpálya volt. Mindegyik kőfallal körülvéve, az épületen belül nyitott tetővel, a földön fűtakaróval, és a küzdelem elsajátításához szükséges eszközökkel. Jelenleg egyedül tartózkodtam abban az egyben, ami a városunk központjában helyezkedett el.

Először meg kell találnom Cassót, a Navita uramat, utána le kell győznöm. Nem lesz egyszerű feladat. Casso az egyik legerősebb Navita, a népünk egyik vezetője, az Axis, vagyis a tanács egyik tagja. Ők hozzák a törvényeinket, annak érdekében, hogy megvédhessenek, és a kíváncsi szemek előtt titokban tartsák a létezésünket.

Gyerekkorom óta az ő nevelése alatt álok, és mindig is arra készített fel, hogy idővel a végrehajtója legyek.

És elérkezett a pillanat. Ma kiderül, mennyire jól készített fel eddig.

A hátam mögé pillantottam, megbizonyosodva arról, hogy ténylegesen nem lát senki sem. Majd újra lehunytam a szemem, és összpontosítottam. Szükségem volt némi időre, hogy a látásmódomat átkapcsoljam. Enyhe fájdalom rohant meg összezárt pilláim alatt, de hamar jelentéktelen zsibongássá vált felfokozott érzékeim kereszttüzében. Számolni kezdtem.

A további négy edzőpálya - ha a város közepéből nézzük – a négy égtáj irányában helyezkedett el: északra, délre, keletre és nyugatra. Nem voltak egységes távolságra tőlem, ezért két lehetőség állt rendelkezésemre. Vagy használom a Látást, hogy mindegyiket átnézzem kívülről, de ez hosszabb időt venne igénybe, ami idő alatt Casso akár helyet is változtathat, átslisszolva egy olyan helyre, amit már korábban leellenőriztem, és üresnek állapítottam meg.

Vagy használhatom az eszem, figyelembe véve mindazt, amit a Navitámról tudok, hogy így próbáljam eldönteni, legnagyobb valószínűséggel hol tartózkodhat.

Elmosolyodtam.

Az igazi küzdelem még el sem kezdődött, de ő már most az egyik tesztje elé állított. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő az utóbbi lehetőség végrehajtását várja tőlem. És jobban belegondolva, beláttam, hogy miért. Ha sicarius leszek, akkor nem pazarolhatom az időm arra, hogy minden számításba vehető rejtekhelyet átkutassak, mert a célpontom megléphet. És még nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem, hogy a Szemem hatalmának használata az erőm jóval nagyobb részét szívná le, mint amennyit hagynom szabadna.

Gyorsan átgondoltam mindent, amit Cassóról tudok. Ő is Éna, mint én, vagyis rendelkezik azokkal az alaptulajdonságokkal, amik bennem is megvannak. De nem hiába lett Navita. Biztos, hogy van valami, az Énára jellemző ritka adottsága, amit vagy ez alkalommal is elfog titkolni előlem, vagy aduászként az arcomba vágja. Mindenesetre nem igazán lehet felkészülni olyasmi ellen, amiről igazán fogalmam sincs, hogy micsoda. Az egyetlen, amit tehetek, hogy a lehető legóvatosabb leszek a személye jelenlétében.

Casso szereti a vizet. Már ezalatt nem arra gondolok, hogy szeret egy medenceméretű kádban, habfürdővel körülvéve pancsikolni – habár szíves örömest meglesném effajta tevékenységében – hanem arra, hogy szeret a vízben harcolni. Azért mindenki belement már életében minimum egy nagyobbacska tavacskába, úgyhogy tudja miről beszélek, amikor azt mondom, hogy a vízben minden megváltozik. A harc során szükséged van arra, hogy tisztában legyél a testeddel, de a hullámok tömege alatt testetlenné válsz, és ez egy olyan harcost, aki nem ehhez van hozzászokva, igencsak kizökkenthet az eredeti lélekállapotából.

Ráadásul a rúgások is nehezebbé válnak, mert a víz útban van.

Mind próbáltunk már vízben futni, nem? Hát ugye, hogy nem egy egyszerű feladat, hát még akkor milyen nehéz bármit is csinálni, amikor éles helyzet van.

Biztos vagyok benne, hogy ez lesz a megoldás.

Csak egyetlen edzőpálya van, ami a folyó mellé épült, és az tőlem nyugatra helyezkedik el. Ott kell lennie.

Kinyitottam a szemem, s bár az az épület kilométerekre volt tőlem, a Látásnak köszönhetően élesen kivehetővé vált előttem minden. Hasznos kis képesség, főleg, ha kémkedni akarsz valaki után. A hely csendesnek tűnt, csak a szél fodrozta a terem mögött elterűlő Waleria folyó felszínét. Elsőre nem láttam egyetlen teremtett lelket sem, de egy királykék suhanás magára vonta a figyelmem. És igazam lett.

Casso hihetetlen gyorsasággal futott fel a kapu tetejére, ahol megállt, majd, mintha randija lenne valakivel, szépen lecsücsült a boltozatra, miközben minden rezdülésével azt sugallta, hogy vár valakire.

Pontosabban rám. Hát, akkor jobb lesz nem megvárakoztatni.

Újra becsuktam a szemem, hogy megszüntessem a kapcsolatot, s mikor felnéztem, ismételten a saját környezetem fogadott. Rábámultam az égre, a szürke viharfelhők egyre közelebb értek Amaranth városához. Ha nem akartam újabb előnyhöz juttatni Cassót, akkor még azelőtt meg kellett semlegesítenem, hogy az eső rákezdett volna.

Talpra szökkentem, és a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal elindultam a nyugati oldal felé. Nem voltam olyan gyors, mint ő, de azért így sem lehetett okom panaszra.

Mire sikerült lefékeznem a kapu előtt, Casso már szőrén-szárán eltűnt. Mondjuk, nem is vártam, hogy lufival, meg „Isten hozott” táblácskával fog állni a bejáratnál. Azért az elég bizarr lenne.

Próbáltam fülelni, de semmilyen neszezés nem szűrődött át a falakon. Vagy ilyen jó a hangszigetelés, vagy az ellenfelem még lélegezni is megszűnt, annak érdekében, hogy hallás alapján ne találhassam meg. Az előbbi azért inkább valószínűsíthető.

Mégmielőtt beléptem volna, gyorsan átfutottam mindazt az intelmet, amit a mesterem tanított. Ugyanis, ha elérkezik a küzdelem ideje, már nem szabad gondolkodnom, csak cselekednem, és a jelenre koncentrálnom. Ezek az utolsó percek, amit még azzal tölthetek, hogy átgondolom mit szabad, és mit nem szabad csinálnom.

Sosem szabad hátat fordítanom az ellenségnek. Mindig fenn kel tartanom a kezem, védekezésre készen. Vigyáznom kell a távolságra. Nem szabad előre jeleznem a szándékaimat. Nem szabad elfordítanom a fejem. Sose szabad kereszteznem a lábaim. Nem vihetem túlzásba a blokkolást, hárítanom kell és viszonozni a támadásokat. Leszorítva kell tartanom az államat, de felemelve a fejemet. Nem toporoghatok egy helyben, nem habozhatok, határozottnak kell lennem. És az utolsó jó tanács: sose forduljak hasra.

Miután mindezt megbeszéltem magammal, elindultam megküzdeni az egyik legnagyobb Navitával, akivel valaha is összehozott a sors.

Mikor ráléptem a zöld gyepre, a fűszálak csiklandozták a talpamat. A cipőmet még odakinn levettem, mert ha igazak a feltevéseim, és a folyóban végzem, akkor nem szándékszom tönkretenni a kedvenc csukámat.

Volt bennem némi félsz, hogyha eljutok idáig Casso „kivont karddal fog fogadni”, s habár némileg megnyugtatott, hogy nem találtam szemtől szembe magam vele, azért kissé tartottam attól, hogy mivel magam előtt nem látom, majd most fog hátba szúrni. De úgy tűnik, végül is fölöslegesen aggódtam, mert ebben a szent pillanatban kiszakadt az Árnyak közül, és újra kézzelfoghatóvá vált. Igazán megérdemeltem volna, hogy valaki fejbevágjon, amiért erre nem gondoltam. Ez is az Éna egyik különleges képessége: bele tudunk olvadni az árnyékokba, de a saját testünket is árnnyá alakíthatjuk.

- Már vártalak, cler – köszöntött a mi nyelvünk kifejezésével utalva a tanítványra.

- Azt valahogy sejtettem – feleltem, majd eszembe jutott, hogy nem adtam meg a neki való megszólítást – haer.

Elégedetten elmosolyodott, majd kiállt a holdfényre, így jobban szemügyre tudtam venni. Hosszú fekete haja egyetlen copfba volt fonva a háta mögött, királykék pólója pedig szépen kiemelte csillogó sötétkék szemeit. A póló anyagán át is kirajzolódtak testének izmai, még a kockáit is egyenként meg tudtam volna számolni. Hosszú lábait szürke melegítőalsóba bújtatta, és hozzám hasonlóan, ő is mezítláb volt.

Ezzel kábé be is bizonyosodott, hogy ma este fürdeni fogok. És nem önszántamból, hanem mert muszáj lesz.

Ez az én szerencsém.

Helyzetbe álltam vele szemben, karjaimat felemeltem és szűken benn tartottam a hárítás érdekében. Rajtam sötétlila, a hasamig érő szűk top volt, és a térdemig érő gyakorlónadrág. Számomra nem szerencsés hosszú nadrágban küzdeni, mert képes vagyok beleakadni a ruhába, s ezáltal megbotlani a saját lábamban. Jó, ez eddig csak egyszer... Vagyis kétszer fordult elő, de jobb félni, mint megijedni.

Intett egyet felém, felhívva a keringőre. Nem támadtam azonnal. Hibát vétettem, mert megpróbáltam kigondolni, hogy mit akar elérni, ezzel megszegve azt a szabályt, hogy ne gondolkodjak, csak cselekedjek. Casso kihasználta a tétlenségem és egy gyors pörgőrúgással a földre küldött. Felnyögtem, de végül sikerült megtámaszkodnom a kezeimmel a földön, és talpra lendítenem magam.

És a harc elkezdődött.

Miután felálltam, nagy lendülettel nekirohantam csípő tájékon, erősen belekapaszkodtam, minek hatására eldőlt, én pedig rajta landoltam. Ütésre emeltem a kezem, arra számítva, hogy az arcát fogja védeni, ehelyett azonban Árnnyá vált, és kisiklott alólam. Reagálni sem volt időm, máris ráugrott a hátamra.

Lefogta a kezem, úgyhogy én bal lábbal hátraléptem, enyhén hátradőltem, majd a testem elcsavartam baloldalra, így sikeresen mindketten a földön kötöttünk ki.

Talpra szökkentünk, és csak kis híján sikerült elkerülnöm azt a köríves rúgást, amivel le akart teríteni. Újra felém rúgott, de a vádlijánál elkaptam a lábát, leguggoltam, és csináltam egy belső horogdobást. Próbáltam meglökni, de a támadásomban nem volt elég erő, ezért könnyűszerrel kivédett.

Jobb kézzel megfogta az én jobb kezemet, ezért a csapdába esett kezemmel alulról felnyúltam az ő keze felé, és erősen belekapaszkodtam. A másik kezemmel megfogtam a könyökét, és a hajlásirány ellenébe kezdtem feszíteni, ezzel végre sikerült a földre kényszerítenem, és azt is elértem, hogy elengedje a kezem.

- Szép munka, cler – dícsért meg hirtelen, amivel sikerült teljesen kizökkentenie, ezzel újra kisiklott a karjaim közül.

Bedühödtem, nem gondolkodtam, csak nagy sebességgel nekirohantam, amitől mindketten nekiszálltunk az edzőpálya masszív falának. De sikerült újra sarokba szorítanom. Ő azonban ugrott egyet a fal felé, ellökte magát, és kirúgott felém. Megpróbáltam elkapni a lábát, de sokkal gyorsabb és erősebb volt nálam, ezért sikerült eltalálnia.

A szám felszakadt, odanyúltam, hogy letöröljem a számból szivárgó vért. Áttetszően rózsaszín folyadék csillogott az öklömön. Más, mint az embereké, mint a többi természetfeletti lényé, nem piros, és ha megalvad sem válik barnássá, helyette sötétbíbor lesz.

Az arcomhoz emeletem a kezeimet, és felszegtem a fejem, de mire felnéztem, Casso már nem előttem állt, hanem a fal tetején. Rámnézett, felhúzta a szemöldökét, és leugrott.

A picsába!

Mehetek úszni egyet.

Nekiugrásból felfutottam a falon, és lepillantottam az előttem elterülő Waleriára. Köszönhetően a közelgő viharnak egyre nagyobb hullámok csapkodták a partot, a szél kanyarogva fodrozódott a felszínén.

Nem akartam belemenni. Hideg, és nyálkás, és az iszapban olyan kis gusztustalan kukacszerű pondrók élnek, amiktől sikítva kimenekülök az univerzumból. Tudtam úszni, és szerettem is, de sokkal inkább a fertőtlenített uszodai medencékben, mint nyílt vizen. De hát az élet nem kívánságműsor.

Mélyen belélegeztem a levegőt, és a vérem legmélyére koncentráltam. Mint Éna, a szervezetemnek szüksége volt obszidiánra az életbenmaradáshoz. Ennek részecskéi beépültek a vérembe, a csontjaimba, és köszönhetően egy másik érdekes adottságomnak, fel tudtam őket használni a harcban is. Arra összpontosítottam, hogy a pórusaimon átjutassam a molekulákat, formáljam őket a testem felszínén, míg csuklótól lefelé a kezeim obszidíántőrökké avanzsálódtak. Elég kemények, és élesek voltak ahhoz, hogy könnyedén átszúrhassam vele akárki bordáit, s mögötte az illető szívét is.

Miután ezzel végeztem, leugrottam a partra, és belesétáltam a folyóba. A víz lágyan nyaldosta a bokámat, majd mélyebbre érve a térdemet, de máris kezdtem egyre nehezebben haladni előre. Nem meglepő módon Casso karjai is tőrökben végződtek.

Most már sokkal jobban kell vigyáznom vele.

Számolnom kellett a víz okozta ellenállással, ezért nagyon lassan és óvatosan közelítettem meg. Türelmesen várt, nem támadt rám, de ez nem tévesztett meg. Az obszidiántőröket csak közelharcban lehet használni, viszont csakis kellő odafigyeléssel, mert nemcsak az ellenfelet, hanem magunkat is megsérthetjük velük. A Navita maximum rúgással próbálkozhatott volna, de ahhoz is közelebb kellett volna jönnie hozzám. És ez esetben is figyelembe kellett vennie, hogyha hárítok, akkor könnyen megvághatom, ami lassítaná a mozgásban.

Így a most következő küzdelemben nem kell ütésektől, vagy rúgásoktól tartanom. Egyszerűen nem szabad hagynom, hogy a hátam mögé kerüljön. Vívásszerűen fogunk harcolni.

Meghajolt felém, én pedig viszonoztam. Ez lesz a döntő csata, most derül ki, hogy megbukom, vagy átmegyek. Reménykedtem az utóbbiban.

Hangos kiáltással rámrontott, s ahogy magam elé kaptam a karom, hogy védjem a mellkasom, változtatott a becsapódás szögén, és a combomba szúrt. A húsomba maró éles fájdalomtól felszisszentem, de vékony vonallá préseltem a számat, és nem vettem le a szemem a támadómról. Figyelnem kellett minden mozdulatát, mérlegelni, hogy mi lesz a következő lépése. Az lett volna a dolgom, hogy még ő előtte kitaláljam mik a szándékai, de erre nem sok esélyem volt. Hiába volt csak 45 évvel idősebb nálam, nem véletlen lett az Axis tagja. Ami hiányzott az évek tapasztalatából, azt erővel, és gyorsasággal pótolta, mindemellett tökéletesen tudta leplezni a gondolatait. Igazság szerint kételkedtem abban, hogy egyáltalán gondolkodna harc közben. Valószínűleg kiradírozott mindent a fejéből, és ha rendelkeznék is a gondolatolvasás képességével, akkor is csak az üres teret látnám a fejében.

Vagy egy szép kis vákuumot, amivel nem tudok semmit sem kezdeni.

Az elvesztett vér egyesült a folyó vizével, érezhető mágiával töltve meg azt. Nem festette halványpirosra a vizet, egyszerűen eltűnt benne.

Rajtam volt a támadás sora.

Közelebb araszoltam, és a hajlékonyságomnak, továbbá kellő lendületemnek köszönhetően sikerült 160 fokban fellendítenem az ép lábam, és a lábfejemmel arcon csapnom. Megtántorodott, nem esett hátra, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy a karom suhintásával megvágjam a mellkasát.

Lenézett, és elismerő kifejezés ült ki az arcára.

Majd ismételten nekem ugrott.

Innetől kezdve nehéz lenne elmondani az események sorozatát. Támadtunk, védekeztünk, egymásba gabalyodtunk, de egyikünk sem tudta a másikat ledönteni a lábáról. A próbálkozások következményei kimerültek annyiban, hogy mindketten szúrt és vágott sebek tömkelegéből véreztünk. Egyszer majdnem sikerült a gerincembe szúrnia, amivel hatásosan lebéníthatott volna.

Megborzongtam. Komoly a tét, és semmiképp sem fog egyszerűen győzelemhez juttatni. Ha az lenne a feladatom, hogy megöljem, akkor minden kétséget kizáróan kudarcra lennék ítélve. De a záróvizsga követelménye annyit kért, hogy tegyem harcképtelenné, vagy érjem el, hogy adja fel magát.

És ezt is fogom tenni, kerül, amibe kerül.

Amire készültem kockázatos volt, de meg kellett próbálnom. Lehunytam a szemem és újra magamba koncentráltam. A molekulák visszaszívása mindig több időt vesz igénybe, mint a felszínrehozataluk, de már csak ez az egy esélyem maradt. És ezért fel kellett áldoznom a testemet.

Ahogy gondoltam, Casso a hátam mögé került, a bal karját a mellkasom köré fűzte, hogy egy helyben tartson, míg a másikkal a gyomromba szúrt.

Pokoli kínnak tettem ki magam, és könnyen előfordulhatott, hogy a vérveszteségnek hála beleájulok a folyóba, de amíg Casso nem húzza ki a tőrt a húsomból, addig ezt elkerülhettem. Bármennyire is szenvedtem, a jobb kezem rátettem a bicepszére, hogy ott tartsam, ahol volt. Már nem kellett sok, az obszidiántőrök előbb folyékony masszává, majd finom porrá váltak, amik kúszó hangyaként bújtak vissza a bőröm alá. Végre rendeltetésszerűen tudtam használni a kezemet.

Casso biztosan nem számított arra, hogy lemondok a leghalálosabb fegyverünkről, ezért meglepésként érte, amikor a bal kezemmel hátranyúltam és a tenyerem a torkára szorítottam.

Megpróbált elhúzódni, de a hasamba ágyazódó karja miatt nem tudott eltávolodni tőlem. Erősen kapaszkodtam a bicepszébe, minden áron meg kellett akadályoznom, hogy ki tudja húzni belőlem a tőrt. S mivel a higgadtságát eldobva, dühösen próbált kiszabadulni a fogásomból, könnyedén addig tudtam volna szorítani a gégéjét, amíg a levegőveszteség miatt elájul.

Az egyetlen probléma az volt, hogy a rajtam eluralkodó kín kezdett egyre gyötrőbbé válni, amitől a szorításom is meggyengült. Sikerült addig fojtogatnom, míg ő is lelassult, de nem voltam képes tovább magam mögött tartani. A fejem hátrabukott, a szemem kezdett kiüresedni, és szinte tehetetlen dőltem a Navita mellkasának. A kezem lehullott a nyakáról, és már könnyedén ki tudta húzni a tőrt a gyomromból.

Óvatosan tartott, s valahogy éreztem, hogy arra gondol, a harcunk véget ért, és akármilyen fájó is legyen mindkettőnk számára, de nem sikerült győznöm.

A sebemből sűrűn folyt a rózsaszín, édes illatú vér, a testem kezdett elnehezedni, olyan érzés volt, mintha levegővé válnék. Akaratom utolsó szálaival kapaszkodtam az ébrenlétbe, mert nem adhattam fel. Nem, mikor már ilyen közel voltam.

S ekkor valami furcsa dolog történt. Mintha nem is önmagam lettem volna, de valahol az elmém hátuljában, egy eddig leláncolt, lelakatolt ládában megtaláltam a választ arra, mit kell tennem.

Míg Casso az ölébe vett, és kihurcolt a partra, én a fejemben végigfutó tudást boncolgattam. Amikor le akart fektetni a fűbe, a tenyerem fekete fénnyel kezdett izzani. Meglepődött, de már nem volt ideje elhajolni az érintésem elől.

Két ujjam hozzáérintettem a halántékához.

Megmerevedett, s az eddig kék szeme íriszestül, szemfehérjéstül gomolygó feketeségbe váltott. Mint egy bábú, aminek a zsinórjait elvágták, úgy bukott ő is előre, s esés közben én is kirepültem a karjaiból. Hátraestem, a gerincem nyomták a víz által kimosott éles kövek. Casso ráesett a mellkasomra, nyitott szemmel, de még mindig tehetetlenül. Láttam az arcizmai megfeszüléséből, hogy próbál az ellen küzdeni, amit vele tettem. A fejem kezdett hasogatni, és ez, összeadódva az egyéb sérüléseimmel egyre közelebb vitt az ájuláshoz.

Öt percbe, de öt darab brutálisan hosszúnak tűnő percbe került, hogy végül győzzek. Casso teste ellazult, s végre megnyugodtam.

Sikerült.

Ám ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Emlékek hada lepte el az elmém, hangosan, őrjöngve, a kockák olyan gyorsan pörögtek a szemem előtt, hogy alig sikerült bármit is felfognom belőlük. Láttam egy Éna kisfiút a tükör előtt gyakorolni, aztán egy könyv fölé hajoltam, majd csupa véresen egy harcmező kellős közepén találtam magam. Izmos karjaimat az arcom elé emeltem, öklömben valamilyen nyakláncot szorongattam. Időbe telt, de végül a sok rákenődött vér alatt felismertem a nyakláncon lógó medált, a Zypherek szimbólumát. Ők elit katonák, akik nem az Axisnak felelnek, mégis rengeteg Navita közülük kerül ki, mert ők a legjobbak.

Egyre nagyobb sebességgel pörögtek az emlékek, míg meg nem láttam magam, ahogy sötétbarna hajam az oldalam mellett szállt a levegőben, mélykék szemeimben a kihívás elfogadásának szikrája égett.

Ez ma történt, pontosan akkor, mikor az edzőpálya kapujában álltam. Fura, nem vettem észre senkit akkor magam körül, de az emlékek szerint valaki mégis látott. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy mit csináltam.

Elértem, hogy Casso elájuljon, az elméje védtelenné váljon, és magamba szívtam az összes emlékét. Valahol mélyen éreztem, hogy csak ízelítőt kaptam, mert az emlékek, amik lejátszódtak előttem azonnal köddé is váltak, nem lettek részei az én memóriámnak.

Hatalmas égzengés robbant a fejemben, úgy éreztem, mindjárt lerobban a nyakamról, hogy cuki rózsaszín cafatokkal borítsa be a gyepet. Könny folyt a szememből, a tenyeremet a fülemre szorítottam, mintha ezzel bármit is megakadályozhattam volna. Nedvességet éreztem az ujjaim között, és oda se nézve tudtam, hogy a fülemen keresztül is vérzek.

Hacsak nem az agyam vált folyékonnyá, és nem az folyik most a hallójárataimból.

Képtelen voltam ennyit elviselni, a hasamba ékelődött szúró fájdalom szinte kezdett eltörpülni ahhoz képest, amit az újonnan felfedezett adottságom tett velem. Olyan volt, mintha az agyamat ledarálták volna. Vagy talán ilyen lehetett a vég azoknak a szerencsétleneknek, akiket villamosszékbe ültettek.

Nem bírtam tovább, sikítottam, vergődtem, imádkoztam, hogy múljon el, és talán azért, mert Isten megkímélt, vagy talán, mert egyszerűen az idegrendszerem sokkot kapott, végül elmúlt a fájdalom. A testem könnyűvé vált, megnyugodott, a végén már egyáltalán nem éreztem semmit. Utoljára arra gondoltam, hogy talán meghaltam.

Aztán egyszerűen minden sötétségbe borult.