Gena Showalter- Éjsötét szenvedély 2. fejezet

 Van egy kis időm most új bejegyzést feltenni, úgyhogy tessék itt van Olivia és Aeron történetének 2. fejezete, aztán felteszek egy új fejezetet a saját történetemből is. Sajnos nem nagyon van időm tovább fordítani vagy írni, mert itt a koliban mindig van más dolgom, mikor hazamegyek meg megvagyok halva az alváshiánytól :/ De továbbra is fenntartom, hogy ha lesz időm, akkor mindkettővel foglalkozni fogok :) Jó olvasást!

MÁSODIK FEJEZET

Fordította: Titti

- Aeron! Aeron!

Az erődben, Aeron csizmás lábai az erkélyre érkeztek, a hálószobájából jött ki. Egy ismeretlen női hang rángatta oda, majd megjelent Paris is.

- Aeron!

A fülét női kiáltás ütötte meg, tele pánikkal és kétségbeeséssel, ő is, Paris is megpördült, és letekintettek a hegyről. Vastag fák meredeztek az ég felé, elrejtőzésre alkalmasan, tarka zöldben és barnában pompáztak, csak egy alakot lehetett kivenni fehérben.

Pont az ő otthonuk felé rohant.

- Árnyék Lány? – kérdezte Paris. - Hogy a francba tudta ilyen hamar elérni a kapunkat? Még hozzá gyalog?

Aeron elmagyarázta, mi történt a nővel a sikátorban az út mentén.

- Ez nem ő. - ez a hang magasabb volt, gazdagabb és sokkal kevésbé magabiztos. – A kapu… nem tudom.

Hetekkel ezelőtt, miután ő és Paris kiheverte a vadászok által okozott sebeket, emeltek egy vaskaput az erőd körül. A kapu tizenöt láb magas volt, befűzve szögesdróttal, és elég éles ahhoz, hogy az üveget is elvágja. Továbbá elegendő elektromos energiát tudott küldeni az emberbe, hogy annak megálljon a szíve. Bárki, aki megpróbált felmászni, nem élt elég hosszan ahhoz, hogy átérjen a másik oldalra.

- Gondolod, hogy Csali? - Paris oldalra döntötte a fejét, és erősen tanulmányozta a nőt. – Biztos egy helikopterből dobták le, legalábbis szerintem.

Ismert volt, hogy a vadászok emberi nőstényeket használtak ahhoz, hogy rávegyék az Alvilág Urait, hogy elengedjék magukat, elvonják a figyelmüket, hogy aztán elfoghassák és megkínozhassák őket. Tisztán látszódott, hogy a nő megfelel a kritériumoknak, hosszú hullámos haja volt, mely csokoládébarna színben pompázott, bőre sápadt, mint a felhő és íves, éteri teste van. Aeron nem tudta még kivenni a nő arcvonásait, de máris gyönyörűnek találta.

A szárnyai bontakozni kezdtek a réseken, miközben válaszolt:

- Talán. - Átkozott Vadászok és a tökéletes időzítés. Társainak fele volt csak ott. A többiek elutaztak Rómába ereklyéket keresni a templom romjainál, ami nemrégiben emelkedett ki a tengerből. Azt remélte, hogy találnak valamit, ami hasznukra válna a hiányzó isteni ereklyékhez. Ugyanis, ha a „négy” erejét együtt használják, az elvezeti őket Pandora szelencéjének tartózkodási helyéhez.

A Vadászok azt remélték, hogy arra használhatják ezt a dobozt, hogy bezárják a démonokat az otthonukba, és hogy ez megöli a Lordokat, mivel az ember már nem élhet a démon nélkül. A Lordok pedig azt remélték, hogy elpusztíthatják a szelencét.

- Csapdák vannak odakinn. - Minél többet beszélt Paris, Aeron annál jobban észrevette a remegést a hangjában. Az Árnyék Lány miatt, ahogy Paris hívta, nem volt ideje senkit sem a városból Paris ágyába repíteni, így az ereje csökkenni kezdett. - Ha nem vigyáz ... Még ha Csali is, nem érdemel ilyen halált.

- Aeron!

Paris megragadta az erkély korlátját, lehajolt, hogy jobban lásson.

- Miért téged hív?

És miért használja olyan bizalmasan a nevét? - Ha Csali, akkor a vadászok valószínűleg már lesben várnak rám. Azt hiszik, megpróbálok segíteni neki, és akkor támadásba lendülnek.

Paris kiegyenesedett, arca hirtelen holdfényben úszott.

- Hozom a többieket, majd mi gondoskodunk róla. Róluk. – elment, mielőtt Aeron válaszolni tudott volna, kisietett a hálószobából, csak a csizmák dübörgését hagyva hátra.

Aeron továbbra is a lányon tartotta a szemét. Ahogy amaz versenyt futott felfelé, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzá, rájött, hogy a fehér ruha valójában egy köntös. És a hátulja, amit ezelőtt nem látott világos vörös.

Nem volt rajta cipő, és amikor csupasz lábujjai egy sziklához csapódtak, elesett, a csokoládé hajzuhatag pedig körülölelte arcát. Virágok szőtték át fürtjeit, egy részükről hiányoztak a szirmok. Voltak benne gallyak is, de nem hitte, hogy azokat szándékosan helyezte oda. A kezei remegtek, ahogy megigazította haját.

Végül a vonásai kivehetőbbek lettek, látszott, ahogy minden izom elernyed, majd megfeszül a testén. Tökéletes, mint ahogy azt korábban feltételezték. Nagy égszínkék szeme foltos és duzzadt volt könnyeitől. Tökéletesen lejtős orra, tökéletesen megformált arca, állkapcsa, és kis kerek, tökéletes ajkai egy buja szív alakú arcot formáltak.

Még sosem találkozott vele korábban, biztos emlékezne rá, de hirtelen volt valami, ami majdnem... ismerős volt benne.

A lány nehézkesen felállt, grimaszolt, nyögött, aztán elkezdett előre haladni. Majd ismét elesett. Fájdalmas zokogás tört fel belőle, de kitartott az emelkedőn, az erőd szegélye felé. Csali vagy sem, csodálatra méltónak találta.

Valahogy sikerült az összes csapdát kikerülnie, mintha tudta volna, hogy hol vannak, de mikor megütötte magát egy sziklában és a harmadik alkalommal zuhant a földre, lent maradt, remegett és sírt.

A szeme elkerekedett, mikor újra tanulmányozni kezdte a lányt. A vörös... az... vér? Friss, még nedves? A fémes szag felé sodródott a szélben, elérte Aeron orrát, ami megerősítette gyanúját. Ó, igen, az volt.

Az övé? Vagy valaki másé.

- Aeron. – már nem kiabált, csak szánalmasan jajgatott. – Segíts.

Szárnyait kiterjesztette, miközben végig gondolta a dolgokat. Igen, a Vadászok valószínűleg szándékosan kárt tettek a Csaliban, mielőtt elküldték volna az oroszlánbarlangba, remélve, hogy így megszerzi együttérzésüket. Igen, talán a végén tele lesz a háta nyilakkal és golyókkal - megint -, de akkor sem fogja a lányt kint hagyni, mikor sérült és sérülékeny. Nem fogja hagyni, hogy a barátai kockáztassák az életüket, miközben megmentik - vagy megsemmisítik - a kis látogatót.

Miért én? Csodálkozott, amikor levetette magát az erkélyről. Felemelkedett, majd ereszkedni kezdett hozzá. Cikkcakkban repült, hogy ne legyen követhető, de nem süvített el mellette nyíl és lövések sem hangzottak fel. Mégis, ahelyett, hogy mellé érkezett volna, növelte a sebességet, kinyújtotta karját és fellapátolta a lányt anélkül, hogy lassított volna tempóján.

Talán félt a magasságtól, és ez volt az oka, hogy hirtelen megmerevedett. Talán azt várta, hogy lelövik, mielőtt elérte volna őt, és amikor sikerült elkapnia a lányt, az pánikba esett. Akárhogy is, nem törődött vele. Azt tette, amit eltervezett. Már nála volt a lány.

Erőtlenül csapkodni kezdett a fogás ellen, a sokktól és félelemtől felmordulva.

- Ne érj hozzám! Eressz el! Eressz el, vagy esküszöm --

- Nyughass, vagy az istenekre mondom, hogy ledoblak. – a gyomránál fogta, így az arca a föld felé irányult. Legalább láthatta, milyen magasból esne le.

- Aeron? - Elfordította a fejét, hogy láthassa. Abban a pillanatban, amikor a tekintetük találkozott, a lány megnyugodott és elmosolyodott. – Aeron. – ismételte, miközben egy örömteli sóhaj hagyta el száját. - Féltem, hogy nem jössz.

Ez az öröm, hígítatlan és rosszindulattól mentes, meglepte – és zavarta - Aeront. A nők soha nem nézetek úgy rá, mint ez. – A félelmed rossz helyre hozott. Attól kellett volna félned, hogy jövök.

Mosolya elhalványult.

Helyes. Az egyetlen dolog, ami még zavarta, hogy a démon hallgatott. Most, mióta az Árnyék Lánnyal találkozott, nem rohamozták meg újabb képek. Emiatt majd később aggódik.

Folytatva a cikkcakkot, berepült a szobájába, de nem állt meg az erkélyen, mint általában. Szüksége volt tetőre, a lehető leggyorsabban. Szükség esetére. Kivéve, hogy miközben szárnyait elkezdte visszahúzni, nekicsapódtak az ajtó mindkét oldalának és rögtön égő érzés száguldott át azok tövétől a csúcsaikig.

Aeron figyelmen kívül hagyta a fájdalmat, ahogy megcsúszott a lába. Amikor összeszedte magát, odasétált az ágyhoz, és óvatosan letette a lányt a matracra, háttal felfelé. Aeron végig futatta ujjait a lány gerincén, ezért a lány ajkait fájdalmas nyögés hagyta el. Azt hitte, hogy valaki más vére, de nem. A lány sérülései valóságosak voltak.

A tudat nem lágyította meg. Azt gondolta, talán szándékosan okozott kárt magában - vagy hagyta, hogy a Vadászok csinálják – hogy együttérzést váltsanak ki belőlük. Tőlem nem kap részvétet. Csak irritál. Ahogy elérte a szekrényét, megpróbálta összehúzni szárnyait, de mivel sérültek voltak, nem sikerült. Ez is növelte ellenszenvét a lánnyal szemben.

Nem volt kötele, és nem akarta elhagyni a szobát, hogy keressen, így aztán megragadta a két nyakkendőt, amit még Ashlyn adott neki, úgy sem akart soha „elegáns” lenni. Visszatért az ágyhoz.

Az arca bele préselődött a matracba, de tekintetével követte Aeron minden mozdulatát, mint amikor nem tud segíteni, de figyel rá - és nem ellenérzéssel, mint a legtöbb nő tette. A lány rokonszenvvel tekintett rá.

Biztosan színészkedett.

És mégis a vágy… volt benne valami bizalmas. Nyugtalanító. Ezt korábban is érezte. Amikor szólította, ugyanaz az a vágy volt a hangjában, és valahol mélyen úgy érezte, hogy ismeri a lányt, talán már találkoztak az előtt. De mikor? Hol?

Vele?

Továbbra is figyelte a lányt, a démona még mindig hallgatott, döbbent rá. Ez volt (állítólag) az első alkalom, hogy valaha valaki jelenlétében a démon nem emlékeztette őt az illető bűneire. Furcsa volt. Ez eddig csak egyszer történt meg korábban, akkor, mikor Légió volt vele, hogy miért, erre még soha nem jött rá. Az Istenek tudták, hogy az ő kicsi lánya sok bűnt követett el.

Miért történik ez újra? Nem kevesebb, mint egy lehetséges Csalival?

Ez a nő, még soha nem vétkezett? Vajon a lány soha nem mondott egy barátságtalan szót a másikra? Soha nem akart szándékosan valakit elbuktatni, vagy ellopni valami egyszerűt, mint például egy darab cukorkát? Ezek a tiszta égkék szemek nemet válaszoltak. Vagy, mint Légió, talán ő is követett el bűnt, de mégis, valamilyen okból a Démon radarját nem zavarta?

- Ki vagy te? – ujjait a lány egyik törékeny csuklója köré fonta - mmm, meleg, sima bőr -, és rögzítette a nyakkendővel. Ezt megismételte a másik csuklójával is.

Egyszer sem tiltakozott. Olyan volt, mintha ezt várta volna - és már elfogadta -, hogy ilyen ellátásban részesül.

- A nevem Olivia.

Olivia. Szép név. Friss. Finom. Igazából az egyetlen dolog, ami nem volt finom, az a hangja. Különböző hangszínekből állt... mi volt ez? Egyetlen szó sem jutott róla eszébe, hogy leírja azt az őszinteséget, ami szinte tapinthatóan áradt belőle.

Úgy érezte, ez a hang még soha nem hazudott. Lehetetlen.

- Mit csinálsz itt, Olivia?

- Itt vagyok… itt vagyok neked.

Ismét, ez az igazság... ereje beáramlott a fülébe, a testébe, és ez megdöbbentette. Nem volt helye kétségeknek. Egyetlen egynek sem. Egyszerűen kénytelen volt hinni neki.

Sabin, a Kétség őrzője biztosan imádta volna. A harcos démona semmit sem szeretett jobban, mint lerombolni mások bizalmát.

- Csali vagy?

- Nem.

Ismét hitt neki, nem volt más választása. – Azért jöttél, hogy megölj? – kiegyenesedett, keresztbe rakta karját a mellkasán, kihívóan lenézett rá, majd várt.

Tudta, milyen agresszívan fest, de a lényeg, hogy ez a nő nem úgy reagált rá, mint általában a többi nő: remegtek, meghunyászkodtak, sírtak. A lány felé rebegtette hosszú szempilláit, látszólag sértve érezte magát, hogy így meggyanúsították.

- Nem, természetesen nem. – elhallgatott. – Nos, most már nem.

Többé már nem? – Szóval. Ez azt jelenti, hogy egykor el akartál pusztítani?

- Egyszer azért küldtek, igen.

Milyen őszinte… - Ki küldött?

- Először az Egy Igaz Isten, azért küldött, hogy megfigyeljelek. Nem akartam megijeszteni a kis barátodat. Csak a munkámat végeztem.- szemében friss könnyek jelentek meg, szép kék íriszében bűntudat látszódott.

Ne lágyulj el. – Ki ez az Egy Igaz Isten?

A tiszta szeretetet megvilágította arcát, egy pillanatra eltűnt róla a fájdalom.

- A ti Istenetek, az én Istenem. Sokkal erősebb, mint a többi Isten, bár inkább a háttérben szokott maradni, és így csak ritkán ismerik el. Atya az embereknek. Atya... az angyaloknak. Mint én.

Angyalok. Mint ő. A szó visszhangzott Aeron fejében, szeme elkerekedett. Nem csoda, hogy a démon nem érzett semmi gonoszságot benne. Nem csoda, hogy a tekintetét ismerősnek érezte. Ő egy angyal. Az angyal, tényleg. Azért küldték, hogy megölje, a lány saját bevallása szerint. Bár „többé” nem tervezi, hogy végez vele.

- Miért?

Számít ez? Egy törékeny teremtés, akit kineveztek a hóhérjának. Hirtelen nevethetnékje támadt. Mintha le tudta volna győzni őt.

Eddig nem lehetett látni. Tényleg sikerült volna megállítania, mielőtt a fejét veszi?

A gondolat megütötte és eltűnt a jókedve. Ő volt az, aki heteken keresztül figyelte. Ő volt az, aki láthatatlanul követte, és elűzte mellőle Légiót.

A fő kérdés, hogy Harag miért nem reagál rá, mikor Légió igen. Félelmet, sőt fizikai fájdalmat érzett a közelében. Talán az angyal tudta kezelni a démon érzéseit, gondolta. Ez minden bizonnyal egy praktikus képesség, amitől az áldozatai tudatlanok lettek, nem tudtak a lány jelenlétéről – és szándékairól.

Várt, hogy a brutális düh megtöltse. Megígérte Haragnak, hogy szabadjára engedi újra és újra, ha a lány valaha felfedi magát. Mikor hiába várt, de a düh nem jelent meg, rájött, hogy bármi áron, de a barátait meg kell védenie.

De ez is reménytelenül nehéznek bizonyult. Mit kapott helyette? Összezavarodott.

- Te vagy...

- Az angyal, aki figyelt téged, igen. – mondta, megerősítve gyanúját. – Vagy inkább voltam angyal. – szemét behunyta, könnyek szivárogtak át szempilláin, az álla megremegett. – Most már semmi.

Bár hitt neki – hogy lett volna képes nem hinni? Ez a hang... Komolyan azt kívánta, hogy valami, akármi kétséget ébresszen benne, de egyszerűen nem sikerült - Aeron kinyújtotta remegő kezét. Mi vagy te, gyerek? Nőj fel.

Morogva a gyengeségétől visszahúzta a kezét, és óvatosan odébb igazította a lány haját, úgy hogy ne érintse meg a sérült bőrt. Megcsípte a ruhája nyakát, és finoman megrántotta. A puha anyag könnyen elszakadt, és felfedte az egész hátát.

A szeme ismét elkerekedett. A lapockák között, ahol a szárnyaknak kellene kiállnia, ott két hosszú barázda volt a sérült bőrön. Az inak kiszakadtak a gerincéből, az izmok elszakadtak és még egy csont is kikandikált. A vad, erőszakos és kegyetlen sebekből még mindig szivárgott a vér. Egyszer, Aeron saját szárnyait erőszakkal eltávolították, és ez volt hosszú életének addigi legfájdalmasabb sérülése.

- Mi történt? – kérdezte rekedten.

- Elbuktam. – mondta reszelős hangon, hangjából szégyen csöpögött. Arcát a párnába temette. – Nem vagyok angyal többé.

-Miért? - Soha nem találkozott még ezelőtt angyallal  - nos, Lysanderen kívül, de ő nem számít, mert nem volt hajlandó semmi fontosat elárulni a Lordoknak - Aeron nem sokat tudott róluk. Csak azt tudta, amit Légió mondott neki, és természetesen meg volt az esélye, hogy Légió a gyűlölete miatt elfogult volt velük szemben. Semmi sem passzolt Oliviára.

Az angyalok, Légió úgy mondta, érzéketlen, lelketlen lények, akiknek csak egy célja van: a sötétebb lények, a démonok megsemmisítése. Azt is állította, hogy elég gyakran, egy angyal nem tud ellenállni a csábításnak, hogy ő is élvezhesse a test, a férfi-nő közötti kötödés örömét. Ezután azt az angyalt egyenesen a pokolba dobják, ahol a démonok, akiket egyszer legyőzött, szívesen bosszút állnak rajta.

Vele is ez történt volna? Aeron csodálkozott. Egy kirándulás a pokolba, ahol a démonok gyötörték őt? Lehetséges.

Ő feloldozhatná? A szeme... olyan naiv, olyan ártatlan. Mintha azt mondaná, segíts nekem. És ments meg.

De a legfontosabb, azt mondták, hogy tartsa meg, és soha ne hagyja el.

Rájött, hogy csapták már be tettetett ártatlansággal, és ez megállította, mielőtt még bármit cselekedhetett volna. Badent már becsapták egyszer és ezért halállal fizetett.

Úgy döntött, egy okos embernek először többet kell megtudnia erről a nőről.

- Ki tépte ki a szárnyaid? - Ez a kérdés merült fel elsőnek a mogorva kéreg alól, majd elégedetten bólintott.

A lány nyelt egyet, s megborzongott. – Egyszerűen én dobtam el --

- Aeron, te hülye barom. – szólt egy férfihang, mely rögtön elhallgattatta a lányt. – Mondd, hogy nem… - Paris belépett a szobájába és azonnal földbe gyökerezett a lába, mikor meglátta Oliviát. A szeme összeszűkült, fogain keresztül szűrte a szavakat. – Szóval igaz. Tényleg lerepültél érte, és idehoztad.

Olivia megmerevedett, elrejtette az arcát. Vállai remegni kezdtek, mintha zokogna. Vajon megijedt? Épp most?

Miért? A nők imádták Parist.

Koncentrálj. Aeronnak nem kellett megkérdeznie Parist, hogy honnan tudja, mit tett. Torin, Kórság őrzője ellenőrizi a várat és a hegy környékét napi 28 órán keresztül, egy héten 9 napon át (legalábbis úgy tűnt).

- Azt hittem, összegyűjtöd a többieket.

- Torin sms-t írt, és én értem hozzá elsőnek.

- És mit mondott róla?

- Előszoba. – mondta, s állával az ajtó felé intett.

Aeron megrázta a fejét. – Itt is meg tudjuk beszélni. Nem Csali.

A másik elhúzta a száját. - És én még azt hittem, én vagyok a hülye, mikor hiszek a nőknek. Honnan tudod, hogy hihetsz neki? Azt mondtad, nem segítesz neki, közben mégis ezt teszed. - mondta gúnyosan.

- Ő egy angyal, te kis parancsolgató zsarnok. Az, aki figyelt engem.

Paris arcán megvetés jelent meg. – Egy valódi angyal? A mennyországból?

- Igen.

- Mint Lysander?

- Igen.

Nagyon lassan, Paris ránézett. Méregette a nőt, a mellei méretét, a csípője szélességét, lábainak pontos hosszát. S ez nem zavarta Aeront. Nem jelentett számára semmit. Semmi mást, csak problémát.

- Bármi is legyen. – mondta Paris már kevésbé dühösen. - ez nem jelenti azt, hogy nem az ellenségeinknek dolgozik. Esetleg szükséges figyelmeztetnem téged, hogy Galen, a világ legnagyobb hazugja azt állítja, hogy egy angyal?

- Igen, de hazudik.

- És az nem lehet, hogy ő is?

Aeron a hirtelen rátörő fáradtságtól megdörzsölte az arcát. – Olivia. Együtt működsz Galennel, hogy elpusztíthasson minket?

- Nem. – motyogta, Paris pedig megbotlott, s ahogy előbb Aeron is tette, most a mellét szorongatta.

- Istenek… - lihegte. – Ez a hang…

- Tudom.

- Nem Csali, és nem segít Galennek. – nyilatkozta Paris.

- Tudom. – ismételte Aeron.

Paris megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. – Lucien még mindig át akarja kutatni a dombot, hátha vannak vadászok, csak a biztonság kedvéért.

Ez az egyik ok, amiért Aeron mindig követte Lucient. A harcos okos volt, és óvatos. - Ha befejeztétek az ülést, akkor azoknak, akik most itt vannak, mesélj a sikátorbeli lányról.

Paris bólintott, hirtelen szikra gyúlt szemeiben. – Elég volt egy a mai estére, nem? Kíváncsi lennék, kivel fogsz ma még találkozni.

- Az istenek segítsenek, ha jön egy másik is. – motyogta.

- Nem kellett volna kétségbe vonni Kronoszt, barátom.

Aeron gyomra ökölbe szorult mikor a tekintete visszatért az angyalra. Vajon az istenek királya valóban válaszolt merszségére? Vajon Olivia az, akit azért küldtek utána, hogy aztán részt vegyenek abban a vidám üldözésben? A szíve hevesebben vert, ismerte fel, és a vére is felforrósodott.

A fogát csikorgatta. Nem számít, hogy ő e az, vagy sem. A lány megpróbálhatja elcsábítani, de hiába csokoládé haja, baba kék szemei és szív alakú ajkai, így is el fog bukni.

- Nem sajnálom azokat a szavakat. – hogy ez igazság volt, vagy hazugság, nem tudta. Nem gondolta volna, hogy Kronosznak hatalma lenne az angyalok felett. Szóval akkor, hogy lehet, hogy az istenek királya küldte őt ide? Vagy nem ő a felelős érte? Talán Aeron tévedett, és Kronosznak semmi köze hozzá.

De ez továbbra sem számított. Nem, amíg az angyalnak nem sikerülhet elcsábítania, így aztán könnyen biztosíthatja, hogy távozzon, még mielőtt lenne ideje gondot okozni.

- Csak, hogy tudd. – mondta Paris. - Torin a rejtett kamerákon át látta őt a dombon. Azt mondta, utat ásott ki a földből.

Ki a földből. Vajon ez azt jelenti, hogy tényleg ledobták a pokolba, s arra kényszerült, hogy a körmeivel szabadítsa ki magát? Nem tudta milyen nő csinálna olyan dolgot – és élné túl, mint ez. De aztán eszébe jutott, hogy az erőd felé futott. Talán…

- Igaz ez? - Új szemmel nézett rá. Persze elég sok volt a szennyeződés a körmei alatt, és elmosódottan a karján. A véren kívül azonban tökéletesen tiszta volt a ruhája.

Ahogy nézte, a lány könnyei körbefonták sebeit, és gyógyítani kezdték, és mintha a ruhadarabnak is gyógyító tulajdonságai lettek volna. Vajon vannak még csodák?

- Olivia. Válaszolni fogsz.

A nő bólintott, anélkül, hogy felnézett volna. Szipogást hallott. Igen, zokogott.

Fájdalom terjedt szét a mellkasában, de figyelmen kívül hagyta. Nem számít, micsoda a lány vagy mit kell elviselnie. Nem fog megenyhülni, a fenébe is. Megrémítette és a fájdalommal, amit okozott, elzavarta Légiót.

- Egy igazi, élő angyal. – mondta egyértelműen lenyűgözötten Paris. – Ha szeretnéd, elviszem a szobámba, és --

- Sérült az ágyakrobatikához. – csattant fel Aeron.

Paris egy pillanatig furcsán nézett rá, majd elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Nem mértem fel az adottságait, vagy bármi hasonló, úgyhogy ne féltékenykedj.

Ez nem is érdemel választ. Ő soha nem tapasztalt még féltékenységet, és most sem fog.

- Akkor miért kínáltad, hogy elviszed a szobádba?

- Azért, hogy bekötözzem a sebeit. Na ki is a zsarnok most?

- Majd én gondoskodom róla. – Talán. Vajon az angyalok hogy reagálnak az emberi gyógyszerekre? Talán fájna nekik? Tudta jól, hogy a dolog veszélyes lehet. Ashlyn majdnem meghalt, mikor a halhatatlanok borából ivott.

Talán hívhatná Lysandert, de az elit harcos angyal a mennyekben élt Biankával, és ha volt is mód rá, hogy elérhesse, azt a módot nem közölték Aeronnal. Különben is, Lysander nem kedvelte Aeront, és nem az a típus, aki szívesen nyújt információkat versenyhelyzetben.

- Te akarsz lenni érte a felelős, rendben. Csak nem mered felvállalni. – fűzte hozzá Paris vigyorogva. – Igényt tartasz rá.

- Nem. Én nem. – egy kicsit sem vágyott erre. A lány sérült volt, nem tudott vigyázni magára, így nincs abban a helyzetben, hogy bárkinek az ágyasa legyen. És ez minden, amit Paris akarna tőle. Szex. Nem számít, hogy a harcos mit akar.

Különben is, a nő Aeront kérte. Aeron nevét kiabálta.

Paris rendíthetetlenül folytatta. – Egy angyal technikailag nem ember, ezt te is tudod. Egy angyal valami több annál.

Aeronnak megroppant az állkapcsa. Az egyetlen dolog, amire az a hülye emlékezett a korábbi beszélgetésükből. – Azt mondtam, nem tartok rá igényt.

Paris nevetett. – Mondj, amit akarsz, compadre. Élvezd a nőt.

Aeron kezei ökölbe szorultak, barátja viccelődése most nem tetszett neki.

- Menj, és mondd meg Luciennek, hogy miről tárgyaltunk, de semmilyen körülmények között nem szabad, hogy ő vagy te tájékoztassátok a nőket, hogy van itt egy sebesült angyal. Berohannának a szobámba, hogy megismerjék, és most ennek nincs itt az ideje.

- Miért? Tervezel vele valamit?

Fogait olyan erősen kezdte csikorgatni, hogy attól félt, nemsokára már csak emlékük marad. - Azt tervezem, hogy kérdéseket teszek fel neki.

- Ah. Szóval a gyerekek mostanában már így hívják. Nos, akkor jó szórakozást. – ezzel, a még mindig vigyorgó Paris kisétált a szobából.

Most már egyedül ő felelős érte. ​​Aeron lenézett rá, a lány néma zokogása véget ért, és újra szembefordult Aeronnal.

- Mit csinálsz itt, Olivia? – kiejteni a nevét nem volt hatással rá – legalábbis, ezt mondta volna - de tévedett. A vére még jobban felhevült. Azok a szemek… olyan áthatóan néztek…

Reszketve levegőt vett. - Tudtam, hogy azok lesznek a következmények, hogy fel kell adnom a szárnyam, a képességeim, a halhatatlanságom, de mégis megtettem. Ez csak... a munkám megváltozott. Már nem volt benne semmi öröm. Csak halál. És gyűlöltem, amiről azt akarták, hogy megtegyem. Nem tudtam megtenni, Aeron. Egyszerűen nem tudtam.

A neve azokon az ajkakon, amilyen bensőségesen kiejtették, megérintette őt – ismét -, s a levegőt mélyen magába szívta. Mi a baj vele? Légy kemény. Légy az a hideg, barátságtalan harcos, aki lenni szoktál.

- Figyeltelek, – folytatta – a sok jót körülötted, és ez… fájt. Akartalak, akartam azt, ami a tiéd: szabadság, szeretet, öröm. Szórakozni akartam. Csókolózni akartam és érinteni. Én is boldog akartam lenni. – a lány tekintete megváltozott, sivárrá, megtörtté vált. – A végén választanom kellett. Elbukok… vagy elpusztítalak. A bukást választottam. Szóval itt vagyok. A tiéd vagyok.

Gena Showalter - Éjsötét szenvedély

Bizony, bizony, még valamikor nyáron Titivel nekiálltunk fordítani, csak hát nekem jön az egyetem, meg közben írtam a saját történetem is, úgyhogy nem nagyon volt időm erre (neki némileg több)... Első két fejezet ellenőrizve, javítva készen van, a negyediket még nekem be kell fejeznem, és a 3-5. megint kész, csak azt meg le kell ellenőriznem... 

Szóval, néha napján, amikor lesz időm ezzel foglalkozni, akkor Aeron és Olivia könyvéből is kerül majd fel pár fejezet.

Jó szórakozást hozzá :)

ELSŐ FEJEZET

Fordította: Dotty

- Nem úgy tűnik, mint ha érdekelné őket, hogy meghalnak.

Aeron, egyike a halhatatlan harcosoknak, kit a Harag démona kerített hatalmába, odafenn gubbasztott a Budapest központjában lévő Bűbájos Lakóház tetején, merőn lebámulva az emberekre, kik oly vidáman fogtak neki estéjüknek. Néhányan vásároltak, néhányan beszélgettek és nevettek, és néhányan falatoztak sétálás közben. De egyikük sem esett térdre és könyörgött az istenekhez még több időért azokban a gyenge testekben. És egyikük sem zokogott, amiért ezt nem kaphatja meg.

Figyelmét az emberekről a környezetükre terelte. Néma holdfény ömlött az égből, elkeveredve az utcai lámpák borostyán izzásával és a kikövezett ösvények vetemedő árnyékaival. Épületek feszültek minden oldalt, néhányat a magasabb pontok közül fényzöld ponyvatetőbe csomagoltak, itt volt a tökéletes kontraszt, ahogy a smaragd fák az alapjaik fölé emelkedtek.

Csinos, már amennyire egy koporsó az lehet.

Az emberek tudták, hogy elhalványultak. A pokolba is, úgy nőttek fel, hogy tudták, egyszer el kell hagyniuk mindent és mindenkit, akit szerettek, és mégis, ahogy tovább figyelt, nem kértek, vagy követeltek több időt. És ez… teljesen megigézte. Ha Aeron megtudná, hogy hamarosan elválasztják a barátaitól, a többi démonszállta harcostól, biztos, hogy védekezéssel töltené az utolsó pár ezer évet, megtenne mindent – igen, még könyörögne is – hogy, megváltoztassa a sorsát.

Szóval a halandók miért nem? Mit tudtak, amit ő nem?

- Nem halnak meg – a barátja, Paris szólt mögüle – Élnek, amíg esélyük van rá.

Aeron felhorkant. Nem ez az a válasz, amit keresett. Mégis hogyan tudnának élni, míg esélyük van rá, ha az az „esély” nem több egy egyszerű pislogásnál az idő örök folyamában?

- Olyan esendők. Könnyen megsemmisülnek. És ezt mind jól tudják.

 Kegyetlenség volt tőle ezt mondani, hisz ott volt Paris… barátnője? Szeretője? Kiválasztott nője? Akármi is volt, nemrég halálos lőtt sebet kapott Paris orra előtt. Mégis, Aeron képtelen volt megbánni a szavait.

Paris volt Paráznaság őrzője, akit arra kényszerítettek, hogy minden nap más nőt fektessen meg, különben addig gyengült volna, amíg meg nem hal. Nem engedhette meg magának, hogy egyetlen különleges szerető elvesztését gyászolja. Különösen nem egy olyan szeretőét, aki az ellenségük, s hát a kicsi Sienna az volt.

Aeron utálta beismerni, de valamilyen szinten boldog volt, hogy a nő halott. Kihasználta volna Paris szükségleteit, és végül tönkretette volna.

Én, mindazonáltal, örökké garantálni fogom a biztonságát. Megesküdött. Az istenek királya választás elé állította Parist: a nője lelkének visszatérése vagy Aeron megszabadítása egy ijesztő vérszomjtól, amiben állandóan csonkításról és ölésről szóló gondolatok táncoltak előtte. Gondolatok, melyekről szégyellte bevallani, hogy lejátszotta őket maga előtt.

Újra és újra.

Ugyan emiatt az átok miatt, Reyes, Fájdalom démonának hordozója, majdnem elvesztette szeretett Danikáját. Valójában, Aeron nagyon is közel volt a végső csapás beviteléhez, a kiélesített penge ott lebegett a lány csinos kis nyaka felett. De még mielőtt lecsaphatott volna, Paris Aeront választotta, és az őrület azonnal elhagyta őt, ezzel megkímélve Danika életét.

Aeron egyik része továbbra is bűnösnek érezte magát amiatt, ami majdnem megtörtént – és Paris döntésének következményei miatt. A bűnössége, mint sav marta a csontjait, elevenen felfalva őt. Paris most szenvedett miközben ő dőzsölt a szabadságban. Mindazonáltal, ez nem azt jelentette, hogy mostantól könyörületet fog mutatni Paris irányába. Ennél sokkal jobban szerette a barátját. Mi több, Aeron tartozott neki. És Aeron mindig visszafizette az adósságát.

Ezért volt azon a tetőt.

Biztonságban tartani Parist, nos, nem volt egyszerű feladat. Az utóbbi hat éjszakán Aeron szüntelen tiltakozások közepette fuvarozta ide barátját. Parisnak csak ki kellett szemelnie egy nőt, akit aztán Aeron megszerzett és biztosította, hogy azok ketten biztonságban legyenek, amíg szexeltek. De minden este tovább tartott meghozni a döntést. És még tovább.

Aeronnak volt egy sejtése, hogy ő és Paris napkeltéig itt fog ülni és beszélni.

Vajon a most levert harcos ugyanúgy tartózkodna ezektől a gyenge halandóktól, mint Aeron, ha jelenleg nem sóvárogna valami olyan után, ami nem lehet az övé? Nem lenne kétségbeesett – és tagadna az örökkévalóságig.

Aeron felsóhajtott:

- Paris – kezdte. Aztán megállt. Hogy kéne folytatnia? – Véget kell vetned a gyászolásnak - Oké. Lényegre törően, ahogy ő preferálta. – Legyengít téged.

Paris átfutatta nyelvét a fogain.

- Mintha te beszélhetnél gyengeségről. Hányszor voltál Harag kurvája? Számtalanszor. És azon számtalan eset közül hányért tudod az isteneket okolni? Csak egyért. Amikor az a démon legyőz téged, elveszted az irányítást a tetteid felett. Szóval ne add hozzá a képmutatást is bűneid listájához, oké?

Nem vette sértésnek. Sajnos, Paris állítása megdönthetetlen volt. Néha Harag magához ragadta Aeron testének irányítását és keresztül repítette őt a városon, hatókörzeten belül mindenkire lecsapva, bántva őket, és felzabálva rémületük. Azon esetek alkalmával, Aeron tudatában volt a történteknek, de képtelen volt rá, hogy megállítsa a mészárlást.

Nem mindig akarta megállítani a mészárlást. Egyes emberek megérdemelték, amit kaptak.

De utálta elveszteni a teste irányítását, mintha nem lenne más csak egy bábú drótokkal. Vagy egy majom, aki füttyszóra táncol. Amikor ebbe az állapotba süllyedt, megvetette a démont – de nem annyira, mint amennyire magát vetette meg. Mert a gyűlölettel, büszkeséget is tapasztalt. Haragban. Megszerezni tőle a gyeplő irányítását, hatalmat igényelt, és mindenféle erőt meg kellett becsülni.

Nyugalom. Ez a szeretet-utálat kötélhúzás eléggé zavarta.

- Nem kell egyetértened, de csak igazoltad az álláspontom – mondta, visszaugorva a beszélgetésbe – A gyengeség romlást szül. Nincs kivétel. – Paris esetében, a gyász csak egy másik szó volt a zavarodottságra. És ez a zavarodottság végzetesnek bizonyulhatott.

- Mit kéne tennem? Mit tennének ilyenkor az embereknek ott lenn? – mutatott Paris.

Életkép-idő.

- Azok az emberek. Megöregednek és elhamvadnak egy szívdobbanásnyi idő alatt.

- És?

- És hagyd, hogy befejezzem. Ha beleszeretsz egyikükbe, talán a tiéd lehet a század jobbik részében. Talán, ha nem történik vele valamilyen betegség vagy baleset. De ez a század azzal fog telni, hogy nézed őt elhervadni és meghalni. És mindezek alatt, tudni fogod, hogy egy egész örökkévalóság fog rád várni nélküle.

- Micsoda pesszimizmus – ciccegett Paris. Aligha az a reakció, amire Aeron számított.

- Te olyan századként látod, ami olyan veszteségekkel telik, melyeket képtelen vagy megállítani. Én olyan századként látom, ami egy különleges áldás élvezetével telik. Egy olyan áldáséval, ami segíteni fog az örökkévalóság nyugalmában.

Segíteni? Abszurd. Mikor elvesztesz valami értékeset, annak az emléke gyötrő emlékeztetőjévé válik annak, ami már soha többet nem lehet a tiéd. Azok az emlékek hozzáadódnak az addigi fájdalmaidhoz, megőrjítve téged, – Paristól eltérően, nem burkolná a szót egy csinos bókba – nem pedig megerősítenek.

Bizonyíték: így érzett ő is Bizalmatlanság őrzője és egykori legjobb barátja, Baden iránt. Réges rég elvesztette a férfit, akit jobban szeretett, mint egy vérszerinti testvért, és most, mindig, ha egyedül volt, maga elé képzelte Badent és azon töprengett, mi lehetett volna.

Ezt nem akarta Parisnak.

Felejtsük el az életképet. Itt az idő egy kicsivel több kíméletlenségre:

- Ha ennyire tehetséges vagy a veszteségek elfogadásában, akkor miért gyászolod még mindig Siennát?

A holdfény egy sugara rávetült Paris arcára, és Aeron látta, hogy a szemei kissé csillognak. Nyilvánvalóan, hiszen ivott. Megint.

- Nem volt meg a századom vele. Lehetett volna, de csak egy pár napot kaptam. – határozott hangszín.

Nehogy most abbahagyd. – És ha megadatott volna neked száz év vele, mielőtt meghal, most ki lennél békülve a halálával?

Szünet.

Nem gondolkodott túl sokat.

- Elég! – Paris beleöklözött a tetőbe, melybe az egész épület beleremegett. – Nem akarok többet erről beszélni.

Ez rossz. – A veszteség, az veszteség. A gyengeség, az gyengeség. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy tovább nőjön a ragaszkodásunk az emberek iránt, akkor nem fog érdekelni az, ha elhagynak. Ha megkeményítjük a szívünk, nem fogunk olyasmi után vágyakozni, ami nem lehet a miénk. A démonaink nagyon is jól megtanítottak erre.

Minden démonuk egyszer a pokolban élt és a szabadság után vágyakozott, s azért küzdöttek, hogy kijussanak onnan. Csakhogy végül átváltottak egyik börtönről a másikra, és a második rosszabb volt, mint az első.

Inkább kibírták volna a kénes, lángokkal teli poklot, ahol azelőtt voltak, mint hogy újabb ezer évet töltsenek Pandora szelencéjében csapdába esve. Ezer év sötétségben, elhagyatva, fájdalommal telve. Nem lehetnek szabadok, és nincs remény valami jobb iránt.

Ha azok a démonok erősebbek lettek volna, nem vágyakoztak volna olyasmi iránt, ami tiltva volt nekik, akkor nem lehetett volna őket elfogni.

Ha Aeron akarata erősebb lett volna, talán később nem segített volna kinyitni a dobozt. Nem lett volna megátkozva, hogy otthonul szolgáljon annak a gonoszságnak, amit most a saját testéből bocsátott ki. Nem rúgták volna ki a mennyekből, az egyetlen otthonból, amit ismert, hogy az örökkévalóságot ebben a kaotikus világban töltse, ahol soha semmi sem maradt ugyanolyan.

Nem vesztette volna el Badent, amíg a Vadászokkal háborúztak – alávaló halandók, akik gyűlölték az Alvilág Urait, őket hibáztatták a világ összes gonoszságáért. Egy barát meghalt rákban? Természetesen az Alvilág Urai a felelősek. Egy tinédzser lány felfedezte, hogy terhes? Az Alvilág Urai biztos újra lecsaptak.

Ha erősebb volna, még egyszer nem kapnák el ebben a háborúban, harcolás, öldöklés közben. Örökös öldöklés…

- Sóvárogtál valaha halandó iránt? – kérdezte Paris, visszarántva sötét gondolataiból. – Szexuálisan?

Halk nevetés tört fel belőle. – Fogadjak be egy nőt az életembe egyik nap, csak azért, hogy legközelebb elveszítsem? Nem. – Ennél okosabb volt.

- Ki mondta, hogy el kell veszítened? – Paris elővett egy flaskát a bőrdzsekijéből és jól meghúzta.

Még több alkohol? Úgy tűnik, az ő kis buzdító beszéde nem derítette jobb kedvre barátját.

Miután nyelt egyet, Paris folytatta. – Maddoxnak ott van Ashlyn, Luciennek ott van Anja, Reyesnek ott van Danika, és most már Sabinnak is ott van Gwen. Továbbá Gwen nővérének, Félelmetes Biankának is van szeretője. Egy angyal, akivel iszapbirkóznom kell, vagy micsoda. Még nem beszéltük meg ezt a részt.

Iszapbirkózni? Igen. Legjobb lesz elkerülni. – Igen, ők ott vannak egymásnak, de minden nőnek közülük van egy különleges képessége, ami magasabb szintre emeli őket. Többek egy egyszerű embernél. – De ez nem jelenti azt, hogy örökké fognak élni. Még a halhatatlanokat is el lehet pusztítani. Ő volt az, aki felvette Baden fejét – a harcos teste nélkül. Ő volt az, aki először megpillantotta a sokktól örökre ráfagyott arckifejezést.

- Nos, hello, itt a megoldás. Találj egy nőt különleges képességgel, ami többé teszi őt. – mondta Paris szárazon.

Mintha ez olyan egyszerű lenne. Habár…

- Nekem ott van Légió és ő az egyetlen, akivel jelenleg foglalkozni tudok. – Maga elé képzelte a kis démont, aki mintha a lánya lenne, és elvigyorodott. Miközben állt, alig érte el a derekát. Zöld pikkelyei voltak, két apró szarva, amik épphogy kinőttek a feje tetején és éles fogai, amik mérgező nyálat termeltek. A tiarák voltak a kedvenc tartozékai, és az eleven hús a kedvenc tápláléka.

Az elsőt szerette elnézni, a másodikon még dolgoztak.

Aeron a pokolban találkozott vele. Nos, már amennyire egy férfi közel lehet ahhoz a tikkasztó gödörhöz, anélkül, hogy elolvadna a lángjai közt. Oda volt láncolva a közvetlenül mellette lévő kapuhoz, úgymond, megrészegülve az átkozott vérszomjtól, elhatározta, hogy még a barátait is elpusztítja, mikor Légió kiásta a hozzá vezető utat, s a jelenléte valahogy kitisztította az elméjét, megadva neki azt az erőt, amit annyira megbecsült. Segített neki megszökni, és azóta folyton együtt voltak.

Kivétel most. Az ő drága bébilánya visszatért a pokolba, a helyre, amit megvetett, mindezt azért, mert egy istenekhez-hűséges angyal figyelte Aeront, meglapulva az árnyak közt, láthatatlanul, várva… valamire. Hogy mire, azt nem tudta. Csak azt tudta, hogy az az intenzív tekintet most nincs rajta, de vissza fog térni. Mindig visszatér. És Légió ki nem állhatta.

Hátradőlt és felbámult az éjszakai égboltra. A csillagok élénkek voltak ma este, mint gyémántok szétszórva fekete szaténon. Néha, mikor elvágyódott a magány illúziója felé, felrepült olyan magasra, ameddig a szárnyai bírták, aztán zuhant, gyorsan és biztosan, csak pár másodperccel a becsapódás előtt lelassítva.

Ahogy Paris bedobott még egy kortyot az italából, ambrózia illat szállt a levegőbe, gyengéd és édes, mint a babalehellet. Aeron megrázta a fejét. Az ambrózia volt barátja választott drogja, az egyetlen olyan dolog, ami az olyan férfiak testét és lelkét is képes volt elzsibbasztani, mint amilyenek ők voltak, de a használata kicsúszott a kezei közül, hanyaggá téve az egykor tüzes katonát.

Galennel, aki a Vadászok vezetője, és ugyanúgy démonszállta, mint ők, szüksége volt rá, hogy barátja józan legyen, legalább addig, míg az utcán járőröznek. Itt volt az angyal tény is, és nos, jól jött volna, ha társa top küzdő formában van. Az angyalok, ahogy azt nemrégiben tanulta, voltak a démonok kivégzői.

Vajon az angyal meg akarta ölni? Nem volt benne biztos, és Bianka hitvese, Lysander nem mondaná el neki. De végül is, a válasz nem is számított igazán. Azt tervezte, hogy kibelezi a gyávát, legyen az nő vagy férfi, abban a pillanatban, hogy elég nagyra nőve megjelenik előtte.

Senki sem választhatja el Légiótól. Nem, anélkül, hogy megbűnhődne érte. Tudta, hogy Légió most szenved, testileg és lelkileg is. A gondolattól Aeron kezei olyan erősen ökölbe szorultak, hogy csontjai majdnem összetörtek. A drágalátos „fivérei” szerették kigúnyolni jóságáért és együttérzéséért. Ugyanígy élvezték üldözni, és csak az istenek tudják, mit tennének vele, ha egyszer sikerülne elkapniuk.

- Túlságosan is szereted Légiót. – kezdte Paris, ismét kiszakítva Aeront gondolatai erősen összegubancolódott mocsarából. Keresztül dobott egy követ az alattuk lévő épületen, még mielőtt kiitta a flaska maradékát. – Ő nem képes mindazt megadni, amire szükséged lenne.

Például szexet. Nem tudnák elhagyni ezt a témát, egyszer s mindenkorra? Aeron felsóhajtott. Évek, talán évszázadok óta nem vitt nőt az ágyába. Egyszerűen nem érték meg az erőfeszítést. Harag miatt, a vágy, hogy bántsa őket felülmúlta azt a vágyat, hogy örömet szerezzen nekik. Mi több, amilyen agyontetovált és harc által megkeményedett volt Aeron, minden darabka szeretetért meg kellett dolgoznia. A nők féltek tőle – és jól tették. Meglágyítani őket, olyan időt és türelmet igényelt, amivel nem rendelkezett. Végül is, volt ezer más fontosabb dolga, amit meg kellett csinálnia. Dolgok, mint például edzeni, megvédeni az otthonát, megvédeni a barátait. Kielégíteni Légió minden szeszélyét.

- Nekem nincsenek efféle szükségleteim. – És a legnagyobb részt ez igaz is volt. Amilyen fegyelmezett is ő, ritkán engedte meg magának a hús örömeit. És, csak akkor, ha egyedül volt. – Megvan mindenem, amire vágyom. Na, azért jöttünk ide, hogy lelkizzünk vagy, hogy találjunk neked egy szeretőt?

Egy morgással Paris eldobta a flaskát, ugyanúgy, ahogy előtte a követ. Amaz belevágódott az épület falába, porral és tollakkal töltve meg a levegőt.

- Egy nap jön valaki, aki elragad, megnyer és elcsábít magának, és te sóvárogni fogsz utána tested minden egyes sejtjével. Remélem, hogy az őrületbe fog kergetni. Remélem, legalább egy kis ideig megtagad magától, és az orrodnál fogva vezet egy kis vidám üldözés keretében. Talán akkor megérted az én fel-felvillanó fájdalmam.

- Ha ez szükséges ahhoz, hogy visszafizessem a szívességet, amit nekem tettél, akkor boldogan vállalom ezt a sorsot. Még az istenekhez is könyörgök érte. – Aeron nem tudta elképzelni, hogy valaha annyira akarna egy nőt, legyen az halhatatlan vagy ember, hogy az megszakítsa addigi életét. Nem olyan volt, mint a többi harcos, akik állandóan más társaságát keresték. Igazán akkor volt a legboldogabb, ha egyedül lehetett. Vagy inkább, egyedül Légióval. Azon kívül, túl büszke volt olyasvalakit üldözni, aki nem viszonozza tüzes érzéseit.

De komolyan gondolta, amit mondott. Parisért elviselne bármit. – Hallottad Kronosz? – kiáltott a mennyekbe. – Küldj nekem egy nőt. Egy nőt, aki megkínoz. Aki visszautasít.

- Beképzelt fattyú. – kuncogott Paris. – Mi lesz, ha tényleg küldd egy elérhetetlen nőt?

Istenek, az a szórakozás tetszene neki. Ez most tényleg a régi Paris.

- Eléggé kétséges. – Kronosz azt akarta, hogy a harcosok Galen legyőzésére koncentráljanak. Ez volt a megszállottsága, mióta Danika azt jósolta, hogy az istenek királya Galen keze által fog meghalni.

Mint a Mindentlátó Szemnek, Danika jóslatai mindig helyesnek bizonyultak. Még a rosszak is. De volt egy arany középút: azokat a víziókat arra használhatták, hogy változást csikarjanak ki. Legalábbis elméletben.

- De mi van, ha mégis? – sürgette Paris, mikor a hallgatása túl hosszúra nyúlt.

- Ha Kronosz válaszol a kérelmemre, akkor élvezni fogom az utazást. – heveredett le Aeron vigyorogva. – Nos, elég belőlem. Gyerünk, csináljuk amiért ide jöttünk. – ült fel, és lebámult az utcákra, átvizsgálva a ritkuló tömeget.

Hogy megőrizzék az utakat, autókat nem engedtek meg a városnak ebben a részében, úgyhogy mindenkinek kutyagolnia kellett. Ezért választotta ezt a helyet. Nőket kirángatni mozgó járműből, ezt nem igazán élvezte. Ily módon, Parisnak csak meg kellett hoznia a döntését, aztán Aeron kitárta a szárnyait és lerepítette a harcost. Egy pillantás a ragyogó kék szemű ördögre, és a kiválasztott nő levegőért kapkodva megállt. Néha egy mosoly is elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a nőt, kezdjen el ott, nyilvánosan vetkőzni, miközben bárki, aki lesben állt az átjárókban, láthatta.

- Nem fogsz találni senkit. – mondta Paris. – Már megnéztem.

- Mi van… vele? – mutatott egy dundi, hiányosan öltözött szőkére.

- Nem. – semmi hezitálás. – Túl… kézenfekvő.

Már megint itt tartunk, gondolta félve, de intett egy másik nő felé. – És ő? – Ez magas volt és tökéletesen mutatott rövid sapkájával vörös haján. És konzervatívan volt felöltözve.

- Nem. Túl férfias.

- Ez meg mi a poklot jelent?

- Azt, hogy nem akarom. Következő.

A következő órában, Aeron potenciális ágyasokat mutatott, és Paris különböző – nevetséges- okokkal elvetette őket. Túl régimódi, túl gyűrött, túl barna, túl sápadt. A „már megvolt” számított egyedül értelmes elutasításnak, és ahánnyal eddig együtt volt Paris, Aeron ezt elég sokat hallotta.

- Végül meg kell állapodnod egyben. Miért nem mentesz meg mindkettőnket a további macerától, csukod be a szemed és böksz rá valakire? Bárkire mutatsz, az lesz a nyertesünk.

- Egyszer már játszottam ezt a játékot. Befejeztem… – Paris megborzongott. – Mindegy. Nem jó levándorolni azon a bizonyos memóriaösvényen. Szóval nem. Egyszerűen nem.

- Mi van--

A szavai hirtelen elakadtak, ahogy a nő, akit figyelt, eltűnt az árnyékok közt. Nem elhalványult a látómezejéből, ahogy az természetes lenne. Vagy normális. Egyszerűen megszűnt létezni, egyik pillanatról a másikra az árnyékok köré húzódtak, mintha pórázra lennének kötve.

Aeron talpra ugrott, szárnyai automatikusan előtörtek csupasz hátán lévő réseikből és kiterjeszkedtek. – Van egy kis problémánk.

- Mi történt? – Paris szintén talpra ugrott. Bár kissé ingadozott az ambróziától, még mindig katona volt, s rögtön tenyerébe csúsztatott egy tőrt.

- A sötéthajú nő. Láttad őt?

- Melyiket?

Ez megválaszolta Aeron kérdését. Nem, Paris nem látta őt. Ha látta volna, nem lett volna szükséges megkérdeznie, kiről beszél Aeron.

- Gyerünk. – Aeron barátja dereka köré fonta karjait és leugrott az épületről. Szél süvített át Paris tarka fürtjein, összekuszálva több szálat is az arca körül, ahogy a föld egyre közelebb… és még közelebb került… - Tartsd a szemed a nőn vállig érő fekete hajjal, egyenes tartás, durván öt-tíz méterre innen, húszas évei elején, fekete ruhában. Több mint valószínű, hogy nem ember.

- Megöljük?

- Elfogjuk. Lenne pár kérdésem hozzá.- Például, hogy tudott így eltűnni. Miért van itt. Kinek dolgozik.

Nekik, halhatatlanoknak mindig is volt egyfajta napirendjük.

Még mielőtt a betonnak és követnek ütköztek volna, Aeron csapott egyet a szárnyával. Eléggé lelassult, hogy függőlegesen landoljanak, mindössze enyhe rázkódással. Elbocsátotta terhét, és azonnal különböző irányokban váltak ketté. Ezer év egymás mellett való harcolás után tudták, hogyan cselekedjenek anélkül, hogy előre megterveznének minden lépést.

Ahogy Aeron levágtatott az átjáró bal oldalán a nő irányába, visszahajtotta szárnyait azok réseibe. Észrevett mindenféle embert – egy pár kézen fogva, egy hajléktalan férfi kortyolt egy üveg whiskyt, egy férfi sétáltatta a kutyáját – de egyetlen sötéthajú nőt sem. Elért egy téglafalat, majd megfordult. Fenébe. Olyan, mint Lucien? Képes átvillantani magát bárhova egyetlen gondolattal?

Mogorván maga elé nézett, majd visszatért a helyváltoztatás problémájához. Átkutat minden sikátort a környéken, ha kell. Ekkor azonban, félúton lefelé menet, az árnyak elkezdtek megvastagodni körülötte, felemésztve őt, eltömítve az utcai lámpák aranyizzását. Gyötrő sikolyok. Kétségbeesett sikolyok.

Megállt, s attól tartva, hogy belevágódik valamibe – vagy valakibe – két tőrt vett magához. Mi a fene ―

Egy nő – a nő – kilépett az árnyak közül, csupán pár lépésnyire tőle. Ő volt az egyetlen világos folt abban a váratlan, hatalmas kiterjedésű komorságban. A szemei olyan feketék voltak, mint a sötétség körülötte, ajka vörös és nedves, mint a vér. Csinos volt, a maga vad módján.

Harag sziszegett az elméjében.

Egy pillanatra Aeron megijedt, hogy Kronosz tényleg meghallgatta őt, és küldött egy nőt, aki jól megkínozza. De ahogy tovább bámulta, nem érzett forróságot az ereiben, nem vert gyorsabban a szíve, ahogy azt a többi Lordtól hallotta, mikor azok kifejtették, hogy találtak egy nőt, akit „meg kellett szerezniük”. Olyan volt számára, mint mindenki más: könnyen felejthető.

- Nos, nos, nos. Hát ki itt a szerencsés lány. Te egy vagy közülük, az Alvilág Urai közül, és most idejöttél hozzám. – mondta, a hangja füstös volt, mint a cigaretta. – Még csak kérnem sem kellett.

- Egy Lord vagyok, igen. – Nem volt oka tagadni. A városlakók ismerték, és mások is felfigyeltek rá. Néhányan azt gondolták, hogy angyalok. A Vadászok is látványosan felfigyeltek rá, de ők, nos rögtön démonoknak kiáltották ki őket. Akárhogy is, ezt az információt nem tudták felhasználni ellene. – És azért jöttem, hogy megkeresselek.

Egy apró megerősítés, s a nő vonásai elárulták csipetnyi meglepettségét.

- Micsoda őszinteség. Miért kerestél?

- Tudni akarom ki vagy. – Vagy egy jobb kérdés, mi ő?

- Talán mégsem vagyok olyan szerencsés, mint gondoltam. – Azok a buja vörös ajkak duzzogva lebiggyedtek, majd a nő színészkedve letörölt egy könnycseppet. – A saját bátyáim nem ismernek meg.

Nos, most már a kérdése egyik felére tudta a választ: ez a nő egy hazudozó.

- Nekem nincs nővérem.

Felemelte egyik fekete szemöldökét. – Biztos vagy benne?

- Igen. – ő nem egy anyától és apától született; Zeusz, a Görög istenek Királya, egyszerűen életre szólította. Ahogy a többi Lordot is.

- Makacs. – ciccegett, Parisra emlékeztetve őt. – Tudnom kellett volna, hogy eléggé hasonlítunk. Egyébként, annyira jó végre elkapni egyikőtöket egyedül. Kit kaptam? Dühöt? Nárcizmust? Igazam van, ugye? Valld be, te vagy Nárcizmus. Ezért borítottad be teljesen a tested és még a saját arcod is tetoválásokkal. Szép. Hívhatlak Nárcinak?

Düh? Nárcizmus? Egyik bátyja sem hordozta ezeket a démonokat. Kétséget, Betegséget, Nyomorúságot, és sok mást igen, de nem ezeket. Megrázta a fejét. Eszébe jutott, hogy vannak más démonszállta halhatatlanok odakinn. Halhatatlanok, akikkel soha sem találkozott. Halhatatlanok, akikről feltételezte, hogy meg fogják őket találni.

Mivel ő és a barátai voltak az egyetlenek, akik kinyitották Pandora szelencéjét, mindig is azt hitték, hogy csak ők vannak arra kárhoztatva, hogy otthont adjanak az abban rejlő gonoszságnak. De Kronosz nemrégiben kijavította téves feltevésüket, megajándékozva a Lordokat azokkal a tekercsekkel, melyek a többiek nevét hordozták. Láthatólag, több démon volt, mint harcos, és mivel a dobozt sehol se találták, a Görögök – akik ezelőtt hatalmon voltak – belehelyezték a maradék démont a Tartarosz halhatatlan rabjaiba.

Ez egy olyan felfedezés, ami nem jósolt semmi jót a Lordoknak. Mint Zeusz korábbi elit őrei, a rabok közül sokat ők zártak be, olyan bűnözőket, akik kiszabadulva gyakran csak a bosszúért élnek. Ez is olyan dolog, amire Harag nagyon jól megtanította.

- Hello. – dobbantott a nő. – Van itthon valaki?

Rápislogott, s közben átkozta magát. Megengedte magának, hogy egy lehetséges ellenség jelenlétében szórakozottá váljon. Idióta. – Az, hogy ki vagyok, nem tartozik rád. – Ez már olyan információ, amit felhasználhatnak ellene. Különösen azóta, hogy Haragot könnyen feldühítette a legártatlanabb kijelentés, és elküldhette – vele együtt Aeront is – abba a gyilkos őrületbe, ahol az egész várost és állampolgárait veszélybe sodorta.

Ezért azt az angyalt hibáztatta, aki követte őt.

De most nem hibáztathatta az angyalt, mikor Harag elkezdett vicsorogni az elméjében, és a koponyáját karmolászta, kétségbeesetten cselekedni vágyva. Fájdalmat okozni. A démon legintenzívebb képessége, hogy mindig érzékelte a közelében lévők bűneit. És erről a nőről, rögtön felismerte, hogy vétkeinek listája hatalmas.

- A hirtelen elkomorult ábrázatod nemnek veszem. Nem vagy Nárci, és nincs otthon senki.

- Csak… fogd be… - úgy fogta a halántékát, mintha hideg pengék nyomódnának a bőrének, próbálta megállítani a szellemi bombázást, amiről tudta, hogy közeleg, és ez egy másik olyan zavaró dolog, amit most nem engedhetett meg. Hasztalan. Minden bűne lejátszódott a fejében, mint egy hasított képernyőn játszódó film. Nemrég megkínzott egy férfit, hozzáláncolta egy székhez, és felgyújtotta. Azelőtt, kibelezett egy nőt. Becsapott másokat, és lopott. Elrabolt egy gyereket az otthonából. Az ágyába csábított egy férfit, majd elvágta a torkát. Erőszak… Rengeteg erőszak… rengeteg terror, fájdalom és sötétség. Hallotta az áldozatok sikolyait, érezte az égett hús szagát, és a vér ízét.

Talán jó oka volt arra, hogy megtegye ezeket a dolgokat. Talán nem. Akárhogy is, Harag meg akarta büntetni, minden bűntettét ellene használni. Először lekötözni egy székbe, aztán kibelezni, elvágni a torkát majd felgyújtani.

Ez volt Aeron démonjának a sajátja. Megverni azt, aki megvert valakit, gyilkosokat gyilkolni, és hasonlók. Szóval igen, ha Harag ösztönözte, akkor Aeron megtette ezeket a dolgokat. Sokszor. Most, megfeszítette minden izmát, csontjait próbálta egy helyben tartani. Nyugi. Ne veszítsd el az irányítást. Maradj józan. De istenek, a szükség, hogy megbüntesse… nagyon erős… erősebb, mint lennie kellene. Szokásosan.

- Miért vagy itt Budapesten, asszony? – Jó. Ez jó. Lassan leeresztette karjait.

- Váó. – mondta, figyelmen kívül hagyva kérdését. – Nagy önuralomról tettél tanúbizonyságot.

Tudja, hogy a démonja bántani akarja?

- Szóval, hadd találgassak. – egyik körmével az állát kopogtatta. – Nem vagy Nárci, akkor te lehetsz… Sovinizmus. Igazam van, ugye? Azt gondoltad egy ilyen bájos kicsi teremtmény, mint én, nem fog rájönni az igazságra. Téves. De semmi baj. Tartsd meg a titkaid. Hamarosan úgyis meg fogod tanulni ezt. Óh, igen, meg fogod tanulni.

- Fenyegetsz, asszony?

Megint figyelmen kívül hagyta. – Azt csiripelték a madarak, hogy Kronosz nektek adta a tekercseket és azt tervezitek velük, hogy levadásztok minket. Hogy használjatok. Talán, hogy elpusztítsatok.

Aeron gyomra lesüllyedt. Egy, tud a tekercsekről, mikor ő és a barátai még csak tanulmányozzák őket. Kettő, tudja, hogy rajta van a listán. Ami azt jelenti, hogy ez a nő csakugyan halhatatlan – és bűnöző – és ha hinni lehet neki, ő is démonszállta.

Aeron nem ismerte fel őt, ami azt jelentette, ő és a barátai nem lehettek azok, akik bebörtönözték. Ez azt jelentette, hogy még az ő mennyben töltött idejük előttről származott. És ez azt jelentette, hogy ő egy Titán és nagyobb veszélyt jelent, mivel a Titánok sokkal vadabbak voltak, mint Görög társaik.

Rosszabb, a most-kiszabadított Titánok voltak a jelenlegi vezetők. Lehet, hogy neki is isteni segítsége van.

- Melyik démont hordozod? – követelte, korábbi gyengeségét ellene használva.

Megajándékozta egy gonosz vigyorral, kemény hangja világosan szórakoztatta őt:

- Te nem osztottad meg velem ezt az információt. Én miért osztanék meg veled bármit is?

Dühítő nőszemély. – Azt mondtad minket. – Lenézett a vállára, félig arra számítva, hogy valaki előugrik és megtámadja. Minden, amit látott, sötétség… és minden, amit hallott, még több azokból a néma sikolyokból. – Hol vannak ezek a többiek?

- Honnan a pokolból tudjam? – kiékelte a karjait, a kezeit üresen kívül hagyta, mintha nem gondolta volna, hogy joga van fegyvert használni. – Magam vagyok, ahogy mindig is, és én ezt így szeretem.

Valószínűleg egy másik hazugság. Miféle nő közeledne a félelmetes Alvilág Urai felé támogatás nélkül? Továbbra is elővigyázatos volt, ahogy találkozott a tekintetével.

- Ha azért vagy itt, hogy háborúzz velünk, tudd, hogy ―

- Háborúzni? – nevetett. – Mikor mindnyájatokat megölhetnélek álmotokban? Nem, csak azért vagyok itt, hogy átadjak egy figyelmeztetést. Hívd vissza a vérebeket, vagy nyom nélkül eltöröllek titeket a föld színéről. És ha valaki ezt megteheti, hát az én vagyok.

Azok után, amiket az elméjében látott, hitt neki. A sötétségből támad, egy olyan fantom, aki nem figyelmeztet előre. Kétségkívül nem volt olyan bűncselekmény, amit túl undorítónak talált volna. De ez nem jelentette azt, hogy törődni fog a követeléseivel.

- Nagyon hatalmasnak képzeled magad, de nem tudsz mindnyájunkat legyőzni. Háborút kapsz, ha folytatod az ilyen figyelmeztetések küldözgetését.

- Ahogy tetszik, harcos. Elmondtam, amit el akartam mondani. Jobban tennéd, ha imádkoznál, hogy ez legyen az utolsó eset, mikor látsz engem. – Az árnyak megint vastagodni kezdtek, beburkolva őt, majd egyszerűen eltűntek, abszolúte semmi emlékeztetőt hagyva arról, hogy korábban ott jártak volna. Addig, míg meg nem hallotta egyenesen a füle mellett, - Óh, és még egy utolsó dolog. Ez volt az udvarias felszólítás. Legközelebb, nem fogok szépen játszani.

Akkor a világ újra élesen kirajzolódott körülötte: épületek a két oldalán, szemeteszsákok szétszórva a betonon, egy iszákos férfi tűnt el a hűvösben. Végül, Harag megnyugodott.

Aeron riadókészültségben maradt, tettre készen mindent átvizsgált. Hallgatódzott, de csak a saját óvatos lélegzetét, a városlakók lépteinek kopogását a sikátoron túl, és az éjszakai madarak éneklését hallotta.

Még egyszer, a szárnyai kiterjeszkedtek és beletéptek a levegőbe, elhatározta, hogy megkeresi Parist, és együtt visszatérnek az erődbe. Értesíteni kellett a többi Lordot. Akárkicsoda is ez a vérszomjas nőstény, bármire is legyen képes, foglalkozniuk kellett vele. Hamarosan.

A teljes könyv le van már fordítva, a legeleje ugye tőlem és Tittitől származik, a többit már más csinálta!

Gena Showalter - Éjsötét szenvedély

Pdf formátum!

A rajongói fordítást ugyan én kezdtem el, de a befejezése nem az én érdemem, hanem a Könyvfanoké!