Évszázadok óta nem írtam ide friss bejegyzést. Még mielőtt valaki örülne, hogy végre-valahára hoztam új fejezetet, nos... Az illetőt ki kell ábrándítanom, mert nem. Ez a blog olyan nekem, mint egy napló, ahova az egyetem elkezdésekor a történetem fejezeteit töltöttem fel, néha közbeiktatva egy kis életleírással. Aztán nem volt időm, majd később nem is akaródzott ezzel az egésszel foglalkozni. Ha eszembe jutott, mindig csak a tudatom hátuljába sepertem, hogy "majd egyszer eljutok idáig is, hogy ezt folytassam". Őszintén szólva... Kezdetben a fejezetek írása szórakoztatott, de magamnak csináltam, nem közönségnek, aztán eljutottam arra a szintre, hogy el kezdett érdekelni más véleménye, meg elkezdtem én is mások blogját böngészni. De tudni kell rólam, hogy amilyen hirtelen fellángol bennem a szenvedély egy hobbi iránt, olyan hirtelen el is apadhat az egész. Minél inkább bennem volt, hogy haladni kéne, írni kéne, adni kéne valamit azoknak, akiket érdekel a történet, annál kevésbé akaródzott folytatnom bármelyiket.
Lehet szerény személyem élete nem érdekel senkit annyira, mint a kitalált karaktereimé, de akkor is írni fogok ide most néhány bekezdést. Most télen fejeztem be a BSc-t és februárban kaptam meg a diplomámat (anyagmérnök szak, vegyipari technológia szakirány). És ebben a félévben neki is kezdtem az MSc-nek. Ezen a féléven kívül, aminek mindjárt vége - és jön a vizsgaidőszak -, még három van hátra, aztán kilépek a bizniszvilágba. Vagy hát remélhetőleg az iparba.
Ami azt illeti, MSc-n alig van órám, heti 3 nap, akkor is max 3-4 óra egy nap. Szóval van időm. Hogy miért nem írok? Mint mondtam, a szenvedélyem dolgok iránt hol fellángol, hol kihuny. Olvasni továbbra is szeretek, a könyvek gyűjtése mellett már van egy Kindle Paper White-om is, amire rátölthetek e-bookokat. Az érdeklődésem az utóbbi 1 évben inkább a League of Legends nevű online játékra terelődött, ezt néha megszakította 1-1 rpg, vagy egyébfajta játék iránti lelkesedés. Lassan odáig is eljutok, hogy befejezzem a Dragon Age Inquisition-t. És persze túlfűtött sorozat- és animefaló is vagyok (meg alkalomadtán 1-1 hétre kitör rajtam a "dorama-t akarok nézni" vágy is). Csupa-csupa haszontalan dolog, igaz?
Ja és, említettem, hogy végre eljutottam odáig, hogy elmenjek az első vezetés órámra? Elég ijesztő a dolog, a magam részéről kételkedem benne, hogy valaha is megtanulom az autónak nevezett ördögi szerkezet irányításának módját. De azért reménykedek.
És persze a legfontosabb: boldog, stabil párkapcsolatban élek (már egy ideje). Az illető egyik évfolyamtársam, szóval... Közös ismerősök, közös élmények, Ő most fog végezni. Én meg kvázi átköltöztem hozzájuk a kollégiumból - ahol elméleti szinten még mindig lakom -, és itt tengetem mindennapjaim többségét. Valahogy nem is akaródzik kimenni a házból. Jófej a családja, van 3 kutya, 3 macska, akikkel az ágyban is hempereghet az ember. Persze ez nem mindenkinek fontos, de én annyira imádom az állatokat, és odahaza hiába vannak nekünk is, velük nem csinálhatok annyi mindent, nekik több dolog is meg van tiltva, amit itt szabad... Mint az ágyban alvás. Velem meg a barátommal. Hármasban.
Egyszóval a lehető legjobban érzem magam, és szinte csak vagyok. De nekem jó így, kényelmes.
Most, hogy mindezt kiadtam magamból, következzék, amiért is írom ezt a bejegyzést.
Szóval, nem szándékozom végleg abbahagyni az írást. Csak takarékra raktam az elgondolást, de a fejemben még mindig meg van a történeteim alapja, a befejezése, amit egyszer meg akarok valósítani. És talán ma meg is tettem az első lépést e felé. Elővettem az "Egy párduc vére" eddig elkészült tizenhárom fejezetét, és tegnap éjszaka, ma délután meg este nekiálltam rendbe szedni. Átolvastam, kitöröltem részeket, néhol átfogalmaztam, néhol írtam új sorokat, új gondolatokat. Ettől persze nagyjából ugyanaz maradt. A párbeszédek helyesírásán változtattam. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, de egyelőre elégedett vagyok.
Kész a folytatásra.
A megváltoztatott doc-ból csináltam egy pdf-et, amit feltöltöttem a Google Drive-omra, és itt, a fejlécen behozható "draer"-es oldalra felraktam a linkjét. De itt is megpróbálom megosztani.
A folytatásról annyit, hogy egyelőre nem tudom mikor kezdek neki, de most van hozzá kedvem. Ironikus, hogy közben most nem szabad ezzel foglalkoznom, mert egy beadandót kell megcsinálnom, felkészülni pár zh-ra, valahogy megtanulni a Differenciálegyenletek című tárgyat... És vezetni.
De úgy érzem, ha egyszer leülök a Word elé, akkor a mondatok csak úgy folyni fognak belőlem. Talán jó, hogy egy ideje pihentettem az írást. Újra elkaphat a szenvedély.
Nem ígérek semmit, most megint olyan hangulatom van, hogyha haladok is a történettel, akkor azt elsősorban magam miatt teszem. Nem akarom, hogy toporogjanak a folytatásért, ezért egyelőre nem is reklámozom senkinek sem, aki korábban olvasott, hogy esetleg számíthat erre-arra. Ha valaki esetleg erre téved, akkor az tudni fog a megváltozott helyzetről.
Elég is ennyi, most búcsúzom :)
Barátom hozzáfűzése a bejegyzéshez: "Írd meg, hogy csak a kutyák miatt vagy velem. Engem csak kihasználsz, aztán velük fekszel egy ágyba." - Ezért a vigyor a fejemen.
(a kép júniusban, a 21. születésnapomon készült, amit 3 sikeres vizsga után ünnepeltem egy vödör vodka-naranccsal... de nem ez a lényeg)
Egy:sajnálattal közlöm, de új fejezettel
most MÉG nem szolgálhatok!
Hogy miért nem? Nos, menjünk
sorjában.
Legutolsó bejegyzésem ugye februárban látott napvilágot, és
akkor is csak pár darab, a történeteimhez kapcsolódó képpel tudtam az olvasóim
megörvendeztetni.
Mint akkor írtam, az elmúlt egyetemi
félévben szakosodtam, és így utólag valósnak tetszett az a benyomásom, hogy nem
lesz ez egy sétagalopp.
Szakirányonként volt ugye 2-2 darab
órám, amik kitettek külön külön vagy 9-10 órát, továbbá egy szakirány jut egy
napra, szóval a kedd-csütörtököm így szépen ki volt lőve (már csak azért is,
mert esetenként még a szakirányos óra előtt volt törzsanyagos előadásom).
Emellett ugye voltak alaptárgyaim is az évfolyamon belül, szóval nem igazán
tudtam volna mikor leülni írógatni, már csak azért is, mert, amikor kevesebb
órám volt, akkor meg azzal ment el az időm, hogy tanuljak másnapra,
jegyzőkönyvezzek, vagy féléves feladatot gyártsak, esetleg még fordítsak is
műszaki témában bizonyos tárgyakra (komolyan, nem hittem volna, hogy egy
nyamvadt oldal fordítása és ÉRTELMEZÉSE elveszi a napom felét).
Igen, szóval tökjó mérnöknek lenni... :D
És akkor a
mechanikai csodáiról még nem is beszéltem, pedig miután 2 bukás után harmadjára
kaptam egy HÁRMAST vizsgán, már nyugodtan kijelenthetem, hogy "A mechanika
csak játék az erőkkel".
Aztán - ha már szóba került a
vizsgaidőszak - hát ez is jó kis szívatás volt nekem, de a szülihetem csak
meghozta a várva várt eredményt (mechanikaaa és társai), szóval a végére
csak teljesítettem minden felvett tárgyam, és még ebben a félévben lett az
eddigi legjobb az átlagom is. ^.^
Ez az időbeosztásomra annyi hatással
volt, hogy a téli szénszünet miatt csúszott a szokásos dátum, és június végén
végeztem VOLNA, ha nem végzek hamarabb másfél héttel, de akkor meg elmentem
fesztiválozni, ahol az ember köztudottan nem egy füzetbe jegyzeteli a felmerülő
gondolatait. :)
Gondolhatnánk így, hogy akkor már majd egy hónapja ülök a
babérjaimon, de a feltevés sajnos nem helytálló, mivel 4 hetes nyári
gyakorlatom van, amivel ezen a héten fogok végezni. Tiszaújvárosban, a
Columbian Tiszai Koromgyártó Kft.-nél töltöm manapság a napjaim, és fedezem fel
az ipari korom gyártásának minden csínját-bínját. Oké, valójában egy szobában
vagyok az üzemvezetővel, a technológiai mérnökkel és az energetikai mérnökkel
(aki a konzulensem), egyszóval a termelési oldal nagyfiúival, akik szépen
kikupáltak engem az itteni technológiából. Ez lenne amúgy az általános
tudásanyag, aminek konkrétan az én szakirányomhoz kb semmi köze, de azért
munkásruha-sisak-védőszemüveg kombóban jól elmászkáltam az üzem területén elég
sok napot (azt ugyan nem bánnám, ha a silók tetejére többé nem kéne felmásznom,
mert kicsit ijesztőek ezek az üzemi létraszerűségek).
Nahát, és akkor még ott van az, hogy
kaptam feladatot is ez időre: a gőzrendszer és a kondenzvíz-rendszer
feltérképezése és modellezése grafikusan.
Egész egyszerű feladat, mondanám, hiszen
az adatok begyűjtése után ugye csak rajzolnom kellett, de hát ugye a cégnél nem
úgy van az, hogy én nekiállok az általam jól ismert programokkal
szerkesztgetni, nem biza', mert annyiból választhattam, hogy Paint vagy Excel.
Mert egyszerűen nincs más. Még CAD se (nem mintha ezt bánnám, úgyis kitépném a
hajam rajzolás közben). De azért na...
Kezdetben ugye szerettem volna
visszapillantó-díszt csinálni annak a golyóiból, aki ezt így kitalálta. De a
végén csak kikötöttem az Excelben, és jelentem, most már nagyon pro vagyok
benne. Már csak azért is, mert kaptam pár - Berci által úgynevezett -
"favágómunkát" is, aminél (szintén Excelbe) kellett 600féle adatot
gyűjtenem, és azokat diagramon ábrázolni. Aztán, most a héten készítem a
jegyzőkönyvet és a prezentációt a gyakorlatról. Közben meg a fejemben
sikítozok, mert az istennek nem tudom az oldalszámot a megadottra csökkenteni.
10 oldalba sűríteni mindent, amit itt csináltam, és tanultam, egyszerűen
képtelenség. Főleg ha képeket is illesztek a szövegbe -_-
Szóval, most, hogy az életem utóbbi részét ilyen szépen
összefoglaltam, akkor rátérek a történeteim folytatásának témájára.
Tehááát: van egy, azaz EGY darab többé-kevésbé
szabad hónapom, amikor annyit ülhetek a popsimon, a képernyő elé szögezve,
amennyi csak jól esik. Persze hónap végén remélhetőleg megint szervező leszek
az egyetemi gólyatáborban, meg elképzelhető, hogy pár egyetemi barát Miskolcról
leruccan ide, mikor anyum és húgomék Görögországban lesznek (én értelemszerűen
itthon maradok), de amúgy időm, mint a tenger.
Tervbe van véve, hogy "Az egy
párduc vérét" fogom folytatni, mivel szemmel láthatóan arra van
ráhangolódva a többség. Lelőni új infót a történettel kapcsolatban most nem
fogok semmit sem, de annyit elárulok, hogy mikor időm engedte, elkezdtem
átnézni a már kész fejezeteket, és vannak apróbb átalakításaim mind szövegileg,
mind küllemileg. A Silex és a Gyöngyházfény átalakítása már készen van, a Draer
még folyamatban, mivel ez hosszabb, és ha mind készen lesz, akkor újra
feltöltöm majd őket data.hu-ra.
Aztán elárulom, hogy van egy új
történetötletem, ami kivételesen nem fantasy lenne, hanem inkább krimi. Az írói
stílusom persze maradna a mostani, csak természetfeletti nélkül. Ennek azonban a
megvalósítása, vagy akár csak a prológus megírása viszont eléggé eltolódik,
hisz, mint mondtam, Tiff és Raazel történetének folytatása a jelenlegi kitűzött
cél. Deno para, amit már
kigondoltam az új story-val kapcsolatban, az szépen le van gépelve, ami meg még
eszembe jut, azt majd biggyesztem bele a dokumentumba. :)
Rövid figyelemfelkeltés ezzel kapcsolatban: (cím egyelőre: "Felemésztve") " A szívemen már nem eshet nagyobb seb, a testem nem lehet ennél mocskosabb. Csak egy dolog érdekel. ŐT megmenteni."
- Dasha Sorensen -
(a főszereplő)
Akkor hát, ennyi voltam mára, augusztusban akkor várható végre némi olvasnivaló is.
Näkemiin! (= finnül a "Viszont látásra"; 'cause I <3 Finland!)
Eddig nem írtam róla bejegyzést, de egy ideje már megkaptam Saya-tól az 'Egy párduc vére' és 'Az érintés ára' egyfajta hmmm borító/pillanatképeit.
Először jöjjön a Draer-é:
Tiff és Raazel látható a képen, a párducszellem körbelengi őket (ez az a rész, mikor az Eternal Passion-ben először találkoznak).
És most a Silex-é:
Ezen pedig Rhia és Casso található. A kép nem egy konkrét esemény lefestése, hanem csak szimplán a két szereplő egyfajta koncepciója.
Végezetül van pár kép, amiket én csináltam Rhia ábrázolása végett (tudom, hogy azokhoz a profikhoz képest, akik a digitalizáló táblával való rajzolás minden csínját-bínját ismerik, az én képeim nem a felső osztályba sorolhatóak, de a magam módján jelenleg ennyire vagyok képes a kreativitásom kiélésének terén. Már ha nem írásról van szó.)
Tudom, hogy nem volt egy hosszú bejegyzés, és hogy mindenki inkább egy fejezetet várna végre tőlem, de mint a mellékelt ábra is mutatja, most írás helyett inkább rajzoltam. Igazából megvan a késztetésem, hogy folytassam a dolgokat, de most még azt se tudom eldönteni, hogy pingáljak még, vagy üljek le a billentyűt pötyögtetni, ahj, túl sok ötletem lenne, és már nem tudom melyiket valósítsam meg.
Mellesleg büszkén jelentem, hogy egy hete túl vagyok az utolsó vizsgámon is, szóval jelenleg élvezem a még hátra lévő - a jelenlegivel együtt - további 2 hét szünetemet. Utána vissza a mókuskerékbe: most fogunk szakosodni (én spec. vegyipar-hőenergia szakirányra megyek), és nem tudom, hogy most nehezebb, vagy ugyanolyan lesz-e az egyetem. Akinek kedves az életem, vagy szeretné, hogy még olvashasson tőlem, az imádkozzon, hogy ne legyen túl nehéz dolgom, mert akkor tényleg nem tudom, mikor kerül ide friss fejezet. Lehet nyáron lesz gyakorlatom is valamelyik gyárban... Na akkor mikor lesz időm írni (?!), mikor júniustól augusztusig vagyok a legtermékenyebb. Bhah, majd kiderül :)
És el ne felejtsem: BOLDOG NÉVNAPOT NEKEM! (és minden más Dóra/Dorottya nevű ismerős/ismeretlennek, aki erre a bejegyzésre téved a közeljövőben).
Ha valaki szeretne megajándékozni, akkor csak bátran =D
(leginkább a történetek valamelyikével kapcsolatos képnek/képeknek örülnék, de ha senkinek nincsenek képszerkesztői ambíciói, akkor megelégszem egy kis áfonyás Finlandiával is... wuhahaha).
Először is elnézést, amiért ilyen sokáig tartott, hogy végre valami használható olvasnivalót hozzak. Tudom, hogy vannak visszatérő olvasóim, akik várják a folytatást, főleg a Draer-ét (a szavazásból ítélve), de eddig nem volt lehetőségem írni. Ahogy mondani szokás azt, egyetemistaként élni nincs erőm, meghalni meg nincs időm... Ebben az évben kicsit halmozódtak a tennivalóim, úgyhogy ha volt is szabadidőm a kollégiumban, arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek írni. Meg az utóbbi pár hét volt a 'hajrá', mikor az ember azon küzd, hogy meglegyen az aláírás, minden jegyzőkönyv, beadandó le legyen adva, és ezzel szenvedtem is egy kicsit.
De most van egy kis szünetem. Igen, elviekben vizsgaidőszak lenne, gyakorlatilag az egyetemi épületek január első hetéig zárva vannak, úgyhogy hazajöttem, kipihentem magam, és most úgy néz ki, hogy képes vagyok leülni pötyögni valamit a billentyűzeten. Amíg rá nem kényszerülök, hogy tételeket dolgozzak ki, addig meg próbálok még ezen a fejezeten kívül mást is összehozni. De nem ígérek semmit. Mindjárt Karácsony, és akkor lehet megint mással leszek elfoglalva, aztán Szilveszter, és a végén kilyukadok ott, hogy muszáj tanulnom, az írás meg megint szüneteltetve van. Na majd meglátjuk. Reméljük a legjobbakat :)
Hozzászólást szívesen fogadok, kíváncsi vagyok, hogy ennyi hónap kihagyás után tartom-e a színvonalam. Ui.: ha pénteken vége a világnak, akkor legalább a bűvös 13-ig eljutottam... Kac-kac.
ĐoTty
Tizenharmadik fejezet
Elfoglald a helyed a klánban.
Valószínűleg csak
másodpercekig álltam szótlanul, de nekem úgy tűnt, mintha órákon át
visszhangozna ez a mondat a fejemben.
- Képtelenség –
suttogtam. – Ez biztos valami félreértés... Hogy én, hercegnő? Még álmaimban
sem.
Próbáltam racionálisan
gondolkodni, de a láncok, melyek még az általam hitt valósághoz kötöttek,
kezdtek szemenként szétperegni. A macska mivoltomat könnyen elfogadtam. Azt is,
hogy Raazel démon. És sok más egyebet, de ez... Túl sok. Egy hercegnői státusz
alapjaiban változtatja meg az életemet. Egy bizonyos csoporthoz köt, ebből
következően nem lehetek kóbor kiscica. Nem lehetnek...
Saját vágyaim.
Zsibbadtan álltam,
Raazel még mindig a szemeimbe nézett, és tudtam, hogy megértette a
gondolataimat. Egy pillanatra megkönnyebbülés látszott gyönyörű arcán, amiért a
titok súlya lekerült róla, majd iszonyú veszteség, mert mindennek meg kell
változnia közöttünk. A gyomrom görcsbe rándult, de uralkodnom kellett magamon.
Rajta kívül senki sem tudhatja meg, hogy mit érzek. Hogy a világom, a szívemmel
együtt romba dőlt.
- Köhm – vonta magára Kay mindkettőnk figyelmét. A kíváncsiság apró
fénypontjai égtek mogyoróbarna íriszében. Rossz érzésem támadt tőle, mintha
beleláthatna a fejembe, holott semmi keresnivalója ott. – Szóval tubicáim,
ideje lenne hazamenni.
- Haza? Hova haza?
Amíg nem rólam van szó, addig azt csinálhatunk, amit
csak akarunk.
- Oda, ahol a klán él.
Xonába.
- Soha nem hallottam
róla... – kezdtem ideges lenni.
- Nem vagy vele
egyedül. Jól titkoljuk a létezésünk. Azt csak megérted, hogy nem lenne
szerencsés, ha átlagos emberek tévednének egy falka vadmacska közé. Ennek
elkerülése érdekében, csak az tud Xonáról, akinek feltétlenül szükséges tudnia
róla. Persze az ott lakókat leszámítva.
- Vagy úgy. Azt
hiszem, nem kell több kérdést feltennem...
- Nekem azért lenne
egy – valamiért rossz előérzetem lett, amint Kay megszólalt – Javíts ki, ha
tévednék, de egészen úgy tűnik, hogy az alatt az ing alatt nincsen rajtad mellt
–
Raazel dühtől tágra
nyílt pupillákkal készült rávetni magát Kayre, én meg majdnem szívrohamot
kaptam, mert ezzel rögtön leleplezne mindkettőnket. Meg akartam állítani a
kitörni készülő vihart, de végül nem volt rám szükség.
- ELÉG! – Dwayne hangja, mint az ostor, úgy csattant mindnyájunkon, fantombizsergést hagyva
érzékeinken. – Se a Másodkapitányom, se én nem tehetünk megjegyzést a Hercegnő
kinézetére. Ha legközelebb úgy dönt, hogy pőrén fog előttünk cigánykerekezni,
te akkor is befogod a pofád, lenyeled a nyelved, és teszed a dolgod, különben
eszközölöm Silasnál a nyugdíjazásod. Érthető voltam? – Úgy éreztem, a levegő jó
húsz fokot csökkent.
- Érthető – forgatta
Kay a szemeit.
- Érthető, mi?
- Érthető, uram – a Dwaynnek járó megszólítást
alkalmazta, a megfelelő hangsúllyal, mégis úgy éreztem, hogy ez az egyetlen szó
tele van megvetéssel.
Valami történt
közöttük. Elméláztam volna rajta, hogy vajon micsoda, de Dwayne hirtelen az
orrom elé állt, és ez annyira sokkolt, hogy minden gondolatom menekülőre fogta.
Nem értem, miért van rám ilyen hatással. Mindketten
idegenek, de Kaytől nem igazán tartok, tőle meg démonűzéssel védeném magam.
- Hercegnő? Majd azt
még meglátjuk. – mormolta az orra alatt, hogy csak én hallhattam. Megfogta a
kezem, a szájához emelte, és finoman rányomta szirompuhaságú ajkait. – Mától
véremmel, és életemmel szolgálom Xona törvényes örökösét. A Vörös Karmok a
pajzsod, mely sosem hagy el.
Felegyenesedett,
közben elengedte a kezem. Csókja nyomán fájdalmasan égni, viszketni kezdett a
bőröm. Legszívesebben súrolókefével ledörzsöltem volna magamról minden tőle
származó molekulát, de nem tehettem. Megértettem, hogy nem bízhatok benne. Egy
szemkápráztató kristályba zárt gonosz szellemre emlékeztetett. Vigyáznom kell
vele, mert ha nem, elpusztít.
Ilyen egy erős
ellenfél. Érdekes módon nem csak félelmet, de valamiért izgalmat is keltett
bennem annak a gondolata, hogy egyszer meg fogok vele küzdeni. És akkor vagy ő,
vagy én...
- Köszönöm – feleltem
végül, és rámosolyogtam. Nem mutatott semmi reakciót. Azt hiszem tényleg
cigánykerekezhetnék előtte meztelenül, akkor se rándulna meg egyetlen arcizma
sem.
- Indulhatunk most
mááár? – türelmetlenkedett Kay.
- Igen – hunytam le a
szemem. Mikor kinyitottam, Raazelt kerestem volna a pillantásommal, de ő közben
Dwaynnel együtt elindult a Captivához. – Raaz?! –
- Sss – fogta be Kay a
számat. – Együtt fognak menni, mert a démonfiú jelentést ad a Parancsnoknak.
- Mhfmk – értetlenül
ráncolta a homlokát, majd elvette a tenyerét, és hagyott szóhoz jutni – Miért?
- Véget ért a
feladata. Vigyáznia kellett rád, és épségben eljuttatni Xonába. De mikor
elmenekültél előle, szólt nekünk, és a nagyapád úgy döntött, hogy segítséget
küld előre. Mi is jártunk a temetőnél, ahonnan elraboltak, de mire a
fakunyhóhoz értünk, már csak hullákat találtunk. Nem gondoltam volna, hogy
egyedül elbánik velük, és utána ilyen messzire juttok. De azt hiszem, nekünk is
van némi hasznunk, mert itt sikerült beérni titeket, és még meg is menthettelek.
És, nos, most már a mi felelősségünk vagy.
Egy ideig nem tudtam
mit mondani. Kay láthatóan úgy döntött, hogy vége a beszélgetésnek és elkezdett
egy fehér kisteherautó oldalához terelgetni. Odaérve balra húzta az ajtót,
betessékelt és ő is beszállt utánam, maga mögött zárva az ajtót. Lekuporodtam a
földre, és emésztettem a hallottakat. Még poénkodni sem volt kedvem azon, hogy
egy ilyen járgány akciófilmekbe való. Inkább ezzel kellett volna elrabolni.
Habár, bizonyos szemszögből nézve megint el vagyok
rabolva.
- Nem egyedül győzte
le őket – Kay először nem hallott meg, mert a sofőrnek adta ki az utasításait,
de aztán kérdőn felém fordult – Ott, mikor elraboltak. Igaz, ő mentett meg,
mindenkivel megküzdött miattam, de a legvégén az egyiküket én öltem meg. Én is
megmentettem őt...
Nem vártam választ,
csak bámultam magam elé. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom.
Tudniuk kell, min ment át miattam.
- Ez a dolga. Nem lett
volna szabad veszélybe sodornia téged.
Mi – a – fasz?
- Fogd be! – keltem ki
magamból. – Senkinek nem kéne a saját életét áldoznia ismeretlenekért. De ő
mégis kockáztatta a sajátját értem. Nem is egyszer. Előbb-utóbb mindig ott
termett, ha bajba kerültem, és minden egyes esetben megvédett. Nem is lehetek
elég hálás neki. Az a legkevesebb, hogy én is megvédtem őt. És hogy emiatt
veszélybe kerültem? Hogy megsebesültem? Nem érdekel addig, amíg őt életben
tarthatom! – a szám elé kaptam a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy mennyire
elszaladt velem a ló. Szinte bevallottam, hogy milyen sokat jelent nekem
Raazel. Nem lett volna szabad, hisz ezt a tudást felhasználhatják ellenem.
Leeresztettem a karom, és a combomba markoltam – Bocsáss meg. Nem kellett volna
kiabálnom veled.
- Felejtsük el. –
tette a tenyerét a kézfejemre, míg rá nem néztem – Hercegnő vagy. Úgy beszélsz
velem, ahogy neked tetszik.
- Inkább megpróbállak
emberszámba venni, minthogy kutyaként kezeljelek.
Meglepődöttség suhant
át az arcán, majd színtiszta öröm ült ki vonásaira.
- Hálás vagyok.
Érdekes. Ezek szerint nem bánnak jól vele?
- Kay.
- Igen? – mosolygott
még mindig.
- Mások... Vannak,
akik nem aszerint viselkednek, mint ahogy én szeretnék veled? Akik... Inkább
tartanak háziállatnak, vagy haszontárgynak, mint élő embernek? – elkomorodott. Francba. – Nem kell róla beszélned, ha
nem akarsz. Úgy értem. Talán tényleg Hercegnő vagyok, de nem adom parancsba,
hogy olyanokat mondj el, amit nem szeretnél.
- Igazából azt nem
adhatnád parancsba, hogy erről beszéljek, mert semmi köze a klán érdekeihez. De
ha ilyen kedvesen viselkedsz, akkor nincs okom arra, hogy nemet mondjak neked.
- Óh. Értem. Akkor?
- Igazából kicsit
bonyolult a helyzet. Nem viselkednek úgy velem, mintha háziállat lennék, de az,
hogy a Vörös Karmok Másodkapitánya vagyok, kissé megnehezíti a dolgom. Meg kell
felelnem bizonyos viselkedési formáknak. Mi azért létezünk, hogy az uralkodó
vérvonal tagjait óvjuk. Legfőképp a Hercegnőt, és persze az aktuális uralkodó
párt. Jelen esetben azonban nincs ilyen pár, csak Silas, az ön, vagyis a te
nagyapád.
- Mi történt a – nagyanyámmal?
- Ezt nem az én
tisztem elmondani. – morcosan néztem rá – Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy
érdekel a családod, de jobb lesz, ha erről a témáról a nagyapádat kérdezed.
- Ez nem normális –
fontam keresztbe a karjaim – Nekem van családom. Az apám, Alex Werren
állatorvos, az anyám, Sandra Werren pedig általános iskolában tanít irodalmat.
- Ők a nevelőszüleid.
- De – akartam
ellenkezni, aztán rájöttem, hogy igaza van. Ha az igazi szüleim lennének, akkor
tudtak volna arról, hogy más vagyok. Nekik is másnak kéne lenniük. Két embernek
nem születik olyan gyereke, aki párduccá tud változni. Mi ennek a tanulsága?
Sejtelmem sincs róla, hogy kik a szüleim.
- Úgy látom,
megértetted.
- Igen. Nem lehetnek
ők a vér szerinti szüleim. De nem számít. Ők neveltek fel, megvigasztaltak, ha
valami bántott, veszekedtek velem, ha hülyeséget csináltam, és legfőképpen
szerettek, mindig, minden körülmények között. Ők az a család, amit jelenleg
ismerek, és örökre a családom része is fognak maradni. – erre pár percre elnémult.
- Nem olyan vagy,
amilyenre számítottam – láthatóan elgondolkodott.
- Rosszabb?
- Nem – vigyorgott,
amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt. Talán egy kissé megkedveltem... –
Sokkal rosszabb – erre a vállába bokszoltam, de ő csak nevetett rajtam. – Oké,
vicceltem. Jobb vagy, mint amit először gondoltam.
- Szerencséd –
öltöttem rá nyelvet. Mikor rájöttem, hogy mit csináltam, nyakig vörösödtem és
gyorsan a cipőm orrát kezdtem fixírozni.
- Örülök, hogy ilyen
közvetlen vagy velem. – mondta, de én egy milliméternyit sem mozdítottam el a
tekintetem. Túlságosan is zavarban voltam. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy
kellene. – Azt hiszem, az öcsémen kívül senki sem mer így viselkedni velem.
- Azért van, mert...
Nem is tudom. A csipkelődéseddel emlékeztetsz a legjobb barátnőmre. Nagyon
hiányzik, és az űrt egy kissé betölti bennem az, hogy te ilyen téren
hasonlítasz rá. Meg ott van az is, hogy valami megmagyarázhatatlan kötődést éreztem
irántad, mikor először találkoztunk. A hangod megnyugtatott. Vagy lehet te voltál
az, a jelenléted. Nem is értem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna.
Közben meg Dwayne a frászt hozta rám.
- S’elian.
- Hogy mi? – Milyen nyelven beszél ez?
- S’elian. Mikor olyan érzésed támad, amit az előbb mondtál.
Elmagyarázom. Fekete párduc vagy, ahogy én is, habár te különlegesebb.
Megéreztük egymást. Lesznek még benyomásaid, mikor a többiekkel találkozol, de
ez csak a klánon belül működik. A te állati érzéked valószínűleg még erősebb
is, mint a miénk. Én csak annyit éreztem, hogy rendes leszel velem, míg én
benned ösztönös bizalmat ébresztettem. Dwayne pedig –
- Úgy éreztem, hogy
jobb ha tartom tőle a távolságot.
- Öhm, igen. Ez végül
is szintén a te védelmed szolgálja. Az első benyomás teljesen más értelmet nyer
a klánon belül. Mi sem vagyunk egységesek, lesznek, akik elleneznek téged, mint
Hercegnőt, mert nem ismernek. Ha valakire úgy reagálsz, mint a Parancsnokra... –
rövid szünet –Amondó vagyok, hogy a legféltettebb titkaidat ne vele oszd meg.
- Nem állt
szándékomban – húztam fel a szemöldököm. Amolyan „ezt még a hülye is tudja”
fejjel nézhettem rá.
- Helyes – ragyogó
félmosolyra húzta száját.
- Akkor térjünk vissza
a többiekkel való kapcsolatodra.
Félrehajtotta a fejét,
és valahova a vállam fölé bámult. Nem tudom miféle múltbéli szellemek repkedtek
a hátam mögött, de úgy válaszolt, hogy továbbra is azokat figyelte.
- Igazából a klán
többségével viszonylag jóban vagyok. Mindenki örömmel fogadott minket Xonában,
attól független, hogy az öcsémmel árvák vagyunk. A gyerekek, és a szüleik is megszerettek
minket, és Silas figyelme is megakadt rajtunk. Elsősorban rajtam. Tudod, van
több unokatestvéred is, közülük páran pedig hozzám hasonlóan a Vörös Karmok
tagjai. Ahhoz azonban, hogy ide bekerülhess, úgy szólván a krémek krémjébe kell
tartoznod. Nem főnemesi értelemben, hanem a képességeidet tekintve. És az, hogy
mennyire vagy erős, meg az, hogy mennyivel válhatsz jobbá, akkor derül ki,
mikor először átesel az átváltozáson, ami pubertáskorban szokott lenni az
alakváltóknál. Az egyetlen kivétel, akiről tudok, az meg te vagy, hisz a húszas
éveidben váltál teljesértékű macskává.
- Ne mondd már, hogy
még ebben is különc vagyok. Egy „hibás termék” táblát kéne a nyakamba
akasztanom – duzzogtam az orrom alatt.
- Nem vagy hibás –
nézett végre rám a szellemei helyett – csak más, mint mi. Jobb, mint mi. De az
megint nem az én tisztem, hogy ezt elmagyarázzam neked.
- Kezdesz olyan lenni,
mint Raazel. Ő is folyton csak ködösít előttem, hogy maaajd megtudom, amit meg
kell tudnom, addig meg csücsüljek vígan a pihe-puha popsimon, és ne szóljak
bele a nagyok dolgába. Annyit mondhatok neked is, mint amennyit neki: nyasgem!
- Hmm, szóval
pihe-puha popsid van? – incselkedett negédesen. Villámló szemekkel készültem képen
törölni, mígnem felpattant és biztos távolságba hátrált előlem. – Értem, popó
téma sztornó, mert levágod a fejem, és egy botra szúrod, hogy utána a kertedet
díszítse. Vagy tévedek?
- Helyes a meglátás.
De lehet, hogy nem csak a fejedet vágnám le – tekintetemmel sokat mondóan
szuggeráltam katonai gyakorlójának csípőtájék alatt elhelyezkedő tartalmát. Azt
vártam volna, hogy ideges nyelések közepette rejtegetni próbálja becsességét,
ehelyett kihúzta magát, és csettintett egyet, míg az arcára nem
összpontosítottam.
- Az a részem még
hiányozna valakinek, és most nem csak magamra gondolok. Mellesleg arról volt
szó, hogy nem akarsz kutyaként kezelni, úgyhogy a kasztrálásomra irányuló
gondolatokat inkább fektesd valami másba. Mondjuk süss sütit nekem.
Majdnem kiestem a
számon, úgy ültem ott bambán, meresztettem a szemeimet, és nem akartam elhinni,
hogy ezt mondta nekem.
- Sütit... – szólaltam
meg végül – A francokat sütök én neked sütit, mindjárt meggondolom magam, és
inkább keresek egy kutyanyakörvet.
- Csak azért mondod
ezt, mert nem tudsz sütni – kacsintott egyet.
- Elmész a – picsába.
- Talán nincs igazam?
– vigyorgott a gyötrődéssel egybekötött zavaromon. Az ujjbegyeim viszkettek,
ahogy a karmaim elő akartak pattanni. Neki köszönhetően már tudtam, hogy nem
csak halálfélelem közepette tudok az alakomon változtatni. Elég, ha
felidegesítenek.
- Semmi közöd a
szakácsi képességeimhez – vicsorogtam.
- Mégis inkább
beszéljünk a pihe-puha –
- Ha kimondod,
esküszöm olyat teszek, amit utólag meg fogok bánni. Pedig egy pár perccel
korábban még kezdtelek megkedvelni.
- Ugyan, biztos vagyok
benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni – bazsalygott, majd
lassan mellém lépkedett, és visszaült a helyére. – Akkor ezt a kis közjátékot
felejtsük el, és térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk?
- Megköszönném –
morogtam.
- Kívánságod parancs. Szóval,
mikor teljes értékű macskává váltam, akkor kiderült, hogy lehetek olyan erős,
mint a VK-beliek. Silas magához vett minket, elintézte, hogy valaki
gondoskodjon Gareth-ről, engem pedig speciális kiképzésre küldött. Sok évbe
telt, és vannak is fájó emlékeim az eltöltött időről, de végül elértem, hogy
bekerülhessek a legjobb harcosok közé, és mára itt vagyok Másodkapitányként. De
így... Semmi sem olyan, mint olyasvalakinek, aki csak vígan éli az életét.
Parancsokat kell teljesítenem, és ezekbe a parancsokba olyan dolgok elvégzése
is beletartozik, amiket a finomabb lelkületűek nem lennének képesek még csak
elképzelni sem, nemhogy megtenni. Nem kevés vér tapad a kezemhez, és ahhoz,
hogy a klánt megvédjem, még ennél több is fog. Ezért a többiek tisztelettudóan,
de távolságot tartva viselkednek velem. Egyes kivételektől eltekintve.
Most meg elkezdett
Raazelre emlékeztetni. Neki sem lehetett könnyű gyerekkora. Ettől valahogy
közelebb éreztem magamhoz, és egy hajszálnyival még inkább megkedveltem.
Najó, talán két hajszálnyival.
- Utólag nem bánod,
hogy idáig jutottál?
- Először voltak
kétségeim. Megszoktam a klán tagjainak kedvességét, és el sem tudtam képzelni,
hogy ez változhatna. Aztán mikor mégis, rosszul esett. Katonaként nem
mutathattam ki, de fájt, hogy tudat alatt visszautasítanak. Ez még az előtt
volt, hogy Másodkapitánnyá váltam volna. Nem láttam az egész értelmét. Hogy
minek bepiszkolni a mancsom értük, ha ők ezt nem díjazzák. De egy nap Silas
ismét maga elé rendelt, és választási lehetőséget adott, hogy akarom-e ezt a
pozíciót. A belsőm két részre szakadt, védelmezni akartam, de azt is, hogy
elismerjenek, és ne féljenek. A nagyapád megértette, hogy mi zajlik le bennem,
hiszen egyszer ő is volt hasonló helyzetben. Mielőtt uralkodó lett, ő volt a
Parancsnok. Elmondta, hogy egy igazi vezérnek a többiek érdekében magára kell
vállalnia olyan döntéseket is, amik nem feltétlen tüntetik fel jó színben.
Térdig kell gázolni a mocsokban, és még utána is előre törni. De végül pár
kiválasztott beszennyeződése a többiek jólétének érdekében nem is tűnik akkora
árnak. És minél régebb óta csinálod, annál kevésbé hatja meg ez az életmód a
lelkiismereted.
Csak ámultam. Ő nem
egyvalakiért áldozza fel magát, hanem mindenki másért. És nem csak az életét,
hanem a lelkét is. Én meg leordítottam, hogy Raazelnek miért kéne önmagát
veszélybe sodornia miattam...
Az biztos, hogy bennem
nincs meg az, ami ehhez kell. Az életem egy dolog, de lennének olyan dolgok,
amiket nem lennék hajlandó megtenni azért, hogy megvédjek másokat. Nemhogy
idegenek, de még a szeretteim kedvéért sem.
Vagy nincs igazam?
- Ha mondjuk az öcséd
élete lenne a tét. És csak úgy menthetnéd meg, hogy saját kezűleg végzel egy
gyerekkel, akkor mit csinálnál?
Sötét fény gyúlt
íriszében, de higgadtan felelt a kérdésre.
- Habár az öcsém az
egyik legfontosabb dolog az életemben, ő a klán számára nem ér annyit, hogy egy
ilyen bűnt kövessek el miatta. Őszintén szólva, a gondolatra, hogy egy gyereket
kéne megölnöm, láthatatlan giliszták ezrei kígyóznak a testemen, és jegességet
érzek a mellkasomban. De ha tényleg tudni akarod, egy ilyen helyzetben
figyelembe kéne venni a körülményeket. A Hercegnő életéért cserébe például a
nagyapja valószínűleg megparancsolná, hogy teljesítsem a feladatot. Akkor
választhatnám, hogy megteszem ezt, és fájdalommentesen végzek a gyerekkel, de
félő, többet nem lennék képes tükörbe nézni. Másrészt megtagadhatnám a
parancsot, de az felségárulás, és száműznének a klánból. Igaz, hogy akkor ennek
a bűnnek a súlya nem terhelné a lelkem, de többé nem lennék képes megvédeni a
számomra fontosakat. – Mély lélegzetet vett, és a gyilkos fény kihunyt pillái
alatt. – Szóval megint kilyukadtunk oda, hogyha mindenki más jólétet helyezem
előtérbe, akkor azért fizetnem kell. A kisebb rosszt választom a nagyobb
helyet. Őket magam helyett. A te, vagy az öcsém életét a lelkemért cserébe.
Ezekre már nem tudtam
mit válaszolni. Túl bizarr volt hozzá a helyzet. Azon tűnődtem, hogy nem-e
tévedtem korábban. Ha úgy nézem a dolgokat, ahogy Kay...
Képes lennék-e más
túléléséért olyan szörnnyé változni, amit a jóért vívott szükség szült? Van-e
bennem egy olyan szociopata, aki a lehetőség adta kitörésre vágyik? Jó vagy
rossz ember az, aki így befeketíti a szívét? Vagy nincs is fekete meg fehér,
csak azok számára, akik alapjáraton lelkiismeretet nélkülöző gonosz
teremtmények, a túloldalt pedig egy légy megölésére is képtelen ártatlanok?
Akkor én most a szürke
melyik árnyalatába tartozom? Kay melyik árnyalatába tartozik? És Raazel?
Mindketten tettek olyan dolgokat, amikre nem büszkék. De ettől még nem rossz
emberek. Számomra nem. És ha a szívemnek kedves démon tetteit meg tudom érteni,
és bocsátani, akkor Kay is megérdemli, hogy úgy kezeljem, ahogy Raazelt.
Aki őszintén kinyitja
előttem a szívét, azt meghallgatom. Most pedig úgy érzem, hogy egy új barátság
van születőben.
„Biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros
kapcsolatba fogunk kerülni”.
Ezt mondta. Azt
hiszem, igaza lehet.
- Én a tetteid
ellenére is kedvellek téged – suttogtam, majd áttettem a karom Kay ölébe, hogy
megszoríthassam combján nyugvó kezét. Visszaszorított, megnyugvást keresve dőlt
a vállamnak, én pedig hagytam neki. Hagytam, ahogy azt is, hogy erősen
kapaszkodjon a tenyerembe, hiszen jelenleg mást nem tehettem érte.
A fáradtság lassan
kezdett ledönteni a lábamról, a fejem Kay homlokára hanyatlott. Az
adrenalintöbblet, ami még a motelszobában temetett maga alá, végérvényesen
szertefoszlott. A testemnek pihenésre volt szüksége, és én egyszerűen képtelen
voltam a szemem nyitva tartani. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, én pedig mély
álomba merültem.
*****
Mikor órákkal később a
testem sejtjei újra elkezdtek éledezni, már nem a kisteherautó belsejében
üldögéltem. Vattapuhaságú ágynemű temetett magába, olyan finom, amilyennek az
ember a felhőket képzeli.
Valaki megpaskolta a
kezem, mire kinyitottam a szemem, de a hirtelen rám zúduló fénytől először nem
láttam semmit. Mikor a kép kitisztult, láttam, hogy egy idős, mégis valahogy tiszteletet
parancsoló férfi ül az ágy mellett, fűzöld szemeivel engem vizslatva. Vele is
éreztem a köteléket, de erősebben, mint eddig bárkivel. S’elian, ahogy Kay mondta.
Úgy éreztem, tőle sem
kell félnem, mert előbb vágná le valamelyik végtagját, minthogy egy karcolást
is ejtsen rajtam.
De vajon miért pont ilyen érzést kelt bennem?
- Ki vagy te? – a hangom
kissé rekedtes volt ugyan, de érthetően ki tudtam ejteni minden szót. Aztán
felötlött egy sejtés bennem, amitől minden porcikám bizseregni kezdett, és pont
mikor már válaszoltam volna saját magamnak, a férfi valósággá változtatta az
elképzelhetetlent:
A végére rakok egy skiccet, amit tegnapelőtt kaptam. Raazel és Tiff látható rajta, bár még nincs teljesen kidolgozva. Sayara-S munkája, idő kérdése, és megkapom teljesen kész, színes változatban...
Hmmm... Valami csoda folytán ma épp egészen jól voltam, úgyhogy végre be tudtam fejezni az 'Egy párduc vére' következő fejezetét. Tudom, hogy sokat kellett rá várni, de először jött az ihlet a másik történethez, amit ki kellett írnom magamból, aztán meg a blogátalakítás, egyéb szenvedés idehaza... A lényeg, hogy végre van friss belőle, és remélem elég jóra sikeredett ahhoz, hogy a kiéhezett olvasók megelégedjenek vele :)
Tizenkettedik fejezet
Órákon át a Raazel öleléséből áradó hő fogságában tudtam volna maradni, de végül muszáj volt megmozdulnom. Végeztünk az étkezéssel, nem volt további beszédtémánk, és a pult mögött álló pincérnő ideges toporgásából ítélve le kellett vonnom a következtetést, hogy hangosan ugyan egyelőre senki sem fogja kimondani, de szeretnék, ha távoznánk.
- Raazel.
- Hmm? – továbbra is a nyakamba fészkelődött, és úgy tűnt, nem is akar megmozdulni.
- Raazel!
- Mit tehetek érted? – végül felegyenesedett, és a szorításán is lazított, az eddig engem fogva tartó keze finoman lecsúszott az ölembe, és megpihent a combomon. Megtévesztően engedékenynek mutatta magát, de nem dőltem be neki. Ugyan néhanapján vagyok olyan hülye, hogy a látszatnak higgyek, de mióta Ő betoppant az életembe, kezdem leküzdeni eme rossz szokásomat.
Mivel nem szóltam egy szót se, kérdőn felemelte a szemöldökét, majd tüzetesen megnézte magának minden porcikámat. A szeme fényesen csillogott, és mikor önkéntelen megnyalta a szája szélét, a forróság olyan gyorsan, s hevesen temetett maga alá, hogy meglepetten éreztem égetését, s lelki szemeim előtt láttam pirospozsgás arcomat, ami élesen elütött amúgy világos bőrömtől. Lesütöttem a szemem, és a légzésre koncentráltam.
Nyugodj le Tiff, nem jó ötlet egy vendégekkel többé-kevésbé teli étteremben rámászni a majdnem-pasidra. Mindketten megbeszéltétek, hogy a testiség tiltólistán van, és nem ártana erre őt is emlékeztetni. De mindenekelőtt. NE FANTÁZIÁLJ FOLYTON A NYALNIVALÓ KOCKÁIRÓL!!! Vagy egyéb testrészéről...
Miután így magamra parancsoltam, és eltökéltem, hogy lecsökkentem a szexre irányuló gondoltaimat 99%-ról 59%-ra, végre sikerült összeszednem magam annyira, hogy eszembe jusson, mit is akartam mondani Raazelnek, még mielőtt nyáltócsává változtam.
- Azt hiszem mennünk kéne – újra ránéztem, majd állammal a pult felé böktem. Követte az irányt, és láttam a tekintetéből, mikor értette meg a célzásom. – A pincérnő eléggé frusztráltnak tűnik, jobb lesz fizetni, és csendben távozni.
- A fizetéssel egyet értek, de a csendes távozással nem.
- Hogy mi? – Próbáltam volna újabb kérdést feltenni, de Raazel a karjaiba kapott, és ez annyira meglepett, hogy csak tompán érzékeltem a körülöttem történteket. Kihúzta a zsebéből a tárcáját, és a számla kifizetése mellett busás borravalót csúsztatott az asztalra. Majd mit sem törődve azzal, hogy a hely teljes nézőközönsége minket bámul, szép lassan odasétált a pincérnőhöz, aki időközben abbahagyta a toporgást, és most szájtátva ámult a kettősünkön. Egész viccesnek találtam volna az arckifejezését, de nagy valószínűség szerint ugyanolyan értetlenül és meglepetten bámulhattam ki a fejemből, mint ahogy ő is. És így a helyzet már nem is volt olyan mulatságos.
- Mit tehetek önökért? – ahhoz képest, hogy a mimikájának nem volt az ura, a hangját egész ügyesen megtalálta, és sikerült összeszedetten érdeklődnie. Máris többre vitte nálam, én ugyanis csak arra voltam képes, hogy erőtlenül, üveges tekintettel csimpaszkodjak abba a férfiba, aki egyszer biz’Isten tönkre fog tenni idegileg.
Inkább csak perifériásan érzékeltem, mint ténylegesen láttam, hogy Raazel huncutul fénylő aranyszemeivel a nőre vigyorgott, mielőtt válaszolt volna neki.
- Nem tudom lehet-e ilyen kérésem, de szeretnék egy tál gyümölcsöt, és egy üveg pezsgőt rendelni a szobánkba.
- Most azonnal vigyük fel? – a nőnek végül sikerült az arcát is uralma alá vonnia, és csak a pillantásában rejlő kíváncsiság szikrája árulta el, hogy az ilyen közjáték nem mindennapos az étteremben.
Ezen viszont valahogy nem tudtam meglepődni.
- Nem szükséges. Elég lesz egy óra múlva. – Puha, s egyben erős tenyerét sokatmondóan végighúzta a combomon, az érintése nyomán jóleső bizsergést indítva meg az egész testemben. Biztosra vehettem, hogy a reakciómat ő is érzékelte, így számítottam a következő mondatára. – Vagy inkább két óra múlva. Tudja mit? Ha nem hallanak bizonyos... hangokat átszűrődni az ajtón, akkor nyugodtan jelezhetik a jelenlétüket.
A nő szemöldöke a homlokára csúszott, de nem tett megjegyzést.
- Majd kopogtatunk. Édes vagy száraz pezsgő legyen?
- Édes. Szeretem az édes dolgokat. – De miközben ezt mondta már nem a nőre figyelt, hanem engem nézett. Hipnotizált a tekintetével, és az az 59% veszélyesen megindult felfelé az emelkedőn. Ha nem hűtöm le magam, olyan csillagászati magasságokba szökik ez az érték, ami elviekben nem is lehetséges. Persze, sok mindenről gondoltam eddig, hogy nem lehetséges, amiről aztán kiderült, hogy mégsem az. Elég csak arra gondolni, hogy egy démon tart a karjában. – Azt hiszem némi túltöltöttséget érzek a környezetedben, édesem.
Ennyi, kész, vége.
Nem érdekel, miért is nem lenne szabad együtt lennünk. Ha Raazel ennyire nyilvánosan, és ilyen nyilvánvalóan kimutatja, hogy nem érdekli az a bizonyos titkos akadály, akkor engem miért érdekelne? Hiszen mindennél jobban akarom őt.
És MOST akarom.
- Úgy látom, a barátnőm szeretne mielőbb kettesben maradni velem – újra a pincérnőhöz beszélt, de a szemét továbbra sem vette le rólam, közben szívet melengető mosoly futott át az arcán. Összeragadt a tekintetünk, szeme arany örvénye egyre mélyebben szippantott magába, hogy képtelenek voltunk elszakadni egymástól. A nő diszkréten köhécselt, de nem vettünk róla tudomást.
Raazel oda sem figyelve diktálta le a szobaszámot, és mivel mindkét keze foglalt volt – velem – így annyit fűzött még a mondandójához, hogy majd akkor fizet, ha mindent felhoztak a szobába.
Maradék két, azaz kettő gondolkodni képes agysejtemnek azon járt az esze, hogy a nő biztosan úgy gondolja, látványos borravalót fog kapni, amennyiben sikerül elérnie, hogy a megfelelő időpontban szolgáljanak ki minket. Pontosan az... ’AZ’ után.
- Nem fog csalódni, uram – sikerült még utánunk kiáltania, mielőtt kivágtattunk az ajtón.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni – motyogta maga elé. A korábbi bizsergés háromszorosára erősödött bennem, és a kényelmetlen nedvesség a lábaim között fészkelődésre késztetett. – Maradj nyugton, mindjárt fenn vagyunk. – dorgált meg, de a mondandója helyett sokkal jobban lekötött az, ahogy kitágultak orrlukai, mikor mélyet szippantott a levegőből. Tudtam mit csinál. Belélegzi, ízlelgeti az illatomat, a gerjedelmem illatát, és ha lehet, ezzel csak még jobban felizgatott. Egyszerűen képtelen voltam tétlenül tűrni a közelségét.
- Raazel – leheltem, de egyetlen pillantással elhallgattatott.
- Azt mondtam maradj nyugton. Így is elég nehéz dolgom van. A vágyad illata láthatatlan ködként leng be mindkettőnket, olyan erősen, hogy legszívesebben itt helyben letépném minden útban lévő ruhádat, hogy aztán mélyen beléd temetkezhessek. Fájdalmasan vágyom rád, érted ezt? Olyan kemény vagyok miattad, hogy fizikai fájdalmat okoz minden egyes pillanat, amit rajtad kívül töltök el.
Meg se tudtam szólalni. Az a két agysejtem is cserben hagyott, úgyhogy ha kinyitottam volna a számat, csupa sületlenség ömlött volna ki rajta. Végül azonban csak sikerült mozdulatlanságban tűrnöm azt a pár métert, míg eljutottunk a szobáig.
Együtt borultunk az ágyra, az ajtót éppen hogy berúgta esés közben. A kulcs bilétája elárvulva lógott ki a zárból. Raazel rögtön vákuumként tapadt az ajkaimra, erős kezeivel sürgetőn göngyölte felfelé azt az inget, amit még ő adott rám tegnap. Nála volt váltásruha, az én táskám bezzeg szőrén-szálán eltűnt az elrablásom alkalmával. Karmaimmal kapaszkodtam a deltáiba, szívtam a nyelvét, és mentálisan szuggeráltam a ruháinkat, hogy azonnal váljanak füstté. Nem igazán akart teljesülni az óhajom, de egy lány sosem adja fel a reményt. Ha elég sokáig, és elég hangosan könyörgök valamiért, akkor talán a mindenhatónak egyszer elege lesz belőlem, és teljesíti a kívánságom.
Nehezen forgó agytekervényeimmel igazán hittem ebben, de persze a sors, vagy valaki, aki annyira utál, hogy az életben nem fogja hagyni kettőnk beteljesülését, végül más megoldást talált a problémára.
Annyit se tudtam volna mondani, hogy Bú!, már a levegőben szálltam. A macska ösztöneimnek köszönhetően sértetlenül, négykézláb értem földre. Hirtelen nem tudtam mire vélni, hogy Raazel lehajított magáról, aminek következtében szaltóztam egyet hátrafele. Kóválygós fejjel álltam két lábra. A szemem rögtön megakadt egy világoskék bilétán, rajta a 17-es számmal. A szobánk kulcsa most a lábtörlőn pihent, az ajtó nyitva. Megbámultam a rést, amit két masszív váll töltött ki.
A látogatóink egymáson áttaposva igyekeztek bejutni a térbe. Hangos civódásuk elég időt hagyott arra, hogy gyorsan az ágyat is szemrevételezhessem.
Raazel egy harmadik férfival birkózott a matracon, és úgy tűnt, ő áll nyerésre. A férfi napbarnított arca sötét bajsza alatt kezdett ellilulni. Ennek magyarázata az lehetett, hogy a nyaka satuba szorult a démon izmos combjainak fogságában. Még egy kevés nyomás a gégéjére, és Hasta la vista Baby... Mérgesen fújtattam, kezdett elegem lenni az üldözőimből.
Odaléptem az ágy mellett lévő kisszekrényhez, és csöndben kihúztam a lámpát a konnektorból. Elszórakoztam a gondolattal, hogy valamelyik bodybuilder nyelvét fogom a kábel dugójának helyére gyömöszölni, aztán beláttam, hogy eme vágyam beteljesülésére sincs túl sok esély. Inkább megmarkoltam a fémet, és ütésre készen tartottam.
Nem kellett sokat várnom, a kettő közül a kisebbik pár lépéssel a hátam mögött termett. Gondolom nem számolt azzal, hogy elég kiélezettek az érzékeim ahhoz, hogy meghalljam a settenkedését, szóval derült égből villámcsapásként érhette mikor erősen fejbevágtam a lámpával. De olyan erősen, hogy a benne lévő körte ripityára tört, éles szilánkjai pedig befúródtak melírozott barna tincsei közé. A földre került, óbégatva, véresen hempergett a szőnyegen. Vállat vontam, és átléptem rajta.
Egy nehéz test ütődött az enyémnek, a váratlan löket ereje teljesen kilapított a falon. Ha egy rajzfilmben lennék, akkor most a testem lenyomata ott lenne a vázban. De mikor hátra zúgtunk nem volt ott. Inkább a fal hagyta a saját lenyomatát rajtam.
Bódultan gyönyörködtem a fejem fölött szállingózó csillagokban, mikor egy kéz szorult a torkomra. Hát igen, kár, hogy a tüdőm oxigénnel működik, és nem nélküle. A csillagok mellé lassan a sötét égbolt is társult, a végén pedig egy kavargó fekete lyuk akarta beszippantani az arcomat. Igazság szerint, legszívesebben fejest ugrottam volna abba a lyukba, akkor legalább vége lenne már az egész tortúrának. Ahogy fogyott a levegőm, és kezdtem volna kimúlni, a frissen fejetlenné vált csirkékhez hasonlatosan rajtam is kijött az idegrángás. Ez segített eszembe juttani azt, hogy a lámpa vasnyakát még mindig úgy szorongatom, mintha a tenyerembe akarnám olvasztani.
Ugyan úgy éreztem, hogy csak a szentlélek tart még ezen a létsíkon, mégis rákoncentráltam az állati erőmre, és egy kemény suhintással ezt a támadómat is fejbevágtam. Hallottam az orrcsont törésének hangját. Sajnos nem tettem benne túl nagy kárt, de ahhoz elegendőt, hogy szorító ujjai lecsússzanak rólam. Partravetett halként szívtam magamba a levegőt, míg az örvénylő lyuk be nem zárult és el nem tűnt előlem.
- Te kis kurva, ezért még megfizetsz – a hang mögülem jött.
- Azt már nem, előbb én akarok üvegdarabokat szúrni a csini pofijába. – A melírozott cukorfalat viszonozni akarja a szívességet. De bájos.
- Es-et-leg ne – naaagy levegő Tiffany – Esetleg ne vegyelek titeket feleségül?
Gusztustalan, gurgulázó kacaj harsant a levegőbe.
Volt képük kiröhögni, és még az az öröm sem adatott meg nekem, hogy belefulladjanak a krahácsolásba.
- Nem fogsz olyan sokáig élni, hogy bárkivel is házassági kötelékre léphess. De a nászéjszakát megtarthatjuk. Mindig is érdekelt, mi vonzz egyes embereket a nekrofíliá felé.
Hogy az a! Csak szedjem össze magam, és egy aprítógéppe fogom dobni ezt a szemetet. Oda, ahova való. Aztán puzzle-t játszom a bőrcafatkáival.
- Tudjátok mit? – kérdeztem negédesen.
- Na mit akarsz? – vihogott a melíros még mindig.
- Módosítok a javaslatomon. Inkább megengedem, hogy tisztára polírozzátok a hátsóbejáratomat. De aztán csillogjon a szivárvány a két félgömb között!
- Mocskos kis ribanc – erőteljesen belekapaszkodott a hajamba, és maga felé rántott, jó, hogy nem tépett ki egy tincset sem – Mégis mit képzelsz?
Épp készültem visszaszólni, mikor a sörényemet markoló kéz egyszerűen eltűnt. Megint lezúgtam a padlóra, de így volt szerencsém megcsodálni a kis édeseket a levegőben repkedni. Raazel úgy dobta át a szobán ezt a két tökkelütöttet, mintha nem lennének nehezebbek két ping-pong golyónál. A fetrengésen kívül máshogy nem nagyon tudtam részt venni a műveletben, de azért a falba csapódásukkor bemutattam nekik. Csak, hogy lássák, mennyire szeretem őket.
- Tiffany – Raazel az ölébe húzott, és megsimogatta a homlokomat – Jobb lenne, ha lemennél a parkolóba, és bezárkóznál a kocsiba, amíg én megszabadulok ettől a háromtól. Próbálj nem feltűnést kelteni, és ha benn vagy, bukj le a hátsóülésen. Amint tudok, megyek utánad.
Ráállított a lábaimra, a kezembe nyomta a slusszkulcsot, aztán kitessékelt a bejáraton. Kicsit még szédültem, nem volt olyan egyszerű állva maradni, de elindultam. Szorosan a fal mellett mentem, lestem a lehetséges búvóhelyeket, ahonnan még egy elmebeteg szakadhatna a nyakamba. Lassan haladtam, próbáltam természetesnek látszani, de belül majd megőrültem, hogy nem rohanhatok egyszerűen oda a Captivához.
És lám, ez a kívánságom teljesült, mert ahogy észrevettem egy pisztolyt tartó férfit a konténerek mögé befurakodva, máris iramodhattam le a lépcsőn.
Nem gondolkodtam, csak szaladtam, kettesével-hármassával szedtem a fokokat. Majd hasraestem a saját lábamban, de sikerült bukfencezés nélkül a földszintre kerülnöm. De nem örülhettem a sikernek, mert a zajos léptek további menekülésre ösztönöztek.
Egy golyó fúródott a falba, közvetlen a vállam mellett süvített el. Megtorpantam, ami iszonyú nagy hülyeség volt, mert az előzőt még több töltény követte. Nem találtak el, így újra futásnak indultam. Mintha a talpam alatt röpködtek volna a golyók, de nem mertem megint leállni. Száguldottam egyenesen a Captivához, és remegő kezekkel próbáltam a zárba találni. Leejtettem a kulcsot, majd ijedten vetettem magam a földre, és próbáltam kihalászni az alváz alól. Talán épp ez mentett meg, mert most meg az üveg tört be, apró szilánkokkal teleszórva így a testem.
Tudtam, hogy össze fognak vagdosni, mégsem törődtem ezzel, inkább bemásztam a kocsi alá. Arra alapoztam, hogy így nem tudnak lelőni, szóval mikor a férfi utolér, egy szintbe kell kerülnie velem ahhoz, hogy célozhasson. Nem akartam megvárni, míg ez megtörténik, így tovább kúsztam a ropogós törmelék közepette, hogy a másik oldalon állhassak fel.
Sikerült. Guggolva, a lehető legcsendesebben indultam a csomagtartó felé. Az útszéli motelt egy hatalmas erdő vette körbe. Ha a fák takarásába kerülök, akkor nagyobb eséllyel maradok életben addig, míg Raazel ideér.
Gólyalábra álltam, és úgy helyezkedtem, hogy a Captiva kereke teljesen eltakarja a lábam. Füleltem, míg meg nem hallottam, hogy a férfi letérdel és abban a szent percben kilőttem. Úgy suhantam a fűben, mintha versenyagár lennék. A szél körbeölelte a testem, megint átváltottam macska-üzemmódra. A neszek, az illatok, minden felerősödött. Éreztem a szabadság ízét a számban, aztán megbotlottam egy gyökérben, és hasra vágódtam.
Nem is értem minek akarok én felegyenesedve járni. Annyit vagyok vízszintesben, talán ez egy jel, hogy így kéne maradnom.
Magam alá húztam fájós térdem, a seb kínzón lüktetett, de ráerőltettem magam, hogy tovább menjek. Majdnem sikerült menedékbe érnem, mikor az üldözőm kemény teste birtokló medveölelésbe vont. Nem tudtam moccanni. A vér hangosan dübörgött a fülemben, a halántékom megsajdult, ahogy a pisztoly csövét nekiszorították. Meleg volt, a korábbi elsüléseknek hála. Gombóc keletkezett a torkomban, elfojtva a levegő útját. Lehunytam a szemem, és rettegve vártam az elkerülhetetlent, de semmi sem történt. Zsibbadtan álltam, míg az ölelő test le nem csúszott rólam. Nem is mertem kinyitni a szemem, teljesen kikészített annak a gondolata, hogy a gyilkosom csak szórakozik velem, hogy elérje, szemtől szembe lőhessen agyon.
Valaki belemarkolt a vállamba, mire én sikítva, ösztönből megpördültem, és gyomron rúgtam az illetőt. Talán most meghalok, de legalább összevérzem a köcsög csizmáját. Nehogymár ne bosszantsam egy kicsit, cserébe azért, hogy átküldött a túlvilágra.
- A fenébe kislány. Én itt megmentelek, te meg jó, hogy nem teszel nemzésképtelenné. – Őszinteség sugárzott mély, rekedtes hangjából, ami valamilyen fura okból kifolyólag megnyugtatóan hatott rám. Mintha a belső énem felismerte volna az ő belső énjét. Nagyon bizarr.
Az egyik szememet még mindig szorosan lehunyva tartottam, a másikat viszont lassan kinyitottam. A megmentőm valami katonai cuccra emlékeztető ruhában parádézott, ujjai között egy véres tőrt szorongatott. Lebámultam a földre. A támadóm a lehető leghullább állapotban terült el a földön, szúrt sebéből bíbor folyam ömlött a puha, zöld fűre. Felnéztem.
- És te ki vagy?
Mosolygott. Hosszú, szalmaszőke haja volt, szorosan összefogva a háta mögött, és a hajszínéhez illő rövid szakállt viselt az állán. Mogyoróbarna szemében halványzöld pontok csillogtak. Kinyújtotta a karját, de nem engedtem, hogy hozzám érjen. Csalódottság suhant át az arcán, de gyorsan félrekapta a fejét, mikor sietős léptek zaját fújta felénk a szél.
- Tiffany! – Hunyorogtam, míg meg nem láttam Raazel sötét alakját felénk sietni. Bárgyú vigyorral az arcomon rohantam elébe, hogy a nyakába vethessem magam. Csak egy pillanatra tudtam megölelni, és ellenőrizni, hogy mindene a helyén van, mert váratlanul lefejtette magáról a mancsaimat. Lehajolt, hogy a fülembe súghasson – Mostantól nem szabad ilyen közvetlennek lenned velem szemben, vagy nagy bajba kerülünk. Főleg én.
- Mi? Miért? – tátogtam, ahogy elengedett.
- Hercegnő! – a szőke pasi ott termett mellettünk. Rosszallóan nézte a kettősünket, de úgy döntöttem, hogy ha a fene fenét eszék is, akkor sem mozdulok egy centit sem. Tegyenek arrébb, ha olyan rossz helyen vagyok.
- Milyen hercegnő? – emeltem fel a szemöldököm, karjaimat keresztbe fonva a mellkasom előtt.
Meglepettség futott át az arcán, Raazel profiljáról viszont semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Valahol mélyen kezdtem kapisgálni, hogy végül csak annak a bizonyos titoknak a közelébe kerültem.
- Hopp, elfelejtettem, hogy a testőrödnek nem volt szabad beavatnia téged a származásodba – bocsánatkérően bazsalygott, de nem tudott meghatni. Térjünk már a lényegre! – A nevem Kay, én volnék a Vörös Karmok Másodkapitánya. Ennek tagjai azok, akik a klánunkat védelmezik. Te pedig, Tiffany, a klán vezetőjének, Silasnak vagy az unokája. Vagyis te vagy a Hercegnő.
Megint átéltem azt, amikor az állam a bokám szintjére akar süllyedni. De kívül megingathatatlannak mutattam magam, és nem estem Raazel torkának amiért ezt az apróságot ilyen szépen homályban tartotta előlem. Ilyesféle akadállyal nem mindennap szembesül az ember lánya, mikor egy neki tetsző pasival akar nemi életet élni. Jippí.
- Milyen klán? – kérdeztem inkább ahelyett, hogy hisztériába kezdek.
- A fekete párducoké – egy eddig ismeretlen, hűvös hang szólalt meg nem messze tőlünk. Nála is éreztem valami kapcsolatfélét, de nem keltett bennem olyan megnyugvást, mint Kay. Inkább borzongást. Volt valami fenyegető benne. – Bizonyára észrevetted az átalakulásnál, hogy macska lett belőled.
Mikor elénk állt, láttam, hogy nem csak a hangja, de a testtartása is hűvös, távolságtartó. Mintha felettünk állna a ranglétrán. Raazel finoman meghajolt előtte, Kay csak biccentett egyet. Hihetetlen hosszú, a bokáját verdeső vörös haja volt. Ráadásul összefonva! Mekkora lenne kiengedve? Hosszú, és sűrű szempillái alatt mélykék, csillogó szemekkel találta szembe magát az ember, fülében több ezüst karikafülbevaló ékeskedett. Világos bőre olyan makulátlan volt, mint amin végigszaladt egy csiszológép. Semmi bőrhiba. Jó, hogy nem csillogott gyémántként a napsütésben. Tökéletes volt.
Túl tökéletes.
- Kitalálom. Te vagy a klán stylist-ja.
Kay vidáman kacagott, Raazel még mindig pantomimest játszott, az izmos kis szupermodell meg morcosnak tűnt. Bár nem látszódott azon a csinos pofin túl sok érzelem, de a korábbiakhoz képest jobban összeszűkült a szeme, és egy vonalba préselődött az ajka. De még így is túl szép volt ahhoz, hogy valóságos lehessen. Végül Kay abbahagyta a hahotát, és megfogta a bicepszem, hogy rá figyeljek.
- Sajnos, nem talált. Ő Dwayne, a Vörös Karmok Parancsnoka.
Hupsz.
- És miért is vagytok most itt? – néztem meleg barna íriszébe. Valahogy tényleg biztonságban éreztem magam mellette.
- Hazaviszünk. – szólt Dwayne.
- Miért? – fordultam felé.
Síri csönd. Egy pillanatra minden elnémult, aztán Raazel vett egy nagy lélegzetet, gyönyörű aranyszemeivel a pillantásomat kereste, s mikor megtalálta, tekintetével kérlelte a bocsánatom, és megértésem, míg ezt mondta: - Hogy elfoglald a téged megillető helyet a klánban.
