Cím

Olvass bátran! :)
5

Tizenkettedik fejezet

Hmmm... Valami csoda folytán ma épp egészen jól voltam, úgyhogy végre be tudtam fejezni az 'Egy párduc vére' következő fejezetét. Tudom, hogy sokat kellett rá várni, de először jött az ihlet a másik történethez, amit ki kellett írnom magamból, aztán meg a blogátalakítás, egyéb szenvedés idehaza... A lényeg, hogy végre van friss belőle, és remélem elég jóra sikeredett ahhoz, hogy a kiéhezett olvasók megelégedjenek vele :)



Tizenkettedik fejezet


Órákon át a Raazel öleléséből áradó hő fogságában tudtam volna maradni, de végül muszáj volt megmozdulnom. Végeztünk az étkezéssel, nem volt további beszédtémánk, és a pult mögött álló pincérnő ideges toporgásából ítélve le kellett vonnom a következtetést, hogy hangosan ugyan egyelőre senki sem fogja kimondani, de szeretnék, ha távoznánk.
- Raazel.
- Hmm? – továbbra is a nyakamba fészkelődött, és úgy tűnt, nem is akar megmozdulni.
- Raazel!
- Mit tehetek érted? – végül felegyenesedett, és a szorításán is lazított, az eddig engem fogva tartó keze finoman lecsúszott az ölembe, és megpihent a combomon. Megtévesztően engedékenynek mutatta magát, de nem dőltem be neki. Ugyan néhanapján vagyok olyan hülye, hogy a látszatnak higgyek, de mióta Ő betoppant az életembe, kezdem leküzdeni eme rossz szokásomat.
Mivel nem szóltam egy szót se, kérdőn felemelte a szemöldökét, majd tüzetesen megnézte magának minden porcikámat. A szeme fényesen csillogott, és mikor önkéntelen megnyalta a szája szélét, a forróság olyan gyorsan, s hevesen temetett maga alá, hogy meglepetten éreztem égetését, s lelki szemeim előtt láttam pirospozsgás arcomat, ami élesen elütött amúgy világos bőrömtől. Lesütöttem a szemem, és a légzésre koncentráltam.
Nyugodj le Tiff, nem jó ötlet egy vendégekkel többé-kevésbé teli étteremben rámászni a majdnem-pasidra. Mindketten megbeszéltétek, hogy a testiség tiltólistán van, és nem ártana erre őt is emlékeztetni. De mindenekelőtt. NE FANTÁZIÁLJ FOLYTON A NYALNIVALÓ KOCKÁIRÓL!!! Vagy egyéb testrészéről...
Miután így magamra parancsoltam, és eltökéltem, hogy lecsökkentem a szexre irányuló gondoltaimat 99%-ról 59%-ra, végre sikerült összeszednem magam annyira, hogy eszembe jusson, mit is akartam mondani Raazelnek, még mielőtt nyáltócsává változtam.
- Azt hiszem mennünk kéne – újra ránéztem, majd állammal a pult felé böktem. Követte az irányt, és láttam a tekintetéből, mikor értette meg a célzásom. – A pincérnő eléggé frusztráltnak tűnik, jobb lesz fizetni, és csendben távozni.
- A fizetéssel egyet értek, de a csendes távozással nem.
- Hogy mi? – Próbáltam volna újabb kérdést feltenni, de Raazel a karjaiba kapott, és ez annyira meglepett, hogy csak tompán érzékeltem a körülöttem történteket. Kihúzta a zsebéből a tárcáját, és a számla kifizetése mellett busás borravalót csúsztatott az asztalra. Majd mit sem törődve azzal, hogy a hely teljes nézőközönsége minket bámul, szép lassan odasétált a pincérnőhöz, aki időközben abbahagyta a toporgást, és most szájtátva ámult a kettősünkön. Egész viccesnek találtam volna az arckifejezését, de nagy valószínűség szerint ugyanolyan értetlenül és meglepetten bámulhattam ki a fejemből, mint ahogy ő is. És így a helyzet már nem is volt olyan mulatságos.
- Mit tehetek önökért? – ahhoz képest, hogy a mimikájának nem volt az ura, a hangját egész ügyesen megtalálta, és sikerült összeszedetten érdeklődnie. Máris többre vitte nálam, én ugyanis csak arra voltam képes, hogy erőtlenül, üveges tekintettel csimpaszkodjak abba a férfiba, aki egyszer biz’Isten tönkre fog tenni idegileg.
Inkább csak perifériásan érzékeltem, mint ténylegesen láttam, hogy Raazel huncutul fénylő aranyszemeivel a nőre vigyorgott, mielőtt válaszolt volna neki.
- Nem tudom lehet-e ilyen kérésem, de szeretnék egy tál gyümölcsöt, és egy üveg pezsgőt rendelni a szobánkba.
- Most azonnal vigyük fel? – a nőnek végül sikerült az arcát is uralma alá vonnia, és csak a pillantásában rejlő kíváncsiság szikrája árulta el, hogy az ilyen közjáték nem mindennapos az étteremben.
Ezen viszont valahogy nem tudtam meglepődni.
- Nem szükséges. Elég lesz egy óra múlva. – Puha, s egyben erős tenyerét sokatmondóan végighúzta a combomon, az érintése nyomán jóleső bizsergést indítva meg az egész testemben. Biztosra vehettem, hogy a reakciómat ő is érzékelte, így számítottam a következő mondatára. – Vagy inkább két óra múlva. Tudja mit? Ha nem hallanak bizonyos... hangokat átszűrődni az ajtón, akkor nyugodtan jelezhetik a jelenlétüket.
A nő szemöldöke a homlokára csúszott, de nem tett megjegyzést.
- Majd kopogtatunk. Édes vagy száraz pezsgő legyen?
- Édes. Szeretem az édes dolgokat. – De miközben ezt mondta már nem a nőre figyelt, hanem engem nézett. Hipnotizált a tekintetével, és az az 59% veszélyesen megindult felfelé az emelkedőn. Ha nem hűtöm le magam, olyan csillagászati magasságokba szökik ez az érték, ami elviekben nem is lehetséges. Persze, sok mindenről gondoltam eddig, hogy nem lehetséges, amiről aztán kiderült, hogy mégsem az. Elég csak arra gondolni, hogy egy démon tart a karjában. – Azt hiszem némi túltöltöttséget érzek a környezetedben, édesem.
Ennyi, kész, vége.
Nem érdekel, miért is nem lenne szabad együtt lennünk. Ha Raazel ennyire nyilvánosan, és ilyen nyilvánvalóan kimutatja, hogy nem érdekli az a bizonyos titkos akadály, akkor engem miért érdekelne? Hiszen mindennél jobban akarom őt.
És MOST akarom.
- Úgy látom, a barátnőm szeretne mielőbb kettesben maradni velem – újra a pincérnőhöz beszélt, de a szemét továbbra sem vette le rólam, közben szívet melengető mosoly futott át az arcán. Összeragadt a tekintetünk, szeme arany örvénye egyre mélyebben szippantott magába, hogy képtelenek voltunk elszakadni egymástól. A nő diszkréten köhécselt, de nem vettünk róla tudomást.
Raazel oda sem figyelve diktálta le a szobaszámot, és mivel mindkét keze foglalt volt – velem – így annyit fűzött még a mondandójához, hogy majd akkor fizet, ha mindent felhoztak a szobába.
Maradék két, azaz kettő gondolkodni képes agysejtemnek azon járt az esze, hogy a nő biztosan úgy gondolja, látványos borravalót fog kapni, amennyiben sikerül elérnie, hogy a megfelelő időpontban szolgáljanak ki minket. Pontosan az... ’AZ’ után.
- Nem fog csalódni, uram – sikerült még utánunk kiáltania, mielőtt kivágtattunk az ajtón.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni – motyogta maga elé. A korábbi bizsergés háromszorosára erősödött bennem, és a kényelmetlen nedvesség a lábaim között fészkelődésre késztetett. – Maradj nyugton, mindjárt fenn vagyunk. – dorgált meg, de a mondandója helyett sokkal jobban lekötött az, ahogy kitágultak orrlukai, mikor mélyet szippantott a levegőből. Tudtam mit csinál. Belélegzi, ízlelgeti az illatomat, a gerjedelmem illatát, és ha lehet, ezzel csak még jobban felizgatott. Egyszerűen képtelen voltam tétlenül tűrni a közelségét.
- Raazel – leheltem, de egyetlen pillantással elhallgattatott.
- Azt mondtam maradj nyugton. Így is elég nehéz dolgom van. A vágyad illata láthatatlan ködként leng be mindkettőnket, olyan erősen, hogy legszívesebben itt helyben letépném minden útban lévő ruhádat, hogy aztán mélyen beléd temetkezhessek. Fájdalmasan vágyom rád, érted ezt? Olyan kemény vagyok miattad, hogy fizikai fájdalmat okoz minden egyes pillanat, amit rajtad kívül töltök el.
Meg se tudtam szólalni. Az a két agysejtem is cserben hagyott, úgyhogy ha kinyitottam volna a számat, csupa sületlenség ömlött volna ki rajta. Végül azonban csak sikerült mozdulatlanságban tűrnöm azt a pár métert, míg eljutottunk a szobáig.
Együtt borultunk az ágyra, az ajtót éppen hogy berúgta esés közben. A kulcs bilétája elárvulva lógott ki a zárból. Raazel rögtön vákuumként tapadt az ajkaimra, erős kezeivel sürgetőn göngyölte felfelé azt az inget, amit még ő adott rám tegnap. Nála volt váltásruha, az én táskám bezzeg szőrén-szálán eltűnt az elrablásom alkalmával. Karmaimmal kapaszkodtam a deltáiba, szívtam a nyelvét, és mentálisan szuggeráltam a ruháinkat, hogy azonnal váljanak füstté. Nem igazán akart teljesülni az óhajom, de egy lány sosem adja fel a reményt. Ha elég sokáig, és elég hangosan könyörgök valamiért, akkor talán a mindenhatónak egyszer elege lesz belőlem, és teljesíti a kívánságom.
Nehezen forgó agytekervényeimmel igazán hittem ebben, de persze a sors, vagy valaki, aki annyira utál, hogy az életben nem fogja hagyni kettőnk beteljesülését, végül más megoldást talált a problémára.
Annyit se tudtam volna mondani, hogy Bú!, már a levegőben szálltam. A macska ösztöneimnek köszönhetően sértetlenül, négykézláb értem földre. Hirtelen nem tudtam mire vélni, hogy Raazel lehajított magáról, aminek következtében szaltóztam egyet hátrafele. Kóválygós fejjel álltam két lábra. A szemem rögtön megakadt egy világoskék bilétán, rajta a 17-es számmal. A szobánk kulcsa most a lábtörlőn pihent, az ajtó nyitva. Megbámultam a rést, amit két masszív váll töltött ki.
A látogatóink egymáson áttaposva igyekeztek bejutni a térbe. Hangos civódásuk elég időt hagyott arra, hogy gyorsan az ágyat is szemrevételezhessem.
Raazel egy harmadik férfival birkózott a matracon, és úgy tűnt, ő áll nyerésre. A férfi napbarnított arca sötét bajsza alatt kezdett ellilulni. Ennek magyarázata az lehetett, hogy a nyaka satuba szorult a démon izmos combjainak fogságában. Még egy kevés nyomás a gégéjére, és Hasta la vista Baby... Mérgesen fújtattam, kezdett elegem lenni az üldözőimből.
Odaléptem az ágy mellett lévő kisszekrényhez, és csöndben kihúztam a lámpát a konnektorból. Elszórakoztam a gondolattal, hogy valamelyik bodybuilder nyelvét fogom a kábel dugójának helyére gyömöszölni, aztán beláttam, hogy eme vágyam beteljesülésére sincs túl sok esély. Inkább megmarkoltam a fémet, és ütésre készen tartottam.
Nem kellett sokat várnom, a kettő közül a kisebbik pár lépéssel a hátam mögött termett. Gondolom nem számolt azzal, hogy elég kiélezettek az érzékeim ahhoz, hogy meghalljam a settenkedését, szóval derült égből villámcsapásként érhette mikor erősen fejbevágtam a lámpával. De olyan erősen, hogy a benne lévő körte ripityára tört, éles szilánkjai pedig befúródtak melírozott barna tincsei közé. A földre került, óbégatva, véresen hempergett a szőnyegen. Vállat vontam, és átléptem rajta.
Egy nehéz test ütődött az enyémnek, a váratlan löket ereje teljesen kilapított a falon. Ha egy rajzfilmben lennék, akkor most a testem lenyomata ott lenne a vázban. De mikor hátra zúgtunk nem volt ott. Inkább a fal hagyta a saját lenyomatát rajtam.
Bódultan gyönyörködtem a fejem fölött szállingózó csillagokban, mikor egy kéz szorult a torkomra. Hát igen, kár, hogy a tüdőm oxigénnel működik, és nem nélküle. A csillagok mellé lassan a sötét égbolt is társult, a végén pedig egy kavargó fekete lyuk akarta beszippantani az arcomat. Igazság szerint, legszívesebben fejest ugrottam volna abba a lyukba, akkor legalább vége lenne már az egész tortúrának. Ahogy fogyott a levegőm, és kezdtem volna kimúlni, a frissen fejetlenné vált csirkékhez hasonlatosan rajtam is kijött az idegrángás. Ez segített eszembe juttani azt, hogy a lámpa vasnyakát még mindig úgy szorongatom, mintha a tenyerembe akarnám olvasztani.
Ugyan úgy éreztem, hogy csak a szentlélek tart még ezen a létsíkon, mégis rákoncentráltam az állati erőmre, és egy kemény suhintással ezt a támadómat is fejbevágtam. Hallottam az orrcsont törésének hangját. Sajnos nem tettem benne túl nagy kárt, de ahhoz elegendőt, hogy szorító ujjai lecsússzanak rólam. Partravetett halként szívtam magamba a levegőt, míg az örvénylő lyuk be nem zárult és el nem tűnt előlem.
- Te kis kurva, ezért még megfizetsz – a hang mögülem jött.
- Azt már nem, előbb én akarok üvegdarabokat szúrni a csini pofijába. – A melírozott cukorfalat viszonozni akarja a szívességet. De bájos.
- Es-et-leg ne – naaagy levegő Tiffany – Esetleg ne vegyelek titeket feleségül?
Gusztustalan, gurgulázó kacaj harsant a levegőbe.
Volt képük kiröhögni, és még az az öröm sem adatott meg nekem, hogy belefulladjanak a krahácsolásba.
- Nem fogsz olyan sokáig élni, hogy bárkivel is házassági kötelékre léphess. De a nászéjszakát megtarthatjuk. Mindig is érdekelt, mi vonzz egyes embereket a nekrofíliá felé.
Hogy az a! Csak szedjem össze magam, és egy aprítógéppe fogom dobni ezt a szemetet. Oda, ahova való. Aztán puzzle-t játszom a bőrcafatkáival.
- Tudjátok mit? – kérdeztem negédesen.
- Na mit akarsz? – vihogott a melíros még mindig.
- Módosítok a javaslatomon. Inkább megengedem, hogy tisztára polírozzátok a hátsóbejáratomat. De aztán csillogjon a szivárvány a két félgömb között!
- Mocskos kis ribanc – erőteljesen belekapaszkodott a hajamba, és maga felé rántott, jó, hogy nem tépett ki egy tincset sem – Mégis mit képzelsz?
Épp készültem visszaszólni, mikor a sörényemet markoló kéz egyszerűen eltűnt. Megint lezúgtam a padlóra, de így volt szerencsém megcsodálni a kis édeseket a levegőben repkedni. Raazel úgy dobta át a szobán ezt a két tökkelütöttet, mintha nem lennének nehezebbek két ping-pong golyónál. A fetrengésen kívül máshogy nem nagyon tudtam részt venni a műveletben, de azért a falba csapódásukkor bemutattam nekik. Csak, hogy lássák, mennyire szeretem őket.
- Tiffany – Raazel az ölébe húzott, és megsimogatta a homlokomat – Jobb lenne, ha lemennél a parkolóba, és bezárkóznál a kocsiba, amíg én megszabadulok ettől a háromtól. Próbálj nem feltűnést kelteni, és ha benn vagy, bukj le a hátsóülésen. Amint tudok, megyek utánad.
Ráállított a lábaimra, a kezembe nyomta a slusszkulcsot, aztán kitessékelt a bejáraton. Kicsit még szédültem, nem volt olyan egyszerű állva maradni, de elindultam. Szorosan a fal mellett mentem, lestem a lehetséges búvóhelyeket, ahonnan még egy elmebeteg szakadhatna a nyakamba. Lassan haladtam, próbáltam természetesnek látszani, de belül majd megőrültem, hogy nem rohanhatok egyszerűen oda a Captivához.
És lám, ez a kívánságom teljesült, mert ahogy észrevettem egy pisztolyt tartó férfit a konténerek mögé befurakodva, máris iramodhattam le a lépcsőn.
Nem gondolkodtam, csak szaladtam, kettesével-hármassával szedtem a fokokat. Majd hasraestem a saját lábamban, de sikerült bukfencezés nélkül a földszintre kerülnöm. De nem örülhettem a sikernek, mert a zajos léptek további menekülésre ösztönöztek.
Egy golyó fúródott a falba, közvetlen a vállam mellett süvített el. Megtorpantam, ami iszonyú nagy hülyeség volt, mert az előzőt még több töltény követte. Nem találtak el, így újra futásnak indultam. Mintha a talpam alatt röpködtek volna a golyók, de nem mertem megint leállni. Száguldottam egyenesen a Captivához, és remegő kezekkel próbáltam a zárba találni. Leejtettem a kulcsot, majd ijedten vetettem magam a földre, és próbáltam kihalászni az alváz alól. Talán épp ez mentett meg, mert most meg az üveg tört be, apró szilánkokkal teleszórva így a testem.
Tudtam, hogy össze fognak vagdosni, mégsem törődtem ezzel, inkább bemásztam a kocsi alá. Arra alapoztam, hogy így nem tudnak lelőni, szóval mikor a férfi utolér, egy szintbe kell kerülnie velem ahhoz, hogy célozhasson. Nem akartam megvárni, míg ez megtörténik, így tovább kúsztam a ropogós törmelék közepette, hogy a másik oldalon állhassak fel.
Sikerült. Guggolva, a lehető legcsendesebben indultam a csomagtartó felé. Az útszéli motelt egy hatalmas erdő vette körbe. Ha a fák takarásába kerülök, akkor nagyobb eséllyel maradok életben addig, míg Raazel ideér.
Gólyalábra álltam, és úgy helyezkedtem, hogy a Captiva kereke teljesen eltakarja a lábam. Füleltem, míg meg nem hallottam, hogy a férfi letérdel és abban a szent percben kilőttem. Úgy suhantam a fűben, mintha versenyagár lennék. A szél körbeölelte a testem, megint átváltottam macska-üzemmódra. A neszek, az illatok, minden felerősödött. Éreztem a szabadság ízét a számban, aztán megbotlottam egy gyökérben, és hasra vágódtam.
Nem is értem minek akarok én felegyenesedve járni. Annyit vagyok vízszintesben, talán ez egy jel, hogy így kéne maradnom.
Magam alá húztam fájós térdem, a seb kínzón lüktetett, de ráerőltettem magam, hogy tovább menjek. Majdnem sikerült menedékbe érnem, mikor az üldözőm kemény teste birtokló medveölelésbe vont. Nem tudtam moccanni. A vér hangosan dübörgött a fülemben, a halántékom megsajdult, ahogy a pisztoly csövét nekiszorították. Meleg volt, a korábbi elsüléseknek hála. Gombóc keletkezett a torkomban, elfojtva a levegő útját. Lehunytam a szemem, és rettegve vártam az elkerülhetetlent, de semmi sem történt. Zsibbadtan álltam, míg az ölelő test le nem csúszott rólam. Nem is mertem kinyitni a szemem, teljesen kikészített annak a gondolata, hogy a gyilkosom csak szórakozik velem, hogy elérje, szemtől szembe lőhessen agyon.
Valaki belemarkolt a vállamba, mire én sikítva, ösztönből megpördültem, és gyomron rúgtam az illetőt. Talán most meghalok, de legalább összevérzem a köcsög csizmáját. Nehogymár ne bosszantsam egy kicsit, cserébe azért, hogy átküldött a túlvilágra.
- A fenébe kislány. Én itt megmentelek, te meg jó, hogy nem teszel nemzésképtelenné. – Őszinteség sugárzott mély, rekedtes hangjából, ami valamilyen fura okból kifolyólag megnyugtatóan hatott rám. Mintha a belső énem felismerte volna az ő belső énjét. Nagyon bizarr.
Az egyik szememet még mindig szorosan lehunyva tartottam, a másikat viszont lassan kinyitottam. A megmentőm valami katonai cuccra emlékeztető ruhában parádézott, ujjai között egy véres tőrt szorongatott. Lebámultam a földre. A támadóm a lehető leghullább állapotban terült el a földön, szúrt sebéből bíbor folyam ömlött a puha, zöld fűre. Felnéztem.
- És te ki vagy?
Mosolygott. Hosszú, szalmaszőke haja volt, szorosan összefogva a háta mögött, és a hajszínéhez illő rövid szakállt viselt az állán. Mogyoróbarna szemében halványzöld pontok csillogtak. Kinyújtotta a karját, de nem engedtem, hogy hozzám érjen. Csalódottság suhant át az arcán, de gyorsan félrekapta a fejét, mikor sietős léptek zaját fújta felénk a szél.
- Tiffany! – Hunyorogtam, míg meg nem láttam Raazel sötét alakját felénk sietni. Bárgyú vigyorral az arcomon rohantam elébe, hogy a nyakába vethessem magam. Csak egy pillanatra tudtam megölelni, és ellenőrizni, hogy mindene a helyén van, mert váratlanul lefejtette magáról a mancsaimat. Lehajolt, hogy a fülembe súghasson – Mostantól nem szabad ilyen közvetlennek lenned velem szemben, vagy nagy bajba kerülünk. Főleg én.
- Mi? Miért? – tátogtam, ahogy elengedett.
- Hercegnő! – a szőke pasi ott termett mellettünk. Rosszallóan nézte a kettősünket, de úgy döntöttem, hogy ha a fene fenét eszék is, akkor sem mozdulok egy centit sem. Tegyenek arrébb, ha olyan rossz helyen vagyok.
- Milyen hercegnő? – emeltem fel a szemöldököm, karjaimat keresztbe fonva a mellkasom előtt.
Meglepettség futott át az arcán, Raazel profiljáról viszont semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Valahol mélyen kezdtem kapisgálni, hogy végül csak annak a bizonyos titoknak a közelébe kerültem.
- Hopp, elfelejtettem, hogy a testőrödnek nem volt szabad beavatnia téged a származásodba – bocsánatkérően bazsalygott, de nem tudott meghatni. Térjünk már a lényegre! – A nevem Kay, én volnék a Vörös Karmok Másodkapitánya. Ennek tagjai azok, akik a klánunkat védelmezik. Te pedig, Tiffany, a klán vezetőjének, Silasnak vagy az unokája. Vagyis te vagy a Hercegnő.
Megint átéltem azt, amikor az állam a bokám szintjére akar süllyedni. De kívül megingathatatlannak mutattam magam, és nem estem Raazel torkának amiért ezt az apróságot ilyen szépen homályban tartotta előlem. Ilyesféle akadállyal nem mindennap szembesül az ember lánya, mikor egy neki tetsző pasival akar nemi életet élni. Jippí.
- Milyen klán? – kérdeztem inkább ahelyett, hogy hisztériába kezdek.
- A fekete párducoké – egy eddig ismeretlen, hűvös hang szólalt meg nem messze tőlünk. Nála is éreztem valami kapcsolatfélét, de nem keltett bennem olyan megnyugvást, mint Kay. Inkább borzongást. Volt valami fenyegető benne. – Bizonyára észrevetted az átalakulásnál, hogy macska lett belőled.
Mikor elénk állt, láttam, hogy nem csak a hangja, de a testtartása is hűvös, távolságtartó. Mintha felettünk állna a ranglétrán. Raazel finoman meghajolt előtte, Kay csak biccentett egyet. Hihetetlen hosszú, a bokáját verdeső vörös haja volt. Ráadásul összefonva! Mekkora lenne kiengedve? Hosszú, és sűrű szempillái alatt mélykék, csillogó szemekkel találta szembe magát az ember, fülében több ezüst karikafülbevaló ékeskedett. Világos bőre olyan makulátlan volt, mint amin végigszaladt egy csiszológép. Semmi bőrhiba. Jó, hogy nem csillogott gyémántként a napsütésben. Tökéletes volt.
Túl tökéletes.
- Kitalálom. Te vagy a klán stylist-ja.
Kay vidáman kacagott, Raazel még mindig pantomimest játszott, az izmos kis szupermodell meg morcosnak tűnt. Bár nem látszódott azon a csinos pofin túl sok érzelem, de a korábbiakhoz képest jobban összeszűkült a szeme, és egy vonalba préselődött az ajka. De még így is túl szép volt ahhoz, hogy valóságos lehessen. Végül Kay abbahagyta a hahotát, és megfogta a bicepszem, hogy rá figyeljek.
- Sajnos, nem talált. Ő Dwayne, a Vörös Karmok Parancsnoka.
Hupsz.
- És miért is vagytok most itt? – néztem meleg barna íriszébe. Valahogy tényleg biztonságban éreztem magam mellette.
- Hazaviszünk. – szólt Dwayne.
- Miért? – fordultam felé.
Síri csönd. Egy pillanatra minden elnémult, aztán Raazel vett egy nagy lélegzetet, gyönyörű aranyszemeivel a pillantásomat kereste, s mikor megtalálta, tekintetével kérlelte a bocsánatom, és megértésem, míg ezt mondta: - Hogy elfoglald a téged megillető helyet a klánban.

5 megjegyzés:

Sylvie Barthus

Végre, végre, végre... És még, még, még...
Imádom ezt a storyt. :D

ĐoTty

Én pedig imádom, hogy imádod :)
Megígérem, hogy most ezzel a történettel fogok foglalkozni, és minél előbb próbálom hozni az új fejezetet :D

Zosia

Annyira jóóóó! Már nagyon vártam. :)
Várom a következőt! :D

ĐoTty

kicsit megbetegedtem most, meg a bal karom frontálisan ütközött egy korláttal... (pontosabban egy benga állat rám esett bodysurfing közben), szóval szenvedek itt magamnak, de végre itthon vagyok a fesztiválozás után, és, amint tudok, írok is tovább :)

mara0217

Szerintem is nagyon jó!Imádtam nem is bírtam abbahagyni addig amíg végig nem olvastam. Nagyon várom a következő fejezetet. :D

Megjegyzés küldése