Cím

Olvass bátran! :)
6

Gena Showalter - Éjsötét szenvedély

Bizony, bizony, még valamikor nyáron Titivel nekiálltunk fordítani, csak hát nekem jön az egyetem, meg közben írtam a saját történetem is, úgyhogy nem nagyon volt időm erre (neki némileg több)... Első két fejezet ellenőrizve, javítva készen van, a negyediket még nekem be kell fejeznem, és a 3-5. megint kész, csak azt meg le kell ellenőriznem... 
Szóval, néha napján, amikor lesz időm ezzel foglalkozni, akkor Aeron és Olivia könyvéből is kerül majd fel pár fejezet.
Jó szórakozást hozzá :)


ELSŐ FEJEZET
Fordította: Dotty

- Nem úgy tűnik, mint ha érdekelné őket, hogy meghalnak.
Aeron, egyike a halhatatlan harcosoknak, kit a Harag démona kerített hatalmába, odafenn gubbasztott a Budapest központjában lévő Bűbájos Lakóház tetején, merőn lebámulva az emberekre, kik oly vidáman fogtak neki estéjüknek. Néhányan vásároltak, néhányan beszélgettek és nevettek, és néhányan falatoztak sétálás közben. De egyikük sem esett térdre és könyörgött az istenekhez még több időért azokban a gyenge testekben. És egyikük sem zokogott, amiért ezt nem kaphatja meg.
Figyelmét az emberekről a környezetükre terelte. Néma holdfény ömlött az égből, elkeveredve az utcai lámpák borostyán izzásával és a kikövezett ösvények vetemedő árnyékaival. Épületek feszültek minden oldalt, néhányat a magasabb pontok közül fényzöld ponyvatetőbe csomagoltak, itt volt a tökéletes kontraszt, ahogy a smaragd fák az alapjaik fölé emelkedtek.
Csinos, már amennyire egy koporsó az lehet.
Az emberek tudták, hogy elhalványultak. A pokolba is, úgy nőttek fel, hogy tudták, egyszer el kell hagyniuk mindent és mindenkit, akit szerettek, és mégis, ahogy tovább figyelt, nem kértek, vagy követeltek több időt. És ez… teljesen megigézte. Ha Aeron megtudná, hogy hamarosan elválasztják a barátaitól, a többi démonszállta harcostól, biztos, hogy védekezéssel töltené az utolsó pár ezer évet, megtenne mindent – igen, még könyörögne is – hogy, megváltoztassa a sorsát.
Szóval a halandók miért nem? Mit tudtak, amit ő nem?
- Nem halnak meg – a barátja, Paris szólt mögüle – Élnek, amíg esélyük van rá.
Aeron felhorkant. Nem ez az a válasz, amit keresett. Mégis hogyan tudnának élni, míg esélyük van rá, ha az az „esély” nem több egy egyszerű pislogásnál az idő örök folyamában?
- Olyan esendők. Könnyen megsemmisülnek. És ezt mind jól tudják.
 Kegyetlenség volt tőle ezt mondani, hisz ott volt Paris… barátnője? Szeretője? Kiválasztott nője? Akármi is volt, nemrég halálos lőtt sebet kapott Paris orra előtt. Mégis, Aeron képtelen volt megbánni a szavait.
Paris volt Paráznaság őrzője, akit arra kényszerítettek, hogy minden nap más nőt fektessen meg, különben addig gyengült volna, amíg meg nem hal. Nem engedhette meg magának, hogy egyetlen különleges szerető elvesztését gyászolja. Különösen nem egy olyan szeretőét, aki az ellenségük, s hát a kicsi Sienna az volt.
Aeron utálta beismerni, de valamilyen szinten boldog volt, hogy a nő halott. Kihasználta volna Paris szükségleteit, és végül tönkretette volna.
Én, mindazonáltal, örökké garantálni fogom a biztonságát. Megesküdött. Az istenek királya választás elé állította Parist: a nője lelkének visszatérése vagy Aeron megszabadítása egy ijesztő vérszomjtól, amiben állandóan csonkításról és ölésről szóló gondolatok táncoltak előtte. Gondolatok, melyekről szégyellte bevallani, hogy lejátszotta őket maga előtt.
Újra és újra.
Ugyan emiatt az átok miatt, Reyes, Fájdalom démonának hordozója, majdnem elvesztette szeretett Danikáját. Valójában, Aeron nagyon is közel volt a végső csapás beviteléhez, a kiélesített penge ott lebegett a lány csinos kis nyaka felett. De még mielőtt lecsaphatott volna, Paris Aeront választotta, és az őrület azonnal elhagyta őt, ezzel megkímélve Danika életét.
Aeron egyik része továbbra is bűnösnek érezte magát amiatt, ami majdnem megtörtént – és Paris döntésének következményei miatt. A bűnössége, mint sav marta a csontjait, elevenen felfalva őt. Paris most szenvedett miközben ő dőzsölt a szabadságban. Mindazonáltal, ez nem azt jelentette, hogy mostantól könyörületet fog mutatni Paris irányába. Ennél sokkal jobban szerette a barátját. Mi több, Aeron tartozott neki. És Aeron mindig visszafizette az adósságát.
Ezért volt azon a tetőt.
Biztonságban tartani Parist, nos, nem volt egyszerű feladat. Az utóbbi hat éjszakán Aeron szüntelen tiltakozások közepette fuvarozta ide barátját. Parisnak csak ki kellett szemelnie egy nőt, akit aztán Aeron megszerzett és biztosította, hogy azok ketten biztonságban legyenek, amíg szexeltek. De minden este tovább tartott meghozni a döntést. És még tovább.
Aeronnak volt egy sejtése, hogy ő és Paris napkeltéig itt fog ülni és beszélni.
Vajon a most levert harcos ugyanúgy tartózkodna ezektől a gyenge halandóktól, mint Aeron, ha jelenleg nem sóvárogna valami olyan után, ami nem lehet az övé? Nem lenne kétségbeesett – és tagadna az örökkévalóságig.
Aeron felsóhajtott:
- Paris – kezdte. Aztán megállt. Hogy kéne folytatnia? – Véget kell vetned a gyászolásnak - Oké. Lényegre törően, ahogy ő preferálta. – Legyengít téged.
Paris átfutatta nyelvét a fogain.
- Mintha te beszélhetnél gyengeségről. Hányszor voltál Harag kurvája? Számtalanszor. És azon számtalan eset közül hányért tudod az isteneket okolni? Csak egyért. Amikor az a démon legyőz téged, elveszted az irányítást a tetteid felett. Szóval ne add hozzá a képmutatást is bűneid listájához, oké?
Nem vette sértésnek. Sajnos, Paris állítása megdönthetetlen volt. Néha Harag magához ragadta Aeron testének irányítását és keresztül repítette őt a városon, hatókörzeten belül mindenkire lecsapva, bántva őket, és felzabálva rémületük. Azon esetek alkalmával, Aeron tudatában volt a történteknek, de képtelen volt rá, hogy megállítsa a mészárlást.
Nem mindig akarta megállítani a mészárlást. Egyes emberek megérdemelték, amit kaptak.
De utálta elveszteni a teste irányítását, mintha nem lenne más csak egy bábú drótokkal. Vagy egy majom, aki füttyszóra táncol. Amikor ebbe az állapotba süllyedt, megvetette a démont – de nem annyira, mint amennyire magát vetette meg. Mert a gyűlölettel, büszkeséget is tapasztalt. Haragban. Megszerezni tőle a gyeplő irányítását, hatalmat igényelt, és mindenféle erőt meg kellett becsülni.
Nyugalom. Ez a szeretet-utálat kötélhúzás eléggé zavarta.
- Nem kell egyetértened, de csak igazoltad az álláspontom – mondta, visszaugorva a beszélgetésbe – A gyengeség romlást szül. Nincs kivétel. – Paris esetében, a gyász csak egy másik szó volt a zavarodottságra. És ez a zavarodottság végzetesnek bizonyulhatott.
- Mit kéne tennem? Mit tennének ilyenkor az embereknek ott lenn? – mutatott Paris.
Életkép-idő.
- Azok az emberek. Megöregednek és elhamvadnak egy szívdobbanásnyi idő alatt.
- És?
- És hagyd, hogy befejezzem. Ha beleszeretsz egyikükbe, talán a tiéd lehet a század jobbik részében. Talán, ha nem történik vele valamilyen betegség vagy baleset. De ez a század azzal fog telni, hogy nézed őt elhervadni és meghalni. És mindezek alatt, tudni fogod, hogy egy egész örökkévalóság fog rád várni nélküle.
- Micsoda pesszimizmus – ciccegett Paris. Aligha az a reakció, amire Aeron számított.
- Te olyan századként látod, ami olyan veszteségekkel telik, melyeket képtelen vagy megállítani. Én olyan századként látom, ami egy különleges áldás élvezetével telik. Egy olyan áldáséval, ami segíteni fog az örökkévalóság nyugalmában.
Segíteni? Abszurd. Mikor elvesztesz valami értékeset, annak az emléke gyötrő emlékeztetőjévé válik annak, ami már soha többet nem lehet a tiéd. Azok az emlékek hozzáadódnak az addigi fájdalmaidhoz, megőrjítve téged, – Paristól eltérően, nem burkolná a szót egy csinos bókba – nem pedig megerősítenek.
Bizonyíték: így érzett ő is Bizalmatlanság őrzője és egykori legjobb barátja, Baden iránt. Réges rég elvesztette a férfit, akit jobban szeretett, mint egy vérszerinti testvért, és most, mindig, ha egyedül volt, maga elé képzelte Badent és azon töprengett, mi lehetett volna.
Ezt nem akarta Parisnak.
Felejtsük el az életképet. Itt az idő egy kicsivel több kíméletlenségre:
- Ha ennyire tehetséges vagy a veszteségek elfogadásában, akkor miért gyászolod még mindig Siennát?
A holdfény egy sugara rávetült Paris arcára, és Aeron látta, hogy a szemei kissé csillognak. Nyilvánvalóan, hiszen ivott. Megint.
- Nem volt meg a századom vele. Lehetett volna, de csak egy pár napot kaptam. – határozott hangszín.
Nehogy most abbahagyd. – És ha megadatott volna neked száz év vele, mielőtt meghal, most ki lennél békülve a halálával?
Szünet.
Nem gondolkodott túl sokat.
- Elég! – Paris beleöklözött a tetőbe, melybe az egész épület beleremegett. – Nem akarok többet erről beszélni.
Ez rossz. – A veszteség, az veszteség. A gyengeség, az gyengeség. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy tovább nőjön a ragaszkodásunk az emberek iránt, akkor nem fog érdekelni az, ha elhagynak. Ha megkeményítjük a szívünk, nem fogunk olyasmi után vágyakozni, ami nem lehet a miénk. A démonaink nagyon is jól megtanítottak erre.
Minden démonuk egyszer a pokolban élt és a szabadság után vágyakozott, s azért küzdöttek, hogy kijussanak onnan. Csakhogy végül átváltottak egyik börtönről a másikra, és a második rosszabb volt, mint az első.
Inkább kibírták volna a kénes, lángokkal teli poklot, ahol azelőtt voltak, mint hogy újabb ezer évet töltsenek Pandora szelencéjében csapdába esve. Ezer év sötétségben, elhagyatva, fájdalommal telve. Nem lehetnek szabadok, és nincs remény valami jobb iránt.
Ha azok a démonok erősebbek lettek volna, nem vágyakoztak volna olyasmi iránt, ami tiltva volt nekik, akkor nem lehetett volna őket elfogni.
Ha Aeron akarata erősebb lett volna, talán később nem segített volna kinyitni a dobozt. Nem lett volna megátkozva, hogy otthonul szolgáljon annak a gonoszságnak, amit most a saját testéből bocsátott ki. Nem rúgták volna ki a mennyekből, az egyetlen otthonból, amit ismert, hogy az örökkévalóságot ebben a kaotikus világban töltse, ahol soha semmi sem maradt ugyanolyan.
Nem vesztette volna el Badent, amíg a Vadászokkal háborúztak – alávaló halandók, akik gyűlölték az Alvilág Urait, őket hibáztatták a világ összes gonoszságáért. Egy barát meghalt rákban? Természetesen az Alvilág Urai a felelősek. Egy tinédzser lány felfedezte, hogy terhes? Az Alvilág Urai biztos újra lecsaptak.
Ha erősebb volna, még egyszer nem kapnák el ebben a háborúban, harcolás, öldöklés közben. Örökös öldöklés…
- Sóvárogtál valaha halandó iránt? – kérdezte Paris, visszarántva sötét gondolataiból. – Szexuálisan?
Halk nevetés tört fel belőle. – Fogadjak be egy nőt az életembe egyik nap, csak azért, hogy legközelebb elveszítsem? Nem. – Ennél okosabb volt.
- Ki mondta, hogy el kell veszítened? – Paris elővett egy flaskát a bőrdzsekijéből és jól meghúzta.
Még több alkohol? Úgy tűnik, az ő kis buzdító beszéde nem derítette jobb kedvre barátját.
Miután nyelt egyet, Paris folytatta. – Maddoxnak ott van Ashlyn, Luciennek ott van Anja, Reyesnek ott van Danika, és most már Sabinnak is ott van Gwen. Továbbá Gwen nővérének, Félelmetes Biankának is van szeretője. Egy angyal, akivel iszapbirkóznom kell, vagy micsoda. Még nem beszéltük meg ezt a részt.
Iszapbirkózni? Igen. Legjobb lesz elkerülni. – Igen, ők ott vannak egymásnak, de minden nőnek közülük van egy különleges képessége, ami magasabb szintre emeli őket. Többek egy egyszerű embernél. – De ez nem jelenti azt, hogy örökké fognak élni. Még a halhatatlanokat is el lehet pusztítani. Ő volt az, aki felvette Baden fejét – a harcos teste nélkül. Ő volt az, aki először megpillantotta a sokktól örökre ráfagyott arckifejezést.
- Nos, hello, itt a megoldás. Találj egy nőt különleges képességgel, ami többé teszi őt. – mondta Paris szárazon.
Mintha ez olyan egyszerű lenne. Habár…
- Nekem ott van Légió és ő az egyetlen, akivel jelenleg foglalkozni tudok. – Maga elé képzelte a kis démont, aki mintha a lánya lenne, és elvigyorodott. Miközben állt, alig érte el a derekát. Zöld pikkelyei voltak, két apró szarva, amik épphogy kinőttek a feje tetején és éles fogai, amik mérgező nyálat termeltek. A tiarák voltak a kedvenc tartozékai, és az eleven hús a kedvenc tápláléka.
Az elsőt szerette elnézni, a másodikon még dolgoztak.
Aeron a pokolban találkozott vele. Nos, már amennyire egy férfi közel lehet ahhoz a tikkasztó gödörhöz, anélkül, hogy elolvadna a lángjai közt. Oda volt láncolva a közvetlenül mellette lévő kapuhoz, úgymond, megrészegülve az átkozott vérszomjtól, elhatározta, hogy még a barátait is elpusztítja, mikor Légió kiásta a hozzá vezető utat, s a jelenléte valahogy kitisztította az elméjét, megadva neki azt az erőt, amit annyira megbecsült. Segített neki megszökni, és azóta folyton együtt voltak.
Kivétel most. Az ő drága bébilánya visszatért a pokolba, a helyre, amit megvetett, mindezt azért, mert egy istenekhez-hűséges angyal figyelte Aeront, meglapulva az árnyak közt, láthatatlanul, várva… valamire. Hogy mire, azt nem tudta. Csak azt tudta, hogy az az intenzív tekintet most nincs rajta, de vissza fog térni. Mindig visszatér. És Légió ki nem állhatta.
Hátradőlt és felbámult az éjszakai égboltra. A csillagok élénkek voltak ma este, mint gyémántok szétszórva fekete szaténon. Néha, mikor elvágyódott a magány illúziója felé, felrepült olyan magasra, ameddig a szárnyai bírták, aztán zuhant, gyorsan és biztosan, csak pár másodperccel a becsapódás előtt lelassítva.
Ahogy Paris bedobott még egy kortyot az italából, ambrózia illat szállt a levegőbe, gyengéd és édes, mint a babalehellet. Aeron megrázta a fejét. Az ambrózia volt barátja választott drogja, az egyetlen olyan dolog, ami az olyan férfiak testét és lelkét is képes volt elzsibbasztani, mint amilyenek ők voltak, de a használata kicsúszott a kezei közül, hanyaggá téve az egykor tüzes katonát.
Galennel, aki a Vadászok vezetője, és ugyanúgy démonszállta, mint ők, szüksége volt rá, hogy barátja józan legyen, legalább addig, míg az utcán járőröznek. Itt volt az angyal tény is, és nos, jól jött volna, ha társa top küzdő formában van. Az angyalok, ahogy azt nemrégiben tanulta, voltak a démonok kivégzői.
Vajon az angyal meg akarta ölni? Nem volt benne biztos, és Bianka hitvese, Lysander nem mondaná el neki. De végül is, a válasz nem is számított igazán. Azt tervezte, hogy kibelezi a gyávát, legyen az nő vagy férfi, abban a pillanatban, hogy elég nagyra nőve megjelenik előtte.
Senki sem választhatja el Légiótól. Nem, anélkül, hogy megbűnhődne érte. Tudta, hogy Légió most szenved, testileg és lelkileg is. A gondolattól Aeron kezei olyan erősen ökölbe szorultak, hogy csontjai majdnem összetörtek. A drágalátos „fivérei” szerették kigúnyolni jóságáért és együttérzéséért. Ugyanígy élvezték üldözni, és csak az istenek tudják, mit tennének vele, ha egyszer sikerülne elkapniuk.
- Túlságosan is szereted Légiót. – kezdte Paris, ismét kiszakítva Aeront gondolatai erősen összegubancolódott mocsarából. Keresztül dobott egy követ az alattuk lévő épületen, még mielőtt kiitta a flaska maradékát. – Ő nem képes mindazt megadni, amire szükséged lenne.
Például szexet. Nem tudnák elhagyni ezt a témát, egyszer s mindenkorra? Aeron felsóhajtott. Évek, talán évszázadok óta nem vitt nőt az ágyába. Egyszerűen nem érték meg az erőfeszítést. Harag miatt, a vágy, hogy bántsa őket felülmúlta azt a vágyat, hogy örömet szerezzen nekik. Mi több, amilyen agyontetovált és harc által megkeményedett volt Aeron, minden darabka szeretetért meg kellett dolgoznia. A nők féltek tőle – és jól tették. Meglágyítani őket, olyan időt és türelmet igényelt, amivel nem rendelkezett. Végül is, volt ezer más fontosabb dolga, amit meg kellett csinálnia. Dolgok, mint például edzeni, megvédeni az otthonát, megvédeni a barátait. Kielégíteni Légió minden szeszélyét.
- Nekem nincsenek efféle szükségleteim. – És a legnagyobb részt ez igaz is volt. Amilyen fegyelmezett is ő, ritkán engedte meg magának a hús örömeit. És, csak akkor, ha egyedül volt. – Megvan mindenem, amire vágyom. Na, azért jöttünk ide, hogy lelkizzünk vagy, hogy találjunk neked egy szeretőt?
Egy morgással Paris eldobta a flaskát, ugyanúgy, ahogy előtte a követ. Amaz belevágódott az épület falába, porral és tollakkal töltve meg a levegőt.
- Egy nap jön valaki, aki elragad, megnyer és elcsábít magának, és te sóvárogni fogsz utána tested minden egyes sejtjével. Remélem, hogy az őrületbe fog kergetni. Remélem, legalább egy kis ideig megtagad magától, és az orrodnál fogva vezet egy kis vidám üldözés keretében. Talán akkor megérted az én fel-felvillanó fájdalmam.
- Ha ez szükséges ahhoz, hogy visszafizessem a szívességet, amit nekem tettél, akkor boldogan vállalom ezt a sorsot. Még az istenekhez is könyörgök érte. – Aeron nem tudta elképzelni, hogy valaha annyira akarna egy nőt, legyen az halhatatlan vagy ember, hogy az megszakítsa addigi életét. Nem olyan volt, mint a többi harcos, akik állandóan más társaságát keresték. Igazán akkor volt a legboldogabb, ha egyedül lehetett. Vagy inkább, egyedül Légióval. Azon kívül, túl büszke volt olyasvalakit üldözni, aki nem viszonozza tüzes érzéseit.
De komolyan gondolta, amit mondott. Parisért elviselne bármit. – Hallottad Kronosz? – kiáltott a mennyekbe. – Küldj nekem egy nőt. Egy nőt, aki megkínoz. Aki visszautasít.
- Beképzelt fattyú. – kuncogott Paris. – Mi lesz, ha tényleg küldd egy elérhetetlen nőt?
Istenek, az a szórakozás tetszene neki. Ez most tényleg a régi Paris.
- Eléggé kétséges. – Kronosz azt akarta, hogy a harcosok Galen legyőzésére koncentráljanak. Ez volt a megszállottsága, mióta Danika azt jósolta, hogy az istenek királya Galen keze által fog meghalni.
Mint a Mindentlátó Szemnek, Danika jóslatai mindig helyesnek bizonyultak. Még a rosszak is. De volt egy arany középút: azokat a víziókat arra használhatták, hogy változást csikarjanak ki. Legalábbis elméletben.
- De mi van, ha mégis? – sürgette Paris, mikor a hallgatása túl hosszúra nyúlt.
- Ha Kronosz válaszol a kérelmemre, akkor élvezni fogom az utazást. – heveredett le Aeron vigyorogva. – Nos, elég belőlem. Gyerünk, csináljuk amiért ide jöttünk. – ült fel, és lebámult az utcákra, átvizsgálva a ritkuló tömeget.
Hogy megőrizzék az utakat, autókat nem engedtek meg a városnak ebben a részében, úgyhogy mindenkinek kutyagolnia kellett. Ezért választotta ezt a helyet. Nőket kirángatni mozgó járműből, ezt nem igazán élvezte. Ily módon, Parisnak csak meg kellett hoznia a döntését, aztán Aeron kitárta a szárnyait és lerepítette a harcost. Egy pillantás a ragyogó kék szemű ördögre, és a kiválasztott nő levegőért kapkodva megállt. Néha egy mosoly is elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a nőt, kezdjen el ott, nyilvánosan vetkőzni, miközben bárki, aki lesben állt az átjárókban, láthatta.
- Nem fogsz találni senkit. – mondta Paris. – Már megnéztem.
- Mi van… vele? – mutatott egy dundi, hiányosan öltözött szőkére.
- Nem. – semmi hezitálás. – Túl… kézenfekvő.
Már megint itt tartunk, gondolta félve, de intett egy másik nő felé. – És ő? – Ez magas volt és tökéletesen mutatott rövid sapkájával vörös haján. És konzervatívan volt felöltözve.
- Nem. Túl férfias.
- Ez meg mi a poklot jelent?
- Azt, hogy nem akarom. Következő.
A következő órában, Aeron potenciális ágyasokat mutatott, és Paris különböző – nevetséges- okokkal elvetette őket. Túl régimódi, túl gyűrött, túl barna, túl sápadt. A „már megvolt” számított egyedül értelmes elutasításnak, és ahánnyal eddig együtt volt Paris, Aeron ezt elég sokat hallotta.
- Végül meg kell állapodnod egyben. Miért nem mentesz meg mindkettőnket a további macerától, csukod be a szemed és böksz rá valakire? Bárkire mutatsz, az lesz a nyertesünk.
- Egyszer már játszottam ezt a játékot. Befejeztem… – Paris megborzongott. – Mindegy. Nem jó levándorolni azon a bizonyos memóriaösvényen. Szóval nem. Egyszerűen nem.
- Mi van--
A szavai hirtelen elakadtak, ahogy a nő, akit figyelt, eltűnt az árnyékok közt. Nem elhalványult a látómezejéből, ahogy az természetes lenne. Vagy normális. Egyszerűen megszűnt létezni, egyik pillanatról a másikra az árnyékok köré húzódtak, mintha pórázra lennének kötve.
Aeron talpra ugrott, szárnyai automatikusan előtörtek csupasz hátán lévő réseikből és kiterjeszkedtek. – Van egy kis problémánk.
- Mi történt? – Paris szintén talpra ugrott. Bár kissé ingadozott az ambróziától, még mindig katona volt, s rögtön tenyerébe csúsztatott egy tőrt.
- A sötéthajú nő. Láttad őt?
- Melyiket?
Ez megválaszolta Aeron kérdését. Nem, Paris nem látta őt. Ha látta volna, nem lett volna szükséges megkérdeznie, kiről beszél Aeron.
- Gyerünk. – Aeron barátja dereka köré fonta karjait és leugrott az épületről. Szél süvített át Paris tarka fürtjein, összekuszálva több szálat is az arca körül, ahogy a föld egyre közelebb… és még közelebb került… - Tartsd a szemed a nőn vállig érő fekete hajjal, egyenes tartás, durván öt-tíz méterre innen, húszas évei elején, fekete ruhában. Több mint valószínű, hogy nem ember.
- Megöljük?
- Elfogjuk. Lenne pár kérdésem hozzá.- Például, hogy tudott így eltűnni. Miért van itt. Kinek dolgozik.
Nekik, halhatatlanoknak mindig is volt egyfajta napirendjük.
Még mielőtt a betonnak és követnek ütköztek volna, Aeron csapott egyet a szárnyával. Eléggé lelassult, hogy függőlegesen landoljanak, mindössze enyhe rázkódással. Elbocsátotta terhét, és azonnal különböző irányokban váltak ketté. Ezer év egymás mellett való harcolás után tudták, hogyan cselekedjenek anélkül, hogy előre megterveznének minden lépést.
Ahogy Aeron levágtatott az átjáró bal oldalán a nő irányába, visszahajtotta szárnyait azok réseibe. Észrevett mindenféle embert – egy pár kézen fogva, egy hajléktalan férfi kortyolt egy üveg whiskyt, egy férfi sétáltatta a kutyáját – de egyetlen sötéthajú nőt sem. Elért egy téglafalat, majd megfordult. Fenébe. Olyan, mint Lucien? Képes átvillantani magát bárhova egyetlen gondolattal?
Mogorván maga elé nézett, majd visszatért a helyváltoztatás problémájához. Átkutat minden sikátort a környéken, ha kell. Ekkor azonban, félúton lefelé menet, az árnyak elkezdtek megvastagodni körülötte, felemésztve őt, eltömítve az utcai lámpák aranyizzását. Gyötrő sikolyok. Kétségbeesett sikolyok.
Megállt, s attól tartva, hogy belevágódik valamibe – vagy valakibe – két tőrt vett magához. Mi a fene ―
Egy nő – a nő – kilépett az árnyak közül, csupán pár lépésnyire tőle. Ő volt az egyetlen világos folt abban a váratlan, hatalmas kiterjedésű komorságban. A szemei olyan feketék voltak, mint a sötétség körülötte, ajka vörös és nedves, mint a vér. Csinos volt, a maga vad módján.
Harag sziszegett az elméjében.
Egy pillanatra Aeron megijedt, hogy Kronosz tényleg meghallgatta őt, és küldött egy nőt, aki jól megkínozza. De ahogy tovább bámulta, nem érzett forróságot az ereiben, nem vert gyorsabban a szíve, ahogy azt a többi Lordtól hallotta, mikor azok kifejtették, hogy találtak egy nőt, akit „meg kellett szerezniük”. Olyan volt számára, mint mindenki más: könnyen felejthető.
- Nos, nos, nos. Hát ki itt a szerencsés lány. Te egy vagy közülük, az Alvilág Urai közül, és most idejöttél hozzám. – mondta, a hangja füstös volt, mint a cigaretta. – Még csak kérnem sem kellett.
- Egy Lord vagyok, igen. – Nem volt oka tagadni. A városlakók ismerték, és mások is felfigyeltek rá. Néhányan azt gondolták, hogy angyalok. A Vadászok is látványosan felfigyeltek rá, de ők, nos rögtön démonoknak kiáltották ki őket. Akárhogy is, ezt az információt nem tudták felhasználni ellene. – És azért jöttem, hogy megkeresselek.
Egy apró megerősítés, s a nő vonásai elárulták csipetnyi meglepettségét.
- Micsoda őszinteség. Miért kerestél?
- Tudni akarom ki vagy. – Vagy egy jobb kérdés, mi ő?
- Talán mégsem vagyok olyan szerencsés, mint gondoltam. – Azok a buja vörös ajkak duzzogva lebiggyedtek, majd a nő színészkedve letörölt egy könnycseppet. – A saját bátyáim nem ismernek meg.
Nos, most már a kérdése egyik felére tudta a választ: ez a nő egy hazudozó.
- Nekem nincs nővérem.
Felemelte egyik fekete szemöldökét. – Biztos vagy benne?
- Igen. – ő nem egy anyától és apától született; Zeusz, a Görög istenek Királya, egyszerűen életre szólította. Ahogy a többi Lordot is.
- Makacs. – ciccegett, Parisra emlékeztetve őt. – Tudnom kellett volna, hogy eléggé hasonlítunk. Egyébként, annyira jó végre elkapni egyikőtöket egyedül. Kit kaptam? Dühöt? Nárcizmust? Igazam van, ugye? Valld be, te vagy Nárcizmus. Ezért borítottad be teljesen a tested és még a saját arcod is tetoválásokkal. Szép. Hívhatlak Nárcinak?
Düh? Nárcizmus? Egyik bátyja sem hordozta ezeket a démonokat. Kétséget, Betegséget, Nyomorúságot, és sok mást igen, de nem ezeket. Megrázta a fejét. Eszébe jutott, hogy vannak más démonszállta halhatatlanok odakinn. Halhatatlanok, akikkel soha sem találkozott. Halhatatlanok, akikről feltételezte, hogy meg fogják őket találni.
Mivel ő és a barátai voltak az egyetlenek, akik kinyitották Pandora szelencéjét, mindig is azt hitték, hogy csak ők vannak arra kárhoztatva, hogy otthont adjanak az abban rejlő gonoszságnak. De Kronosz nemrégiben kijavította téves feltevésüket, megajándékozva a Lordokat azokkal a tekercsekkel, melyek a többiek nevét hordozták. Láthatólag, több démon volt, mint harcos, és mivel a dobozt sehol se találták, a Görögök – akik ezelőtt hatalmon voltak – belehelyezték a maradék démont a Tartarosz halhatatlan rabjaiba.
Ez egy olyan felfedezés, ami nem jósolt semmi jót a Lordoknak. Mint Zeusz korábbi elit őrei, a rabok közül sokat ők zártak be, olyan bűnözőket, akik kiszabadulva gyakran csak a bosszúért élnek. Ez is olyan dolog, amire Harag nagyon jól megtanította.
- Hello. – dobbantott a nő. – Van itthon valaki?
Rápislogott, s közben átkozta magát. Megengedte magának, hogy egy lehetséges ellenség jelenlétében szórakozottá váljon. Idióta. – Az, hogy ki vagyok, nem tartozik rád. – Ez már olyan információ, amit felhasználhatnak ellene. Különösen azóta, hogy Haragot könnyen feldühítette a legártatlanabb kijelentés, és elküldhette – vele együtt Aeront is – abba a gyilkos őrületbe, ahol az egész várost és állampolgárait veszélybe sodorta.
Ezért azt az angyalt hibáztatta, aki követte őt.
De most nem hibáztathatta az angyalt, mikor Harag elkezdett vicsorogni az elméjében, és a koponyáját karmolászta, kétségbeesetten cselekedni vágyva. Fájdalmat okozni. A démon legintenzívebb képessége, hogy mindig érzékelte a közelében lévők bűneit. És erről a nőről, rögtön felismerte, hogy vétkeinek listája hatalmas.
- A hirtelen elkomorult ábrázatod nemnek veszem. Nem vagy Nárci, és nincs otthon senki.
- Csak… fogd be… - úgy fogta a halántékát, mintha hideg pengék nyomódnának a bőrének, próbálta megállítani a szellemi bombázást, amiről tudta, hogy közeleg, és ez egy másik olyan zavaró dolog, amit most nem engedhetett meg. Hasztalan. Minden bűne lejátszódott a fejében, mint egy hasított képernyőn játszódó film. Nemrég megkínzott egy férfit, hozzáláncolta egy székhez, és felgyújtotta. Azelőtt, kibelezett egy nőt. Becsapott másokat, és lopott. Elrabolt egy gyereket az otthonából. Az ágyába csábított egy férfit, majd elvágta a torkát. Erőszak… Rengeteg erőszak… rengeteg terror, fájdalom és sötétség. Hallotta az áldozatok sikolyait, érezte az égett hús szagát, és a vér ízét.
Talán jó oka volt arra, hogy megtegye ezeket a dolgokat. Talán nem. Akárhogy is, Harag meg akarta büntetni, minden bűntettét ellene használni. Először lekötözni egy székbe, aztán kibelezni, elvágni a torkát majd felgyújtani.
Ez volt Aeron démonjának a sajátja. Megverni azt, aki megvert valakit, gyilkosokat gyilkolni, és hasonlók. Szóval igen, ha Harag ösztönözte, akkor Aeron megtette ezeket a dolgokat. Sokszor. Most, megfeszítette minden izmát, csontjait próbálta egy helyben tartani. Nyugi. Ne veszítsd el az irányítást. Maradj józan. De istenek, a szükség, hogy megbüntesse… nagyon erős… erősebb, mint lennie kellene. Szokásosan.
- Miért vagy itt Budapesten, asszony? – Jó. Ez jó. Lassan leeresztette karjait.
- Váó. – mondta, figyelmen kívül hagyva kérdését. – Nagy önuralomról tettél tanúbizonyságot.
Tudja, hogy a démonja bántani akarja?
- Szóval, hadd találgassak. – egyik körmével az állát kopogtatta. – Nem vagy Nárci, akkor te lehetsz… Sovinizmus. Igazam van, ugye? Azt gondoltad egy ilyen bájos kicsi teremtmény, mint én, nem fog rájönni az igazságra. Téves. De semmi baj. Tartsd meg a titkaid. Hamarosan úgyis meg fogod tanulni ezt. Óh, igen, meg fogod tanulni.
- Fenyegetsz, asszony?
Megint figyelmen kívül hagyta. – Azt csiripelték a madarak, hogy Kronosz nektek adta a tekercseket és azt tervezitek velük, hogy levadásztok minket. Hogy használjatok. Talán, hogy elpusztítsatok.
Aeron gyomra lesüllyedt. Egy, tud a tekercsekről, mikor ő és a barátai még csak tanulmányozzák őket. Kettő, tudja, hogy rajta van a listán. Ami azt jelenti, hogy ez a nő csakugyan halhatatlan – és bűnöző – és ha hinni lehet neki, ő is démonszállta.
Aeron nem ismerte fel őt, ami azt jelentette, ő és a barátai nem lehettek azok, akik bebörtönözték. Ez azt jelentette, hogy még az ő mennyben töltött idejük előttről származott. És ez azt jelentette, hogy ő egy Titán és nagyobb veszélyt jelent, mivel a Titánok sokkal vadabbak voltak, mint Görög társaik.
Rosszabb, a most-kiszabadított Titánok voltak a jelenlegi vezetők. Lehet, hogy neki is isteni segítsége van.
- Melyik démont hordozod? – követelte, korábbi gyengeségét ellene használva.
Megajándékozta egy gonosz vigyorral, kemény hangja világosan szórakoztatta őt:
- Te nem osztottad meg velem ezt az információt. Én miért osztanék meg veled bármit is?
Dühítő nőszemély. – Azt mondtad minket. – Lenézett a vállára, félig arra számítva, hogy valaki előugrik és megtámadja. Minden, amit látott, sötétség… és minden, amit hallott, még több azokból a néma sikolyokból. – Hol vannak ezek a többiek?
- Honnan a pokolból tudjam? – kiékelte a karjait, a kezeit üresen kívül hagyta, mintha nem gondolta volna, hogy joga van fegyvert használni. – Magam vagyok, ahogy mindig is, és én ezt így szeretem.
Valószínűleg egy másik hazugság. Miféle nő közeledne a félelmetes Alvilág Urai felé támogatás nélkül? Továbbra is elővigyázatos volt, ahogy találkozott a tekintetével.
- Ha azért vagy itt, hogy háborúzz velünk, tudd, hogy ―
- Háborúzni? – nevetett. – Mikor mindnyájatokat megölhetnélek álmotokban? Nem, csak azért vagyok itt, hogy átadjak egy figyelmeztetést. Hívd vissza a vérebeket, vagy nyom nélkül eltöröllek titeket a föld színéről. És ha valaki ezt megteheti, hát az én vagyok.
Azok után, amiket az elméjében látott, hitt neki. A sötétségből támad, egy olyan fantom, aki nem figyelmeztet előre. Kétségkívül nem volt olyan bűncselekmény, amit túl undorítónak talált volna. De ez nem jelentette azt, hogy törődni fog a követeléseivel.
- Nagyon hatalmasnak képzeled magad, de nem tudsz mindnyájunkat legyőzni. Háborút kapsz, ha folytatod az ilyen figyelmeztetések küldözgetését.
- Ahogy tetszik, harcos. Elmondtam, amit el akartam mondani. Jobban tennéd, ha imádkoznál, hogy ez legyen az utolsó eset, mikor látsz engem. – Az árnyak megint vastagodni kezdtek, beburkolva őt, majd egyszerűen eltűntek, abszolúte semmi emlékeztetőt hagyva arról, hogy korábban ott jártak volna. Addig, míg meg nem hallotta egyenesen a füle mellett, - Óh, és még egy utolsó dolog. Ez volt az udvarias felszólítás. Legközelebb, nem fogok szépen játszani.
Akkor a világ újra élesen kirajzolódott körülötte: épületek a két oldalán, szemeteszsákok szétszórva a betonon, egy iszákos férfi tűnt el a hűvösben. Végül, Harag megnyugodott.
Aeron riadókészültségben maradt, tettre készen mindent átvizsgált. Hallgatódzott, de csak a saját óvatos lélegzetét, a városlakók lépteinek kopogását a sikátoron túl, és az éjszakai madarak éneklését hallotta.
Még egyszer, a szárnyai kiterjeszkedtek és beletéptek a levegőbe, elhatározta, hogy megkeresi Parist, és együtt visszatérnek az erődbe. Értesíteni kellett a többi Lordot. Akárkicsoda is ez a vérszomjas nőstény, bármire is legyen képes, foglalkozniuk kellett vele. Hamarosan.

A teljes könyv le van már fordítva, a legeleje ugye tőlem és Tittitől származik, a többit már más csinálta!

Pdf formátum!
A rajongói fordítást ugyan én kezdtem el, de a befejezése nem az én érdemem, hanem a Könyvfanoké!

0

Illusztráció

Ma egy ideig azzal szórakoztam, hogy próbáltam olyan képet találni, amire azt mondhatnám, hogy: "Na így képzeltem el Raazelt!" 
És végső soron sikerült is olyat találni, csak picit még alakítani kéne... :$ 
A rendes illusztrációja úgyis rajzolva lesz, de így alapnak megmutatom ezt:


 Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én csorgatom a nyálam :DDD
Már így is alakítottam a képen, de egyes dolgokat nem tudok összehozni, a lényeg, hogy nem ez a tökéletes hasonmás, mivel az én fejemben ugye ennél sötétebb a bőre, és van piercingje... meg azt hiszem, jobb lenne kicsivel ragyogóbb szem neki :) Ésss az opál fekete haj is olyan lenne, hogy a napfényben kéken-pirosan-zölden csillog, vagy van benne ilyesmi árnyalat. 
Ettől független már dobnám most az ágyamba a képen lévő gyönyörűséget ^^ 
Na majd alkalom adtán hozok még illusztrációt, aztán ha meglesz a tökéletes, azt fogom végleg a blog oldalán lévő oszlopba berakni. :D
Hja, és nektek mi a véleményetek róla? Tetszik vagy nem? :)

Utó megjegyzés: "Bocs gyerekek, de a hosszú hajú pasik a gyengéim xD"

És alkottam most egy fejlécet is....
(Original arts from Anyae)



0

6. fejezet



Sikerült jó pár saroknyira eltávolodnom az egyetem területétől, de az ösztöneim azt súgták, hogy még ne álljak meg. Teljes erőből azon pörgött az agyam, kihez is kéne fordulnom ilyen vészhelyzet esetén. Korábban jó ötletnek tartottam Duncan rendőrfőnököt megkeresni, vagy hát, először keresni egy telefonfülkét és felhívni az őrsöt, hogy egyáltalán merre tartózkodik, még mielőtt teljesen vakon kezdek bolyongani a városban, abban reménykedve, hogy a következő sarkon majd pont belé ütközöm.
Végül jobban leástam megérzéseim mélyére, és arra jutottam, hogy egy szimpla halandó nem sok mindent tud tenni, hogy távol tartsa tőlem üldözőimet (és a testőröm), akik koránt sem nevezhetők normálisnak. Nem akaródzott bevallani magamnak, de valami itt nagyon nincs rendben, és sajnos ez rám is igaz. Nem tudom kik, vagy pontosabban mik akarnak elkapni, de fájón rá kellett ébrednem, hogy talán több közöm van ezen természetfeletti képességekkel megáldott társasághoz, mint ahogy azt én szeretném. Csodásmesés.
Halvány, homályos emlékek hada próbált betörni elmémbe, amit most nem engedhettem meg magamnak, mert elvonná a figyelmem, és ez végzetesnek is bizonyulhat, most, hogy sejtelmem sincs, mihez kezdjek. Nem ismerek mást, akin olyan fura változásokat tapasztaltam volna valaha, mint nem sokkal korábban magamon, és a gondolatra, hogy nem fognak hinni nekem, helyette kinevetnek, mi több őrültnek neveznek, a szívem összeszorult. Nem elég, hogy elmegyógyintézetbe akarnának zárni, ezzel valószínűleg még veszélybe is sodornám azt, akinek szólok.
Épp emiatt vetettem el korábbi tervem azon darabját, hogy Duncan rendőrfőnököt fogom megkérni, segítsen nekem. Továbbra is be tudna zárni egy cellába, de van egy sanda gyanúm, hogy aki először rám talál, az úgyis tőstül kitépné a rácsokat. Örülhetek, ha csak ennyit tesz, és közben nem lapít palacsintává másokat, legyen az a törvény őre, vagy annak áthágója.
Nem, teljesen biztos voltam benne, hogy nincs senki, akinek szólhatnék, és nem fog egyetlen tündér keresztanya sem előttem teremni, hogy megoldja helyettem a helyzetet. Pedig igazán jól jött volna egy, ha Hamupipőke egy nyamvadt bál miatt kiérdemelt közülük valakit, akkor igazán rám is szánhatnának egy kis időt. Egészen másféle vészhelyzetben forgok, és már elnézést, de nagyobb szükségem lenne valakire, mint egy bögyös szőkének, akit szobafogságra ítéltek, meg hogy kiválogassa a lencsét a hamuból.
Egyetlen vonallá préseltem a számat, de tudtam, hogy fölösleges ezen bosszankodnom, csak épp tehetetlenségemben, muszáj volt valakire haragudnom, legyen az akár egy kitalált mesefigura.
Lelassult a mozgásom, értelmetlennek láttam tovább rohanni, mivel még világos lévén jó páran mászkáltak az utcákon, és ha a keresőim közül valaki veszi a fáradtságot, és megkérdezi őket, hogy láttak-e egy barna hajú nőt errefelé szaladni, akkor tudni fogják merre mentem.
Korábban minél gyorsabban el akartam tűnni, de így, hogy viszonylag tisztes távolság állt köztem és a kollégium közt, inkább úgy döntöttem, hogy elvegyülök a tömegben, míg ki nem találom, merre keressek menedéket. Végül is kevésbé leszek feltűnő, mintha egyedül lennék.
Eddig fel sem tűnt merre fele megyek, csak cél nélkül vágtáztam, most viszont volt időm jobban körülnézni. Nem ismertem fel a környéket, bár lehet, hogy az eddigi megpróbáltatásaim miatt az agyam kezdte felmondani a szolgálatot, és képtelen volt még azzal is foglalkozni, hogy GPS-ként szolgáljon. Úgy néztem, ez a külváros része lehet, de nem olyan lerobbant környék, mint ahol Scottot találtuk előző éjszaka Jeffreyvel, tele szeméttel, vizeletszaggal, olyan házakkal, melyekről pergett a festék, és ahonnan az ember lánya legszívesebben fejvesztve menekülne.
Takaros kertes házak terültek el errefelé, mintha a Kertvárosi Magazin egyik példányába csöppentem volna, nagyrészt kétemeletes, vidám színekben pompázó családi házak mindenfele, ápolt gyeppel, gömbölyűre vágott bokrokkal, gondosan karban tartott virágágyásokkal. Meghitt volt, hívogató, igazi leányálom. Tudjátok: szép nagy ház, fehér kerítéssel, odaadó férjjel, kedves szomszédokkal, melynek kertjében a lurkók boldogan játszhatnak, anélkül, hogy szüleiknek aggódniuk kellene értük.
Láttam is ennek bizonyítékát, szétszóródott játékok a fűben, piros pöttyös labda a bokor alá szorulva, néhol a házak miniatürizált változatát is megcsodálhattam, ahol a lányok kedvükre játszhattak papás-mamást, habár tapasztalataim alapján a kisfiúk ezt nem élvezték annyira, mint ellentétes nemű társaik.
Széles mosoly terült szét arcomon, tetszett a kilátás, szívesen telepedtem volna le én is egy ilyen helyen. A munkából hazatérve kiülnék a verandára, magammal vinném egyik könyvemet, és néha-néha felpillantanék a kutyával hancúrozó szomszéd kisfiúra, elnézően figyelve ügyetlenségét, mert a skót juhász „picivel” nagyobb nála. Aztán kijönne az apja, hangos kacajjal ölébe venné gyermekét, megpaskolná az eb buksiját és bemennének a házba, hogy aztán együtt a család nekiálljon az ínycsiklandozó vacsorának.
Tovább ábrándoztam, egymást követték a képek.
Egy férfi, opálfekete loboncát copfba fonva kísér az előajtóhoz, majd lehajolva szenvedélyesen megcsókol, és türelmetlenségét bizonyítandó ölébe kapva bevonszol a hálószobába. Reggel az ebédlőben újságot olvas, míg én kávét főzök, s mikor odalépek hozzá, hogy teletöltsem bögréjét, a combjára ültet, és szerelmes pillantással megsimogatja gömbölyödő pocakom. Odakinn birkózik ugyancsak fekete hajú, de az én világos olívaszín bőrömet öröklő fiunkkal, s mikor kimelegedve felcaplatnak hozzám a verandára, csak mérhetetlen szerelmet és óriási boldogságot érzek, midőn egyforma folyékony arany szemükbe nézek.
Bamba vigyorral a képemen álltam egy barackszínűre festett ház előtt, míg rá nem jöttem, hogy az itteniek a végén még teljesen bolondnak néznek, és inkább tovaindultam, közben belül magam korholva, amiért leálltam álmodozni, miközben gyilkosok caplatnak utánam.
És mintha ez nem lenne elég, Raazelt képzelem el odaadó férjjelöltnek. Tisztára elment az eszem, annak az esélye, hogy ez valaha is megtörténik, eléggé közelít a mínusz végtelen felé.
Még ha ez matematikailag képtelenség is.
Az emberek itt boldog tudatlanságban, nyugodtan élnek, nekem pedig nincs jogom megzavarni kényelmüket. Senkinek sem hiányzik, hogy vérszomjas szörnyszülöttek essenek a nyakukba, akik az én nyomaimat követték idáig. Ez sokkal rosszabb lehetőség, mintha az egyetemen találnak rám, az utca tele van kisgyerekekkel, és nem lennék benne biztos, hogy ezek a vadállatok foglalkoznának-e bármennyire is az apró testbe zárt ártatlanokkal.
Akinek van lelkiismerete, az nem bánt gyerekeket, a börtönben az olyan rabokat, akik mégis megtették, keményen megbüntetik a többiek.
Azonban, akik engem üldöznek, nem hétköznapi emberek, és talán más becsületkódex szerint élnek, már ha van bármi, ami kordában tartja őket. Reméltem, hogy képtelenek lennének a felhozott vádra, de valami legbelül azt súgta, hogy hiába reménykedem.
Tovább sétáltam előre, most már figyelmen kívül hagyva a kertváros lakosságát, minden porcikámmal a körülöttem lévő zajokra összpontosítva. Az éj kezdett leszállni, egyelőre enyhe sötétség fedte be a látképet, de ez is elég volt ahhoz, hogy az emberek elkezdjenek otthonaikba szállingózni. Nem hibáztattam őket, legszívesebben én is bebújtam volna valahova, de per pillanat erre nem volt lehetőségem.
Örökzöld tuják, díszcserjék, virágzó bokrok mellett haladtam el, a levegő érezhetően kezdett lehűlni, és egyre kevesebb csapongó hang hallatszott. Lassan kezdtem elhagyni az otthon melegségét árasztó környéket, előrébb a házak jóval ritkásabban álltak, lehangolóbbnak tűntek, ahogy az itt futó erdő magába szippantotta némelyiket. A gaz felváltotta a valamikor egészségesen ápolt gyepet, futónövények, ha jól láttam, borostyán és iszalag nőtte be a kerítést, és helyenként az épületek oldalát.
Lehetne rosszabb is, gondoltam magamban, visszaemlékezve a sikátorra. Itt minden sokkal elhagyatottabbnak tűnt, de a természet közelsége valamelyest elvette az emberben keletkező rossz érzés élét.
Legalább friss volt a levegő, és az elburjánzott növényeket leszámítva tiszta a környezet. Nem volt telehajigálva üres italos dobozokkal, használt óvszerekkel, cigi csikkekkel, kiköpött rágógumival, és egyéb gusztusos dolgokkal. Egész kényelmes is lehet itt, a város forgatagától messze, talán, mint vidéken, legalábbis ahogy én képzeltem, mert világéletemben a nagyvárosban éltem. Az ember nyugodtan, elszigetelődötten élheti mindennapjait, ha úgy tartja kedve, élvezheti az erdőt, ugyanakkor nincs olyan messze a civilizációtól, hogy az zavaróan hathasson.
Jó pár percig ezen tűnődtem, míg szinte teljesen elhagytam minden fellelhető házat, és már csak a rengeteg terült szét előttem. Féltem bemenni, mert egyre sötétebb lett minden, és a fák nem álltak elég ritkásan ahhoz, hogy a holdfénynél kivehessem merre is tartok. Ugyanakkor tudtam, nem fordulhatok vissza új irányt keresni magamnak, mert ha valaki már most utánam üget, az csak előbb a karjaiba kaparinthatna.
Nem tetszett, hogy egyedül vagyok, és fogalmam sincs, mi merre van, de ez még mindig jobb, mint idő előtt összefutni az egyik pszichopatával, ne adj isten Raazellel, főleg úgy, hogy itt rajtam kívül senkinek sem eshet bántódása. Elég kárt okozok én egyedül is magamban, ha mindenféle fényforrás nélkül vágok neki az erdőnek, de az legalább a saját hülyeségem miatt lesz, nem azért, mert valaki rám támadt.
Tovább mentem az előre kitaposott ösvényen, annyinak örülhettem, hogy nem nekem kell elsőnek átvágni a térdemig érő fűben, hanem valaki, vagy valakik ezt már megtették helyettem. Így is kellemetlen volt, ahogy a fűszálak végigsimítottak a lábamon, egyszerre csiklandozott, és idegesített, ha rövidnadrág lett volna rajtam, még el is vághatták volna a bőröm.
Éljen a farmer, amúgy sem tanácsos hosszúnadrág nélkül túrázni indulni, na nem mintha előre tudtam volna, hogy itt kötök ki. Sajnálatos módon médiumi képességeim nincsenek, pedig lehet, hogy azoknak több hasznát venném az életben maradásért folyó küzdelemben, mint a fura vadmacskás tulajdonságaimnak, az éles szaglást, és a karmokat értve ez alatt.
Bár, hogy az álmok hogyan jöttek a képbe, arra nem volt ötletem.
Megálltam, gondolataim sebesen pörögtek, kedvem lett volna fejbe csapni magam, hogy ez korábban nem jutott eszembe.
Mikor az egyetemnél lemásztam a tölgyfán hátborzongató vadászösztön kerített hatalmába, és azon méláztam, hogyan fogok a prédámból lakmározni, míg rá nem ébredtem, hogy nincs ki a négy kerekem, ha ilyesmi után sóvárgok.
Aztán szúrást éreztem az ínyemben, és a kezem magam elé húzva konstatálhattam, hogy karmaim nőttek.
Amitől egy icipicit megijedtem, és elengedve a fa ágát, sikeresen belecsapódtam volna az aszfaltba, ha a korábbi ösztön nem jelentkezik újra, és húz ki a csávából. Ettől aztán megint a frász kezdett kerülgetni, ugyanis eddig nem történt velem ilyesmi.
Most azon filóztam, hogy ha újra ki tudnám magamból ezt hozni, akkor az segítene tájékozódni, továbbá kijutni az erdőből. Sajnos arra már nem volt ötletem, hogyan tudnám ezt előidézni. Ott a tölgyfa vastag ágán csak úgy megtörtént, hogy elkezdtem állatként gondolkozni, aztán meg valószínűleg az életösztön miatt jelentkezett újra, de jelenleg nem vágyom embert, vagy mást enni, és nem is vagyok életveszélyben.
Ki kell találnom valamit, ami segíthet, de azon kívül, hogy felmászhatnék egy fára, és direkt megpróbálnék leesni, nem jutott jobb eszembe. Más nem igazán van itt, ami megijeszthetne annyira, hogy újra karmaim nőjenek.
Úgy döntöttem megpróbálom a fás lehetőséget. Körbenéztem, a feketeség egyre jobban felerősödött. Sietnem kellett, ha nem vaksötétben akartam a tervet véghezvinni.
Elindultam a magas fűben, letérve az eddigi csapásról, újat vágva magamnak. Óvatosan lépkedtem, nem akartam csalánban találni magam, mert hiába a nadrág, néha ezek azon keresztül is képesek megcsípni, nekem meg mi sem hiányzik jobban, minthogy emiatt vakaródzhassak egypár napig.
Ugyanez igaz a szúnyogokra is, de azokkal most úgy sem tudok mit csinálni. Arra oda tudok figyelni, merre teszem a lábam, de egy 10 milis bogarat már nem olyan könnyű észrevenni, és el is hessegetni. Ha egy nyamvadt szúnyog most kipécézte magának az én vénámat, akkor max azon moroghatok, hogy tűnne el a balfenéken, aki létrehozta ezeket az élősködő élőlényeket.
Már elnézésedet kérem Uram, de komolyan, mi szándékod volt azzal, hogy ezeket létrehoztad? Vagy csak szórakoztat, hogy kiröhögheted az embereket, akiket megcsípett ez a jószág, ezzel vissza-visszatérő égő, viszkető érzést hagyva maga után? Nagyon jó humorra vall a dolog…
Miután befejeztem a zsörtölődést, sikerült kiválasztanom egy olyan juharfát, aminek a törzse másfél méter után kétfelé ágazott, így könnyebb mászást téve lehetővé.
Mindkét kezemmel belekapaszkodtam egy lehajló ágába, és karizmaimat befeszítve, egyik lábam a másik után téve sikerült eljutnom arra a szintre, hogy beakaszthattam lábfejem a szétváló részbe, majd kicsivel több erőfeszítéssel feltornásztam magam annyira, hogy a lábaim úgy álltak, mint mikor vágáshoz szétnyitod az ollót. Igaz az altestem így még a többi részem fölé magasodott, de a biztos helyzetet megtalálva, megragadtam két fentebbi ágat, és felhúztam magam lovagló ülésbe.
Ezzel meg is volnánk.
Felálltam, és lassan elkezdtem felfelé mászni a szétnyíló törzs egyik felén, de csak olyan magasra mászhattam, ahol a fából kinövő ágak még képesek eltartani. Úgy akartam tenni, mintha véletlen leesnék róla, és reméltem, hogy majd így megint előjönnek vadállati ösztöneim, de nem akartam megkockáztatni, hogy ténylegesen bajom essen. Azzal nem megyek sokra, hogy állatiasodott formámban kinyúlok egy ágért, és az ahelyett, hogy megtartana, inkább letörik.
Megálltam egy bizonyos ponton, és teljes testsúlyommal egy vékonyabb, de még elég széles ágra nehezedve elkezdtem kijjebb kúszni. Először megbizonyosodtam róla, hogy van a közelben olyan hajtás, ami elég masszív lesz, ha esés közben megrántom, aztán, még mielőtt lett volna elég időm visszakozni, gyorsan elengedtem a juharfát, és életemet a jószerencsére bíztam.
Éreztem, hogy zuhanok, a levegő függőlegesen suhan el mellettem, egyes kisebb ágak megcsapták az arcom, a karom, és ezzel felsértették a bőröm. Az ajkam széthasadt, fémes ízt éreztem, ahogy a vér a sebből belém csorgott. Forró volt, édes és sós, perzselte a nyelvem, az ízlelőbimbóim ujjongtak, ahogy lenyaltam a maradékot.
A szúró fájdalom újra jelentkezett, de most nem ijedtem meg, átadtam magam, ujjaim ismét 5-6 centis karmokban végződtek, fogaim megnyúltak, a nyelvem karcolták. Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy tépőfogaim nőttek, vicsorogtam és korábbi feltevésemmel ellentétben, nem kaptam el egy másik ágat sem, helyette esés közben kicsavarodtam, hogy a föld szemtől szemben legyen velem, és, mint a mondás tartja a macskákról, talpra estem.
Milyennek láttam a dolgokat? Ragyogóbbnak. A hangok még tisztábban csengtek, és az illatok is erőteljesebbek lettek. Erős késztetést éreztem, hogy négykézláb vágjak neki az erdő sűrűségének, de végül erőt vettem magamon, és felegyenesedtem. Elégedetten néztem hosszú karmaimra, szám kitátva, fogaim megtapogatva tudatosodott bennem, hogy tényleg óriási, borotvaéles tépőfogakkal rendelkezem. Olyannal, amit egyesek szeretnek kilyukasztva, bőrszalagra húzva nyakláncként hordani.
Mintha ezzel akarnának másokat meggyőzni, hogy milyen tökös vadászok, legyőztek egy vadállatot, és bizonyítékként megtartották egy darabját, holott igazából a sarki szuvenír boltban vették a fogat, és max a Discovery Chanelen, jobb esetben, az állatkertben láttak olyan állatot, akihez a tépőfog tartozik.
Hideg félmosolyra húztam a szám, ami a kilátszódó pengeéles szájékszerek miatt elég hátborzongatóra sikeredhetett, de mivel senki sem tartózkodott egy légtérben velem, nehéz lett volna messzemenő következtetést levonni a mostani külsőmről. A hátizsák továbbra is rátapadt a hátamra, szóval mindenem a helyén. Felemeltem a fejem, beleszimatoltam a levegőbe és rögtön meg tudtam állapítani, merre kell tovább mennem.
Most nem voltak körülöttem emberek, nem láthatta senki sem, ahogy az éjszakában rohanok, át-átugorva gödröket, nagyobb köveket, tüskés bozótokat, néha az erdő fáinak földből kinövő gyökereit, amelyekben, ha nem láttam volna ilyen élesen, biztos hasra estem volna.
Messzebbre láttam, mint eddig bármikor, mintha beépített optikai zoommal lennék felszerelve, választhattam, hogy attól, ahol épp álltam, mennyire akartam távolra látni, csak összpontosítanom kellett hozzá, így előre észrevettem a lehetséges akadályokat és könnyen kikerültem őket.
Szélsebesen haladtam előre, alig pár perc alatt magam mögött hagytam a sűrűbb részt, egyre kevesebb zavaró tényező állta az utam, az illatok is kezdtek megváltozni, valahogy halállal, elmúlással teltek meg, mégis tiszteletet ébresztettek bennem, rettegés helyett. Mire kijutottam az erdőből, és látszögemet csak két-három hársfa töltötte be, rájöttem, hogy az illat honnan származik.
Túljutva a rengetegen egy vékonyka patak keresztezte utamat, lelassítottam, majd ráérősen lesétáltam a felém eső parton. A vízhez érve kirázott a libabőr, semmi kedvem nem volt átgázolni rajta, szerencsére akadt pár nagyobb kő a folyamban, amiket használhattam a túlpaltra való jutás érdekében. Mintha csak ugróiskolát játszanék, kecsesen átszökkentem egyikről a másikra, és egy szempillantás alatt a másik oldalon teremtem.
Fellépkedve a nedves avaron, a St. Elizabeth temető terült el előttem, teljes pompájában. Igen, az, amelyikre korábban azt mondtam, hogy az ötös parcellájának bal szélső sorában helyet kapó egyik márványsírban fognak eltemetni, miután éhhalált szenvedek, amiért drágalátós barátnőm minden ehetőt és ehetetlent lenyom a torkán, másoknak még egy morzsányit sem hagyva belőle.
Halvány lilám sem volt róla, hogy a temetőt és azt a takaros kertvárost ez az erdő választja el, de most már ezt is tudom. Hiszen, ahogy mindig mondják, az ember születésétől kezdve a haláláig tanul. Sőt, ez a folyamat már az anyaméhben elkezdődik. Mert az ember úgy tanul, hogy érzékeli, megfigyeli környezetét. Az élmények, események mély nyomokat hagynak az emlékezetünkben, néha csak rövid ideig, néha tartósan, életünk végéig. Na, de nem most van itt az ideje ezen filozofálni, később is ráérek kifejteni a véleményem.
A St. Elizabeth, mint azt neve is sugallja egyházi tulajdonú, keresztény temető (bár nem mindig volt az), melyet az északi oldalon kőfallal, itt csak sűrű sövénnyel vettek körbe, amelyen minden további nehézség nélkül könnyen átmászik bárki, ugyanúgy, ahogy gyorsan én is tettem. A temetőkertnek van egy emlékhellyé alakított területe, amely az M3-as összekötő út mellett található, itt még időlegesen működő turista-kiszolgáló pavilon is áll. Elég jelentős kiterjedésű, a különböző korú és típusú síremlékeken túl található még itt egy templomrom és egy lefedetlen kerek-torony is.
Itt volt az 5. században (minő meglepő) St. Elizabeth által alapított monostor, és a területen kialakult temető őrzi a régi létesítmény romjait, emlékeit, s ugyanakkor folyamatosan használatban van temetőként.
Főként ennek köszönhető, hogy a temetkezési emlékek történelme során végbement szerkezeti- és stílusbeli fejlődést és átalakulást szemléletesen meg lehet figyelni. Az én kedvenceim a kelta nagykeresztek, ha nem néznének hibbantnak, akkor simán rendeltetnék egyet magamnak, és kiállítanám a szobámban. Már ha lenne rá pénzem, aminek inkább híján vagyok.
Ahogy a sírok között lépkedtem, éreztem valami enyhe elektromos rezgést, amitől felállt a karomon a szőr. Morogva forogtam körbe-körbe, mire rájöttem, hogy amit érzek, az nem más, mint a föld megszentelése által hátramaradott védőenergia. Enyhén érezhető volt egy másfajta energia is, jobban rákoncentrálva megértettem, hogy az a temető legrégebbi helye felől áramlik. Ősi csontok vannak oda eltemetve, hatalmas energianyaláb védi nyugalmukat, és a környezetében lévők hamvait is. Ahol most álltam, a kétféle erő összekeveredett, és ettől majdnem még a hajam is égnek állt.
Pár perc elteltével a zizegés alább hagyott, és már nem borsódzott tőle a hátam. Az együttes energiatöbblet megvizsgálta szándékomat, és végül elengedett, mivel nem talált veszélyesnek. Elgondolkodtam, hogy korábban, mikor itt jártam sosem éreztem, hogy láthatatlan erők így átvizsgáltak volna, mint a kórházi röntgengép a betegeket. Hirtelen leesett, hogy minden bizonnyal csak a természetfeletti képességekkel rendelkezőkre van a hely ilyen hatással, az átlagemberek nem észlelnek semmi furcsát a temetőbe lépve.
A gondolatot tovább véve, vajon igaz, hogy vámpírok és démonok nem léphetnek megszentelt földre, mert egyszerűen porrá égnek, ha megpróbálják? Vagy lehet, hogy csak a gonoszak gyulladnak ki. Egyáltalán vannak jó vámpírok meg démonok? Léteznek egyáltalán? És ha léteznek, akkor én mi vagyok? Végül is nem lettem egy kupac hamu, úgyhogy Istennek semmi problémája velem. Egyelőre örüljünk ennek, aztán majd foglalkozom a hovatartozásom kérdésével.
Elindultam a temető eleje felé, ha kimegyek az útra, talán stoppolhatok valakit, aki elvisz egy másik városba. Lassan lépkedtem, erősen hegyeztem a fülem, hogy hallok-e valami neszt. A tépőfogaim és a karmaim már visszahúzódtak, de az érzékszerveim még mindig a maximumon pörögtek. Elvileg ilyen állapotomban senki se jöhet a közelembe, anélkül, hogy észre ne venném. Mostanra teljesen besötétedett, tekintetemet a város alkonyati egének sötétjébe fúrtam, a fénynek már csak a leghalványabb nyomait lehetett látni.
Céltudatosan haladtam a feketére festett kovácsoltvas kapu felé, közben elmentem az itteni kedvenc keresztem mellett. Vaskos, 3 méter magas, szerkezetileg a nagykeresztek klasszikus tagolásához híven talapzatból, körmotívumba fogott kereszttel díszített középpillérből és kősapkából áll. Díszítése nagyon szép, elegánsan síkban tartott, szalagmintás arabeszk-hatású.
Nem „Biblia-kereszt”, reliefdíszítéséből teljesen hiányzik az alakos ábrázolás, helyette a kelta fém-és ékszerdíszítéseknél megszokott átfonódó szíj-és spirálmintákkal találkozhatunk. Hátsó oldala teljesen puritán, a felületek fonatmintás keretezésén kívül csak a kereszt karjain és közepén elhelyezett öt félgömb-minta található, ez persze nem csak a hátán, hanem az elején is. Egyszer Aife mesélte, hogy az ötös szám kelta mitológiából származó misztikus szám.
Van még két darab másik nagykereszt, továbbá egy hosszúkereszt, amelyek vannak ugyanennyire érdekesek, és szépek, de a pálmát nálam akkor is a fentebb említett példány viszi. Az egyik a temetőkert középtáján található, sötétszínű, gránit-kőből készült, jó fizikai állagnak örvend, de a tiszta levegő miatt sajnos zuzmófoltos.
Van még egy a temető déli szélén, melynek díszítése alapvetően dekoratív, főmotívuma a mindkét oldalon a kereszt-elemen elhelyezett ötös domborulat, s ezek különlegessége, a rajtuk alkalmazott „triskelés” (hármasforgós bevágás). Sajátos jellegét a viszonylag modern összhatáson belül megjelenő, átvitt allegorikus értelmet is hordozó elemek alkalmazása adja, mint például a legalsó ábramezőben megjelenő sárkányfejek.
A hosszúkereszt olyan 6 méter magas lehet, a temető bejáratánál kapott helyet, bár kicsit rosszabb állapotban maradt meg, mint az előzők, de még így is, sudár magasságával a körbevevő térség dinamizmust sugárzó, monumentális középpontját képezi.
Míg a keresztek fejben való elemzésével voltam elfoglalva, el is értem a klasszikus barokk kovácsoltvas kapuig. A kaput sosem zárják kulcsra, amit régen egyáltalán nem értettem, hisz így semmi sem védte az elhunytak nyughelyét a sírrablóktól. Igaz, hogy a temető végét elkerítő sövényen könnyen átmászhat az ember, de csak akkor, ha úgy, mint én, az erdő felől érkezik, ami azért az egyszerű embereknek nem olyan egyszerű.
Oké, ez egy kicsit úgy hangzott, mintha feljebbvalónak gondolnám magam, amolyan természetfeletti árja népség tagjának, ami természetesen nem igaz.
Szimplán megállapítottam, hogy nekem könnyebb dolgom van a kiélezett érzékeimmel, mint nekik, ettől független nem lehetetlen másnak az erdőn keresztül idejutnia, na, de komolyan, melyik sírrabló annyira elszánt, hogy ezt az utat válassza?
Mondjuk így se, úgy se hallottam még arról, hogy az utóbbi években kirabolták volna valamelyik nyughelyet, vagy elvitték volna valamelyik nagykeresztet, amelyek csak értékesebbek, mint a temető többi részén lévő síremlékek, vagy legalábbis az értékesebb darabok közé valók.
Eszembe jutott az elektromos bizsergés, az ittenieket védő ősi, szent energia, és értelmet nyert, miért nincs szükség rá, hogy zárják a kaput. Lenyomtam a kilincset, óvatosan körbekémleltem, hogy les-e bármi fenyegető rám odakintről. Nem láttam, nem hallottam senkit sem, a biztonság kedvéért azonban beleszimatoltam a levegőbe.
Mielőtt még feldolgozhattam volna a cédrus és vanília egyvelegét, valaki egy átlátszatlan zsákot húzott a fejemre, a Maggiesben történtekhez hasonlóan egyetlen mozdulattal feldobott a vállára, és sietősen elindult (sejtéseim szerint) nyugati irányba. Annyira lesokkolódtam, hogy még ellenkezni is elfelejtettem, hagytam, hogy a rohanás végeztével bedobjon valahova.
Miután visszatért a lélekjelenlétem, levettem a zsákot és konstatálhattam, hogy egy autó hátsó ülésére lettem behajítva.
Az illető ekkor ránehezedett a hátamra, és gyors mozdulatokkal valami ragacsos anyagot tekert körbe a csuklómon, majd lejjebb csúszva a bokámon. A súly megszűnésével egy időben hallottam az ajtó becsapódását, elrablóm bekászálódott a vezető ülésre, lenyomta az automatikus zárat és tövig nyomva a padlógázt nekiindult az éjszakának. Próbáltam feljebb tornászni magam az ülésen, de a szigetelőszalag erősen tartott, és képtelen voltam akárcsak egy centit is arrébb mozdulni.
Amennyire tudtam, megemeltem a fejem, de csak a férfi tarkóját volt szerencsém szemügyre venni. Rövid, ezüstszürke haja katonásan vágott, alatta valami stilizált tetoválás körvonalai látszottak, de abban a kevés fényben, amit a csillagok és a hold világítása adott, nem igazán lehetett kivenni, pontosan mi is lenne a bőrére varrva.
Talán valami bandatetkó.
Gondoltam magamban, mikor mobilját a füléhez emelve ennyit mondott jól érthetően: - Megvan a lány.
2

Történet ismertető


Bizony, eljutottam odáig, hogy ezt is létrehozzam. Remélem elég figyelemfelkeltőre sikeredett, de ha nem is, jelenleg ennél jobbra nem futja.
Amúgy, olyan érzésem van, mintha magamban beszélnék, így, hogy soha senki semmire sem reagál a bejegyzések közül. Na nem baj, akár olvassa ezt valaki, akár nem, én szívesen megosztom további munkálataimat, aztán ha egyszer valamire kapok visszajelzést, pezsgőt bontok… (nem, nem vagyok szarkasztikus… én soha ^^)


Tádááám:

Tiff, teljes nevén Tiffany Werren, 21 éves egyetemista, élete egy átmulatott éjszaka után, gyilkossági szemtanúként egy pillanat alatt fenekestül felbolydul. A halott férfi – Scott Anderson – tárcájában a nyomozók egy róla készült fényképet találnak, hátoldalán kezdetben értelmezhetetlen megjegyzéssel, ezzel kezdetét veszi a hajsza, melyben félelmetes, természetfeletti erővel bíró idegenek erednek a nyomába.
Tiff, a nyomkövető ebekhez hasonlatosan, megérzi a gyilkos egyedi esszenciáját, s lassan kezd ráébredni saját képességeire, melyek az életben maradását hivatottak biztosítani.
Nem tudja, mit akarnak. Nem tudja, kiben bízhat.
Váratlanul a nyakába szakad egy szemkápráztatóan gyönyörű férfi: Raazel sötét, izmos testének látványa azonnal megdobogtatja szívét. Elmondása alapján, ő a testőre, de vajon hihet-e neki? Vagy, ami a leghátborzongatóbb; képes-e nem hinni neki, mikor földöntúli fényben égő folyékony arany szemeit rászegezi, és tekintetével nem ereszti. Vére lángra lobban, ereit szétfeszíti a perzselő szenvedély, ajkai csókja után sóvárognak.
Miért üldözik? Engedhet-e vágyainak? Miért érzi úgy, hogy ezt az utat valaki már bejárta előtte? És vajon mit választott az elődje… A szerelmet, vagy egy felsőbb akaratnak hódolva maradt ő a „draer”?

Nyisd ki a szemed, és lásd meg a valóságot!