3. fejezet

Így kerültem később Jeffrey mellé.

Lejöttünk vissza az asztalunkhoz, de miután a többiek eléggé felfrissültek, úgy érezték, készen állnak egy újabb körre, és egytől egyig itt hagytak. Még Lily is.

Persze nem szívesen hagyott egyedül, többször is megkérdezte, hogy biztos nem megyek-e vissza velük, de miután a hatodik alkalommal is nemet mondtam, inkább elfogadta makacsságom, és miután megígértette velem, hogy szólok, ha haza akarok menni, követte a másik két lányt.

Nem akartam egyedül befoglalni egy többfős asztalt, így inkább félre húzódtam az egyik üres kanapéra, és itt talált rám eme bizonyos ingatlanügynök. Kedvesen megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e mellettem, mire csak annyit motyogtam „felőlem”, de kedvetlenségem nem tántorította el, leült mellém, és megpróbált csevegésre késztetni.

Az utóbbi három pohár vodka-narancsot már ő kérte nekem, abban a reményben, hogy az alkohol megoldja a nyelvem, és kicsit oldottabbá tesz, de mindeddig nem jött be a számítása.

Míg ő elmesélte az élettörténetét, addig én az italom szürcsöltem, néha egy-két szavas válaszokkal, vagy bólogatással adtam tudtára, hogy figyelek. Mondjuk egy idő után kezdett untatni, szavai egyre kevésbé értek el a tudatomig. Minduntalan egy aranyszín szempár jelent meg előttem, hiába ráztam meg a fejem, nem tudtam kiűzni az elmémből.

Mi a baj velem?

Azt a pasit valószínűleg soha többé nem fogom látni, közben itt ül egy helyes, kedves srác az oldalamon, én meg képtelen vagyok rá figyelni.

Ránéztem, továbbra is átszellemülten elemezgette a hegyi kastély érdekességeit, fakó szőke haján megcsillant a lámpa fénye, izmos karjaival hevesen gesztikulált, halványkék szemei vidáman csillogtak.

Mélyen magamba néztem, próbáltam valamiféle testi reakciót találni a közelségére, de nem éreztem semmit. Nada. Abszolúte semmi.

Eszembe jutott a sötét idegen testének forrósága, szoros ölelése, a vágy szikrája a szemében… A vérem átforrósodva száguldozott az ereimben, szívverésem felgyorsult, lábaim közét nedvesség öntötte el.

Fenébe. Hülye, hülye, hülye!

Abba kell hagynom a róla való fantáziálgatást, mert nem tesz jót nekem. Olyasvalami után sóvárgok, amit úgysem kaphatok meg. Ha akart volna tőlem valamit, akkor nem tűnik el nyom nélkül.

Fáradtan felsóhajtottam, mire Jeffrey rögtön abbahagyta monológját.

- Valami baj van? – kérdezte, és tényleg láttam az aggódást átsuhanni vonásain – Fáradt vagy? Szívesen hazakísérlek, nem kéne késő hajnalban egyedül sétálnod az utcán.

- Semmi baj, én csak… - elhallgattam. Minek vagyok még itt, mikor ma már úgysem fogok felmenni a lányokhoz, őket pedig nem akarom elszakítani a szórakozástól? Tényleg haza akartam menni, de ha Lilynek szólok, akkor ragaszkodna hozzá, hogy ő is velem jöjjön, pedig láttam, hogy mennyire élvezi az estét. Ráfér egy kis kikapcsolódás. – Igazad van, fáradt vagyok, és nagyon örülnék, ha elkísérnél – mondtam végül.

Ha visszaértem a szobánkba, majd küldök egy sms-t neki, hogy minden rendben, épségben hazajutottam, nem kell aggódnia. Én sem aggódom miatta, Lexyékkel nem lesz egyedül hazafelé, vagy, ha előbb akar eljönni, mint ők, biztos lesz valaki olyan lovagias, hogy (mint Jeffrey) egészben eljutassa a kollégiumig.

Összeszedtem a cuccom, eltipegtem a pultig, és az üres poharat rápakoltam az ébenfából faragott bútordarabra. Jeffrey követett, lerakta saját italát, majd a pultostól elköszönve felém nyújtotta karját.

Belekapaszkodtam, és az oldalán kisétálva elhagytam a klubot. Az Eternal Passion felirat még mindig tűzvörösen kavargott, már messziről ide invitálta a szórakozni vágyó fiatalokat.

Kár, hogy nekem egyelőre elegem lett a helyből.

Jeffrey megkérdezte, mi a célállomás, én meg vázoltam a kollégiumhoz vezető útirányt. A levegő lehűlt, fázósan dideregtem az éjszakában, és közben magamat átkoztam, amiért nem jutott eszembe pulcsit hozni estére. Jeffrey elengedte a karom, és magához húzott, annyi testmeleget kölcsönözve ezzel, hogy kibírjam hazáig.

Nem olyan meleg, mint amit a titokzatos férfi jelenlétében éreznék, mert akkor már szétolvadtak volna még a csontjaim is, de per pillanat megteszi. Végül is, jobb, mint a semmi.

Az éjszakai szellő meglebegtette a hajam, kellemes érzést keltve bennem, mint mikor egy barát szeretetteljesen megsimogatja az arcod. Mélyet lélegeztem a hűs, tiszta levegőből, az eső utáni illatot még nem sikerült beszennyezniük az autóknak.

Felnéztem az égre, de itt, az erős fényt kibocsátó magas épületek miatt, nem lehetett látni a csillagokat. Csak az átható sötétséget felettünk.

Hallgatódzásba burkolóztam, és Jeffrey sem szólt egy szót sem, így csak az utcán átszűrődő hangokat lehetett hallani. Egy kuka csörömpölve felborult, ahogy egy tarka macska ráugrott, egy kézen fogva andalgó pár szerelmes suttogása, egy részeg hajléktalan értelmetlen motyogása, az egyre ritkábban elhaladó autók motorjának zúgása.

Rengeteg különböző zaj, mégis együtt alkották a város saját dallamát.

Pisztolylövés.

Felkaptam a fejem, a durranás hangja egy közeli sikátorból érkezett. A szívem elkezdett hevesebben verni, de most nem a szenvedélytől, hanem a félelemtől. A mellkasom összeszorult, kétségbeesetten kiáltott magyarázatért. Mi történt? Valaki megsérült? Valaki… meghalt?

Erősen kapaszkodtam Jeffrey karjába, aki oltalmazón húzott magához, mégis a hátamon éreztem, hogy reszket. Féltem megtudni mi történt, de ha valaki tényleg megsérült, és én segíthetek rajta, akkor nem hagyhatom magára. Tettem egy lépést a sikátor irányába.

- Mit csinálsz? – kiáltott ijedten Jeffrey, s a karomnál fogva a háta mögé tolt – Nem mehetsz oda.

- De mi van, ha valaki megsérült? – suttogtam a fülébe, és próbáltam kihúzódni mögüle, de nem engedte – Mi van, ha halálos sebet kapott, de mi segíthetnénk rajta? – kérdeztem, de feladtam a küzdelmet, hogy sikerüljön újra elé jutnom.

- És mi van, ha ez a valaki egy bűnöző? Talán megérdemelte, amit kapott – mondta, és elkezdett hátrafelé tolni, egyre messzebb a helyszíntől. Ne!

- Senki sem érdemli azt, hogy így haljon meg. Kérlek – magam felé fordítottam az arcát, és könyörögve néztem rá. – Had nézzem meg mi történt. Nem volt több lövés, úgyhogy bárki is tette ezt, már elment. Ha, akit meglőttek, meghalt, akkor hívjuk a rendőrséget. De, ha még meg lehet menteni… Meg kell próbálnunk!

Pár pillanatig szótlanul meredt rám, szinte láttam, ahogy a kerekek csikorognak a fejében, és dolgoznak a megoldáson. Végül beletörődötté vált, tétován elengedte a karom, majd mellém húzódott.

- Szerintem ez akkor is rossz ötlet – morogta, majd felsóhajtott – De bemegyek veled. Még fényes nappal sem engednék egy nőt egyedül egy kihalt sikátorba. Hát még éjszaka…

- Nem lesz baj, ha van ott valaki, vagy valami veszélyes, akkor futunk – mondtam magabiztosan, s gyorsan magamhoz szorítottam széles mellkasát – Köszönöm. Tényleg muszáj megnéznem mi történt.

- Csak nehogy megbánjuk – nézett a szemembe, de már halványan mosolygott. Tényleg jóképű, állapítottam meg magamban.

De nem annyira, mint a sötét idegen.

Elengedtem, majd szorosan a kezébe kapaszkodva elkezdtem az utca vége felé húzni. Végig mellettem maradt, éreztem ideges lélegzetét a nyakamon, de nem szólt többet. Figyeltem a város ezen részét, hatalmas elhagyatott házait, melyek falairól már lepergett a festék, egyes ablakokat betörtek, helyenként vakolat borította a földet. Eddig annyira magamba voltam feledkezve, hogy egyáltalán nem tűnt fel, milyen részre érkeztünk. Ez a hely egyáltalán nem hasonlított az Eternal Passion környékére, fanyar vizeletszag terjengett, a kosz sűrűn borította a betont.

Lélegezni is alig mertem, ahogy egyre közelebb értünk a sötét sikátorhoz, görcsösen kapaszkodtam Jeffrey félelemtől nyirkos tenyerébe. Csak a magas sarkú cipőm kopogását hallottam, a szél néha felkapott pár elsodródott levelet, és messzire vitte őket.

Végül elértünk a bejáratához, de nem tudtam semmi neszt kivenni, csak szívem hangos dobogását hallottam. Ha van is még benn valaki, az biztos nem mozog. Vagy lesben áll, hogy lecsaphasson.

Nagyot nyeltem, és előre léptem egyet. Jeffrey szorosan a nyomomban követett, szinte rápasszírozódott a hátamra, de továbbra is csöndben maradt. Mintha láttam volna valami fényeset megcsillanni, azonban mire tekintetemmel követhettem volna a jelenséget, az eltűnt.

- Van… van itt valaki? – kérdeztem, noha hangomat csak suttogásnak éreztem. Megköszörültem a torkom, és megismételtem hangosabban. – Hahó, megsérült valaki? Akárki.

Füleltem, valami válasz után kutattam, de a szél süvítésén kívül továbbra sem lehetett semmi mást hallani. Előrébb merészkedtem, óvatosan kicipzáraztam a táskám, és előhalásztam a mobilom, hogy annak fényével világíthassak.

Nem sok, de még mindig jobb, mintha az orrom hegyéig sem látnék.

Megnyomtam egy gombot, a kijelző felfénylett, így segítségével szét tudtam nézni. A falak piszkos sárgának tűntek, de valószínűleg eredetileg fehérek lehettek. A földön szétszórt szemeteszsákokat lehetett látni, pár deszkát pedig az egyik épület oldalához támasztottak.

Tovább lépkedtem arrafelé, közben Jeffrey kezét elengedtem, hogy ha valaki rám támadna onnan, a táskámmal jól fejbe vághassam.

Valami sötét, nedves csillogott a gyér megvilágításban, óvatosan lejjebb hajoltam, hogy szemügyre vehessem. Nehéz volt ilyen cipőben guggolni, és nem beleborulni abba a valamibe, de végül sikerült rátalálnom az egyensúlyra, és meg tudtam nézni, mi van a padlón.

Fémes szagot éreztem, egyik ujjam belemártva, s orromhoz emelve megbizonyosodhattam, hogy az illat onnan ered. Rávilágítottam a másik kezemben tartott mobillal, és így már láttam, hogy a folyadék vörös színű. Vér. Rengeteg vér.

Ha a meglőtt áldozat valami csoda folytán még életben is van, nem sokáig fog úgy maradni. Minden vérem a fülemben lüktetett, remegő kezekkel nyúltam az egyik deszkáért, hogy elmozdítva megpillanthassam, mi rejlik mögötte.

Egy férfi nézett rám, tágra nyílt szemekkel, én meg az ijedtségtől nyomban hátraugrottam, és kis híján feldöntöttem a mögöttem álló Jeffreyt. Aztán rájöttem, hogy az illető nem pislog, szemei élettelenek, mellkasa nem mozdul. Halott.

A szívverésem kezdett normalizálódni, összeszedtem magam, és újra lehajoltam szemügyre venni a testet. Mellkasba lőtték, a vér még mindig szivárgott a sebből, vékony patakban folydogálva alattunk. Kezem hozzá érintettem a nyakához, próbáltam ellenőrizni az ütőerét, de nem éreztem semmit. Újra ránéztem a férfi arcára, mogyoróbarna hajára, sárgászöld szemére, enyhén borostás arcára, és azon törtem a fejem… miért?

Mit tett ez a látszólag átlagos kinézetű férfi, hogy a végén ezt érdemelte? Ártott e valakinek, és ez volt érte a bosszú, vagy szimplán egy szerencsétlen áldozat, aki rosszkor volt rossz helyen.

Habár fogalmam sem volt róla ki lehet, részvétet éreztem iránta.

- Azt hiszem, hívnunk kéne a rendőrséget – mondta halkan Jeffrey és egyetértettem vele. Felé nyújtottam a mobilom, hogy tárcsázza a számot, én ugyanis most képtelen lettem volna értelmesen válaszolni a rendőrök feltett kérdéseire.

Elvette tőlem, és a sikátor elejébe sétált, hogy megnézhesse, milyen címre kell hívni őket. Szétnéztem a rengeteg szemét közt, próbáltam valami nyomot találni, de a kifolyt véren kívül nem volt semmi sem.

Felnéztem az égre, könyörögtem a mindenhatónak, hogy vegye magához ezt a férfit, közben teljes szívemmel reméltem, hogy meghallgat, és egy jobb helyre juttatja. Ahol már nincs fájdalom, nincs bűn, nincs harag, csak az örök nyugalom.

Vettem egy mély levegőt, de ez nem bizonyult jó ötletnek, mert a vér fémes illata rögtön megtöltötte az egész tüdőm, amitől kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan viszontlátom a vacsorám. Elkezdtem köhögni, s akkor a fojtogató illatréteg alatt megéreztem valami mást is.

Gyanta és… borsmenta?

Közelebb hajoltam az áldozathoz, felkészítettem a gyomrom és újra beleszagoltam a levegőbe. Igen, határozottan ezt az illatpárosítást éreztem. A férfi nyaka körül volt a legerősebb, jobban megnézve zúzódásnyomok borították világos bőrét.

Mintha… valaki fojtogatta volna. Felnéztem a falra, és észrevettem pár sötétkék ruhafoszlányt, amik minden bizonnyal a férfi kötött pulcsijából származtak. Talán a gyilkos a nyakánál fogva szorította a falhoz. Így akarhatott valamit kicsikarni belőle, valami olyan információt, ami elég fontos ahhoz, hogy gyilkoljanak is érte.

Mihelyst Jeffrey visszajött, kiszakadtam sötét gondolataimból. Visszaadta a mobilom, és közölte, hogy a rendőrök pár percen belül itt lesznek, megkértek, hogy maradjunk itt, gyorsan felveszik a vallomásunk, aztán elengednek. Magához ölelt, és kitámogatott a sikátor előtti járdára. Kezdtem jobban érezni magam, így hogy nem láttam többé a holttestet, és újra körülvett némi nyugtató fény.

A rendőrök tényleg hamar ideértek, lezárták, és elkezdték megvizsgálni a tetthelyet, a helyszínelők lefotózták a nyomokat, átkutatták a férfi ruháit, addig az egyik hadnagy kérdéseket tett fel nekünk. Elmondtam, hogy a barátnőimmel az Eternal Passionben töltöttük az estét, de én elfáradtam, és Jeffrey felajánlotta, hogy hazakísér. A kollégiumom felé tartottunk, mikor hangos lövés hasított az égbe, megzengetve az egész környéket. Mindketten megijedtünk, és legszívesebben azonnal eltűntünk volna onnan, de végül meggyőztünk magunk, hogy az lesz a leghelyesebb, ha megnézzük mi történt, hátha valakinek segítségre van szüksége.

Bementünk a sikátorba, és én vettem észre a vért a földön, majd az egyik deszkát elmozdítva megláttam mögötte a halottat. Megnéztem a pulzusát, hátha csak sokkot kapott, és még meg lehet menteni, de nem tapasztaltam életjelet.

Biztosítottam őket, hogy a deszkán, és a férfi nyakán kívül nem értem hozzá semmihez, és hogy nem vettem észre semmi más nyomot, ami a hasznukra válhatna. Arról hallgattam, hogy a test körül halványan gyanta és borsmenta illatát éreztem, hisz úgysem hinnének nekem, betudnák annak, hogy fáradt vagyok, és megijedtem, biztos ezért képzelődöm.

Végül is nem vagyok kutya…

De akkor miért érzem mégis ilyen erősen mások illatát?

Annak ellenére, hogy ez a kérdés már jó ideje foglalkoztatott, most megráztam a fejem, hogy kitisztíthassam. Nem kellett volna elkalandoznom, mégse tudtam nem erre gondolni. Először körülbelül fél éve tapasztaltam, hogy valami megváltozott, valami más bennem.

Valahogy úgy tudnám szemléltetni, hogy az agyam egy géphez hasonlítom tele kábelekkel, meg kapcsolókkal. Tegyük fel, hogy az érzékekhez, mint látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlesés különféle kapcsolók tartoznak, mindegyik három fokozattal. Ha a kapcsoló feje lefelé áll, akkor az adott érzékkel nem észlelek semmit, ha egyel feljebb veszem, akkor tartunk a normális érzékelésnél, de ha teljesen felkapcsolom, akkor olyasmi történik, aminek elvileg nem lenne szabad.

És velem bizony megtörtént a dolog. Habár eddig csak a szaglásom élesedett ki, a végén ki tudja hova jutok. Ami viszont újabb kérdéseket vetett fel bennem, az az, hogy az utóbbi három hétben miért éltem át víziószerű álmokat. Lehet hülyén hangzik, de valahol legbelül a hatodik, vagy talán már a hetedik érzékemmel biztosra vettem, hogy ezek az álmok nagy jelentősséggel bírnak. Egyszerűen éreztem a csontjaimban.

Csak még azt nem sikerült megfejtenem, hogy mi is lenne a jelentésük.

Végül a vallomásunkat felvevő rendőr biccentett, és magunkra hagyott, hogy szemügyre vehesse a többieket, és tovább jegyzetelhessen.

Jeffrey átkarolt, és odahúzott Duncan rendőrfőnökhöz.

- Elnézést, akkor mi itt végeztünk? Hazamehetünk? – kérdezte.

A férfi felénk fordult, és fogpiszkálóval a szájában válaszolt:

- Igen, igen, menjenek csak. Kísérje haza a kisasszonyt, és lehetőleg kerüljék el a további bűntényeket ma estére.

Jeffrey bólintott, és kezdett volna hátrafelé húzni, amikor az egyik, test mellett guggoló férfi felkiáltott, magára vonva ezzel mindenki figyelmét. Kiderült, hogy az áldozat a nadrágja tövébe dugta a pénztárcáját, és így, hogy azt sikerült megtalálni, megoldódott a személyazonosság kérdése.

A neve Scott Anderson, 32 éves, nőtlen, és átutazóban volt a városban. Balszerencsés volt ide jönnie.

Nyugodj békében Scott.

Intettem Jeffreynek, hogy indulhatunk, de mielőtt még pár lépést tehettünk volna, valaki megragadott hátulról, és maga felé pördített.

- Biztos, hogy nem ismerte az áldozatot? – követelte a választ a rendőrfőnök, és kissé megrázta a vállam.

- Teljesen biztos – feleltem, mire elengedett – Miért? – kérdeztem homlokráncolva, nem értettem mire ez a nagy felhajtás.

Odaintette azt a férfit, aki megtalálta a holttest tárcáját, mire az két hosszú lépéssel mellettem termett. Kinyitotta a tárcát, kihúzott belőle egy összehajtogatott papírdarabot, amit aztán a kezembe nyomott.

Megfogtam a lapot, hátráltam pár lépést, hogy olyan helyre álljak, ahova már beszűrődött egy kevés fény, és szétnyitottam.

A gyomrom lesüllyedt, értetlenül pislogtam. Egy fényképet tartottam a kezemben, ami engem ábrázolt a kedvenc parkomban, a kedvenc padomon, miközben zenét hallgatva egyik könyvemet olvastam. Nem készülhetett túl régen, a hajam ugyanis nagyjából ugyanolyan hosszú volt, mint most.

A képet megfordítva még jobban elkomorultam.

„Tiffany Werren, 21 éves

Megállapítás: hordozó”

Mi a fenét jelent az, hogy hordozó? Mégis minek lennék én a hordozója, a kezdődő elmebajon kívül... De a legfontosabb, mit keresett az én fényképem egy halott fickónál? Köze van ennek a halálához? Valami horrorisztikus oknál fogva én is részese lennék a rejtélynek?

Minél erősebben gondolkodtam, annál kevésbé értettem az egészet. Még soha nem láttam ezt a férfit, nos, azelőtt nem, hogy itt rátaláltam volna. Vagy ha igen, hát nem hagyott bennem maradandó nyomot.

Végül odamentem Duncan rendőrfőnökhöz, és visszaadtam a képet.

- Sejtelmem sincs, hogy került ez a kép a halott tárcájába – mondtam – De ha nem bánja, szeretnék végre hazamenni. Hosszú volt ez az este, alig állok a lábamon, és nincs kedvem azzal foglalkozni, hogy miért kukkolt a maguk embere – ezzel sarkon fordultam, odatrappoltam a némán lemeredt Jeffreyhez, belekaroltam, és célirányosan elindultam az egyetem irányába, csak, hogy minél előbb otthagyhassam ezt a helyet.

Ha kialudtam magam, talán képes leszek a fénykép problémájával törődni, de egyelőre tényleg majd leragadt a szemem. Így, hogy elmúlt a sokk okozta adrenalin, rögtön ólmos súlyként nehezedett rám a kimerültség, abban is kételkedtem, hogy képes leszek elmászni a kollégiumig. Hát, még ha figyelembe vesszük, hogy a szobánkig is el kell jutnom. Fantasztikus…

Újra feltámadt a szél, új illatokkal töltve meg az orrom. Az autók kipufogógáza, friss festék, kevés whisky, és…

Csak nem cédrus és vanília?

Megtorpantam, minden izmom riadókészültséget fújt, tettre készen vizsgáltam a környezetet. Semmi. Nem mozdult semmi, mégsem tudtam megnyugodni. Hogy került ide ez az illat?

Az idegennek is köze lenne ehhez az egész kaotikus helyzethez? Vagy csak kezdek paranoiássá válni, most, hogy egy halott fickónál megtalálták a képemet, aláírva a nevemmel.

Pár perc után végül továbbindultam, de a hazafelé tartó úton végig valami fura, nyugtalanító érzés tartott hatalmában, olyan, mint amikor…

Figyelnek.

Minden létező szőrszálam égnek állt a gondolatra, de a feltörni készüli rettegést elástam jó mélyen tudatom pincéjében. Még nincs itt a pánik ideje, majd ha hullát találok a gardróbomban, akkor aggódok.

Lehet a végén jobban örültem volna egy ilyen meglepetésnek, ahelyett, amit másnap találtam.

De hát, ahogy a mondás tartja: ajándék lónak ne nézd a fogát. Inkább szedd a lábad a nyakadba és fuss el jó messzire, hogy csak úgy égjen talpad alatt az aszfalt. Mint a Szellemlovas motorja, olyan szép lángoló csíkot kell magad után húzni.

Nekem is ezt kellett volna tenni, de miért is fogadnám meg a saját tanácsom? Egy marék fűszálnak több esze van nálam…