Cím

Olvass bátran! :)
0

4. fejezet



Egy sötét folyosón rohantam, mögöttem fegyverropogás zaja, hallottam, ahogy valaki utánam siet, ezért még jobban felgyorsítottam, míg el nem érkeztem a folyosó végén álló ezüstkeretes tölgyfaajtóhoz. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Kétségbeesetten kerestem más kiutat, de a falak elkezdtek összeszűkülni, úgy éreztem percek kérdése, és kilapítanak.
Lépések, a pisztoly újratöltésének hangja, és egy kattanás.
Szürke szemek villantak a feketeségben, éreztem, hogy a pisztoly csöve a mellkasomra céloz, megmozdulni sem bírtam a bénultságtól.
Hirtelen kitárult mögöttem az ajtó, én pedig hátraestem, bele az óceánba. Nem kaptam levegőt, ijedten csapkodtam a karjaimmal, végül sikerült a felszínre jutnom. Vihar tombolt felettem, a háborgó sokaság felém sodort egy fatörzset, amit készségesen elfogadtam.
Amint mellem hozzáért a fához, amaz aligátorrá változott, és felém kapott éles fogaival. Szívem a torkomban dobogott, miközben egyre csak hátráltam, próbáltam minél messzebb kerülni az állattól, de az kitartóan követett, hosszú, recés farkával a vizet csapkodta.
Valaminek nekiütközött a hátam, fejem hátrafordítva láttam, hogy egy kisebb szikla az. Gyorsan felmásztam rá, mielőtt még az üldözőm utol érhetett volna. Lenéztem, de már nem engem követett, hanem valaki mást, aki most bukkant fel a víz felszínén, és küszködve próbált megszabadulni a tüdejét megtöltő folyadéktól.
A nő észrevette, hogy valami feléje úszik, s mikor tudatosult benne, hogy mi az, ijedten próbált menekülni előle, úgy, mint ahogy az előbb én is tettem. Szorgosan hátrált, de az aligátor gyorsabb volt, mikor már majdnem elérte, elkezdett kiáltozni.
- Segítség, segítség! Valaki segítsen! Kééérem!!!
- Lily? – kérdeztem meglepetten. És igen, jobban megnézve láttam félelemtől kitágult tengerkék szemeit, hosszú, szőke haját, és valami ismerős ruhát viselt, amiről éreztem, hogy már láttam rajta valahol, de hiába gondolkodtam nem jutott eszembe hol és mikor.
Ekkor tudatosult bennem, hogy ha nem teszek valamit, akkor a barátnőmből krokodileledel lesz. Belevetettem magam a vízbe, és amilyen sebesen csak tudtam, elkezdtem feléjük úszni, de hiába csapkodtam egyre erősebben, ők mind távolabb, és távolabb kerültek tőlem.
Megálltam, próbáltam kisajtolni magamból valami megoldásfélét, de az agyam egyszerűen cserbenhagyott, képtelen voltam bármit is tenni azon kívül, hogy egy helyben lebegek, és nézem, ahogy az állat bekeríti szerencsétlent.
Hirtelen az aligátor teste elkezdett zsugorodni, emberformát ölteni, egy izmos férfiét, hátközépig érő mahagóni barna hajjal, szeme viszont ugyanolyan zöldes maradt, vékony, vágott pupillával, mint amilyen a macskáknak is van. Kirázott tőle a hideg.
Eszembe jutott egy régi biológia óra, mikor a vízi ragadozókat vettük, akkor hangzott el, hogy a krokodilok szemét úszás közben egy hártyaszerű, úgynevezett „harmadik szem” fedi, ezért régen azt hitték róluk, hogy képmutatók, mikor megsiratták áldozataikat.
Elnézve azt a kegyetlen vicsorba torzult arcot, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ez az aligátor-férfira is igaz lenne. Lassan közeledett Lily felé, aki a szeme előtt végbement transzformáció láttán teljesen lemerevedett, némán tűrte, hogy a férfi magához rántsa.
Elkezdte maga felé húzni az arcát, de a helyett, amit vártam volna, egyszerűen lecsapott az ajkaira. Lily egy ideig meg se moccant, majd szenvedélyesen a nyaka köré fonta karjait, én meg kezdtem kukkolónak érezni magam…
Gyengéden elengedte bambán vigyorgó barátnőmet, aki teljesen úgy nézett ki, mint aki menten beleolvad a vízbe, és mikor már azt hittem volna, hogy itt a nagy happy end…
Fogta, és szimplán kitépte a gégéjét. Még a légcső egy része is ott lógott a kezében, amit aztán a szájához emelt, és kéjesen lenyalta róla a csöpögő vért, amitől totál felfordult a gyomrom.
Lilyt, arcán a mosoly emlékével, elengedte, had süllyedjen az óceán mélyére, körülötte vörösre színeződött a víz. Úgy éreztem, megszakad a szívem, nem tudtam elhinni, hogy a legjobb barátnőm meghalt. És ez a szörnyszülött a felelős érte. Szívemben harag gyúlt, legszívesebben kitéptem volna a féreg gerincét, hogy azzal verjem agyon, de hiába próbáltam ismét közelebb jutni hozzá, továbbra sem sikerült.
Végül feladtam, felnéztem, és láttam, hogy azokkal a hátborzongató szemekkel engem néz, nyelvével megnyalja az ajkát, és rám kacsint.
Ekkor rántást éreztem, mintha egy nagy kádban lennék, amiből most húzták ki a dugót, és az örvény egyre csak lejjebb… és még lejjebb húzott. Összecsapott fejem fölött a most már teljesen vérvörösre színeződött víz, és mikor véletlen nyeltem egyet belőle, rájöttem, hogy ez nem csak olyan színű, hanem az is.
Próbáltam volna megszabadulni a szörnyű íztől, és kiköpni a számból, de lévén teljesen beborított a vértenger, képtelen voltam rá. Csak süllyedtem, és süllyedtem, közben magamban ordítottam, a félelemtől, a fájdalomtól, és a mindent felemésztő vérszomjtól, megfogadtam, ha egyszer kijutok onnan, bosszút állok…


- Tiff. Tiff, ébredj! – rázott fel valaki a vállamnál fogva. Hunyorítottam, nem emlékeztem, hol vagyok, aztán eszembe jutott a tegnap, az újabb látomásszerű álom, és olyan erővel pattantam fel, hogy összeütköztem Lilyvel – Áú! Ezt most miért kellett? – dörzsölte fájó homlokát.
Ez a hang… Felelevenedett előttem a kép: Lily a vízben, az aligátor-férfi megcsókolja, majd kitépi a torkát, minden csupa vér, és én teljesen elmerülök benne.
- Óh, Lily! – öleltem szorosan magamhoz – Úgy örülök, hogy élsz.
- Megvesztél? – nézett rám az épelméjűségemben kétkedve – Persze, hogy élek, képzeld, már 22 éve!
- Én csak… - kezdtem, de inkább nem folytattam – Semmi. Csak egy rossz álom volt. Ne haragudj, amiért fejbe vertelek.
Rám mosolygott, és elkezdett csacsogni miből maradtam ki az este, hogy táncolt egy irtó helyes pasival, aki igazán úriemberhez méltóan viselkedett vele egészen az ottlétük legvégéig, még azt is felkínálta, hogy a Jaguárjával hazahozza, de Lily nem egyezett bele, mert már megígérte Lexyéknek, hogy együtt jönnek haza. Azért a számát megadta a férfinak, hogy ha lenne kedve vele találkozni, nyugodtan hívja fel.
Néztem, milyen lelkesen mesél, és úgy döntöttem, inkább hallgatok arról, ami velem történt tegnap éjszaka. A halott férfi, pénztárcájában egy rólam készült képpel…
Eszembe jutott a hátoldala, a rajta lévő „megjegyzés: hordozó” felirattal, de továbbra sem volt semmi ötletem, mit jelenthet.
Sóhajtva visszadőltem az ágyra, legszívesebben kitöröltem volna az este emlékét a fejemből. De akkor nem emlékeznek arra a cuki aranyszín szemű idegenre, akivel…
Várjunk csak!
Éreztem az illatát odakinn a bűntény helyszínén, ami csak azt jelenthette, vagy már azelőtt ott járt, hogy mi Jeffreyvel a tetthelyre érkeztünk volna, vagy pedig… Követett engem.
Összeráncoltam a homlokom, a fejem kezdett belefájdulni ebbe a sok megválaszolatlan kérdésbe. Miért én? Vajon csak véletlen talált rám az Eternal Passion emeletén, vagy előre kitervelte, hogy egy forró tánccal elcsábít. Van köze a halott férfihoz? Egyáltalán nekem mi közöm van hozzá?! Áááh, túl sok ez nekem.
Felültem, Lilynek fel sem tűnt, hogy én teljesen máshol járok, továbbra is áradozott. Rápillantottam Aife ágyára, de nem meglepően nem feküdt benne. Ilyentájt mindig magol valahol. Képes egyáltalán a szórakozásra?
Leszálltam az ágyról, oda akartam lépni az asztalhoz, hogy átnézhessem a táskám, ám a szemem hirtelen megakadt egy csokor vörös rózsán.
Hát ez meg…?
- Te kaptad – mondta Lily – Mire hajnalban ideértem, ott volt az ajtó előtt, benne egy kártya a neveddel. Mesélj csak, ki a titkos hódolód? – ugratott, és odasasszézott a csokorhoz, felkapta, majd elém érkezve a kezembe nyomta.
- Én… - tátogtam, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Talán Liam újabb kísérlete a meghódításomra. Vagy Jeffrey hozta nekem.
Szegény srác, biztos nem így képzelte az estéjét, de kitartott mellettem, és a szobámig is felkísért, hogy biztonságban tudhasson. Nagyon kedves volt velem egész este, kezdtem óriási nagy tuskónak érezni magam, amiért az Eternal Passionben olyan utálatosan viselkedtem vele kezdetben, aztán meg kényszerítettem, hogy bejöjjön abba a sikátorba…
Magamba szívtam a bódító rózsaillatot, éreztem, ahogy megnyugtat, és segíti kitisztítani az elmém. Elviekben javítja a memóriát, és elősegíti az eredményesebb tanulást, hátha nekem is segít, hogy a tegnap felmerült rejtélyre választ találjak.
Kivettem belőle a kártyát, de nem volt rajta arra utaló jel, hogy kitől kaphattam. Már épp visszatettem volna, mikor egy sejtés szöget ütött a fejemben, és inkább az orromhoz emeltem a papírdarabot.
Gyanta és borsmenta.
Elejtettem a csokrot, reszketve álltam a szoba közepén, a félelemtől összeszorult a szívem. A merénylő, a gyilkos, aki megölte azt a férfit, Scott Andersont, akinél ott volt a képem, itt járt a szobám előtt.
Rosszabb, minden valószínűség szerint hazáig követett, mert a virág csak az után került ide, hogy én lefeküdtem. Úgy éreztem, menten összecsuklik alattam a lábam, képtelen voltam állva maradni.
A földre estem, de nem fájt, csak a vörös rózsákat láttam magam előtt. Nekiestem, és őrülten tépni kezdtem a csokrot, csak akkor nyugodtam le viszonylagosan, mikor már csak apró fecnik borították a laminált padlót.
Lily felsikított, odarohant hozzám, és elkezdett rázni, hogy nyugodjak le, de képtelen voltam rá.
A gyilkos követett, és most rám pályázik.
Csak ez az egy gondolat járt a fejemben, közben szikrázó neontáblaként villogott az elmémben, hogy „MENEKÜLJ! MENEKÜLJ, MIELŐTT ÉRTED JÖN!”. Egész testemben reszkettem, Lily magához szorított, s közben valami nedveset éreztem végigfolyni az arcomon.
Odanyúltam, hogy letöröljem. Könnyek. Érzéstelenül meredtem a tenyeremre, észre sem vettem, hogy sírni kezdtem volna. De mire tudatosult bennem, már nem tudtam abbahagyni, csak sírtam és sírtam, Scottért, magamért, mindenért, közben Lily halkan csitítgatott, hogy minden rendben lesz, semmi baj, de tudtam, hogy ez nem igaz.
Ez már nem lesz rendben. Éreztem a zsigereimben, hogy a gyilkos értem is eljön, és csak a jó isten tudja, mit fog tenni velem.
Eszembe jutott az álmomban lévő aligátor-férfi, ahogy egy egyszerű mozdulattal kitépte egy másik élőlény gigáját. Nagyot nyeltem, kezem a torkomhoz szorítottam, nem szerettem volna ezt átélni. Lassan elapadtak könnyeim, úgy éreztem magam, mint egy üres csigaház, egy test lélek nélkül.
Kezdtem beletörődni, hogy nekem annyi, mégis mit tehetnék én, egy egyszerű nő, egy erős férfi ellen, akinek még fegyvere is van. Olyan, amivel (nagy valószínűség szerint) már nem egyszer ölt meg valakit…
Csak ültem a földön, bámultam a széttépett virágszirmokat, s közben nem éreztem mást, csak Lily kezét a hátamon, ahogy fel-alá simogatott gerincem mentén. Nem akartam őt is belekeverni ebbe az egészbe, tudtam, nem mondhatom el neki miért borultam ki ennyire. Hívni akarná a rendőrséget, egész nap a testőrömet játszaná, és így ő is a tűzvonalba kerülne. Még mindig élénken láttam magam előtt, ahogy az élet szikrája kihuny szemében, elmerül a háborgó folyamban, és többet nem bukkan fel. Nem, miattam nem kerülhet ő is veszélybe, inkább kétszeresen is meghalok, csak neki ne essen semmi baja.
- Lily, én… Megint csak sajnálom, csak az a kártya… - motyogtam - Olyan illatot éreztem rajta, amit nem szerettem volna, ami megijesztett, és további rossz érzéseket keltett bennem. Remélem, nem nézel teljesen hülyének – szipogtam kékséges tekintete felé fordulva.
- Egy volt pasid, mi? Befújta a kártyát a parfümjével, te meg kiakadtál rajta. Semmi baj, velem is előfordult már. Sőt, ennél rosszabb is. Majd egyszer elmesélem – mondta kedvesen, és erős medveölelésben részesített. Az orgonaillat megint körbelengte, de nem olyan fullasztóan, mint tegnap, sokkal lágyabban, elviselhetőbben.
Kiegyenesedtem, rájöttem, hogy az illat belőle, a bőréből jön, nem a parfümje miatt volt, az csak felerősítette. Úgy tűnik, sikerült pont olyan terméket választania, ami passzolt a természetes testszagához.
Hogy lehet ilyen éles a szaglásom? Hogy vagyok képes megkülönböztetni mások illatát? Miért én?
A kérdések visszhangzottak a fejemben, megijedtem saját magamtól. Valami torzszülöttféle lennék? Olyan, mint az a férfi a rémálmomban? Nem hallottam még másról, aki képes lett volna ilyesmire. Leszámítva az állatokat… Ami viszont tény, kezdtem ráébredni, hogy ez a képességem talán fél évnél régebb óta lakozik bennem, csak most, valamilyen oknál fogva kezdett sokkal jobban kiélesedni. Az első alkalom után mindig összpontosítanom kellett, ha érezni akartam valamit, most viszont folyamatosan érzem a különböző illatokat.
Mostantól sokkal jobban oda kell figyelnem magamra, hátha más változást is tapasztalok az eddigiek mellett.
- Iiigen, egy volt pasim – nyögtem ki végül. Akármi is a bajom, fenn kell tartanom a látszatot, hogy nem kell aggódnia, teljesen hétköznapi okból csaptam ekkora hisztériát. Még véletlenül sem azért, mert egy őrült gyilkos kinézett magának. Aki majd jól levágja a fejem, és a kandallópárkány felé akasztja, alá pedig kirak egy aranytáblácskát, hogy „Tiffany Werren, megjegyzés.: kihalt”.
Milyen jó, hogy krízishelyzetben is megtartom a humorom. Ha-ha.
Felálltam, Lily megtámasztott, hogy ne dőljek vissza a padlóra, aztán odamentem a fal tövében egyenesen, mozdulatlanul álló szekrényhez, és kivettem mögüle a partvist meg egy kék kislapátot. Jobbnak éreztem eltüntetni a csokor minden létező nyomát, úgyhogy lehajoltam, a lapát segítségével összesepertem, és pár fordulattal kidobtam a kukába.
Legszívesebben elrohantam volna némi benzinért, hogy visszatérve rá önthessem, majd egy gyufaszálat előhalászva porrá égethessem, de inkább meghúztam a határt a normális és az elmebeteg között.
Az normális, ha kihajítom a fenébe, az már orvosi ellátásra szorul, ha felgyújtom vele az egész épületet benne minden lakójával, beleértve magamat is. Márpedig én teljesen normális vagyok, egy átlagos lány, átlagos egyetemista hosszú, hullámos sötétbarna hajjal, és zöldeskék szemekkel, akinek jobb a szaglása, mint egy vérebnek, és csak egy darab pszichopata akar kicsinálni.
Normális. Ugye?!
Úgy döntöttem, egy halálra szomjazó őrült miatt nem fogok a szobámban bujkálni, inkább elmegyek a kedvenc pékségembe, és ha már úgyis meghalok, előbb jól belakmározom csokis fánkokból. Egy lány nem lehet elég édesszájú, főleg ha meg vannak számlálva az órái. Rosszabb esetben, percei.
- Ha nem bánod, akkor lemegyek a Maggiesbe, azt hiszem, szükségem lenne némi csokira – fordultam Lilyhez.
- Ugyan, menj csak – kacsintott – A csokoládé mindenre gyógyír, én valószínűleg nem leszek itt, mire visszajössz, Jeanékkel csajbulit terveztünk, és elő kell készíteni a terepet.
Hálásan rámosolyogtam, majd odasiettem a nyitott szekrényhez, hogy felöltözhessek. Felvettem egy bordó topot, egy szűk farmert, gyorsan átfésültem a hajam, és rohantam is a cél felé.

*****

Fél óra múlva a Maggies egyik hangulatos sarkában ücsörögtem, a harmadik krémes finomságot tömtem magamba, és élvezettel nyammogtam, miközben az endorfin majd szétvetette a testem.
Mondhatni, úsztam a boldogságban, már egészen elfelejtkeztem arról az apró problémáról is, hogy valaki meg akar ölni.
Eszembe jutott egyik kedvenc írónőm, Carole Matthews: A csokoládéimádók klubja című sikertörténete. Ez egy Lucy Lombard nevű lányról szól, aki csak a csokoládé édes örömeinek nem tud ellenállni. Lucy szerint a csoki jó fejfájásra, meggyötört lélekre, összetört szívre, és az élet egyéb apró bosszúságaira. Egy falat töltött vagy fekete csoda, és máris ízesebb a világ. Bár a könyvben maximum az a legnagyobb probléma, ha lelép a pasi, nyomul a főnök, vagy kiállhatatlan a férj…
Szerintem hozzávehetnénk azt is, hogy „ha egy szociopata gyilkos liheg a nyakadban”. Nekem használt.
Rávetettem magam egy puncsos karikára, a csokis fánk mellett ez a másik kedvencem. Lily cukkolt is érte eleget, hogy annyi édességet eszek, amennyit még egy elefánt sem bírna, mégis olyan vékony vagyok, mint egy giliszta. Mit lehet erre mondani? Jó az anyagcserém.
Miután végeztem minden darabbal, jóllakottan hátradőltem, szemem a narancssárgára festett plafonon tartva. Nem volt túl nagy hely a Maggies, viszont annál otthonosabb, mintha a nagymami házában töltenéd szabad perceidet. Falai a sárga különböző árnyalataiban tündököltek, a terem jobb oldalán volt a sütis pult, mögötte pár fenyőfából készült polccal, amin friss kenyerek, és zsömlék sorakoztak.
Mindössze négy kisebb asztal fért el benne, melyeket szinte mindig azonnal elfoglaltak a vendégek. Előrehajolva láttam is a többi vevőt, kislányok súgtak össze izgatottan egy szerelmes levélnek tűnő lap fölött, egy pár összebújt a muffinok fölött, egy kismama újságot olvasva gyümölcslevet szürcsölt, opálszín tincsek egy újság mögött, egy nagymama az unokájával épp sajtos rudat rendelt…
Micsodaaa?!
Opálfekete hajkorona, elbújva a Daily News mai példánya mögé. Ez meg mi a jóistent keres itt? Jobban odafigyelve már éreztem is a cédrus és vanília felém terjengő illatát, biztos voltam benne, hogy nem tévedek. Ez a sötét idegen tegnapról.
Már épp felálltam volna, hogy odamegyek, és jól beolvasok neki, de akkor a pékség üvegablakai hatalmas robajjal milliónyi apró szilánkra törtek, mindent és mindenkit beterítve velük. Az emberek értetlenül, és ijedten néztek, senki sem tudta elképzelni, mi történt.
Az idegen felé fordítva tekintetem, láttam, hogy elhajította az újságot, azokat a csillogó aranyszín szemeket tüstént rám szegezte, tetőtől talpig végigmért, én meg a rám törő forrósághullámtól egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem. Idióta!!!
Pár hosszú lépéssel mellettem termett, berántott az asztal alá, majd bebújt ő is mellém. Próbáltam kinézni fölötte, de majdnem teljesen eltakarta a kilátást. Sikítást hallottam és pisztolylövést, friss vér csöpögött a földre nem messze tőlünk.
A felettünk lévő faasztal (ami oda volt szegezve a padlóhoz) elkezdett rezegni, mintha valaki erősen rángatta volna. Egyszer csak kiszakadt a helyéről, a szögek miatt még a padló egy részét is vitte magával. A gyomrom összezsugorodott, görcsösen kapaszkodtam az előttem guggoló férfiba, aki továbbra is takarásban tartott.
Mégis kinek van ekkora ereje?
Korábban szorosan összezártam a szemem, de most résnyire kinyitottam, egy fekete bőrcsizmát pillantva meg az orrom előtt, majd meghallottam a pisztoly kattanását.
Erről eszembe jutott a korábbi lövés, óvatosan arrébb pislantottam. A szerelmes pár egyik fele a földön fuldoklott a száját ellepő vértől, míg barátnője sírva zokogott felette, és pár papírszalvétával próbálta enyhíteni a vérzést. Ha gyorsan kórházba kerül, még megmenthető.
- Lám, lám, lám, végre megtaláltalak. – mondta vidáman a fegyveres, hangjától kirázott a hideg – Tiffany Werren.
A nevem hallatán legszívesebben a lehető legkisebbre összehúztam volna magam, és nyomban eltűnök a föld színéről, de hiába imádkoztam, ez nem történt meg. Mély levegőt véve felnéztem, bele egy, az éjszakánál is feketébb szempárba, a férfi írisze szinte összeolvadt pupillájával, olyan volt, mintha egy feneketlen kútba néztem volna.
Hangosan nyeltem egyet.
- Csak nem félsz? – kacagott harsányan, szemeivel majd felnyársalt.
- Mit… mit akar tőlem? – sikerült kinyögnöm, bár a hangom inkább volt csak cincogás.
- Hogy mit akarok? – hagyta abba a hátborzongató kacagást, hogy pillanatnyi hatásszünet után azt mondhassa: – Téged. Megölni. – nyalta meg a szája szélét.
Na jó, nekem annyi.
Ekkor a sötét idegen hirtelen kilőtt, ráugrott a másikra, és akkorát öklözött a mellkasába, hogy amaz elszállt egészen a süteményes pultig. Mozdulatlansága azonban nem tartott sokáig, azonnal talpra szökkent, és vicsorogva indult ellentámadásba.
Figyeltem, ahogy egymást ütik, a fegyveresnek hangos reccsenéssel eltört az orra, a másiknak felhasadt a szája, s vékony csíkban vér csöpögött belőle. Úgy gondoltam, itt az ideje lelépni, mielőtt a pszichopatának eszébe jutnék, megkeresné az elejtett fegyverét, és golyót röpítene belém. Bár, láthatóan nem lett volna szüksége pisztolyra, a puszta erejével is ketté tudna tépni.
Négykézláb araszoltam a hátsó kijárat felé, a tulaj ugyanis egyszer megmutatta nekem, hol van, mikor segítettem neki kitakarítani a helyet.
Az üvegszilánkok felsértették a kezem és a térdem, de nem állhattam meg, hiszen a kettejük közti küzdelem bármikor abbamaradhatott. A kitépett asztalt fedezéknek használva eljutottam a fal tövében álló műanyag ajtóig, majd beléptem a konyhába. Tudtam, hogy csak a falon lévő kulcscsomót kell megkeresnem, hogy kinyithassam a hátsó ajtót. Felálltam és elindultam a fogas felé, a kulcsok ezüstösen csillogtak a lámpafényben, a szabadság ígéretét magukkal hordozva.
Levettem, és megkerestem a piros szalaggal megjelölt darabot, azt, amire szükségem volt. Mentem két lépést, de hirtelen tudatosodott bennem, hogy már nem hallok semmilyen zajt odakintről, ami azt jelenti, hogy valaki veszített. Vagy halott. Reméltem, hogy nem az önjelölt hóhérom került ki győztesen a csatából.
Halkan megközelítettem az ajtót, remegő kezekkel csúsztattam a kulcsot a zárba, és elfordítottam, míg nem hallottam a zár kattanását. Bár a hang nem volt hangosnak nevezhető, én mégis úgy éreztem, hogy a kinti férfi biztos észrevette, és sejtésem beigazolódni látszott, mikor léptek zaját hallottam a konyha felé közeledni.
Közelebb, egyre közelebb érkezett, én meg teljesen lefagytam, elfelejtettem, hogy a kiút csak egy lépésnyire van. Éreztem, hogy az alak belépett az ajtón, s hátrapillantva megint abba a koromfekete íriszbe bámultam. Az orra ferdén állt, de minél tovább néztem, annál inkább úgy éreztem, hogy a szemem előtt forr össze, és egyenesedik ki.
Ez lehetetlen.
Köpött egyet a földre, felemelte a pisztolyt, és, mint az álmomban egy másik férfi, a mellkasomra célzott. Reméltem, hogy az ajtó, ugyancsak, mint az álmomban, egyszerűen kinyílik és megszabadít tőle, de nem így történt. A férfi még egyet lépett felém, arcán kegyetlen vigyorral csókot dobott, majd lőtt.
Vártam az égető fájdalmat, hogy mindjárt elsötétül körülöttem minden, de nem éreztem semmit. Kinyitottam a szemem, lepillantottam a mellkasomra, de semmi. Se vérfolt, se lőtt seb, abszolúte sérülésmentes voltam. Juppí.
Ekkor végre a lábam elé is néztem, a sötét idegen a vállát markolva térdelt a földön, keze alól még több bíborvörös vér szivárgott. Csak pislogni tudtam, ezek szerint valahogy odamanifesztálódott elém, és felfogta a nekem szánt golyót. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogyan volt erre képes, mikor az előbb még híre-hamva sem volt, de hálás voltam érte.
Mi több, tartoztam neki ezért.
Már épp készültem volna megköszönni, hogy megmentette az életem, mikor felállt, rezzenéstelen arccal kiszedte a golyót a vállából, elpöccintette, az meg egyenesen belerepült a fegyveres koponyájába.
Kláccs, és a férfi rongybabaként hullott a földre, egyre jobban szétterjedő vértócsát hagyva maga alatt. Én meg csak álltam tágra nyílt szemekkel, képtelen voltam elhinni, amit láttam.
- Mi a pi… - de akkor felém fordult, letapogatott, (feltételeztem, sérüléseket keres rajtam, és nem a hirtelen rátörő tapizhatnékját éli ki), majd egyszerűen a vállára dobott, kinyitotta az ajtót, és mintha mi sem történt volna, szépen, komótosan kisétált.
Ilyen nincs.
- Tegyél le! Tegyél le az istenért! – kiabáltam, miközben minden erőmmel a hátát vertem, de hasztalan. Még csak meg sem érezte. – Mégis mit csinálsz? És amúgy is, ki a fene vagy?
- A testőröd, caro – felelte szűkszavúan.
Megdermedtem, még az ütlegelését is abbahagytam.
A testőröm?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése