Cím

Olvass bátran! :)
3

Draer - Tizenharmadik fejezet


    Először is elnézést, amiért ilyen sokáig tartott, hogy végre valami használható olvasnivalót hozzak. Tudom, hogy vannak visszatérő olvasóim, akik várják a folytatást, főleg a Draer-ét (a szavazásból ítélve), de eddig nem volt lehetőségem írni. Ahogy mondani szokás azt, egyetemistaként élni nincs erőm, meghalni meg nincs időm... Ebben az évben kicsit halmozódtak a tennivalóim, úgyhogy ha volt is szabadidőm a kollégiumban, arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek írni. Meg az utóbbi pár hét volt a 'hajrá', mikor az ember azon küzd, hogy meglegyen az aláírás, minden jegyzőkönyv, beadandó le legyen adva, és ezzel szenvedtem is egy kicsit.
    De most van egy kis szünetem. Igen, elviekben vizsgaidőszak lenne, gyakorlatilag az egyetemi épületek január első hetéig zárva vannak, úgyhogy hazajöttem, kipihentem magam, és most úgy néz ki, hogy képes vagyok leülni pötyögni valamit a billentyűzeten. Amíg rá nem kényszerülök, hogy tételeket dolgozzak ki, addig meg próbálok még ezen a fejezeten kívül mást is összehozni. De nem ígérek semmit. Mindjárt Karácsony, és akkor lehet megint mással leszek elfoglalva, aztán Szilveszter, és a végén kilyukadok ott, hogy muszáj tanulnom, az írás meg megint szüneteltetve van. Na majd meglátjuk. Reméljük a legjobbakat :)
    Hozzászólást szívesen fogadok, kíváncsi vagyok, hogy ennyi hónap kihagyás után tartom-e a színvonalam.

   Ui.: ha pénteken vége a világnak, akkor legalább a bűvös 13-ig eljutottam... Kac-kac.

ĐoTty



Tizenharmadik fejezet


Elfoglald a helyed a klánban.
Valószínűleg csak másodpercekig álltam szótlanul, de nekem úgy tűnt, mintha órákon át visszhangozna ez a mondat a fejemben.
- Képtelenség – suttogtam. – Ez biztos valami félreértés... Hogy én, hercegnő? Még álmaimban sem.
Próbáltam racionálisan gondolkodni, de a láncok, melyek még az általam hitt valósághoz kötöttek, kezdtek szemenként szétperegni. A macska mivoltomat könnyen elfogadtam. Azt is, hogy Raazel démon. És sok más egyebet, de ez... Túl sok. Egy hercegnői státusz alapjaiban változtatja meg az életemet. Egy bizonyos csoporthoz köt, ebből következően nem lehetek kóbor kiscica. Nem lehetnek...
Saját vágyaim.
Zsibbadtan álltam, Raazel még mindig a szemeimbe nézett, és tudtam, hogy megértette a gondolataimat. Egy pillanatra megkönnyebbülés látszott gyönyörű arcán, amiért a titok súlya lekerült róla, majd iszonyú veszteség, mert mindennek meg kell változnia közöttünk. A gyomrom görcsbe rándult, de uralkodnom kellett magamon. Rajta kívül senki sem tudhatja meg, hogy mit érzek. Hogy a világom, a szívemmel együtt romba dőlt.
- Köhm – vonta magára Kay mindkettőnk figyelmét. A kíváncsiság apró fénypontjai égtek mogyoróbarna íriszében. Rossz érzésem támadt tőle, mintha beleláthatna a fejembe, holott semmi keresnivalója ott. – Szóval tubicáim, ideje lenne hazamenni.
- Haza? Hova haza?
Amíg nem rólam van szó, addig azt csinálhatunk, amit csak akarunk.
- Oda, ahol a klán él. Xonába.
- Soha nem hallottam róla... – kezdtem ideges lenni.
- Nem vagy vele egyedül. Jól titkoljuk a létezésünk. Azt csak megérted, hogy nem lenne szerencsés, ha átlagos emberek tévednének egy falka vadmacska közé. Ennek elkerülése érdekében, csak az tud Xonáról, akinek feltétlenül szükséges tudnia róla. Persze az ott lakókat leszámítva.
- Vagy úgy. Azt hiszem, nem kell több kérdést feltennem...
- Nekem azért lenne egy – valamiért rossz előérzetem lett, amint Kay megszólalt – Javíts ki, ha tévednék, de egészen úgy tűnik, hogy az alatt az ing alatt nincsen rajtad mellt –
Raazel dühtől tágra nyílt pupillákkal készült rávetni magát Kayre, én meg majdnem szívrohamot kaptam, mert ezzel rögtön leleplezne mindkettőnket. Meg akartam állítani a kitörni készülő vihart, de végül nem volt rám szükség.
- ELÉG! – Dwayne hangja, mint az ostor, úgy csattant mindnyájunkon, fantombizsergést hagyva érzékeinken. – Se a Másodkapitányom, se én nem tehetünk megjegyzést a Hercegnő kinézetére. Ha legközelebb úgy dönt, hogy pőrén fog előttünk cigánykerekezni, te akkor is befogod a pofád, lenyeled a nyelved, és teszed a dolgod, különben eszközölöm Silasnál a nyugdíjazásod. Érthető voltam? – Úgy éreztem, a levegő jó húsz fokot csökkent.
- Érthető – forgatta Kay a szemeit.
- Érthető, mi?
- Érthető, uram – a Dwaynnek járó megszólítást alkalmazta, a megfelelő hangsúllyal, mégis úgy éreztem, hogy ez az egyetlen szó tele van megvetéssel.
Valami történt közöttük. Elméláztam volna rajta, hogy vajon micsoda, de Dwayne hirtelen az orrom elé állt, és ez annyira sokkolt, hogy minden gondolatom menekülőre fogta.
Nem értem, miért van rám ilyen hatással. Mindketten idegenek, de Kaytől nem igazán tartok, tőle meg démonűzéssel védeném magam.
- Hercegnő? Majd azt még meglátjuk. – mormolta az orra alatt, hogy csak én hallhattam. Megfogta a kezem, a szájához emelte, és finoman rányomta szirompuhaságú ajkait. – Mától véremmel, és életemmel szolgálom Xona törvényes örökösét. A Vörös Karmok a pajzsod, mely sosem hagy el.
Felegyenesedett, közben elengedte a kezem. Csókja nyomán fájdalmasan égni, viszketni kezdett a bőröm. Legszívesebben súrolókefével ledörzsöltem volna magamról minden tőle származó molekulát, de nem tehettem. Megértettem, hogy nem bízhatok benne. Egy szemkápráztató kristályba zárt gonosz szellemre emlékeztetett. Vigyáznom kell vele, mert ha nem, elpusztít.
Ilyen egy erős ellenfél. Érdekes módon nem csak félelmet, de valamiért izgalmat is keltett bennem annak a gondolata, hogy egyszer meg fogok vele küzdeni. És akkor vagy ő, vagy én...
- Köszönöm – feleltem végül, és rámosolyogtam. Nem mutatott semmi reakciót. Azt hiszem tényleg cigánykerekezhetnék előtte meztelenül, akkor se rándulna meg egyetlen arcizma sem.
- Indulhatunk most mááár? – türelmetlenkedett Kay.
- Igen – hunytam le a szemem. Mikor kinyitottam, Raazelt kerestem volna a pillantásommal, de ő közben Dwaynnel együtt elindult a Captivához. – Raaz?! –
- Sss – fogta be Kay a számat. – Együtt fognak menni, mert a démonfiú jelentést ad a Parancsnoknak.
- Mhfmk – értetlenül ráncolta a homlokát, majd elvette a tenyerét, és hagyott szóhoz jutni – Miért?
- Véget ért a feladata. Vigyáznia kellett rád, és épségben eljuttatni Xonába. De mikor elmenekültél előle, szólt nekünk, és a nagyapád úgy döntött, hogy segítséget küld előre. Mi is jártunk a temetőnél, ahonnan elraboltak, de mire a fakunyhóhoz értünk, már csak hullákat találtunk. Nem gondoltam volna, hogy egyedül elbánik velük, és utána ilyen messzire juttok. De azt hiszem, nekünk is van némi hasznunk, mert itt sikerült beérni titeket, és még meg is menthettelek. És, nos, most már a mi felelősségünk vagy.
Egy ideig nem tudtam mit mondani. Kay láthatóan úgy döntött, hogy vége a beszélgetésnek és elkezdett egy fehér kisteherautó oldalához terelgetni. Odaérve balra húzta az ajtót, betessékelt és ő is beszállt utánam, maga mögött zárva az ajtót. Lekuporodtam a földre, és emésztettem a hallottakat. Még poénkodni sem volt kedvem azon, hogy egy ilyen járgány akciófilmekbe való. Inkább ezzel kellett volna elrabolni.
Habár, bizonyos szemszögből nézve megint el vagyok rabolva.
- Nem egyedül győzte le őket – Kay először nem hallott meg, mert a sofőrnek adta ki az utasításait, de aztán kérdőn felém fordult – Ott, mikor elraboltak. Igaz, ő mentett meg, mindenkivel megküzdött miattam, de a legvégén az egyiküket én öltem meg. Én is megmentettem őt...
Nem vártam választ, csak bámultam magam elé. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom. Tudniuk kell, min ment át miattam.
- Ez a dolga. Nem lett volna szabad veszélybe sodornia téged.
Mi – a – fasz?
- Fogd be! – keltem ki magamból. – Senkinek nem kéne a saját életét áldoznia ismeretlenekért. De ő mégis kockáztatta a sajátját értem. Nem is egyszer. Előbb-utóbb mindig ott termett, ha bajba kerültem, és minden egyes esetben megvédett. Nem is lehetek elég hálás neki. Az a legkevesebb, hogy én is megvédtem őt. És hogy emiatt veszélybe kerültem? Hogy megsebesültem? Nem érdekel addig, amíg őt életben tarthatom! – a szám elé kaptam a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy mennyire elszaladt velem a ló. Szinte bevallottam, hogy milyen sokat jelent nekem Raazel. Nem lett volna szabad, hisz ezt a tudást felhasználhatják ellenem. Leeresztettem a karom, és a combomba markoltam – Bocsáss meg. Nem kellett volna kiabálnom veled.
- Felejtsük el. – tette a tenyerét a kézfejemre, míg rá nem néztem – Hercegnő vagy. Úgy beszélsz velem, ahogy neked tetszik.
- Inkább megpróbállak emberszámba venni, minthogy kutyaként kezeljelek.
Meglepődöttség suhant át az arcán, majd színtiszta öröm ült ki vonásaira.
- Hálás vagyok.
Érdekes. Ezek szerint nem bánnak jól vele?
- Kay.
- Igen? – mosolygott még mindig.
- Mások... Vannak, akik nem aszerint viselkednek, mint ahogy én szeretnék veled? Akik... Inkább tartanak háziállatnak, vagy haszontárgynak, mint élő embernek? – elkomorodott. Francba. – Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Úgy értem. Talán tényleg Hercegnő vagyok, de nem adom parancsba, hogy olyanokat mondj el, amit nem szeretnél.
- Igazából azt nem adhatnád parancsba, hogy erről beszéljek, mert semmi köze a klán érdekeihez. De ha ilyen kedvesen viselkedsz, akkor nincs okom arra, hogy nemet mondjak neked.
- Óh. Értem. Akkor?
- Igazából kicsit bonyolult a helyzet. Nem viselkednek úgy velem, mintha háziállat lennék, de az, hogy a Vörös Karmok Másodkapitánya vagyok, kissé megnehezíti a dolgom. Meg kell felelnem bizonyos viselkedési formáknak. Mi azért létezünk, hogy az uralkodó vérvonal tagjait óvjuk. Legfőképp a Hercegnőt, és persze az aktuális uralkodó párt. Jelen esetben azonban nincs ilyen pár, csak Silas, az ön, vagyis a te nagyapád.
- Mi történt a – nagyanyámmal?
- Ezt nem az én tisztem elmondani. – morcosan néztem rá – Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy érdekel a családod, de jobb lesz, ha erről a témáról a nagyapádat kérdezed.
- Ez nem normális – fontam keresztbe a karjaim – Nekem van családom. Az apám, Alex Werren állatorvos, az anyám, Sandra Werren pedig általános iskolában tanít irodalmat.
- Ők a nevelőszüleid.
- De – akartam ellenkezni, aztán rájöttem, hogy igaza van. Ha az igazi szüleim lennének, akkor tudtak volna arról, hogy más vagyok. Nekik is másnak kéne lenniük. Két embernek nem születik olyan gyereke, aki párduccá tud változni. Mi ennek a tanulsága?
Sejtelmem sincs róla, hogy kik a szüleim.
- Úgy látom, megértetted.
- Igen. Nem lehetnek ők a vér szerinti szüleim. De nem számít. Ők neveltek fel, megvigasztaltak, ha valami bántott, veszekedtek velem, ha hülyeséget csináltam, és legfőképpen szerettek, mindig, minden körülmények között. Ők az a család, amit jelenleg ismerek, és örökre a családom része is fognak maradni. – erre pár percre elnémult.
- Nem olyan vagy, amilyenre számítottam – láthatóan elgondolkodott.
- Rosszabb?
- Nem – vigyorgott, amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt. Talán egy kissé megkedveltem... – Sokkal rosszabb – erre a vállába bokszoltam, de ő csak nevetett rajtam. – Oké, vicceltem. Jobb vagy, mint amit először gondoltam.
- Szerencséd – öltöttem rá nyelvet. Mikor rájöttem, hogy mit csináltam, nyakig vörösödtem és gyorsan a cipőm orrát kezdtem fixírozni.
- Örülök, hogy ilyen közvetlen vagy velem. – mondta, de én egy milliméternyit sem mozdítottam el a tekintetem. Túlságosan is zavarban voltam. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene. – Azt hiszem, az öcsémen kívül senki sem mer így viselkedni velem.
- Azért van, mert... Nem is tudom. A csipkelődéseddel emlékeztetsz a legjobb barátnőmre. Nagyon hiányzik, és az űrt egy kissé betölti bennem az, hogy te ilyen téren hasonlítasz rá. Meg ott van az is, hogy valami megmagyarázhatatlan kötődést éreztem irántad, mikor először találkoztunk. A hangod megnyugtatott. Vagy lehet te voltál az, a jelenléted. Nem is értem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna. Közben meg Dwayne a frászt hozta rám.
- S’elian.
- Hogy mi? – Milyen nyelven beszél ez?
- S’elian. Mikor olyan érzésed támad, amit az előbb mondtál. Elmagyarázom. Fekete párduc vagy, ahogy én is, habár te különlegesebb. Megéreztük egymást. Lesznek még benyomásaid, mikor a többiekkel találkozol, de ez csak a klánon belül működik. A te állati érzéked valószínűleg még erősebb is, mint a miénk. Én csak annyit éreztem, hogy rendes leszel velem, míg én benned ösztönös bizalmat ébresztettem. Dwayne pedig –
- Úgy éreztem, hogy jobb ha tartom tőle a távolságot.
- Öhm, igen. Ez végül is szintén a te védelmed szolgálja. Az első benyomás teljesen más értelmet nyer a klánon belül. Mi sem vagyunk egységesek, lesznek, akik elleneznek téged, mint Hercegnőt, mert nem ismernek. Ha valakire úgy reagálsz, mint a Parancsnokra... – rövid szünet –Amondó vagyok, hogy a legféltettebb titkaidat ne vele oszd meg.
- Nem állt szándékomban – húztam fel a szemöldököm. Amolyan „ezt még a hülye is tudja” fejjel nézhettem rá.
- Helyes – ragyogó félmosolyra húzta száját.
- Akkor térjünk vissza a többiekkel való kapcsolatodra.
Félrehajtotta a fejét, és valahova a vállam fölé bámult. Nem tudom miféle múltbéli szellemek repkedtek a hátam mögött, de úgy válaszolt, hogy továbbra is azokat figyelte.
- Igazából a klán többségével viszonylag jóban vagyok. Mindenki örömmel fogadott minket Xonában, attól független, hogy az öcsémmel árvák vagyunk. A gyerekek, és a szüleik is megszerettek minket, és Silas figyelme is megakadt rajtunk. Elsősorban rajtam. Tudod, van több unokatestvéred is, közülük páran pedig hozzám hasonlóan a Vörös Karmok tagjai. Ahhoz azonban, hogy ide bekerülhess, úgy szólván a krémek krémjébe kell tartoznod. Nem főnemesi értelemben, hanem a képességeidet tekintve. És az, hogy mennyire vagy erős, meg az, hogy mennyivel válhatsz jobbá, akkor derül ki, mikor először átesel az átváltozáson, ami pubertáskorban szokott lenni az alakváltóknál. Az egyetlen kivétel, akiről tudok, az meg te vagy, hisz a húszas éveidben váltál teljesértékű macskává.
- Ne mondd már, hogy még ebben is különc vagyok. Egy „hibás termék” táblát kéne a nyakamba akasztanom – duzzogtam az orrom alatt.
- Nem vagy hibás – nézett végre rám a szellemei helyett – csak más, mint mi. Jobb, mint mi. De az megint nem az én tisztem, hogy ezt elmagyarázzam neked.
- Kezdesz olyan lenni, mint Raazel. Ő is folyton csak ködösít előttem, hogy maaajd megtudom, amit meg kell tudnom, addig meg csücsüljek vígan a pihe-puha popsimon, és ne szóljak bele a nagyok dolgába. Annyit mondhatok neked is, mint amennyit neki: nyasgem!
- Hmm, szóval pihe-puha popsid van? – incselkedett negédesen. Villámló szemekkel készültem képen törölni, mígnem felpattant és biztos távolságba hátrált előlem. – Értem, popó téma sztornó, mert levágod a fejem, és egy botra szúrod, hogy utána a kertedet díszítse. Vagy tévedek?
- Helyes a meglátás. De lehet, hogy nem csak a fejedet vágnám le – tekintetemmel sokat mondóan szuggeráltam katonai gyakorlójának csípőtájék alatt elhelyezkedő tartalmát. Azt vártam volna, hogy ideges nyelések közepette rejtegetni próbálja becsességét, ehelyett kihúzta magát, és csettintett egyet, míg az arcára nem összpontosítottam.
- Az a részem még hiányozna valakinek, és most nem csak magamra gondolok. Mellesleg arról volt szó, hogy nem akarsz kutyaként kezelni, úgyhogy a kasztrálásomra irányuló gondolatokat inkább fektesd valami másba. Mondjuk süss sütit nekem.
Majdnem kiestem a számon, úgy ültem ott bambán, meresztettem a szemeimet, és nem akartam elhinni, hogy ezt mondta nekem.
- Sütit... – szólaltam meg végül – A francokat sütök én neked sütit, mindjárt meggondolom magam, és inkább keresek egy kutyanyakörvet.
- Csak azért mondod ezt, mert nem tudsz sütni – kacsintott egyet.
- Elmész a – picsába.
- Talán nincs igazam? – vigyorgott a gyötrődéssel egybekötött zavaromon. Az ujjbegyeim viszkettek, ahogy a karmaim elő akartak pattanni. Neki köszönhetően már tudtam, hogy nem csak halálfélelem közepette tudok az alakomon változtatni. Elég, ha felidegesítenek.
- Semmi közöd a szakácsi képességeimhez – vicsorogtam.
- Mégis inkább beszéljünk a pihe-puha –
- Ha kimondod, esküszöm olyat teszek, amit utólag meg fogok bánni. Pedig egy pár perccel korábban még kezdtelek megkedvelni.
- Ugyan, biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni – bazsalygott, majd lassan mellém lépkedett, és visszaült a helyére. – Akkor ezt a kis közjátékot felejtsük el, és térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk?
- Megköszönném – morogtam.
- Kívánságod parancs. Szóval, mikor teljes értékű macskává váltam, akkor kiderült, hogy lehetek olyan erős, mint a VK-beliek. Silas magához vett minket, elintézte, hogy valaki gondoskodjon Gareth-ről, engem pedig speciális kiképzésre küldött. Sok évbe telt, és vannak is fájó emlékeim az eltöltött időről, de végül elértem, hogy bekerülhessek a legjobb harcosok közé, és mára itt vagyok Másodkapitányként. De így... Semmi sem olyan, mint olyasvalakinek, aki csak vígan éli az életét. Parancsokat kell teljesítenem, és ezekbe a parancsokba olyan dolgok elvégzése is beletartozik, amiket a finomabb lelkületűek nem lennének képesek még csak elképzelni sem, nemhogy megtenni. Nem kevés vér tapad a kezemhez, és ahhoz, hogy a klánt megvédjem, még ennél több is fog. Ezért a többiek tisztelettudóan, de távolságot tartva viselkednek velem. Egyes kivételektől eltekintve.
Most meg elkezdett Raazelre emlékeztetni. Neki sem lehetett könnyű gyerekkora. Ettől valahogy közelebb éreztem magamhoz, és egy hajszálnyival még inkább megkedveltem.
Najó, talán két hajszálnyival.
- Utólag nem bánod, hogy idáig jutottál?
- Először voltak kétségeim. Megszoktam a klán tagjainak kedvességét, és el sem tudtam képzelni, hogy ez változhatna. Aztán mikor mégis, rosszul esett. Katonaként nem mutathattam ki, de fájt, hogy tudat alatt visszautasítanak. Ez még az előtt volt, hogy Másodkapitánnyá váltam volna. Nem láttam az egész értelmét. Hogy minek bepiszkolni a mancsom értük, ha ők ezt nem díjazzák. De egy nap Silas ismét maga elé rendelt, és választási lehetőséget adott, hogy akarom-e ezt a pozíciót. A belsőm két részre szakadt, védelmezni akartam, de azt is, hogy elismerjenek, és ne féljenek. A nagyapád megértette, hogy mi zajlik le bennem, hiszen egyszer ő is volt hasonló helyzetben. Mielőtt uralkodó lett, ő volt a Parancsnok. Elmondta, hogy egy igazi vezérnek a többiek érdekében magára kell vállalnia olyan döntéseket is, amik nem feltétlen tüntetik fel jó színben. Térdig kell gázolni a mocsokban, és még utána is előre törni. De végül pár kiválasztott beszennyeződése a többiek jólétének érdekében nem is tűnik akkora árnak. És minél régebb óta csinálod, annál kevésbé hatja meg ez az életmód a lelkiismereted.
Csak ámultam. Ő nem egyvalakiért áldozza fel magát, hanem mindenki másért. És nem csak az életét, hanem a lelkét is. Én meg leordítottam, hogy Raazelnek miért kéne önmagát veszélybe sodornia miattam...
Az biztos, hogy bennem nincs meg az, ami ehhez kell. Az életem egy dolog, de lennének olyan dolgok, amiket nem lennék hajlandó megtenni azért, hogy megvédjek másokat. Nemhogy idegenek, de még a szeretteim kedvéért sem.
Vagy nincs igazam?
- Ha mondjuk az öcséd élete lenne a tét. És csak úgy menthetnéd meg, hogy saját kezűleg végzel egy gyerekkel, akkor mit csinálnál?
Sötét fény gyúlt íriszében, de higgadtan felelt a kérdésre.
- Habár az öcsém az egyik legfontosabb dolog az életemben, ő a klán számára nem ér annyit, hogy egy ilyen bűnt kövessek el miatta. Őszintén szólva, a gondolatra, hogy egy gyereket kéne megölnöm, láthatatlan giliszták ezrei kígyóznak a testemen, és jegességet érzek a mellkasomban. De ha tényleg tudni akarod, egy ilyen helyzetben figyelembe kéne venni a körülményeket. A Hercegnő életéért cserébe például a nagyapja valószínűleg megparancsolná, hogy teljesítsem a feladatot. Akkor választhatnám, hogy megteszem ezt, és fájdalommentesen végzek a gyerekkel, de félő, többet nem lennék képes tükörbe nézni. Másrészt megtagadhatnám a parancsot, de az felségárulás, és száműznének a klánból. Igaz, hogy akkor ennek a bűnnek a súlya nem terhelné a lelkem, de többé nem lennék képes megvédeni a számomra fontosakat. – Mély lélegzetet vett, és a gyilkos fény kihunyt pillái alatt. – Szóval megint kilyukadtunk oda, hogyha mindenki más jólétet helyezem előtérbe, akkor azért fizetnem kell. A kisebb rosszt választom a nagyobb helyet. Őket magam helyett. A te, vagy az öcsém életét a lelkemért cserébe.
Ezekre már nem tudtam mit válaszolni. Túl bizarr volt hozzá a helyzet. Azon tűnődtem, hogy nem-e tévedtem korábban. Ha úgy nézem a dolgokat, ahogy Kay...
Képes lennék-e más túléléséért olyan szörnnyé változni, amit a jóért vívott szükség szült? Van-e bennem egy olyan szociopata, aki a lehetőség adta kitörésre vágyik? Jó vagy rossz ember az, aki így befeketíti a szívét? Vagy nincs is fekete meg fehér, csak azok számára, akik alapjáraton lelkiismeretet nélkülöző gonosz teremtmények, a túloldalt pedig egy légy megölésére is képtelen ártatlanok?
Akkor én most a szürke melyik árnyalatába tartozom? Kay melyik árnyalatába tartozik? És Raazel? Mindketten tettek olyan dolgokat, amikre nem büszkék. De ettől még nem rossz emberek. Számomra nem. És ha a szívemnek kedves démon tetteit meg tudom érteni, és bocsátani, akkor Kay is megérdemli, hogy úgy kezeljem, ahogy Raazelt.
Aki őszintén kinyitja előttem a szívét, azt meghallgatom. Most pedig úgy érzem, hogy egy új barátság van születőben.
„Biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni”.
Ezt mondta. Azt hiszem, igaza lehet.
- Én a tetteid ellenére is kedvellek téged – suttogtam, majd áttettem a karom Kay ölébe, hogy megszoríthassam combján nyugvó kezét. Visszaszorított, megnyugvást keresve dőlt a vállamnak, én pedig hagytam neki. Hagytam, ahogy azt is, hogy erősen kapaszkodjon a tenyerembe, hiszen jelenleg mást nem tehettem érte.
A fáradtság lassan kezdett ledönteni a lábamról, a fejem Kay homlokára hanyatlott. Az adrenalintöbblet, ami még a motelszobában temetett maga alá, végérvényesen szertefoszlott. A testemnek pihenésre volt szüksége, és én egyszerűen képtelen voltam a szemem nyitva tartani. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, én pedig mély álomba merültem.


*****


Mikor órákkal később a testem sejtjei újra elkezdtek éledezni, már nem a kisteherautó belsejében üldögéltem. Vattapuhaságú ágynemű temetett magába, olyan finom, amilyennek az ember a felhőket képzeli.
Valaki megpaskolta a kezem, mire kinyitottam a szemem, de a hirtelen rám zúduló fénytől először nem láttam semmit. Mikor a kép kitisztult, láttam, hogy egy idős, mégis valahogy tiszteletet parancsoló férfi ül az ágy mellett, fűzöld szemeivel engem vizslatva. Vele is éreztem a köteléket, de erősebben, mint eddig bárkivel. S’elian, ahogy Kay mondta.
Úgy éreztem, tőle sem kell félnem, mert előbb vágná le valamelyik végtagját, minthogy egy karcolást is ejtsen rajtam.
De vajon miért pont ilyen érzést kelt bennem?
- Ki vagy te? – a hangom kissé rekedtes volt ugyan, de érthetően ki tudtam ejteni minden szót. Aztán felötlött egy sejtés bennem, amitől minden porcikám bizseregni kezdett, és pont mikor már válaszoltam volna saját magamnak, a férfi valósággá változtatta az elképzelhetetlent:
- Silas vagyok. A nagyapád.

****************************************************************

    A végére rakok egy skiccet, amit tegnapelőtt kaptam. Raazel és Tiff látható rajta, bár még nincs teljesen kidolgozva. Sayara-S munkája, idő kérdése, és megkapom teljesen kész, színes változatban... 
   Aztán lesz egy kép Rhiáról és Cassóról is :)


És egy kis zene a végére:
(The Rasmus - Guilty)




3 megjegyzés:

Névtelen

Hát azt kell mondanom, hogy az eltelt idő nem ment a minőség rovására! Nagyon nagyon jó lett és végre olvashattam tovább. Már csak azt remélem lesz még benned legalább két fejezetre való :D

ĐoTty

Köszönöm Linda! :) Én is remélem, hogy még van bennem energy tovább írni :D

Unknown

Jaj már nagyon várom a folytatást! Csak így tovább! Imádom ahogy írsz! ^-^

Megjegyzés küldése