Először is elnézést, amiért ilyen sokáig tartott, hogy végre valami használható olvasnivalót hozzak. Tudom, hogy vannak visszatérő olvasóim, akik várják a folytatást, főleg a Draer-ét (a szavazásból ítélve), de eddig nem volt lehetőségem írni. Ahogy mondani szokás azt, egyetemistaként élni nincs erőm, meghalni meg nincs időm... Ebben az évben kicsit halmozódtak a tennivalóim, úgyhogy ha volt is szabadidőm a kollégiumban, arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek írni. Meg az utóbbi pár hét volt a 'hajrá', mikor az ember azon küzd, hogy meglegyen az aláírás, minden jegyzőkönyv, beadandó le legyen adva, és ezzel szenvedtem is egy kicsit.
De most van egy kis szünetem. Igen, elviekben vizsgaidőszak lenne, gyakorlatilag az egyetemi épületek január első hetéig zárva vannak, úgyhogy hazajöttem, kipihentem magam, és most úgy néz ki, hogy képes vagyok leülni pötyögni valamit a billentyűzeten. Amíg rá nem kényszerülök, hogy tételeket dolgozzak ki, addig meg próbálok még ezen a fejezeten kívül mást is összehozni. De nem ígérek semmit. Mindjárt Karácsony, és akkor lehet megint mással leszek elfoglalva, aztán Szilveszter, és a végén kilyukadok ott, hogy muszáj tanulnom, az írás meg megint szüneteltetve van. Na majd meglátjuk. Reméljük a legjobbakat :)
Hozzászólást szívesen fogadok, kíváncsi vagyok, hogy ennyi hónap kihagyás után tartom-e a színvonalam.
Ui.: ha pénteken vége a világnak, akkor legalább a bűvös 13-ig eljutottam... Kac-kac.
Ui.: ha pénteken vége a világnak, akkor legalább a bűvös 13-ig eljutottam... Kac-kac.
ĐoTty
Tizenharmadik fejezet
Elfoglald a helyed a klánban.
Valószínűleg csak
másodpercekig álltam szótlanul, de nekem úgy tűnt, mintha órákon át
visszhangozna ez a mondat a fejemben.
- Képtelenség –
suttogtam. – Ez biztos valami félreértés... Hogy én, hercegnő? Még álmaimban
sem.
Próbáltam racionálisan
gondolkodni, de a láncok, melyek még az általam hitt valósághoz kötöttek,
kezdtek szemenként szétperegni. A macska mivoltomat könnyen elfogadtam. Azt is,
hogy Raazel démon. És sok más egyebet, de ez... Túl sok. Egy hercegnői státusz
alapjaiban változtatja meg az életemet. Egy bizonyos csoporthoz köt, ebből
következően nem lehetek kóbor kiscica. Nem lehetnek...
Saját vágyaim.
Zsibbadtan álltam,
Raazel még mindig a szemeimbe nézett, és tudtam, hogy megértette a
gondolataimat. Egy pillanatra megkönnyebbülés látszott gyönyörű arcán, amiért a
titok súlya lekerült róla, majd iszonyú veszteség, mert mindennek meg kell
változnia közöttünk. A gyomrom görcsbe rándult, de uralkodnom kellett magamon.
Rajta kívül senki sem tudhatja meg, hogy mit érzek. Hogy a világom, a szívemmel
együtt romba dőlt.
- Köhm – vonta magára Kay mindkettőnk figyelmét. A kíváncsiság apró
fénypontjai égtek mogyoróbarna íriszében. Rossz érzésem támadt tőle, mintha
beleláthatna a fejembe, holott semmi keresnivalója ott. – Szóval tubicáim,
ideje lenne hazamenni.
- Haza? Hova haza?
Amíg nem rólam van szó, addig azt csinálhatunk, amit
csak akarunk.
- Oda, ahol a klán él.
Xonába.
- Soha nem hallottam
róla... – kezdtem ideges lenni.
- Nem vagy vele
egyedül. Jól titkoljuk a létezésünk. Azt csak megérted, hogy nem lenne
szerencsés, ha átlagos emberek tévednének egy falka vadmacska közé. Ennek
elkerülése érdekében, csak az tud Xonáról, akinek feltétlenül szükséges tudnia
róla. Persze az ott lakókat leszámítva.
- Vagy úgy. Azt
hiszem, nem kell több kérdést feltennem...
- Nekem azért lenne
egy – valamiért rossz előérzetem lett, amint Kay megszólalt – Javíts ki, ha
tévednék, de egészen úgy tűnik, hogy az alatt az ing alatt nincsen rajtad mellt
–
Raazel dühtől tágra
nyílt pupillákkal készült rávetni magát Kayre, én meg majdnem szívrohamot
kaptam, mert ezzel rögtön leleplezne mindkettőnket. Meg akartam állítani a
kitörni készülő vihart, de végül nem volt rám szükség.
- ELÉG! – Dwayne hangja, mint az ostor, úgy csattant mindnyájunkon, fantombizsergést hagyva
érzékeinken. – Se a Másodkapitányom, se én nem tehetünk megjegyzést a Hercegnő
kinézetére. Ha legközelebb úgy dönt, hogy pőrén fog előttünk cigánykerekezni,
te akkor is befogod a pofád, lenyeled a nyelved, és teszed a dolgod, különben
eszközölöm Silasnál a nyugdíjazásod. Érthető voltam? – Úgy éreztem, a levegő jó
húsz fokot csökkent.
- Érthető – forgatta
Kay a szemeit.
- Érthető, mi?
- Érthető, uram – a Dwaynnek járó megszólítást
alkalmazta, a megfelelő hangsúllyal, mégis úgy éreztem, hogy ez az egyetlen szó
tele van megvetéssel.
Valami történt
közöttük. Elméláztam volna rajta, hogy vajon micsoda, de Dwayne hirtelen az
orrom elé állt, és ez annyira sokkolt, hogy minden gondolatom menekülőre fogta.
Nem értem, miért van rám ilyen hatással. Mindketten
idegenek, de Kaytől nem igazán tartok, tőle meg démonűzéssel védeném magam.
- Hercegnő? Majd azt
még meglátjuk. – mormolta az orra alatt, hogy csak én hallhattam. Megfogta a
kezem, a szájához emelte, és finoman rányomta szirompuhaságú ajkait. – Mától
véremmel, és életemmel szolgálom Xona törvényes örökösét. A Vörös Karmok a
pajzsod, mely sosem hagy el.
Felegyenesedett,
közben elengedte a kezem. Csókja nyomán fájdalmasan égni, viszketni kezdett a
bőröm. Legszívesebben súrolókefével ledörzsöltem volna magamról minden tőle
származó molekulát, de nem tehettem. Megértettem, hogy nem bízhatok benne. Egy
szemkápráztató kristályba zárt gonosz szellemre emlékeztetett. Vigyáznom kell
vele, mert ha nem, elpusztít.
Ilyen egy erős
ellenfél. Érdekes módon nem csak félelmet, de valamiért izgalmat is keltett
bennem annak a gondolata, hogy egyszer meg fogok vele küzdeni. És akkor vagy ő,
vagy én...
- Köszönöm – feleltem
végül, és rámosolyogtam. Nem mutatott semmi reakciót. Azt hiszem tényleg
cigánykerekezhetnék előtte meztelenül, akkor se rándulna meg egyetlen arcizma
sem.
- Indulhatunk most
mááár? – türelmetlenkedett Kay.
- Igen – hunytam le a
szemem. Mikor kinyitottam, Raazelt kerestem volna a pillantásommal, de ő közben
Dwaynnel együtt elindult a Captivához. – Raaz?! –
- Sss – fogta be Kay a
számat. – Együtt fognak menni, mert a démonfiú jelentést ad a Parancsnoknak.
- Mhfmk – értetlenül
ráncolta a homlokát, majd elvette a tenyerét, és hagyott szóhoz jutni – Miért?
- Véget ért a
feladata. Vigyáznia kellett rád, és épségben eljuttatni Xonába. De mikor
elmenekültél előle, szólt nekünk, és a nagyapád úgy döntött, hogy segítséget
küld előre. Mi is jártunk a temetőnél, ahonnan elraboltak, de mire a
fakunyhóhoz értünk, már csak hullákat találtunk. Nem gondoltam volna, hogy
egyedül elbánik velük, és utána ilyen messzire juttok. De azt hiszem, nekünk is
van némi hasznunk, mert itt sikerült beérni titeket, és még meg is menthettelek.
És, nos, most már a mi felelősségünk vagy.
Egy ideig nem tudtam
mit mondani. Kay láthatóan úgy döntött, hogy vége a beszélgetésnek és elkezdett
egy fehér kisteherautó oldalához terelgetni. Odaérve balra húzta az ajtót,
betessékelt és ő is beszállt utánam, maga mögött zárva az ajtót. Lekuporodtam a
földre, és emésztettem a hallottakat. Még poénkodni sem volt kedvem azon, hogy
egy ilyen járgány akciófilmekbe való. Inkább ezzel kellett volna elrabolni.
Habár, bizonyos szemszögből nézve megint el vagyok
rabolva.
- Nem egyedül győzte
le őket – Kay először nem hallott meg, mert a sofőrnek adta ki az utasításait,
de aztán kérdőn felém fordult – Ott, mikor elraboltak. Igaz, ő mentett meg,
mindenkivel megküzdött miattam, de a legvégén az egyiküket én öltem meg. Én is
megmentettem őt...
Nem vártam választ,
csak bámultam magam elé. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom.
Tudniuk kell, min ment át miattam.
- Ez a dolga. Nem lett
volna szabad veszélybe sodornia téged.
Mi – a – fasz?
- Fogd be! – keltem ki
magamból. – Senkinek nem kéne a saját életét áldoznia ismeretlenekért. De ő
mégis kockáztatta a sajátját értem. Nem is egyszer. Előbb-utóbb mindig ott
termett, ha bajba kerültem, és minden egyes esetben megvédett. Nem is lehetek
elég hálás neki. Az a legkevesebb, hogy én is megvédtem őt. És hogy emiatt
veszélybe kerültem? Hogy megsebesültem? Nem érdekel addig, amíg őt életben
tarthatom! – a szám elé kaptam a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy mennyire
elszaladt velem a ló. Szinte bevallottam, hogy milyen sokat jelent nekem
Raazel. Nem lett volna szabad, hisz ezt a tudást felhasználhatják ellenem.
Leeresztettem a karom, és a combomba markoltam – Bocsáss meg. Nem kellett volna
kiabálnom veled.
- Felejtsük el. –
tette a tenyerét a kézfejemre, míg rá nem néztem – Hercegnő vagy. Úgy beszélsz
velem, ahogy neked tetszik.
- Inkább megpróbállak
emberszámba venni, minthogy kutyaként kezeljelek.
Meglepődöttség suhant
át az arcán, majd színtiszta öröm ült ki vonásaira.
- Hálás vagyok.
Érdekes. Ezek szerint nem bánnak jól vele?
- Kay.
- Igen? – mosolygott
még mindig.
- Mások... Vannak,
akik nem aszerint viselkednek, mint ahogy én szeretnék veled? Akik... Inkább
tartanak háziállatnak, vagy haszontárgynak, mint élő embernek? – elkomorodott. Francba. – Nem kell róla beszélned, ha
nem akarsz. Úgy értem. Talán tényleg Hercegnő vagyok, de nem adom parancsba,
hogy olyanokat mondj el, amit nem szeretnél.
- Igazából azt nem
adhatnád parancsba, hogy erről beszéljek, mert semmi köze a klán érdekeihez. De
ha ilyen kedvesen viselkedsz, akkor nincs okom arra, hogy nemet mondjak neked.
- Óh. Értem. Akkor?
- Igazából kicsit
bonyolult a helyzet. Nem viselkednek úgy velem, mintha háziállat lennék, de az,
hogy a Vörös Karmok Másodkapitánya vagyok, kissé megnehezíti a dolgom. Meg kell
felelnem bizonyos viselkedési formáknak. Mi azért létezünk, hogy az uralkodó
vérvonal tagjait óvjuk. Legfőképp a Hercegnőt, és persze az aktuális uralkodó
párt. Jelen esetben azonban nincs ilyen pár, csak Silas, az ön, vagyis a te
nagyapád.
- Mi történt a – nagyanyámmal?
- Ezt nem az én
tisztem elmondani. – morcosan néztem rá – Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy
érdekel a családod, de jobb lesz, ha erről a témáról a nagyapádat kérdezed.
- Ez nem normális –
fontam keresztbe a karjaim – Nekem van családom. Az apám, Alex Werren
állatorvos, az anyám, Sandra Werren pedig általános iskolában tanít irodalmat.
- Ők a nevelőszüleid.
- De – akartam
ellenkezni, aztán rájöttem, hogy igaza van. Ha az igazi szüleim lennének, akkor
tudtak volna arról, hogy más vagyok. Nekik is másnak kéne lenniük. Két embernek
nem születik olyan gyereke, aki párduccá tud változni. Mi ennek a tanulsága?
Sejtelmem sincs róla, hogy kik a szüleim.
- Úgy látom,
megértetted.
- Igen. Nem lehetnek
ők a vér szerinti szüleim. De nem számít. Ők neveltek fel, megvigasztaltak, ha
valami bántott, veszekedtek velem, ha hülyeséget csináltam, és legfőképpen
szerettek, mindig, minden körülmények között. Ők az a család, amit jelenleg
ismerek, és örökre a családom része is fognak maradni. – erre pár percre elnémult.
- Nem olyan vagy,
amilyenre számítottam – láthatóan elgondolkodott.
- Rosszabb?
- Nem – vigyorgott,
amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt. Talán egy kissé megkedveltem... –
Sokkal rosszabb – erre a vállába bokszoltam, de ő csak nevetett rajtam. – Oké,
vicceltem. Jobb vagy, mint amit először gondoltam.
- Szerencséd –
öltöttem rá nyelvet. Mikor rájöttem, hogy mit csináltam, nyakig vörösödtem és
gyorsan a cipőm orrát kezdtem fixírozni.
- Örülök, hogy ilyen
közvetlen vagy velem. – mondta, de én egy milliméternyit sem mozdítottam el a
tekintetem. Túlságosan is zavarban voltam. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy
kellene. – Azt hiszem, az öcsémen kívül senki sem mer így viselkedni velem.
- Azért van, mert...
Nem is tudom. A csipkelődéseddel emlékeztetsz a legjobb barátnőmre. Nagyon
hiányzik, és az űrt egy kissé betölti bennem az, hogy te ilyen téren
hasonlítasz rá. Meg ott van az is, hogy valami megmagyarázhatatlan kötődést éreztem
irántad, mikor először találkoztunk. A hangod megnyugtatott. Vagy lehet te voltál
az, a jelenléted. Nem is értem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna.
Közben meg Dwayne a frászt hozta rám.
- S’elian.
- Hogy mi? – Milyen nyelven beszél ez?
- S’elian. Mikor olyan érzésed támad, amit az előbb mondtál.
Elmagyarázom. Fekete párduc vagy, ahogy én is, habár te különlegesebb.
Megéreztük egymást. Lesznek még benyomásaid, mikor a többiekkel találkozol, de
ez csak a klánon belül működik. A te állati érzéked valószínűleg még erősebb
is, mint a miénk. Én csak annyit éreztem, hogy rendes leszel velem, míg én
benned ösztönös bizalmat ébresztettem. Dwayne pedig –
- Úgy éreztem, hogy
jobb ha tartom tőle a távolságot.
- Öhm, igen. Ez végül
is szintén a te védelmed szolgálja. Az első benyomás teljesen más értelmet nyer
a klánon belül. Mi sem vagyunk egységesek, lesznek, akik elleneznek téged, mint
Hercegnőt, mert nem ismernek. Ha valakire úgy reagálsz, mint a Parancsnokra... –
rövid szünet –Amondó vagyok, hogy a legféltettebb titkaidat ne vele oszd meg.
- Nem állt
szándékomban – húztam fel a szemöldököm. Amolyan „ezt még a hülye is tudja”
fejjel nézhettem rá.
- Helyes – ragyogó
félmosolyra húzta száját.
- Akkor térjünk vissza
a többiekkel való kapcsolatodra.
Félrehajtotta a fejét,
és valahova a vállam fölé bámult. Nem tudom miféle múltbéli szellemek repkedtek
a hátam mögött, de úgy válaszolt, hogy továbbra is azokat figyelte.
- Igazából a klán
többségével viszonylag jóban vagyok. Mindenki örömmel fogadott minket Xonában,
attól független, hogy az öcsémmel árvák vagyunk. A gyerekek, és a szüleik is megszerettek
minket, és Silas figyelme is megakadt rajtunk. Elsősorban rajtam. Tudod, van
több unokatestvéred is, közülük páran pedig hozzám hasonlóan a Vörös Karmok
tagjai. Ahhoz azonban, hogy ide bekerülhess, úgy szólván a krémek krémjébe kell
tartoznod. Nem főnemesi értelemben, hanem a képességeidet tekintve. És az, hogy
mennyire vagy erős, meg az, hogy mennyivel válhatsz jobbá, akkor derül ki,
mikor először átesel az átváltozáson, ami pubertáskorban szokott lenni az
alakváltóknál. Az egyetlen kivétel, akiről tudok, az meg te vagy, hisz a húszas
éveidben váltál teljesértékű macskává.
- Ne mondd már, hogy
még ebben is különc vagyok. Egy „hibás termék” táblát kéne a nyakamba
akasztanom – duzzogtam az orrom alatt.
- Nem vagy hibás –
nézett végre rám a szellemei helyett – csak más, mint mi. Jobb, mint mi. De az
megint nem az én tisztem, hogy ezt elmagyarázzam neked.
- Kezdesz olyan lenni,
mint Raazel. Ő is folyton csak ködösít előttem, hogy maaajd megtudom, amit meg
kell tudnom, addig meg csücsüljek vígan a pihe-puha popsimon, és ne szóljak
bele a nagyok dolgába. Annyit mondhatok neked is, mint amennyit neki: nyasgem!
- Hmm, szóval
pihe-puha popsid van? – incselkedett negédesen. Villámló szemekkel készültem képen
törölni, mígnem felpattant és biztos távolságba hátrált előlem. – Értem, popó
téma sztornó, mert levágod a fejem, és egy botra szúrod, hogy utána a kertedet
díszítse. Vagy tévedek?
- Helyes a meglátás.
De lehet, hogy nem csak a fejedet vágnám le – tekintetemmel sokat mondóan
szuggeráltam katonai gyakorlójának csípőtájék alatt elhelyezkedő tartalmát. Azt
vártam volna, hogy ideges nyelések közepette rejtegetni próbálja becsességét,
ehelyett kihúzta magát, és csettintett egyet, míg az arcára nem
összpontosítottam.
- Az a részem még
hiányozna valakinek, és most nem csak magamra gondolok. Mellesleg arról volt
szó, hogy nem akarsz kutyaként kezelni, úgyhogy a kasztrálásomra irányuló
gondolatokat inkább fektesd valami másba. Mondjuk süss sütit nekem.
Majdnem kiestem a
számon, úgy ültem ott bambán, meresztettem a szemeimet, és nem akartam elhinni,
hogy ezt mondta nekem.
- Sütit... – szólaltam
meg végül – A francokat sütök én neked sütit, mindjárt meggondolom magam, és
inkább keresek egy kutyanyakörvet.
- Csak azért mondod
ezt, mert nem tudsz sütni – kacsintott egyet.
- Elmész a – picsába.
- Talán nincs igazam?
– vigyorgott a gyötrődéssel egybekötött zavaromon. Az ujjbegyeim viszkettek,
ahogy a karmaim elő akartak pattanni. Neki köszönhetően már tudtam, hogy nem
csak halálfélelem közepette tudok az alakomon változtatni. Elég, ha
felidegesítenek.
- Semmi közöd a
szakácsi képességeimhez – vicsorogtam.
- Mégis inkább
beszéljünk a pihe-puha –
- Ha kimondod,
esküszöm olyat teszek, amit utólag meg fogok bánni. Pedig egy pár perccel
korábban még kezdtelek megkedvelni.
- Ugyan, biztos vagyok
benne, hogy mi ketten szoros kapcsolatba fogunk kerülni – bazsalygott, majd
lassan mellém lépkedett, és visszaült a helyére. – Akkor ezt a kis közjátékot
felejtsük el, és térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk?
- Megköszönném –
morogtam.
- Kívánságod parancs. Szóval,
mikor teljes értékű macskává váltam, akkor kiderült, hogy lehetek olyan erős,
mint a VK-beliek. Silas magához vett minket, elintézte, hogy valaki
gondoskodjon Gareth-ről, engem pedig speciális kiképzésre küldött. Sok évbe
telt, és vannak is fájó emlékeim az eltöltött időről, de végül elértem, hogy
bekerülhessek a legjobb harcosok közé, és mára itt vagyok Másodkapitányként. De
így... Semmi sem olyan, mint olyasvalakinek, aki csak vígan éli az életét.
Parancsokat kell teljesítenem, és ezekbe a parancsokba olyan dolgok elvégzése
is beletartozik, amiket a finomabb lelkületűek nem lennének képesek még csak
elképzelni sem, nemhogy megtenni. Nem kevés vér tapad a kezemhez, és ahhoz,
hogy a klánt megvédjem, még ennél több is fog. Ezért a többiek tisztelettudóan,
de távolságot tartva viselkednek velem. Egyes kivételektől eltekintve.
Most meg elkezdett
Raazelre emlékeztetni. Neki sem lehetett könnyű gyerekkora. Ettől valahogy
közelebb éreztem magamhoz, és egy hajszálnyival még inkább megkedveltem.
Najó, talán két hajszálnyival.
- Utólag nem bánod,
hogy idáig jutottál?
- Először voltak
kétségeim. Megszoktam a klán tagjainak kedvességét, és el sem tudtam képzelni,
hogy ez változhatna. Aztán mikor mégis, rosszul esett. Katonaként nem
mutathattam ki, de fájt, hogy tudat alatt visszautasítanak. Ez még az előtt
volt, hogy Másodkapitánnyá váltam volna. Nem láttam az egész értelmét. Hogy
minek bepiszkolni a mancsom értük, ha ők ezt nem díjazzák. De egy nap Silas
ismét maga elé rendelt, és választási lehetőséget adott, hogy akarom-e ezt a
pozíciót. A belsőm két részre szakadt, védelmezni akartam, de azt is, hogy
elismerjenek, és ne féljenek. A nagyapád megértette, hogy mi zajlik le bennem,
hiszen egyszer ő is volt hasonló helyzetben. Mielőtt uralkodó lett, ő volt a
Parancsnok. Elmondta, hogy egy igazi vezérnek a többiek érdekében magára kell
vállalnia olyan döntéseket is, amik nem feltétlen tüntetik fel jó színben.
Térdig kell gázolni a mocsokban, és még utána is előre törni. De végül pár
kiválasztott beszennyeződése a többiek jólétének érdekében nem is tűnik akkora
árnak. És minél régebb óta csinálod, annál kevésbé hatja meg ez az életmód a
lelkiismereted.
Csak ámultam. Ő nem
egyvalakiért áldozza fel magát, hanem mindenki másért. És nem csak az életét,
hanem a lelkét is. Én meg leordítottam, hogy Raazelnek miért kéne önmagát
veszélybe sodornia miattam...
Az biztos, hogy bennem
nincs meg az, ami ehhez kell. Az életem egy dolog, de lennének olyan dolgok,
amiket nem lennék hajlandó megtenni azért, hogy megvédjek másokat. Nemhogy
idegenek, de még a szeretteim kedvéért sem.
Vagy nincs igazam?
- Ha mondjuk az öcséd
élete lenne a tét. És csak úgy menthetnéd meg, hogy saját kezűleg végzel egy
gyerekkel, akkor mit csinálnál?
Sötét fény gyúlt
íriszében, de higgadtan felelt a kérdésre.
- Habár az öcsém az
egyik legfontosabb dolog az életemben, ő a klán számára nem ér annyit, hogy egy
ilyen bűnt kövessek el miatta. Őszintén szólva, a gondolatra, hogy egy gyereket
kéne megölnöm, láthatatlan giliszták ezrei kígyóznak a testemen, és jegességet
érzek a mellkasomban. De ha tényleg tudni akarod, egy ilyen helyzetben
figyelembe kéne venni a körülményeket. A Hercegnő életéért cserébe például a
nagyapja valószínűleg megparancsolná, hogy teljesítsem a feladatot. Akkor
választhatnám, hogy megteszem ezt, és fájdalommentesen végzek a gyerekkel, de
félő, többet nem lennék képes tükörbe nézni. Másrészt megtagadhatnám a
parancsot, de az felségárulás, és száműznének a klánból. Igaz, hogy akkor ennek
a bűnnek a súlya nem terhelné a lelkem, de többé nem lennék képes megvédeni a
számomra fontosakat. – Mély lélegzetet vett, és a gyilkos fény kihunyt pillái
alatt. – Szóval megint kilyukadtunk oda, hogyha mindenki más jólétet helyezem
előtérbe, akkor azért fizetnem kell. A kisebb rosszt választom a nagyobb
helyet. Őket magam helyett. A te, vagy az öcsém életét a lelkemért cserébe.
Ezekre már nem tudtam
mit válaszolni. Túl bizarr volt hozzá a helyzet. Azon tűnődtem, hogy nem-e
tévedtem korábban. Ha úgy nézem a dolgokat, ahogy Kay...
Képes lennék-e más
túléléséért olyan szörnnyé változni, amit a jóért vívott szükség szült? Van-e
bennem egy olyan szociopata, aki a lehetőség adta kitörésre vágyik? Jó vagy
rossz ember az, aki így befeketíti a szívét? Vagy nincs is fekete meg fehér,
csak azok számára, akik alapjáraton lelkiismeretet nélkülöző gonosz
teremtmények, a túloldalt pedig egy légy megölésére is képtelen ártatlanok?
Akkor én most a szürke
melyik árnyalatába tartozom? Kay melyik árnyalatába tartozik? És Raazel?
Mindketten tettek olyan dolgokat, amikre nem büszkék. De ettől még nem rossz
emberek. Számomra nem. És ha a szívemnek kedves démon tetteit meg tudom érteni,
és bocsátani, akkor Kay is megérdemli, hogy úgy kezeljem, ahogy Raazelt.
Aki őszintén kinyitja
előttem a szívét, azt meghallgatom. Most pedig úgy érzem, hogy egy új barátság
van születőben.
„Biztos vagyok benne, hogy mi ketten szoros
kapcsolatba fogunk kerülni”.
Ezt mondta. Azt
hiszem, igaza lehet.
- Én a tetteid
ellenére is kedvellek téged – suttogtam, majd áttettem a karom Kay ölébe, hogy
megszoríthassam combján nyugvó kezét. Visszaszorított, megnyugvást keresve dőlt
a vállamnak, én pedig hagytam neki. Hagytam, ahogy azt is, hogy erősen
kapaszkodjon a tenyerembe, hiszen jelenleg mást nem tehettem érte.
A fáradtság lassan
kezdett ledönteni a lábamról, a fejem Kay homlokára hanyatlott. Az
adrenalintöbblet, ami még a motelszobában temetett maga alá, végérvényesen
szertefoszlott. A testemnek pihenésre volt szüksége, és én egyszerűen képtelen
voltam a szemem nyitva tartani. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, én pedig mély
álomba merültem.
*****
Mikor órákkal később a
testem sejtjei újra elkezdtek éledezni, már nem a kisteherautó belsejében
üldögéltem. Vattapuhaságú ágynemű temetett magába, olyan finom, amilyennek az
ember a felhőket képzeli.
Valaki megpaskolta a
kezem, mire kinyitottam a szemem, de a hirtelen rám zúduló fénytől először nem
láttam semmit. Mikor a kép kitisztult, láttam, hogy egy idős, mégis valahogy tiszteletet
parancsoló férfi ül az ágy mellett, fűzöld szemeivel engem vizslatva. Vele is
éreztem a köteléket, de erősebben, mint eddig bárkivel. S’elian, ahogy Kay mondta.
Úgy éreztem, tőle sem
kell félnem, mert előbb vágná le valamelyik végtagját, minthogy egy karcolást
is ejtsen rajtam.
De vajon miért pont ilyen érzést kelt bennem?
- Ki vagy te? – a hangom
kissé rekedtes volt ugyan, de érthetően ki tudtam ejteni minden szót. Aztán
felötlött egy sejtés bennem, amitől minden porcikám bizseregni kezdett, és pont
mikor már válaszoltam volna saját magamnak, a férfi valósággá változtatta az
elképzelhetetlent:
- Silas vagyok. A
nagyapád.
****************************************************************
A végére rakok egy skiccet, amit tegnapelőtt kaptam. Raazel és Tiff látható rajta, bár még nincs teljesen kidolgozva. Sayara-S munkája, idő kérdése, és megkapom teljesen kész, színes változatban...
Aztán lesz egy kép Rhiáról és Cassóról is :)
És egy kis zene a végére:
(The Rasmus - Guilty)
3 megjegyzés:
Hát azt kell mondanom, hogy az eltelt idő nem ment a minőség rovására! Nagyon nagyon jó lett és végre olvashattam tovább. Már csak azt remélem lesz még benned legalább két fejezetre való :D
Köszönöm Linda! :) Én is remélem, hogy még van bennem energy tovább írni :D
Jaj már nagyon várom a folytatást! Csak így tovább! Imádom ahogy írsz! ^-^
Megjegyzés küldése