18-as tartalom!!! Csak saját felelősségre!!! (Én szóltam)

Hmmm, a mappáim közt kutakodva megtaláltam egy rövidke szösszenetem, és elolvasva úgy döntöttem, hogy felteszem ide, had lássátok ti is. 

Alig 5 oldal wordben, szóval, mint mondottam nem hosszú, "különlegessége", hogy a szex pillanatát ragadja ki egy urban fantasyból. Aki jártas ebben a kategóriában tudja, hogy ez mit jelent, aki nem, az, ha ezt elolvassa, rájön. :)

Ui.: a most íródó történetemben is ilyesmire lehet majd számítani, ezt a kis irományt azért is teszem fel, hogy lássam hogyan reagálnak rá. (annyi a különbség, hogy nem női-férfi szemszögből, hanem csak Tiff szemszögéből... bár mire eljutok a történet ilyetén részéhez, lehet meggondolom magam :D)

Ui2: JÓ LENNE VALAMI VÉLEMÉNYT IS LÁTNI, HA VALAKI ELOLVASSA. Köszikeee ^^

 

Táncoló hormonok

Rohanj!

Dorothie szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy bevette magát az erdő sűrűjébe. Olyan átható volt a sötétség, nem látott semmit maga előtt, mégis tudta, hogy muszáj teljes erejét beleadva tovább hajtania magát. A lába hirtelen beleakadt egy, a földből kinőtt gyökérbe és egyensúlyát elvesztve az avar közé vágódott. Felszisszent, éles fájdalom hasított jobb térdébe. Összeszorította álkapcsát, s a levelek fölött támaszkodva végül sikerült újra talpra állnia. Továbbra is hallotta a figyelmeztető hangot a fejében.

Muszáj tovább mennem.

Egy pár pillanatra megállt, körbekémlelt, megpróbált tájékozódni az oldhatatlan feketeségben, s ekkor, megkönnyebbülésére a teliholdat takaró felhőzet apró foltokban elkezdett szétoszlani, ám csak annyira, hogy megvilágítson egy ösvényt, mely a fák közt kígyózva haladt előre.

A minden lépését kísérő kínzó érzést figyelmen kívül hagyva elindult a felfedezett útvonalon. Pár perc gyorsabb tempójú gyaloglás után, sikerült hozzászoknia a sebhez, és újra szaladnia az őt szorosan körbefonó növényzet között.

Hallotta szíve őrült kalapálásának visszhangját a fülében. Csaknem annyira rákoncentrált a menekülésre, hogy ha nem áll meg levegőt venni és fülelni a környező hangokra, akkor biztosan elkerüli figyelmét az a szívet tépő ordítás, amibe az egész környék beleremegett. Jeges félelem markolt a mellkasába, tudta hogy ő előle nincs esélye megszökni, mégis meg kellett próbálnia.

Te ostoba lány! Hogy lehettem ilyen hülye? Semmit sem tehetek, ha utolér, túl erős, főleg most, én idióta meg csak még jobban felhergeltem.

Hirtelen melegség öntötte el, olyan, mint mikor tél után itt a tavasz, az első napsütéses reggel, s az emberre hulló napsugár felolvasztja addig fagyba zárt lelkét, s testét. Nem értette, de valami furcsa ösztön lett úrrá rajta. Felnézett és egész látóterét beborította a Hold, mely az önmagából ontott fénnyel dédelgette, cirógatta a lányt. Összeráncolta a homlokát.

Hogy lehetséges ez? Minden annyival világosabb, az erdő neszei is felerődösödtek - hallotta a lehulló levelek susogását, a tücsök ciripelését, az odújában megbújó nyúl rémült szívdobogását. Ó ezek az illatok, és ahogy a levegő az arcába csap.  Egyszerűen mennyei, kedve lett volna leheveredni az avarba és bőszen meghempergőzni minden szagban, minden otthagyott nyomban, majd átszáguldani a rengetegen, hogy érezze a hideg szél csípését az arcán, ahogy maga mögött lobog hosszú haja, és csak fut, fut…

Ekkor valahonnan a háta mögül hallatszódott egy reccsenés, a csodás gondolatok pedig rögtön tovaillantak, hogy helyet adjanak egy újabb rettegési rohamnak.

Ne, csak ezt ne!

Minden erejét összeszedve, izmait megfeszítve, olyan iramra kényszerítette magát, hogy tudta, normál körülmények között már rég kilehelte volna ennyitől a lelkét. Valami megcsillant előtte, még több fény szökött a szemébe és akkor meglátta az út végét. Arrafelé irányozta lépteit, lélekszakadva rohant, hogy aztán –

Hangos sikítás rázta meg az eget. Matthias ereiben meghűlt a vér.

Ugye nem?

Őrült iramban vágtázott arrafelé haladva, ahonnan a hang forrását hallani vélte.

Még egy kicsit, már nincs messze. És akkor meglátta.

Az ösvény végén egy kisebb hegyi patak folydogált, ám elég széles és mély ahhoz, hogy a nedves füvön megcsúszott lány beleesve teljesen elmerüljön. Dorothie hirtelen feltérdelt és prüszkölve köpködte kifele szájából a zuhanás okozta sokk miatt félrenyelt vizet. A férfi elmosolyodott.

Úgy tűnik nincs komolyabb baja, azon kívül, hogy elázott.

A lány felnézett és hátrafordulva szembetalálta magát azzal, aki elől menekülni próbált. Látta a felvillanó riadalmat kiülni a tekintetében, ám az ő nője – mert az enyém lesz – végül gondosan elrejtette érzéseit a férfi elől. Lassan felállt és Matthias szinte hallani vélte a szökési lehetőségeket végigperegni az elméjén.

- Add fel – a hangjában megbúvó bizonyosságtól a lány összébb húzta magát – Előlem úgy sem futhatsz el.

- Próbálkozni azért szabad, nem?

Meglepetésére a lány válasza szívből jövő nevetésre késztette.

- Hmmm – nyalta meg kéjesen szája szélét – Azt hiszem ezt élvezni fogom.

- Mmm -micsoda? Azt hiszed megadom magam neked?

- Nem hiszem. Tudom.

Megindult a lány felé, de épp mielőtt sikerült volna elérnie és a karjába zárnia, az arrébb szökkent, s megpróbált elslisszolni mellette. Azt már nem – mordult fel. A derekánál fogva elkapta a lányt, tiltakozásával mit sem törődve az ölébe emelte, és kivitte a partra, hogy a puha talajra fektetve megszabadíthassa vizes gönceitől. Mikor az ing gombjaiért nyúlt, a lány belemélyesztette apró fogait a karjába és morogva próbált kiszabadulni alóla.

Óh azok a szemek, azok a csodás türkiz szemek a bennük fellobbanó tűzzel.

Azonnal olyan merevedése támadt, hogy rögtön tudta, ilyen kemény még életében nem volt.

- Hiába ellenkezel – mondta, s torkától a füléig végignyalta a lány mézédes bőrét, melyre válaszul amaz kéjesen felnyögött.

Magában elmosolyodott a hangra. Megismételte a mozdulatot, csak most visszafele, majd rátapasztotta száját a lány nyakára. Finoman harapdálta, nyalogatta, amitől Dorothie még édesebben nyögött fel. Felemelte a fejét, gyönyörködött a lány szépségében: hosszú, hullámos sötétbarna haja megzabolázhatatlanul terült szét körülöttük. Pisze orra meg-megremegett, enyhén szeplős arca kipirult az izgalomtól, kék szemében a vágy szikrái égtek.

Lehajolt, ajkait az ajkaihoz szorította, de az út gyorsan megnyílt, s szájába hatolva nyelveik azonnal forró táncot jártak. Még soha nem csókolt senkit ilyen szenvedéllyel, magához szorította az apró testet és azt kívánta, bár örökre így maradhatnának. Megérezte a lány remegését, tudta hogy itt az idő, szabad az út. Figyelmét ismét a gombokra fordítva átbujtatta azokat az apró lukakon, s mikor az szétnyílva megmutatta az alabástromfehér húst a vadító vörös melltartóba csomagolva, önkéntelenül felnyögött.

Egy pillanatra felhúzta a lányt, hogy lecibálhassa az inget, s azzal végezve a melltartó kapcsával kezdett küszködni. Kinyitotta és attól is megszabadítva a lány testét, visszafektette a földre. Mellbimbói keményen ágaskodtak, bimbóudvara halvány rózsaszín, a férfi szájában rögtön összefutott a nyál. Szájába véve az egyiket, ízlelgette, szopogatta, majd fogai között erősen megszívta.

- Ahh – a lány háta ívben megfeszült alatta, testét forrón hozzászorította és némán még többet kért. A férfi pedig megadta.

Dorothie még életében nem tapasztalt ilyen átható, mindent elsöprő vágyat. Ahogy Matthias a melleit kényeztette, úgy érezte a teste két másodpercen belül felrobban és ellebeg a mennybe. Lába közt érezte túlcsordulni nedveit, s azt az édes feszítést. Alighanem a férfinak is feltűnt jelenlegi állapota, mert abbahagyta bimbója szívását és elkezdett lejjebb araszolni. Miközben csókjaival nedves nyomot hagyott a hasán lefelé menet, benne egyre csak nőtt és nőtt a vágy, hogy végre megérezze a nyelvét ott is.

Kikapcsolta az övet, majd a farmer gombját, végül lehúzta a cipzárt. Ahogy elkezdte lefelé húzni, a lány megemelte a csípőjét, hogy segítsen a munkálatban. Átbujtatta a lábát a nadrág szárain, majd félredobva újra tüzetesen szemügyre vette. Érezte, hogy lassan elpirul, testét nem takarta semmi más csak aprócska, a melltartóhoz illő tangája. A férfi olyan mohó tekintettel bámulta mintha ott helyben fel akarná falni. Aztán lassan – túúúl lassan – odatelepedett az öléhez, és a vékony anyagon keresztül megcirógatta. Azonnal mély sóhaj szakadt fel a torkából, míg nem Matthias félrehúzva az anyagot mélyen benyalt a nedves párnácskák közé és ettől elakadt a lélegzete.

Istenem, ilyen finomat még sosem éreztem.

A férfi párszor végigszántott nyelvével a húsán, majd megállapodott a csiklójánál és ajkai közé véve azt kezdte el szívni. Dorothie testén megállíthatatlan remegés kígyózott végig, már csak alig pár másodperc kellett, hogy érzékei a csúcsra jussanak. Ekkor Matthias két ujjával behatolt szűk hüvelyébe, több nem is kellett, a világ szétszakadt, ő is darabjaira hullott, a földön vergődve sikította ki mindennek és mindenkinek erőteljes gyönyörét. Mikor végre lecsillapodott, a férfi azzal a jellegzetes önelégült férfiúi hiúsággal nézett, mint aki tudja, mekkora orgazmusa volt a lánynak és elégedett, hogy ezt ő idézte elő.

Nagy nehezen felült, magához vonta a férfi fejét, és forrón, istenesen megcsókolta, ő meg tüzesen visszacsókolta. Elszakítva tőle a száját belenézett zöld szemébe, látta a sóvárgást a tekintetében. Egyik oldalról a másikra söpörte hosszú mézszőke haját, és finoman beleharapott a vállába. Nyalogatta, s közben kezeivel benyúlt a pólója alá, hogy felemelve áthúzhassa a nyakán. Matthias segített neki, lehúzta felsőjét, gyors csókot nyomott az ajkára, majd felállva lehúzta nadrágja sliccét, ezzel kiszabadítva vastag dorongját.

A makk előnedvétől fényesen csillogott a sötétben, ő meg ráharapott alsó ajkára és elképzelte milyen lehet az íze. Még mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának, kezébe vette férfiasságát és apró rózsaszín nyelvét végigfuttatta a tetején. A férfi felmordult meglepettségében, de éhes pillantása arra bíztatta a lányt, hogy folytassa. Így hát újra végignyalta fentről le, lentről fel és mikor ezt megunta, ráhajlott és amilyen mélyen csaj tudta a szájába engedte.

Hmmm mennyei az íze.

Lassan elkezdett bólogatni, majd ahogy sikerült ellazítania a torkát egyre mélyebben és egyre gyorsabban szopta péniszét.

A férfi egyre gyorsabban szedte a levegőt, lehunyt szemhéja alól figyelte tevékenykedő kedvesét. Finoman megfogta a lány arcát kétoldalt, és eltolta magától, hogy újra a földre fektethesse. Újra elképedt azon, hogy a sors egy ilyen gyönyörű teremtést rendelt társául a halhatatlan örökkévalóságba. Örült, hogy ezer meg ezer magányos év után végre rátalált erre a fiatal, jókedvűségtől és nevetéstől duzzadó apró testbe zárt csodára, aki megszabadítja élete egyhangúságától és párja lesz az örökéletben.

Lecibálta a lány utolsó megmaradt ruhadarabját, elhelyezkedett fölötte, majd térdével szétnyitotta combjait, hogy hozzáférhessen a hívogató nedvességhez. Hozzádörgölte farka legvégét, ezzel mindkettejüket kínozva, de végül egyetlen erős, parancsoló lökéssel mélyen belehatolt. Felszisszent mikor megérezte az őt szorosan fogva tartó forróságot. Muszáj volt pár pillanatig nyugton maradnia, különben azonnal elsül. Végül lassan elkezdett kifelé húzódni, hogy egy újabb mély lökésben részesíthesse a lányt.

Hátravetette a fejét, és a torka mélyéből felmordult, ahogy érezte, hogy annak teste befogadja. Az érzés alapjaiban rázta meg, még a felső ajka is remegett.

Úristen, a lány még finomabb, mint azt képzelte.

Lenézett Dorothie arcára, belenézett csillogó szemébe és legszívesebben felüvöltött volna örömében. Végigsimított a karján, megfogta a kezét, és erősen megszorította. Dorothie körbefonta a lábával és a karjával, egész testében hozzásimult.

A lány a lökéseket egész a lába ujjáig érezte. Visszafojtotta lélegzetét az őt betöltő férfi által keltett hihetetlen érzésekre. Nekilökődő férfiasságának rugalmas, mámorító erejére. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy a férfi izmai mindenhol a testének feszülnek. Közelebb húzta magához, és arcát a vállába temette. Sosem gondolta, hogy ehhez hasonló érzések léteznek. És most mégis érzi, megtapasztalja ennek a büszke hímnek a segítségével, aki megrögzötten hiszi, hogy ő élete párja. Elmosolyodott.

Nem is lenne olyan rossz, ha tényleg én lennék a társa.

De az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.

A férfi fokozta az iramot, karjai meg-megfeszültek, ahogy csípőjét az övéhez ütötte. A lány továbbra is belé kapaszkodott, egyre nőtt benne a nyomás, mely valahonnan a gerince tájékáról indult, ám mostanra már teste minden szegletébe eljutott. Mindketten fürödtek az izzadtságban, egyre hangosabban lihegtek egymás nyakába.

Még egy kicsit, már mindjárt.

A lány összeszorította a szemét és belevájta fogait a férfi nyakába, ezzel elnémítva sikolyát, ahogy az orgazmus átvágtatott a testén, sokkal erősebben, mint eddig bármikor. Ívben megfeszült, reszketett, vergődött, dobálta magát, de a férfi erősen tartotta és tovább mozgott benne, bár kissé lassított.

Érezte, ahogy a csúcsra érve a lány hüvelye erősen megszorítja, és már önmagában ettől az érzéstől majdnem ő is a csúcsra jutott. Még nem lehet. Előbb meg kell jelölnöm. Pillantása a lány nyakára esett, a helyre, amit kinézett magának. Hirtelen még inkább kitisztult az ég, a Hold teljesen kitűnt a felhők mögül, fényében fürösztve meg az összetapadó párt.

Ne. Nem akarom elveszteni az önuralmam, még ne, nem okozhatok fájdalmat neki.

De a telihold hívó szava ellen nem tehetett semmit. Érezte, hogy kezd átalakulni, teste megnyúlik, minden érzékszerve még jobban kiélesedik. A villódzó fények megvilágították a benne rejtőző fenevadat. Hatalmas fogát, jéghideg tekintetét és amúgy is erős testét, amin dagadoztak az izmok.

Érezd az éjszakát, add át magad a növekvő hold hatalmának, sütkérezz a fényében.

Nem akart fájdalmat okozni a lánynak, de többé nem tudta visszafogni magát, a rituálénak be kellett teljesednie, meg kellett jelölnie, hogy a nő az övé. És bárki, aki megpróbálja elvenni tőle, meghal. Erősebben mozgott, meglepetésére a lány jobban széttárta a lábát, s a nevét nyögte eksztázisában. Válaszul ő is a lány nevét nyögte, de hangját már nem lehetett felismerni. Még mindig mély, de most a torkából tört fel, reszelősen. Mint a… vicsorgás.

Egyre erősebb lökések. Hörgések, lihegések. Belehatol a puha, hívogató testbe, háta mögött pedig a ragyogó telihold. Megismeri a gyönyört, amiben így még sosem volt része. Matthias nyalta, harapta, szívta a lányt, kielégítve kéjvágyát a társán. Nem tud uralkodni magán, egyre durvább.

Ezt nem tehetem vele.

Önuralma utolsó erejével, megpróbálja eltaszítani a lányt, de az erősen belékapaszkodik, és nem akarja elereszteni. Összeráncolja a homlokát.

Még így is akar? 

Figyeli a lány reakcióit, az elnehezülő szempilláit, piros arcát, hallja zihálását.

- Ne hagyd abba – felnyitott szemében könyörgés.

- Biztosan ezt akarod? Nem lenne jobb finoman?

- Nem. Én – mély sóhaj – így akarlak, ahogy vagy. Kérlek. Kérlek Matthias.

Matthias nem habozott tovább. Tekintete elhomályosult, nem látott mást, csak a rámeredő türkiz tekintetet, vörös ajkat és rózsaszín mellbimbót.

- Enyém – hörögte, és egy hatalmasat döfött belé.

A lány érezhetően egyre közelebb volt egy újabb orgazmushoz, teste remegett, lábát szorosan köré fonta, hogy ha meggondolná magát, se mehessen sehova.

Nem mintha ez eszembe jutott volna.

Érezte, ahogy a lány karma a bőrébe mélyed, ahogy a farkában egyre nőtt és nőtt a feszültség. Teljes erejéből baszta a lányt, aki igyekezett felvenni vele a ritmust. Ekkor Matthias megfogta hátul a nyakát, és felhúzta magához.

- Add meg magad! – döfésével egyidejűleg agyarait belemélyesztette a lány nyakába. Az tágra nyílt szemmel, sikítva élvezett el a hirtelen fájdalom és a hatalmas gyönyör keverékétől. A férfi érezte, ahogy a lány hüvelye újra megszorítja a farkát, és folyik a nedve. Aztán követte a példáját, felordítva, magja forrón és végeláthatatlanul ömlött a lányba. Csak azt érzékelte, hogy Dorothie hátragörbíti a hátát, és szélesre terpeszti a lábát neki.

Amikor lement a Hold, és Dorothie már nem bírta tovább, élettelenül hanyatlott a földre. Matthias még egy utolsót nyögött, majd a lányra zuhant. Nagy nehezen a hátára kászálódott, őt pedig a mellkasára vonta. Gyengéden simogatta a haját és az arcát. Ahogy a neki rendelt lányt magához szorította, mindent elsöprő öröm kerítette a hatalmába. Ránézett, és a lány szemében ugyanezt az érzést látta csillogni. Tudta, most, hogy egyesültek, elválaszthatatlanok lesznek.

- Enyém – morogta ismét, és arcát a lány hajába fúrta.

- Tiéd – suttogta a lány, mielőtt kimerülten álomba zuhant párja ölelő karjaiban.

5. fejezet

Miután rájöttem, hogy hiába az erőszak, és hiába a szép szó, inkább hagytam, hogy a magát testőrömnek nevező, továbbra is idegen férfi a vállán cipeljen. Nem mondom, el tudnám viselni, hogy mindig egy jóképű, izmos férfi hurcolásszon, de ez azért mégis csak túlzás.

- Esetlegesen elárulnád, hová is megyünk? – kérdeztem negyed óra múlva, mivel kezdtem unni ezt a nagy csöndet.

- Biztonságos helyre.

- Csúúúcs – bár inkább az ellenkezőjét éreztem – És szabadna tudni, hogy az hol van?

- Nem.

- Jaj, de morci valaki. – ha már másképp nem tudtam bárminemű reakciót kiváltani belőle, akkor addig cukkolom, míg meg nem törik. Ez a pasi olyan, mint egy kőszikla. Nem érez, nem beszél, nem hall, nem lát, csak megy előre. Bár, jobban belegondolva, a sziklák nem mozognak. – Legalább a neved elárulnád? És ne mondd, hogyha elmondod, meg kell, hogy ölj, mert ha tényleg a testőröm vagy, akkor ezt nem teheted meg. Már ha igazat beszéltél.

- Tényleg a testőröd vagyok – felelte hátrapillantva, és most először mintha valami érzelemfélét is láttam volna rajta. Talán nem tetszik neki, hogy meggyanúsítottam, hazudhatott is? Szar ügy – A nevem…

- Iiiigen? – sürgettem.

- A nevem Raazel.

Váó, érdekes név. Olyan sejtelmesen sötét és borzongást keltő, mint amilyen a tulajdonosa. Vajon hova valósi? És ha már ezen gondolkozom, vajon milyen nyelven mondta azokat a fura szavakat.

- Szép név – mondtam végül – Az enyém Tiff.

- Tudom.

- Sok mindent tudhatsz rólam – ráncoltam a homlokom.

Nem tetszik, hogy valaki ennyire belevájkáljon az életembe. Falra tudnék tőle mászni. De csak miután lemásztam innen.

- Ez a munkám része – nézett újra rám, de továbbra sem lassított. Ez az én formám, találkozom egy olyan férfival, aki két perc alatt elcsavarja a fejem, erre kiderül, hogy fizetnek neki azért, hogy velem foglalkozzon. Szánalom. De legalább tényleg elvégzi a feladatát. Bár…

Kissé ijesztő.

Gondoljunk csak bele. Olyan erős, hogy azt a férfit, aki pusztakézzel kitépett egy leszögezett asztalt a betonból, egyetlen ütéssel a falra keni. Aztán ott van az is, hogy továbbra sincs semmi ötletem arra, hogyan került a golyó útjába, miközben minden létező istenre megesküdnék, hogy azelőtt a szoba közelében sem volt. Csak meghallottam volna.

Vagy nem?

Hmm, lehet nem hallottam volna meg, de itt a tény, hogy a szaglásom még mindig jobb, mint bármely általam ismert emberi lényé. Van egy olyan megérzésem, hogy azt az isteni, egyedi cédrus és vanília kombinációt, amíg élek, nem fogom elfelejteni. Na de nem ez a lényeg.

Igaz, hogy a gyilkoson kívül senki mást nem hallottam, de ha még őelőtte utolért volna az ajtónál, akkor biztos megérzem az illatát. De nem éreztem. Így viszont még mindig fenn áll a kérdés: hogy sikerülhetett elém kerülnie? Úgy, hogy még az az őrült szociopata sem vette észre, pedig ő se volt semmi rejtélyes képességek terén.

Erősebb volt, mint egy normális ember, és… vajon tényleg a szemem láttára kezdett gyógyulni az orra?

A félelem kezdett felülkerekedni rajtam. Majdnem megölt egy természetfeletti képességekkel rendelkező férfi, most meg egy másik cipel a hátán, hogy „biztonságos helyre juttasson”. Ki tudja, talán ő is végezni akar velem, és ehhez szüksége van egy olyan helyre, ahol nem zavarja senki sem. Egy ablak és egyéb fényforrás nélküli sötét zug, ahova behajíthat, magával együtt bezárhat, hogy aztán kedvére ellehessen velem.

Már attól a bugyimba piszkítok, ha magam elé képzelem, ahogy egyetlen ujjmozdulattal elintézte az előbbi támadómat. A töltény olyan sebesen száguldott az illető fejébe, hogy ha észre is vette, hogy valami közelít felé, megijedni már biztos nem maradt ideje.

Vajon nekem lenne időm megijedni?

Jól van, nyugi, ne veszítsd el a fejed. Kell egy használható terv, hogy megszabaduljak tőle. De hogy tudnék gondolkodni, mikor a gyomrom valahova a bokám szintjére süllyedt? Istenem, istenem, meg fogok halni.

Mentálisan a körmeimet rágtam, mikor Raazel végre megérezte, hogy valami nincs rendben itt nálam. – Ideges vagy? – kérdezte lassan hátrafordulva.

- Neeem, csak… - gondolkodj, GONDOLKODJ BASSZUS! – Nem tudnánk elmenni a kollégiumi szobámba? Ha mindenáron biztonságos helyre akarsz vinni, legalább had szedjek össze magamnak pár cuccot. Kérlek szépen – néztem nagy szemekkel, mint ahogy azt Lilytől láttam már nem egy alkalommal.

Oké. Ha beleegyezik, akkor majd szépen kikéredzkedek a vécére, ott, pedig kimászom az ablakon. Sima ügy, van egy tölgyfa, aminek az ága elér a párkányig, azt használva nagy valószínűség szerint egészben lejuthatok a földre. Aztán rohanok a legközelebbi telefonfülkéig. Duncan rendőrfőnök biztos segít, ha megkérem, tőlem akár bezárhat az őrs egyik cellájába is, csak több fura fickó ne jusson a közelembe, mert bizisten kirohanok a világból, és meg sem állok a Holdig.

- Nem kéne változtatnom az útiterven, de… - húzta fel egyik sötéten ívelt szemöldökét. – Ha a drága seńoritának ez olyan fontos, akkor tehetünk egy kis kitérőt. Bueno?

Áh, szóval spanyolul hívott valaminek. Rájöhettem volna.

- Fontos lenne. Köszönöm – mosolyogtam.

Fél siker. Már csak a terv többi részét kell kiviteleznem. Régen, odahaza sokat másztam fára, mit nekem két-három emelet… Előbb lent leszek, minthogy ennek itt alattam feltűnne, hogy eltűntem.

Nem pazaroltam az időm felesleges csodálkozásra, mikor egy éles kanyarral az egyetem felé vettük az irányt. Feltételeztem, hogy nem kell útbaigazítanom, merre kell menni, legalábbis, ha tényleg olyan sok mindent tud rólam, mint ahogy azt állította. Lassan mindenki jobban ismer engem, mint én magamat.

- Amúgy igazán letehetnél, esküszöm, hogy nem fogok meglépni, de tudod nem olyan kényelmes, hogy a felsőtested beleáll a hasamba. Olyan 5-10 percig még elviselhető, de lassan kezdem úgy érezni, hogy össze fogom piszkítani ezt a szép fekete kabátod, ha nem teszel le pár másodpercen belül. – Erre megfogta a derekam, megemelt, és nagyon óvatosan (mint valami porcelánbabát) lerakott a földre. Szinte fel sem ocsúdtam a meglepetésből, hogy végre sikerült lejutnom, mikor a hátsózsebéből előhúzott egy bilincset, és az egyik karperecet a csuklómra pattintotta, a másik felét, pedig természetesen a sajátjára. – Hát ez meg?!

- Csak a biztonság kedvéért. Ha megpróbálnál elfutni, akkor is utolérnélek, de így megspórolom neked a bosszúságot, amit a füstbement terv okozna – mondta, majd megfogta a kezem, és a bőrkabátja jobb oldali zsebébe süllyesztette – Így nem fog senki sem felfigyelni ránk.

- Egyszer fogom ezt, és olyan helyre bilincsellek vele, hogy abban nem lesz köszönet – duzzogtam, de egyelőre beletörődést színleltem. Várja ki a végét…

- Nem hinném, hogy sikerülne. Nekem viszont lenne ötletem, hogy téged hova lehetne bilincselni vele - nézett merőn a szemembe, tekintete megtelt vágyakozással, azok a gyönyörű aranyszín íriszek teljesen megbabonáztak, éreztem, hogy a forró testi szükség eluralkodik rajtam.

Mi a szösz? Szórakozik velem? Először elrabol, utána meg elcsábít? Na neeem, rajtam nem fog kijönni a Stockholm-szindróma. Azt lesheti, előbb eszem meszet. Hidegzuhanyt ide.

- Szeretnéd – feleltem dühösen.

- Fogadjunk? – vigyorgott magabiztosan – Könyörögni fogsz, hogy kötözzelek az ágyhoz, és elégítsem ki minden létező vágyad. Olyan élményben lesz részed, hogy többet más férfi eszedbe sem jut.

- Óh, Mr. Don Juan, nem ártana leereszteni az egódból. Nekem aztán nem nyúlsz a bugyimba, se ma, se máskor – öltöttem rá nyelvet, bár titkon nagyon is tetszett a gondolat, hogy feltehetően szakértő kezeire bízzam magam. Meg is tenném, ha nem állna fenn a veszélye, hogy ő is egy, a halálomat akarók sokasága közül. Kár.

- Meglátjuk – hagyta ennyiben a dolgot, és az út további részében nem is szólalt meg többször. Nem is baj, így legalább tovább foglalkozhattam a szökés gondolatával.

Színes épületek, boltok mellett haladtunk el, az emberek gondtalanul sétálgattak a szabadnapjukon, a gyerekek fagyit nyaltak, és fogócskáztak, többen kedvenceiket sétáltatták, pár fiatal gördeszkával randalírozott, öregek sakkoztak az egyik játszótéri padon, mindenki élte megszokott életét, csak nálam állt a feje tetejére minden.

Elmentünk a kedvenc parkom mellett is, melynek láttán teljes szívemmel a gesztenyefa alatti padom után kezdtem sóvárogni, hiszen ha nem lenne ez az apró problémám, akkor most is ott üldögélnék egy üveg narancslével, valamelyik olvasmányommal, és az iPodommal felszerelkezve. Ha lehűlne az idő, felvenném a sötétkék kapucnis pulcsim, és csak akkor mennék vissza a koliba, ha már nem látnék semmit az esti sötétségben.

Ehelyett hozzá vagyok láncolva egy mogorva testőrhöz, ismeretlen férfiak üldöznek, és nekem fogalmam sincs hirtelen miért lettem olyan érdekes, hogy mindenki trófeának akarjon.

Kedvem lett volna futni, hogy érezhessem a szél süvítését körülöttem, a szabadság ízét a számban, elrohannék olyan messze, ahol már nincs más csak a természet egymaga. Felemeltem a fejem, behunytam a szemem, és átadtam magam az érzéseknek, teleszívtam magam az utca aromájával, hagytam, hogy egy gyenge fuvallat meglobogtassa a hajam, közben azt képzeltem, hogy nincs senki a nyomomban, nincs bilincs a csuklómon, és ez a gyönyörű férfi önmagam miatt sétál velem, kézen fogva, mint a szerelmesek, nem azért, mert ezt kell tennie.

Teljesen elkalandoztam rövid utunk során, fel sem tűnt, hogy elérkeztünk a C épület bejáratához. Nagy levegőt vettem, próbáltam megszabadulni a hirtelen rám törő pániktól, hogy egy kétes személyazonossággal rendelkező idegent akarok ide beengedni.

A diáktársaim nem szentek, de legjobb tudomásom szerint ártatlanok, és ha valaki engem üldözve ámokfutásba kezdene itt, és valaki megsérülne… Az mind az én hibám lenne, az én felelősségem, és képtelen lennék megbirkózni vele, hogy nem egy, de talán több tucat ember élete az én lelkemen száradjon.

Eszembe jutott a pár a Maggiesből, a fiú, akit lelőttek, csak azért, mert rosszkor volt rossz helyen, és a barátnője, aki olyan szívet tépően zokogott felette, mikor nem tudta elállítani a vérzést. A szívem belesajdult, a mellkasomban eddig nem tapasztalt negatív érzés vette át az uralmat. Bűntudat. Ha én nem lettem volna akkor ott, a fiúnak nem esett volna semmi baja. Nagyon reméltem, hogy miután eljöttünk onnan (vagy inkább elhurcoltak), kihívták a mentőket, és sikerült megmenteni az életét. Nem hiszem, hogy nyugodtan tovább tudnám élni mindennapjaim azzal a tudattal, hogy valaki miattam halt meg.

Raazel kinyitotta az ajtót, és odavezetett a portásfülkéhez, közben átkarolta a derekam, azt a látszatot keltve, hogy a barátom, és csak látogatóba jött. A portás megkérdezte, hogy a párom a szobánkban óhajt-e aludni ma este, hiszen akkor ki kell tölteni a hozzávaló papírokat, én meg olyan vörös lettem a gondolatra, hogy én meg ő egy szobában, kettesben éjszaka, hogy a főtt rák hozzám képest rózsaszínnek tűnt volna. Raazel féloldalason somolygott a reakciómon, amíg én nagy nehezen kinyögtem, hogy a papírokra semmi szükség, nem sokáig maradunk itt.

Végül megszereztem a szobakulcsom, de a lépcsőn felfelé menet legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, és az sem segített az önuralmam visszanyerésében, hogy éreztem, Raazel a csípőm mozgását figyeli árgus szemekkel.

Mire elértünk a szobáig, biztos voltam benne, hogy képzeletben a Káma Szutra minden létező pozíciójába beleképzelt minket. Talán még olyanokba is, melyek benne sincsenek a könyvben. Engem meg egyre jobban kezdett zavarni a combjaim közti forróság. Esküszöm, két méteres nyomtatott betűkkel rátetováltatom a homlokomra, hogy „idióta”.

A kulcsot használva sikeresen bejutottunk, s mikor hátrafordultam, hogy bezárjam a zárat, nagyon közelről szemrevételezhettem azokat a csodás aranyszín szemeket. Elkezdtem hátrálni, de elfelejtettem, hogy hozzá vagyok kötve, szóval nem tudtam túl messzire jutni, plusz amúgy is jött utánam, lassan, de biztosan egyre közelebb araszolva hozzám.

Becsuktam a szemem, próbáltam teste égető közelségét kiűzni a fejemből, de szabad kezével megfogta az állam, és kényszerített, hogy ránézzek. Olyan csodás érzés volt ujjai tapintása. Durva és dörzsölt, érzékien provokatív. Meleg és erős. De a leginkább meglepő, hogy megnyugtató. Bizseregtem, a melegség, mint éles dárda, úgy haladt át a bőrömön, egyenesen a csontjaimba fúródott.

- Tiff – mondta, hangja olyan gyengéd volt, mint az érintése.

Lassan a szemébe néztem, ő ugyanakkor lejjebb hajtotta a fejét. A levegő a torkomban akadt, égetett, szinte felhólyagosodott.

Lett volna időm, hogy tiltakozzak, mikor ajkaival az enyémre dőlt, de nem tettem. Bensőm minden porcikájával a csókja után sóvárogtam, akkor is, ha kiderül, hogy később meg akar ölni. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, lehet, hogy a holnapot sem érem meg, minden óra, minden perc bizonytalannak tűnt. Veszélyes volt, izgalmas, és ha már tényleg meghalok, akkor bűntudat nélkül megengedhetek magamnak ennyi gyönyört. Sőt, követelem, ennyi igazán jár nekem.

Súrolta az ajkam egyszer, kétszer. Talán az volt a szándéka, hogy ennyiben hagyja, egy rövid, ártatlan érintés, de én nem engedtem. Kinyitottam a szám, és odanyújtottam a nyelvem.

Innentől már az ösztönök vezéreltek, nem fogtuk vissza magunk. Átkaroltam a nyakát, próbáltam minél jobban hozzábújni, de a bilincs eléggé zavarónak hatott. Megszakítva a csókot, morogva tépte ketté a fémet, majd mindkét kezével a húsomba mart, hozzá passzírozott a falhoz, és én készségesen fogadtam combjaim közé, lábaimmal körbeöleltem derekát, míg ő erőteljesen legérzékenyebb pontomhoz dörgölte magát.

A nyelve végigsöpört a fogaimon, mélyre csúszva teljes megadást követelt. Oldalra fordította a fejét, hogy mélyíthesse a kapcsolatot, ujjai keményen tartottak. Meleg, férfias íze volt, amiből többet akartam. És még annál is többet.

A nyelvünk összeütközött, hevesen, birtoklón, kezemmel a kabátját markoltam, hogy még véletlen se szakadhasson el tőlem. Nem mintha szabadulni akart volna. A mellbimbóm megkeményedett, nekifeszült a topomnak, azt kívántam, hogy édes ajkaival ott is ilyen érzéki élményben részesítsen. És talán, egy kicsivel lentebb is… A lábam elgyengült, a forróság a lábaim közt egyre csak nőtt, szerettem volna, ha keménységét nem csak hozzám dörzsöli, hanem mélyen az ölembe is vezeti, ki- és becsúsztatja, míg át nem lendít az orgazmus édes határán.

Ekkor azonban elengedett, és arrébb húzódva hátat fordított nekem. Remegő lábakkal, a kielégületlenség fájdalmával küszködve próbáltam talpon maradni, és nem a fal tövében a padlóra csúszni, de a hirtelen visszautasítás teljesen megrázott. Éreztem lüktető férfiasságát, tudtam, hogy kívánja a testem, még sem értettem, akkor miért lépett vissza.

Talán nem akar a védencével szeretkezni.

Súgta egy hang a fejemben, ami teljesen kiszakított a szenvedély ködéből, érzékiség helyett dühvel töltve meg engem. Szóval nem fekszik le velem, csak azért, mert fizetnek neki, hogy ügyeljen rám, és tartson életben. Nem érek én annyit, hogy a pesztrálás mellett az ágyába is befogadjon.

Hirtelen olyan mérges lettem rá, hogy fogtam magam, odaálltam elé, és minden feltámadt dühömet egy ütésbe összpontosítva állon vertem, mire hangos csattanással nekiütközött a falnak, ahol előbb még egymás testét öleltük. Felsikoltottam, a kezem a szám elé emelve szemléltem „művemet”. Igaz, elégedettséggel töltött el, amiért volt erőm így helyben hagyni, ugyanakkor megijedtem saját magamtól. Mióta van nekem ekkora erőm? Ha hozzávesszük azon fura képességeimet is, hogy éles a szimatom és vízióim vannak, akkor hova lyukadunk ki?

Szörnyszülött vagyok? Olyan, mint a majdnem-gyilkosom is volt, meg a mostanra, állát dörzsölve feltápászkodott testőröm?

- Ez ügyes volt – szemében büszkeség csillogott.

- Nem is haragszol rám? – kérdeztem csodálkozva, ujjaimat tördelve.

- Kéne? – nézett rám, arcán az őszinte értetlenség kifejezésével. – Kissé hasogat, de nem. Nem haragszom.

- Nos, az jó, mert ha még egyszer megcsókolsz, nagyobbat fogsz kapni. Nem viccelek – néztem rá komor elszántsággal. Ha csak szórakozni akar velem, azt nagyon megbánja. Nem vagyok olcsó préda, és amúgy is… Harapok.

- Ha még egyszer megcsókollak, nem fogok megállni, míg nem sikítasz kéjesen a mindent elsöprő gyönyörtől – mondta, s mikor tekintetem megakadt nadrágja kidudorodásán rájöttem, hogy nagyon is komolyan gondolja. Hogy az a… Fogaimat csikorgatva győzködtem magam, hogy semmi szükségem erre a férfira. Még akkor se, ha úgy csókol, hogy már csak az emlékétől is begörbülnek a lábujjaim.

Nem kell. NEM!!!

- Tedd takarékra magad – dobtam csókot feléje, és nekiálltam, hogy előhalásszak egy hátizsákot, és megtöltsem pár ruhadarabbal. Alsónemű, farmer, felsők… Ha nagyon gonosz lennék, és ingerelni akarnám ezt az őstulkot, akkor pár miniszoknyát is betennék.

Elmosolyodtam. Vagyok én ennyire gonosz, úgyhogy bedobtam két-három szoknyát is, majd a mobilom, és az iPodom. Ezektől nem foszthat meg senki. A végrendeletembe is azt kérem, hogy ezekkel temessenek el. Talán nem is lenne olyan hülyeség egy végrendelet, ha már úgyis kétséges a további élettartamom.

- Végeztem – fordultam Raazel felé, aki időközben kényelmesen elnyújtózott az (én!) ágyamon, és lusta macska módjára figyelte eddigi tevékenységem. – Írhatok egy levelet a szobatársaimnak, hogy ne aggódjanak értem? – erre csak megvonta a vállát, amit én igennek vettem.

Az asztalhoz sétálva kerestem egy üres A4-es lapot, elővettem egy tollat, és nekiálltam az üzenetnek.

Lányok,

Családi okok miatt határozatlan időre el kell mennem, de amint tudok, visszajövök hozzátok. Addig is ne fogadjatok be más szobatársat, mert ha visszatérve azt látom, hogy lecseréltetek, hát akkor nagyon dühös leszek.

Lily, ez leginkább neked szól! Te az én ÖB-m vagy, és nagyon megbánod, ha megpróbálsz megszabadulni tőlem. Nem elcsórni, vagy kidobni a cuccaim, érthető? Szeretlek titeket, legyetek jók (már amennyire ez kitelik tőletek *köhögés*)

 Puszi, Tiff

Keményen összeszorítottam az álkapcsom, miközben összehajtogattam a levelet és odahelyeztem Lily asztalára. Valószínű, hogy Aife előbb találja meg, mivel a többiek ma este csajbuliznak, de az én „hugicám” akkor is közelebb áll hozzám, mint a tudóspalánta.

Félelem öntött el, megfagyasztott és megdermesztett minden csepp vért az ereimben. Mi van, ha többet egyiküket sem látom?

Erősen megráztam a fejem, kihúztam a vállam, és Raazelhez sétáltam. Szemeiben érdeklődés villant, talán azt várta, hogy közeledni akarok hozzá. Még mit nem… Mielőtt újra forró gondolatokkal bombázhatta volna amúgy is kiéhezett fantáziám, a szájára tettem egyik ujjam, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy kizárjam a fejemből, milyen puhák, és selymesek is ajkai.

- Szeretnék kimenni a mosdóba – mondtam, mire azonnal felemelkedett volna az ágyról, de én erősen visszanyomtam. – Egyedül. Tudod ez női mosdó, nőknek. És ha korábban jól éreztem a nadrágod tartalmát, akkor te semmiképp sem lehetsz nő.

Elégedetten elvigyorodott, és rádőlt a párnámra. – Siess vissza.

- Sietek – felálltam, és a vállamra vettem a hátizsák egyik pántját, mire Raazel hirtelen belekapaszkodott a csípőmbe, és nem engedett előrébb – Most meg mi van? – csattantam fel nem túl barátságosan.

- A táska – fürkészte az arcom – Minek kell?

- Óh, istenem – emeltem az ég felé tekintetem, s mivel nem sújtott le villám fogva tartómra, s égette egy kupac hamuvá, inkább újra ránéztem – Szeretnék átöltözni, de nem veled egy légtérben.

- Miért nem? – követelődzött tovább, de végül elengedett. Szeme a mellemre szegeződött, beleborzongtam éhes sóvárgással csordultig telt tekintetébe, már szinte hallottam is a fejében egymást kergető mocskosnál mocskosabb gondolatokat.

- Mert, csak nem – feleltem, és hátra sem nézve kivágtattam a szobából. Ha még egy percig bennmaradok, bizisten rávetem magam, és feszítővassal sem választanak le azokról a nyalnivaló domborulatokról. Addig lovagolnám, míg végleg el nem telünk mindketten, és kifáradtan pihegnénk egymás meztelen testére borulva.

Már megint az a fránya képzelőerőm…

A folyosó vége felé haladtam, elérve a nőknek fenntartott részleghez, gyorsan berohantam és ellenőriztem, hogy van e benn valaki. A tükrök előtt nem szépítkezett egy nőnemű társam sem, és a vécéfülkék előtt lehajolva, mögéjük bepillantva sem láttam magamon kívül senki mást.

Helyes.

Odaléptem a fehérre festett ajtóhoz, elfordítottam a zárban lévő kulcsot, majd egy pillanatra megálltam a tükörrel szemben. Meg tudom csinálni, ismételgettem magamnak, s velem együtt a tükörképem is, míg el nem hittem, hogy tényleg képes vagyok rá. Három emelet magasan vagyok, de egy kis adrenalin löket csodákra képes.

Úgy tűnik, erősebb vagyok, mint mások, a kutyákéval vetekszik a szaglásom, mostanra már azon sem csodálkoznék, ha falra tudnék mászni, mint Pókember. Jelen esetben az is elég, ha a fáról nem esem le.

A mosdó végébe mentem, kinyitottam az ablakot és kinéztem.

Hűha, ha innen leesem nekem tuti annyi, max kiskanállal szedegethetik össze a maradványaim, ami aztán jó, ha egy zacskóba bele fog férni. Nézzük a jó oldalát. Nem kell megölni, mert már halott leszek.

A tölgyfa ága tényleg elért az ablakpárkányig, és több erősebbnek tűnő ág is sorakozott alatta, amik elviekben elbírják a súlyomat. Ha nincs szerencsém, akkor leszakadnak alattam, és örülhetek, ha csak a bordám törik ripityára az aszfaltba csapódva.

Melyik a jobb lehetőség?

Visszamehetek a szobába Raazelhez, hogy elvigyen valahova, ahol aztán kitudja, mit csinálna velem, vagy lemászhatok, és kereshetek valakit, akiben eléggé megbízom ahhoz, hogy segítséget kérjek tőle. Nehéz kérdés…

Azt hiszem, a B verziót választom. És imádkozom, hogy túléljem.

Fellendítettem a lábam az ablak alatt futó radiátorra, majd az egyik csőbe kapaszkodva sikerült teljesen ráállnom. Továbbra is erősen kapaszkodtam a csőbe, majd megfordultam, és lehuppantam a párkányra.

Jól van, nagy levegő.

Felhúztam a térdem, óvatosan nekidőltem az ablakkeret bal oldali falának, és lecsúsztattam az egyik lábam, majd kicsit arrébb helyezkedve, hogy egyensúlyban maradjak, megismételtem ezt a másikkal is. A mutatvány végeztével mindkét lábam kilógott az ablakból, sikerült szembekerülnöm a tölgyfa idáig érő ágával, akár levelet is tépethettem volna róla.

Szép lassan előre dőltem, kezeimmel erősen megmarkoltam vastagabb részét, és mellkasomat befeszítve ráhasaltam. Szemeimet szorosan lehunytam, de mikor nem hallottam reccsenést, és úgy tűnt, nem fog kettétörni alattam, kicsit előrébb nyúltam, újra megkapaszkodtam, és izmaimat megfeszítve előrébb húztam magam. Végül teljes testemmel az ágra nehezedtem, már nem csak karjaim használtam az előrejutáshoz, hanem lábammal átkulcsoltam a végét, és a kukacok perisztartikus mozgását idézve toltam egyre előrébb magam.

Minél jobban belejöttem, annál inkább csökkent a gyomromban lévő görcs, kezdtem felengedni, és élveztem a fára mászás élményét. Kezdtem úgy érezni, hogy engem ide teremtettek, ha akarnék, se tudnék leesni, mert a reflexeim megakadályoznának benne.

Olyan érzés volt, mint amilyen egy macskának is lehet. Üdítő, felszabadító, éreztem a fa minden egyes rezdülését, magamba szívtam illatát, tudtam, hol vannak gyengébb pontjai, és hol elég erős ahhoz, hogy megtartson. Innen fentről jól láttam mindent, egyetlen ugrással a préda nyakában teremhettem volna, hogy enyhítsem éhségem.

Feltépném a torkát, és lenyalnám vérét, aztán lakmároznék húsából, mely jólesőn megtöltené üres gyomrom. Lefagytam a mozdulat közben, iszonyattal töltöttek el előbbi gondolataim. Én? Ölni? Te jó ég, mégis mi a fene ütött belém, kezdek tényleg szörnyként viselkedni.

Furcsa szúrást éreztem az ínyemben, egyik kezem az arcomhoz emeltem, hogy megtapogassam, mitől lehet. Ránézve az ujjaimra hangos kiáltás szakadt fel torkomból, és véletlen elengedtem az ágat. Zuhanni kezdtem, de esés közben valamiféle állati ösztön átvette tőlem az irányítást. Elkaptam egy másik ágat, fellendültem, sikeresen talpra érkezve.

Csomó képződött a torkomban, nyelni is alig tudtam. Majdnem leestem, mégis sértetlen vagyok. Nekidőltem a fa törzsének, mélyeket lélegeztem, végül ismét magam elé emeltem, most már mindkét kezem. Az ujjaim karmokban végződtek, melyek mostanra elkezdtek visszahúzódni, és egy lélegzetvételnyi idő alatt normál körömmé váltak.

Ezekkel tudtam megkapaszkodni. És egy csapással képes lennék velük elvágni valaki torkát. Nagyot nyeltem, a hang visszhangzott a fülemben. Hirtelen minden sokkal hangosabbnak tűnt, minden tisztábban csengett, az illatok is erőteljesebbek lettek. Lenéztem, mindent élesebben láttam.

Éreztem magamban az erőt, a rugalmasságot, a félelem helyét átvette a fesztelen öröm. Boldog voltam, úgy éreztem, jelenleg bármire képes lennék, és ez nagyon is tetszett, megelégedéssel töltött el.

Átugrottam egy másik ágra, majd egy újabbra, és egyszer sem csúsztam meg, mintha tudnám, mit kell tennem. Végül egy hátra szaltóval értem földet. Kedvem lett volna ordítani, valahogy hangot adni bennem dúló érzelmeim kavalkádjának, de nem mertem megkockáztatni, hogy meghallhassanak. El kell tűnnöm az egyetem közeléből, minél gyorsabban.

Lassan felálltam, kinyújtóztattam a lábam, ellenőriztem, hogy a hátizsákom meg van-e még, és, hogy meglátott-e valaki. Egy teremtett lélek sem kószált odakinn, úgyhogy fogtam magam és elkezdtem sprintelni, minél előbb messzire kellett innen jutnom. Végre érezhettem azt, amiről idefelé jövet csak álmodoztam, hosszú hajam fodrozódott a szélben, átadtam magam a futás örömének, rohantam, olyan gyorsan, ahogy még soha, és nem éreztem fárasztónak, sokkal inkább energiával töltött fel, ahogy izmaim hol elernyedtek, hol megfeszültek a nagy iramban. Szabad voltam, legalábbis egyelőre, és egyhamar nem is óhajtottam ezen változtatni.

Mindenki elmehet melegebb éghajlatra.  

Raazel meg még annál is messzebb…

4. fejezet

Egy sötét folyosón rohantam, mögöttem fegyverropogás zaja, hallottam, ahogy valaki utánam siet, ezért még jobban felgyorsítottam, míg el nem érkeztem a folyosó végén álló ezüstkeretes tölgyfaajtóhoz. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Kétségbeesetten kerestem más kiutat, de a falak elkezdtek összeszűkülni, úgy éreztem percek kérdése, és kilapítanak.

Lépések, a pisztoly újratöltésének hangja, és egy kattanás.

Szürke szemek villantak a feketeségben, éreztem, hogy a pisztoly csöve a mellkasomra céloz, megmozdulni sem bírtam a bénultságtól.

Hirtelen kitárult mögöttem az ajtó, én pedig hátraestem, bele az óceánba. Nem kaptam levegőt, ijedten csapkodtam a karjaimmal, végül sikerült a felszínre jutnom. Vihar tombolt felettem, a háborgó sokaság felém sodort egy fatörzset, amit készségesen elfogadtam.

Amint mellem hozzáért a fához, amaz aligátorrá változott, és felém kapott éles fogaival. Szívem a torkomban dobogott, miközben egyre csak hátráltam, próbáltam minél messzebb kerülni az állattól, de az kitartóan követett, hosszú, recés farkával a vizet csapkodta.

Valaminek nekiütközött a hátam, fejem hátrafordítva láttam, hogy egy kisebb szikla az. Gyorsan felmásztam rá, mielőtt még az üldözőm utol érhetett volna. Lenéztem, de már nem engem követett, hanem valaki mást, aki most bukkant fel a víz felszínén, és küszködve próbált megszabadulni a tüdejét megtöltő folyadéktól.

A nő észrevette, hogy valami feléje úszik, s mikor tudatosult benne, hogy mi az, ijedten próbált menekülni előle, úgy, mint ahogy az előbb én is tettem. Szorgosan hátrált, de az aligátor gyorsabb volt, mikor már majdnem elérte, elkezdett kiáltozni.

- Segítség, segítség! Valaki segítsen! Kééérem!!!

- Lily? – kérdeztem meglepetten. És igen, jobban megnézve láttam félelemtől kitágult tengerkék szemeit, hosszú, szőke haját, és valami ismerős ruhát viselt, amiről éreztem, hogy már láttam rajta valahol, de hiába gondolkodtam nem jutott eszembe hol és mikor.

Ekkor tudatosult bennem, hogy ha nem teszek valamit, akkor a barátnőmből krokodileledel lesz. Belevetettem magam a vízbe, és amilyen sebesen csak tudtam, elkezdtem feléjük úszni, de hiába csapkodtam egyre erősebben, ők mind távolabb, és távolabb kerültek tőlem.

Megálltam, próbáltam kisajtolni magamból valami megoldásfélét, de az agyam egyszerűen cserbenhagyott, képtelen voltam bármit is tenni azon kívül, hogy egy helyben lebegek, és nézem, ahogy az állat bekeríti szerencsétlent.

Hirtelen az aligátor teste elkezdett zsugorodni, emberformát ölteni, egy izmos férfiét, hátközépig érő mahagóni barna hajjal, szeme viszont ugyanolyan zöldes maradt, vékony, vágott pupillával, mint amilyen a macskáknak is van. Kirázott tőle a hideg.

Eszembe jutott egy régi biológia óra, mikor a vízi ragadozókat vettük, akkor hangzott el, hogy a krokodilok szemét úszás közben egy hártyaszerű, úgynevezett „harmadik szem” fedi, ezért régen azt hitték róluk, hogy képmutatók, mikor megsiratták áldozataikat.

Elnézve azt a kegyetlen vicsorba torzult arcot, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ez az aligátor-férfira is igaz lenne. Lassan közeledett Lily felé, aki a szeme előtt végbement transzformáció láttán teljesen lemerevedett, némán tűrte, hogy a férfi magához rántsa.

Elkezdte maga felé húzni az arcát, de a helyett, amit vártam volna, egyszerűen lecsapott az ajkaira. Lily egy ideig meg se moccant, majd szenvedélyesen a nyaka köré fonta karjait, én meg kezdtem kukkolónak érezni magam…

Gyengéden elengedte bambán vigyorgó barátnőmet, aki teljesen úgy nézett ki, mint aki menten beleolvad a vízbe, és mikor már azt hittem volna, hogy itt a nagy happy end…

Fogta, és szimplán kitépte a gégéjét. Még a légcső egy része is ott lógott a kezében, amit aztán a szájához emelt, és kéjesen lenyalta róla a csöpögő vért, amitől totál felfordult a gyomrom.

Lilyt, arcán a mosoly emlékével, elengedte, had süllyedjen az óceán mélyére, körülötte vörösre színeződött a víz. Úgy éreztem, megszakad a szívem, nem tudtam elhinni, hogy a legjobb barátnőm meghalt. És ez a szörnyszülött a felelős érte. Szívemben harag gyúlt, legszívesebben kitéptem volna a féreg gerincét, hogy azzal verjem agyon, de hiába próbáltam ismét közelebb jutni hozzá, továbbra sem sikerült.

Végül feladtam, felnéztem, és láttam, hogy azokkal a hátborzongató szemekkel engem néz, nyelvével megnyalja az ajkát, és rám kacsint.

Ekkor rántást éreztem, mintha egy nagy kádban lennék, amiből most húzták ki a dugót, és az örvény egyre csak lejjebb… és még lejjebb húzott. Összecsapott fejem fölött a most már teljesen vérvörösre színeződött víz, és mikor véletlen nyeltem egyet belőle, rájöttem, hogy ez nem csak olyan színű, hanem az is.

Próbáltam volna megszabadulni a szörnyű íztől, és kiköpni a számból, de lévén teljesen beborított a vértenger, képtelen voltam rá. Csak süllyedtem, és süllyedtem, közben magamban ordítottam, a félelemtől, a fájdalomtól, és a mindent felemésztő vérszomjtól, megfogadtam, ha egyszer kijutok onnan, bosszút állok…

- Tiff. Tiff, ébredj! – rázott fel valaki a vállamnál fogva. Hunyorítottam, nem emlékeztem, hol vagyok, aztán eszembe jutott a tegnap, az újabb látomásszerű álom, és olyan erővel pattantam fel, hogy összeütköztem Lilyvel – Áú! Ezt most miért kellett? – dörzsölte fájó homlokát.

Ez a hang… Felelevenedett előttem a kép: Lily a vízben, az aligátor-férfi megcsókolja, majd kitépi a torkát, minden csupa vér, és én teljesen elmerülök benne.

- Óh, Lily! – öleltem szorosan magamhoz – Úgy örülök, hogy élsz.

- Megvesztél? – nézett rám az épelméjűségemben kétkedve – Persze, hogy élek, képzeld, már 22 éve!

- Én csak… - kezdtem, de inkább nem folytattam – Semmi. Csak egy rossz álom volt. Ne haragudj, amiért fejbe vertelek.

Rám mosolygott, és elkezdett csacsogni miből maradtam ki az este, hogy táncolt egy irtó helyes pasival, aki igazán úriemberhez méltóan viselkedett vele egészen az ottlétük legvégéig, még azt is felkínálta, hogy a Jaguárjával hazahozza, de Lily nem egyezett bele, mert már megígérte Lexyéknek, hogy együtt jönnek haza. Azért a számát megadta a férfinak, hogy ha lenne kedve vele találkozni, nyugodtan hívja fel.

Néztem, milyen lelkesen mesél, és úgy döntöttem, inkább hallgatok arról, ami velem történt tegnap éjszaka. A halott férfi, pénztárcájában egy rólam készült képpel…

Eszembe jutott a hátoldala, a rajta lévő „megjegyzés: hordozó” felirattal, de továbbra sem volt semmi ötletem, mit jelenthet.

Sóhajtva visszadőltem az ágyra, legszívesebben kitöröltem volna az este emlékét a fejemből. De akkor nem emlékeznek arra a cuki aranyszín szemű idegenre, akivel…

Várjunk csak!

Éreztem az illatát odakinn a bűntény helyszínén, ami csak azt jelenthette, vagy már azelőtt ott járt, hogy mi Jeffreyvel a tetthelyre érkeztünk volna, vagy pedig… Követett engem.

Összeráncoltam a homlokom, a fejem kezdett belefájdulni ebbe a sok megválaszolatlan kérdésbe. Miért én? Vajon csak véletlen talált rám az Eternal Passion emeletén, vagy előre kitervelte, hogy egy forró tánccal elcsábít. Van köze a halott férfihoz? Egyáltalán nekem mi közöm van hozzá?! Áááh, túl sok ez nekem.

Felültem, Lilynek fel sem tűnt, hogy én teljesen máshol járok, továbbra is áradozott. Rápillantottam Aife ágyára, de nem meglepően nem feküdt benne. Ilyentájt mindig magol valahol. Képes egyáltalán a szórakozásra?

Leszálltam az ágyról, oda akartam lépni az asztalhoz, hogy átnézhessem a táskám, ám a szemem hirtelen megakadt egy csokor vörös rózsán.

Hát ez meg…?

- Te kaptad – mondta Lily – Mire hajnalban ideértem, ott volt az ajtó előtt, benne egy kártya a neveddel. Mesélj csak, ki a titkos hódolód? – ugratott, és odasasszézott a csokorhoz, felkapta, majd elém érkezve a kezembe nyomta.

- Én… - tátogtam, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Talán Liam újabb kísérlete a meghódításomra. Vagy Jeffrey hozta nekem.

Szegény srác, biztos nem így képzelte az estéjét, de kitartott mellettem, és a szobámig is felkísért, hogy biztonságban tudhasson. Nagyon kedves volt velem egész este, kezdtem óriási nagy tuskónak érezni magam, amiért az Eternal Passionben olyan utálatosan viselkedtem vele kezdetben, aztán meg kényszerítettem, hogy bejöjjön abba a sikátorba…

Magamba szívtam a bódító rózsaillatot, éreztem, ahogy megnyugtat, és segíti kitisztítani az elmém. Elviekben javítja a memóriát, és elősegíti az eredményesebb tanulást, hátha nekem is segít, hogy a tegnap felmerült rejtélyre választ találjak.

Kivettem belőle a kártyát, de nem volt rajta arra utaló jel, hogy kitől kaphattam. Már épp visszatettem volna, mikor egy sejtés szöget ütött a fejemben, és inkább az orromhoz emeltem a papírdarabot.

Gyanta és borsmenta.

Elejtettem a csokrot, reszketve álltam a szoba közepén, a félelemtől összeszorult a szívem. A merénylő, a gyilkos, aki megölte azt a férfit, Scott Andersont, akinél ott volt a képem, itt járt a szobám előtt.

Rosszabb, minden valószínűség szerint hazáig követett, mert a virág csak az után került ide, hogy én lefeküdtem. Úgy éreztem, menten összecsuklik alattam a lábam, képtelen voltam állva maradni.

A földre estem, de nem fájt, csak a vörös rózsákat láttam magam előtt. Nekiestem, és őrülten tépni kezdtem a csokrot, csak akkor nyugodtam le viszonylagosan, mikor már csak apró fecnik borították a laminált padlót.

Lily felsikított, odarohant hozzám, és elkezdett rázni, hogy nyugodjak le, de képtelen voltam rá.

A gyilkos követett, és most rám pályázik.

Csak ez az egy gondolat járt a fejemben, közben szikrázó neontáblaként villogott az elmémben, hogy „MENEKÜLJ! MENEKÜLJ, MIELŐTT ÉRTED JÖN!”. Egész testemben reszkettem, Lily magához szorított, s közben valami nedveset éreztem végigfolyni az arcomon.

Odanyúltam, hogy letöröljem. Könnyek. Érzéstelenül meredtem a tenyeremre, észre sem vettem, hogy sírni kezdtem volna. De mire tudatosult bennem, már nem tudtam abbahagyni, csak sírtam és sírtam, Scottért, magamért, mindenért, közben Lily halkan csitítgatott, hogy minden rendben lesz, semmi baj, de tudtam, hogy ez nem igaz.

Ez már nem lesz rendben. Éreztem a zsigereimben, hogy a gyilkos értem is eljön, és csak a jó isten tudja, mit fog tenni velem.

Eszembe jutott az álmomban lévő aligátor-férfi, ahogy egy egyszerű mozdulattal kitépte egy másik élőlény gigáját. Nagyot nyeltem, kezem a torkomhoz szorítottam, nem szerettem volna ezt átélni. Lassan elapadtak könnyeim, úgy éreztem magam, mint egy üres csigaház, egy test lélek nélkül.

Kezdtem beletörődni, hogy nekem annyi, mégis mit tehetnék én, egy egyszerű nő, egy erős férfi ellen, akinek még fegyvere is van. Olyan, amivel (nagy valószínűség szerint) már nem egyszer ölt meg valakit…

Csak ültem a földön, bámultam a széttépett virágszirmokat, s közben nem éreztem mást, csak Lily kezét a hátamon, ahogy fel-alá simogatott gerincem mentén. Nem akartam őt is belekeverni ebbe az egészbe, tudtam, nem mondhatom el neki miért borultam ki ennyire. Hívni akarná a rendőrséget, egész nap a testőrömet játszaná, és így ő is a tűzvonalba kerülne. Még mindig élénken láttam magam előtt, ahogy az élet szikrája kihuny szemében, elmerül a háborgó folyamban, és többet nem bukkan fel. Nem, miattam nem kerülhet ő is veszélybe, inkább kétszeresen is meghalok, csak neki ne essen semmi baja.

- Lily, én… Megint csak sajnálom, csak az a kártya… - motyogtam - Olyan illatot éreztem rajta, amit nem szerettem volna, ami megijesztett, és további rossz érzéseket keltett bennem. Remélem, nem nézel teljesen hülyének – szipogtam kékséges tekintete felé fordulva.

- Egy volt pasid, mi? Befújta a kártyát a parfümjével, te meg kiakadtál rajta. Semmi baj, velem is előfordult már. Sőt, ennél rosszabb is. Majd egyszer elmesélem – mondta kedvesen, és erős medveölelésben részesített. Az orgonaillat megint körbelengte, de nem olyan fullasztóan, mint tegnap, sokkal lágyabban, elviselhetőbben.

Kiegyenesedtem, rájöttem, hogy az illat belőle, a bőréből jön, nem a parfümje miatt volt, az csak felerősítette. Úgy tűnik, sikerült pont olyan terméket választania, ami passzolt a természetes testszagához.

Hogy lehet ilyen éles a szaglásom? Hogy vagyok képes megkülönböztetni mások illatát? Miért én?

A kérdések visszhangzottak a fejemben, megijedtem saját magamtól. Valami torzszülöttféle lennék? Olyan, mint az a férfi a rémálmomban? Nem hallottam még másról, aki képes lett volna ilyesmire. Leszámítva az állatokat… Ami viszont tény, kezdtem ráébredni, hogy ez a képességem talán fél évnél régebb óta lakozik bennem, csak most, valamilyen oknál fogva kezdett sokkal jobban kiélesedni. Az első alkalom után mindig összpontosítanom kellett, ha érezni akartam valamit, most viszont folyamatosan érzem a különböző illatokat.

Mostantól sokkal jobban oda kell figyelnem magamra, hátha más változást is tapasztalok az eddigiek mellett.

- Iiigen, egy volt pasim – nyögtem ki végül. Akármi is a bajom, fenn kell tartanom a látszatot, hogy nem kell aggódnia, teljesen hétköznapi okból csaptam ekkora hisztériát. Még véletlenül sem azért, mert egy őrült gyilkos kinézett magának. Aki majd jól levágja a fejem, és a kandallópárkány felé akasztja, alá pedig kirak egy aranytáblácskát, hogy „Tiffany Werren, megjegyzés.: kihalt”.

Milyen jó, hogy krízishelyzetben is megtartom a humorom. Ha-ha.

Felálltam, Lily megtámasztott, hogy ne dőljek vissza a padlóra, aztán odamentem a fal tövében egyenesen, mozdulatlanul álló szekrényhez, és kivettem mögüle a partvist meg egy kék kislapátot. Jobbnak éreztem eltüntetni a csokor minden létező nyomát, úgyhogy lehajoltam, a lapát segítségével összesepertem, és pár fordulattal kidobtam a kukába.

Legszívesebben elrohantam volna némi benzinért, hogy visszatérve rá önthessem, majd egy gyufaszálat előhalászva porrá égethessem, de inkább meghúztam a határt a normális és az elmebeteg között.

Az normális, ha kihajítom a fenébe, az már orvosi ellátásra szorul, ha felgyújtom vele az egész épületet benne minden lakójával, beleértve magamat is. Márpedig én teljesen normális vagyok, egy átlagos lány, átlagos egyetemista hosszú, hullámos sötétbarna hajjal, és zöldeskék szemekkel, akinek jobb a szaglása, mint egy vérebnek, és csak egy darab pszichopata akar kicsinálni.

Normális. Ugye?!

Úgy döntöttem, egy halálra szomjazó őrült miatt nem fogok a szobámban bujkálni, inkább elmegyek a kedvenc pékségembe, és ha már úgyis meghalok, előbb jól belakmározom csokis fánkokból. Egy lány nem lehet elég édesszájú, főleg ha meg vannak számlálva az órái. Rosszabb esetben, percei.

- Ha nem bánod, akkor lemegyek a Maggiesbe, azt hiszem, szükségem lenne némi csokira – fordultam Lilyhez.

- Ugyan, menj csak – kacsintott – A csokoládé mindenre gyógyír, én valószínűleg nem leszek itt, mire visszajössz, Jeanékkel csajbulit terveztünk, és elő kell készíteni a terepet.

Hálásan rámosolyogtam, majd odasiettem a nyitott szekrényhez, hogy felöltözhessek. Felvettem egy bordó topot, egy szűk farmert, gyorsan átfésültem a hajam, és rohantam is a cél felé.

*****

Fél óra múlva a Maggies egyik hangulatos sarkában ücsörögtem, a harmadik krémes finomságot tömtem magamba, és élvezettel nyammogtam, miközben az endorfin majd szétvetette a testem.

Mondhatni, úsztam a boldogságban, már egészen elfelejtkeztem arról az apró problémáról is, hogy valaki meg akar ölni.

Eszembe jutott egyik kedvenc írónőm, Carole Matthews: A csokoládéimádók klubja című sikertörténete. Ez egy Lucy Lombard nevű lányról szól, aki csak a csokoládé édes örömeinek nem tud ellenállni. Lucy szerint a csoki jó fejfájásra, meggyötört lélekre, összetört szívre, és az élet egyéb apró bosszúságaira. Egy falat töltött vagy fekete csoda, és máris ízesebb a világ. Bár a könyvben maximum az a legnagyobb probléma, ha lelép a pasi, nyomul a főnök, vagy kiállhatatlan a férj…

Szerintem hozzávehetnénk azt is, hogy „ha egy szociopata gyilkos liheg a nyakadban”. Nekem használt.

Rávetettem magam egy puncsos karikára, a csokis fánk mellett ez a másik kedvencem. Lily cukkolt is érte eleget, hogy annyi édességet eszek, amennyit még egy elefánt sem bírna, mégis olyan vékony vagyok, mint egy giliszta. Mit lehet erre mondani? Jó az anyagcserém.

Miután végeztem minden darabbal, jóllakottan hátradőltem, szemem a narancssárgára festett plafonon tartva. Nem volt túl nagy hely a Maggies, viszont annál otthonosabb, mintha a nagymami házában töltenéd szabad perceidet. Falai a sárga különböző árnyalataiban tündököltek, a terem jobb oldalán volt a sütis pult, mögötte pár fenyőfából készült polccal, amin friss kenyerek, és zsömlék sorakoztak.

Mindössze négy kisebb asztal fért el benne, melyeket szinte mindig azonnal elfoglaltak a vendégek. Előrehajolva láttam is a többi vevőt, kislányok súgtak össze izgatottan egy szerelmes levélnek tűnő lap fölött, egy pár összebújt a muffinok fölött, egy kismama újságot olvasva gyümölcslevet szürcsölt, opálszín tincsek egy újság mögött, egy nagymama az unokájával épp sajtos rudat rendelt…

Micsodaaa?!

Opálfekete hajkorona, elbújva a Daily News mai példánya mögé. Ez meg mi a jóistent keres itt? Jobban odafigyelve már éreztem is a cédrus és vanília felém terjengő illatát, biztos voltam benne, hogy nem tévedek. Ez a sötét idegen tegnapról.

Már épp felálltam volna, hogy odamegyek, és jól beolvasok neki, de akkor a pékség üvegablakai hatalmas robajjal milliónyi apró szilánkra törtek, mindent és mindenkit beterítve velük. Az emberek értetlenül, és ijedten néztek, senki sem tudta elképzelni, mi történt.

Az idegen felé fordítva tekintetem, láttam, hogy elhajította az újságot, azokat a csillogó aranyszín szemeket tüstént rám szegezte, tetőtől talpig végigmért, én meg a rám törő forrósághullámtól egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem. Idióta!!!

Pár hosszú lépéssel mellettem termett, berántott az asztal alá, majd bebújt ő is mellém. Próbáltam kinézni fölötte, de majdnem teljesen eltakarta a kilátást. Sikítást hallottam és pisztolylövést, friss vér csöpögött a földre nem messze tőlünk.

A felettünk lévő faasztal (ami oda volt szegezve a padlóhoz) elkezdett rezegni, mintha valaki erősen rángatta volna. Egyszer csak kiszakadt a helyéről, a szögek miatt még a padló egy részét is vitte magával. A gyomrom összezsugorodott, görcsösen kapaszkodtam az előttem guggoló férfiba, aki továbbra is takarásban tartott.

Mégis kinek van ekkora ereje?

Korábban szorosan összezártam a szemem, de most résnyire kinyitottam, egy fekete bőrcsizmát pillantva meg az orrom előtt, majd meghallottam a pisztoly kattanását.

Erről eszembe jutott a korábbi lövés, óvatosan arrébb pislantottam. A szerelmes pár egyik fele a földön fuldoklott a száját ellepő vértől, míg barátnője sírva zokogott felette, és pár papírszalvétával próbálta enyhíteni a vérzést. Ha gyorsan kórházba kerül, még megmenthető.

- Lám, lám, lám, végre megtaláltalak. – mondta vidáman a fegyveres, hangjától kirázott a hideg – Tiffany Werren.

A nevem hallatán legszívesebben a lehető legkisebbre összehúztam volna magam, és nyomban eltűnök a föld színéről, de hiába imádkoztam, ez nem történt meg. Mély levegőt véve felnéztem, bele egy, az éjszakánál is feketébb szempárba, a férfi írisze szinte összeolvadt pupillájával, olyan volt, mintha egy feneketlen kútba néztem volna.

Hangosan nyeltem egyet.

- Csak nem félsz? – kacagott harsányan, szemeivel majd felnyársalt.

- Mit… mit akar tőlem? – sikerült kinyögnöm, bár a hangom inkább volt csak cincogás.

- Hogy mit akarok? – hagyta abba a hátborzongató kacagást, hogy pillanatnyi hatásszünet után azt mondhassa: – Téged. Megölni. – nyalta meg a szája szélét.

Na jó, nekem annyi.

Ekkor a sötét idegen hirtelen kilőtt, ráugrott a másikra, és akkorát öklözött a mellkasába, hogy amaz elszállt egészen a süteményes pultig. Mozdulatlansága azonban nem tartott sokáig, azonnal talpra szökkent, és vicsorogva indult ellentámadásba.

Figyeltem, ahogy egymást ütik, a fegyveresnek hangos reccsenéssel eltört az orra, a másiknak felhasadt a szája, s vékony csíkban vér csöpögött belőle. Úgy gondoltam, itt az ideje lelépni, mielőtt a pszichopatának eszébe jutnék, megkeresné az elejtett fegyverét, és golyót röpítene belém. Bár, láthatóan nem lett volna szüksége pisztolyra, a puszta erejével is ketté tudna tépni.

Négykézláb araszoltam a hátsó kijárat felé, a tulaj ugyanis egyszer megmutatta nekem, hol van, mikor segítettem neki kitakarítani a helyet.

Az üvegszilánkok felsértették a kezem és a térdem, de nem állhattam meg, hiszen a kettejük közti küzdelem bármikor abbamaradhatott. A kitépett asztalt fedezéknek használva eljutottam a fal tövében álló műanyag ajtóig, majd beléptem a konyhába. Tudtam, hogy csak a falon lévő kulcscsomót kell megkeresnem, hogy kinyithassam a hátsó ajtót. Felálltam és elindultam a fogas felé, a kulcsok ezüstösen csillogtak a lámpafényben, a szabadság ígéretét magukkal hordozva.

Levettem, és megkerestem a piros szalaggal megjelölt darabot, azt, amire szükségem volt. Mentem két lépést, de hirtelen tudatosodott bennem, hogy már nem hallok semmilyen zajt odakintről, ami azt jelenti, hogy valaki veszített. Vagy halott. Reméltem, hogy nem az önjelölt hóhérom került ki győztesen a csatából.

Halkan megközelítettem az ajtót, remegő kezekkel csúsztattam a kulcsot a zárba, és elfordítottam, míg nem hallottam a zár kattanását. Bár a hang nem volt hangosnak nevezhető, én mégis úgy éreztem, hogy a kinti férfi biztos észrevette, és sejtésem beigazolódni látszott, mikor léptek zaját hallottam a konyha felé közeledni.

Közelebb, egyre közelebb érkezett, én meg teljesen lefagytam, elfelejtettem, hogy a kiút csak egy lépésnyire van. Éreztem, hogy az alak belépett az ajtón, s hátrapillantva megint abba a koromfekete íriszbe bámultam. Az orra ferdén állt, de minél tovább néztem, annál inkább úgy éreztem, hogy a szemem előtt forr össze, és egyenesedik ki.

Ez lehetetlen.

Köpött egyet a földre, felemelte a pisztolyt, és, mint az álmomban egy másik férfi, a mellkasomra célzott. Reméltem, hogy az ajtó, ugyancsak, mint az álmomban, egyszerűen kinyílik és megszabadít tőle, de nem így történt. A férfi még egyet lépett felém, arcán kegyetlen vigyorral csókot dobott, majd lőtt.

Vártam az égető fájdalmat, hogy mindjárt elsötétül körülöttem minden, de nem éreztem semmit. Kinyitottam a szemem, lepillantottam a mellkasomra, de semmi. Se vérfolt, se lőtt seb, abszolúte sérülésmentes voltam. Juppí.

Ekkor végre a lábam elé is néztem, a sötét idegen a vállát markolva térdelt a földön, keze alól még több bíborvörös vér szivárgott. Csak pislogni tudtam, ezek szerint valahogy odamanifesztálódott elém, és felfogta a nekem szánt golyót. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogyan volt erre képes, mikor az előbb még híre-hamva sem volt, de hálás voltam érte.

Mi több, tartoztam neki ezért.

Már épp készültem volna megköszönni, hogy megmentette az életem, mikor felállt, rezzenéstelen arccal kiszedte a golyót a vállából, elpöccintette, az meg egyenesen belerepült a fegyveres koponyájába.

Kláccs, és a férfi rongybabaként hullott a földre, egyre jobban szétterjedő vértócsát hagyva maga alatt. Én meg csak álltam tágra nyílt szemekkel, képtelen voltam elhinni, amit láttam.

- Mi a pi… - de akkor felém fordult, letapogatott, (feltételeztem, sérüléseket keres rajtam, és nem a hirtelen rátörő tapizhatnékját éli ki), majd egyszerűen a vállára dobott, kinyitotta az ajtót, és mintha mi sem történt volna, szépen, komótosan kisétált.

Ilyen nincs.

- Tegyél le! Tegyél le az istenért! – kiabáltam, miközben minden erőmmel a hátát vertem, de hasztalan. Még csak meg sem érezte. – Mégis mit csinálsz? És amúgy is, ki a fene vagy?

- A testőröd, caro – felelte szűkszavúan.

Megdermedtem, még az ütlegelését is abbahagytam.

A testőröm?