Tizenegyedik fejezet

Ééés igen. Végül csak befejeztem a tizenegyedik fejezetet is. És ha már itt tartunk, némileg átírtam a tizedik végét, de most még azt nem javítom ki a bejegyzések között. Mondanám, hogy újra feltöltöm pdf-ben az eddig kész részt, de mégsem fogom, ugyanis végül (úgy néz ki) csak lett egy bétám, szóval inkább átküldöm neki a variált és egyben új részt, hogy azokat javítsa, ne a régebbi verziómat. Ha ő jelentkezik a javított dokumentummal, és azt sikerült átolvasnom, akkor feltöltöm ide is egyben, remélhetőleg most már nyelvi és ékezeti hibák nélkül :D

Addig itt, a bejegyzésben olvasható az új fejezet :)

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Karommal az arcom alatt éltem át eddigi életem egyik legkipihentetőbb álmát, s mindaddig nem is tudatosult bennem végtagom zsibbadtsága, míg egyik oldalamról a másikra nem fordultam, és a test tehetetlenségének eleget téve, orrba nem vágtam a mellettem alvó alakot.

Éles szisszenés hasította ketté a levegőt, ahogy Raazel is magához tért, hála nekem. Óvatosan nyitottam fel pilláim, kissé kótyagosnak éreztem az elmém, ami magyarázattal lehetett arra, miért látok sziporkázó fénypontokat úszni a szemem előtt. Mélyeket lélegeztem, míg a látásom ki nem tisztult, és csak akkor fordítottam fejem a démonom profilja felé.

A démonom.

Egész jól hangzott. Úgy éreztem, sokat haladtunk a kapcsolatunk kiépítése érdekében, s habár tudtam, hogy technikai értelemben nem a tulajdonom, valami belső hang bennem mégis azt követelte, hogy így tekintsek rá. A sajátomnak éreztem, és ezzel az önkéntelen, vagy talán inkább ösztönös megállapítással nem tudtam és nem is akartam szembeszegülni. Ő az enyém, én az övé, hát nem ez minden valamit is magára adó nő álma?

Mély aranypillantással üdvözölt, minek hatására a szívem sztepptáncot járt a tüdőmön. A légzésem felgyorsult, éreztem, ahogy pír önti el orcámat.

Rámosolyogtam, úgy, mint még senkire korán reggel, fényesen, szívből jövő örömmel. Szája szeglete felfelé görbült, tekintete az ajkamra tévedt, amitől még nagyobb forróság öntött el. Felém hajolva az ajkamra dőlt, finom nyomással ösztökélt a befogadásra. Kicsit élveztem szája puha felületének simítását a sajátomon, majd engedtem a néma kérésnek, és ajkaim közé eresztettem fürge nyelvét, elnyelve forróságát.

Ujjait a tincseim közé fúrta, finom masszírozása statikusan feltöltötte fejbőröm. Lassan, mélyre hatolva csókolt, amitől egész testemben megfeszültem, bagzó macskaként akartam hozzádörgölni magam, és nagy önfegyelemre volt szükségem, hogy mégse tegyem.

Azt hiszem, végre sikerült megértenem, és elfogadnom, hogy a kettőnk testi kapcsolatának van egy olyan, előttem homályba merülő akadálya, ami egyelőre nem teszi lehetőve azt, amire már kétízben is majdnem sor került. Akartam őt, és mostanra már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ő is akar engem, de valami miatt nem tehetjük meg azt, amit nagyon is szeretnénk.

De még mennyire, hogy szeretnénk. Főleg én.  Az sem érdekelne, ha kihullana a hajam szex közben, csak végre legyen már bennem. Oké, ez egy kicsit komikus jellemzése annak, ahogy érzek, de a melodramatikus kifejezések, mint például: „az sem érdekelne, ha kigyulladna a ház, ránk esne a tető, itt lenne az Apokalipszis stb” már túl elcsépeltek.

Legalábbis szerintem. Nem?

Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, tudtam, hogy jelen pillanatban ennyivel kell beérnünk, ezért türtőztettem magam. De óh, Istenem, inkább használok mától sünöket a lábamra kötözve cipő gyanánt, minthogy ezt még sokáig elviseljem. Mindennek van határa.

Beletúrtam haja opál feketeségébe, csók közben ujjaim közé vettem pár hajszálát, és fél szemmel az ablakon át beömlő napfényben csodáltam az azokon táncoló színes pontokat. Majd karjaimmal átöleltem a nyakcsigolyája felett, és pár másodpercre felnyomtam magam, szorosan hozzápréseltem a mellem, és vadul beszívtam a nyelvét, hogy éreztem tettrekészségét a hasamnak nyomódni. Csak egy pillanatig tartott, de már ennyi is veszélyesen megingatott az elhatározásomban, úgyhogy végül levegő után kapkodva kellett elnyomtól magamtól széles vállát.

Oxigénre volt szükségem, hogy lenyugodjak, és az agyam a bugyimból visszamásszon a fejembe. Meleg helyzet volt, annyira, mintha az ember leruccanna szaunázni a Pokolba.

Szú-szá. Nem lesz semmi baj.

- Oké, az önmegtartóztatás sokkal nehezebb feladat, mint gondoltam – pihegtem.

Meglepetten nézett rám, mellkasa ugyanolyan gyors ütemben süllyedt és emelkedett, mint a sajátom.

- Ezt hogy érted? – kezdte, majd a megvilágosodás szikrái lobbantak fel szemében. – Úgy érted? Hiszel nekem? Elhiszed, hogy akarlak, de mégsem érhetek hozzád? Elfogadod?

- Azt kívánom, bár ne kéne elfogadnom, de nincs más választásom. – kezemmel végigsimítottam arcélét, lehunyta szemét, és beledőlt az érintésembe. Halkan mormogott, majd újra rám nézett, amitől a pillangók a gyomromban eszeveszett röptébe kezdtek. – Látod? Úgy nézel rám, mintha az egyetlen nő lennék a földön, mintha én lennék a legkívánatosabb falat, aminek az elvesztése örökre nyomot hagyna benned. Ezért hiszek neked, és ezért fogadom el, hogy egyelőre nem léphetünk a következő szintre.

- Hidd el, én is azt kívánom, bár ne kéne mást figyelembe vennünk, de vannak bizonyos kötelességeim. Mindenkinek vannak. Sajnos, nincs meg rá a felhatalmazásom, hogy elmondjam mi folyik körülötted, de nemsokára előtted is kitisztul a kép. – elfordult, a szemei elfelhősödtek, valami kellemetlen dolog járhatott az eszében, de mikor újra rámnézett, a belső fény ismét áthatotta. – Köszönöm, hogy hiszel nekem.

Lehellet finom csókot nyomott az ajkamra, aztán felült, és a kezét nyújtotta felém.

- Úgy gondolom, itt az ideje, hogy elmenjünk reggelizni. – ránézett a falon található órára, ami délután fél egyet mutatott, és kijavította magát: - Vagy inkább ebédelni. Csatlakozol?

- Természetesen – s végszóra, a gyomrom hatalmasat kordult. Elpirultam, de Raazel megfogta a csuklóm, és felállva maga után húzott. Megbotlottam az ágy szélében, és eldőltem volna, ha nem kap el, és tart meg jó erősen. – Hoppá.

- Óvatosan, angyalom. – mosolygott.

- Lehet, kicsit kétballábas vagyok. – motyogtam zavaromban.

- Kicsit? – vonta fel a szemöldökét.

- Jó, lehet, hogy kicsit nagyon az vagyok. Ne kötöszködj.

- Nem kötekszem. Aranyosnak találom. – vigyorgott, amitől a kezdeti bosszúságom rögtön átfordult olvadozásba.

Basszus, nekem annyi. Menthetetlenül belehabarodtam egy démonba.

Elengedett, és hirtelen a teste melege nélkül nem is tudtam, mit kezdjek magammal. Azt hiszem, az agyam véglegesen el akart költözni, hogy a libidómmal éljen egy háztartásban. Pedig annó, mindig kiröhögtem az olyan barátnőimet, akik két nap alatt beleestek az újdonsült barátjukba, és onnantól kezdve rózsaszín felhőgömbben jártak keltek. Biztos voltam benne, hogy ez velem soha sem történhet meg. Tévedtem. De nem bánom.

- Jössz, vagy sem? – hallottam az ajtóból Raazel hangját. Mikor felé fordultam, tudtam, láttam a szemében, hogy tudja, mi járt előbb a fejemben. A tipikus férfiúi büszkeség kifejezése ült ki arcára. Talán bosszantania kellett volna, hogy ennyire biztosra veszi magát, de mit tagadjam, igaza volt. Akkor meg minek felkapni a vizet.

- Megyek – válaszoltam. Felhúztam a cipőm, és utána indultam. Nyitva tartotta nekem az ajtót, úgy suhantam el mellette, hogy direktbe riszáltam a csípőm, és elmosolyodtam az éles szisszenés hangjára. Nem csak ő lehet biztos magában, én is tudtam, hogy ő mire ugrik.

Éreztem égő szemeit a lapockáim közé fúródni, de nem tett egy lépést sem felém, nyugodtan kulcsra zárta az ajtót, és ráérősen jött utánam.

Végre volt lehetőségem körbenézni, mert a megérkezésünk pillanatát természetesen átaludtam. Egy útszéli motelban szálltunk meg, aminek két emelete volt, felül csak a szobák, alul pár szoba, és valószínűsíthetően a motel étterme. Óriási parkoló terült el az épület előtt, ott állt a mi Captivánk is. Elindultam, Raazel követett, lefordultam a lépcsőre, és mikor mellém ért, megfogta a kezem és átfűzte a sajátján, így a végén összekarolva érkeztünk az ebédlőbe.

Leültünk az egyik asztalhoz, és nem telt el két másodperc, máris jött az egyik pincérnő felvenni a rendelésünk. Telt idomait kihangsúlyozta egyszerű piros-fehér egyenruhája, szalmaszőke haja lófarokba kötve ugrált mögötte, halványkék szemeit mohó érdeklődéssel fordította Raazel felé.

Morgást hallottam, és időre volt szükségem, hogy rájöjjek, a hang belőlem származik. Rámorogtam egy ismeretlen lányra, mert megbámulta a pasim. Gyorsan visszanyeltem az egyéb feltörni készülő hangokat, és mintha mi sem történt volna, rámosolyogtam a lányra, de tudtam, hogy a mosoly nem ért el a szememig. A tekintetem azt üzente: „el a kezekkel, ha nem akarod, hogy eltörjem és oda dugjam azokat, ahová nem süt be a nap”. Vette a célzást, és többet nem is pillantott a jobb oldalam felé.

Okos kislány.

- Mi... Mit hozhatok? – dadogta.

Ránéztem Raazelre, de ő csak felhúzta az egyik szemöldökét, azt üzenve ezzel, hogy én döntök. Pajkos fény villogott arany szemeiben, tudatva ezzel, hogy tetszett neki a kettőnk közjátéka.

Újra a lány felé fordultam, és azt kérdeztem:

- Mi a ház ajánlata?

- Sült pulyka narancsszószban, körítésnek rizzsel – válaszolta.

- Legyen belőle kettő.

- És inni hozhatok valamit?

Ebben a pillanatban a kisördög átvette felettem az uralmat, és arra késztetett, hogy valami oda nem illőt feleljek.

- Egy kis vér nagyon jól esne. B negatívot szeretnék, az a kedvencem. A barátomnak jó lesz a nullás. És melegen kérem, pezsgőspohárban tálalva. Ja, meg szívószál is kellene mellé.

Szemem se rebbent, ahogy teljes nyugalomban arra vártam, hogy a lány jegyzeteljen a papírjára, de amaz teljesen lefagyott. A pupillái a kétszeresükre tágultak, és enyhe remegést véltem felfedezni rajta. Vártam pár pillanatot, mielőtt hatalmas hahotában törtem ki.

- Csak vicceltem. Én Sprite-ot kérek – vigyorogtam. Megkönnyebbült, ellazult a testtartása. Raazelre nézett, és kivételesen nem éreztem késztetést arra, hogy beleverjem a fejét az asztalba.

- Nekem egy pohár víz is megteszi. – mély baritonja simogatta idegvégződéseimet. A lány végül leírta a rendelést, és eloldalgott az asztalunktól, de láttam, hogy még egyszer vágyakozva visszafordult.

Ő már az enyém, kisanyám.

Hirtelen ujjakat éreztem a nyakamon, Raazel finoman masszírozta bőröm. Elengedtem magam, háttal nekidőltem, és hagytam, hogy érintésével elfeledtesse velem a féltékenységem. Előrehajolt, végignyalta a fülem, majd halkan odasúgta:

- Tetszik, hogy egy kis rám irányuló figyelem után máris kimereszted a karmaidat. Gondolom, így érted, mit érzek én akkor, mikor valaki téged bámul meg.

- Hmmm... Szeretnél kisajátítani? – nem láthattam, de tudtam, hogy pajkos fény csillog szemeimben.

Félre nézett, de észrevettem a villanást tekintetében. Ha titkolózni akar, hát legyen, nem bánom. Néma csendben ültünk, míg a pincérnő kihozta a rendelést. Nem volt kedvem tovább ugratni. Észrevehette a megváltozott hangulatot, a feszültség apró szikráinak kibontakozását kettőnk között, de volt annyi esze, hogy ne harapjon rá újra Raazelre.

Elégtétel gyúlt szívemben, apró ugyan, de piciny rügyei arra sarkalltak, hogy megtörjem a kettőnk közt feszülő szótlanság buborékát.

- Mesélj valamit! – kiáltottam fel hirtelen, majd szelídebben hozzátettem: - Kérlek.

Rám nézett azokkal a mesébe illő arany íriszekkel, s én lelki szemeimmel láttam a ki nem mondott szavak, titkok nehéz súlyát a vállára nehezedni. Nem gyötörni akartam, hanem azt, hogy megnyíljon előttem.

- Rendben. Akkor majd mesélek én.

Hol is kezdjem?

Pillantásom elrévedt, felületesen átnéztem az étterem vendégségét. A gondolataim oda-vissza cikáztak a lehetséges témák között, míg észre nem vettem egy 5 éves forma kisfiút az édesapja ölében ülve, ahogy anyukája keze finom érintésével csitítgatta a bömbölő gyermeket. Tekintetem lejjebb siklott, láttam a térd felszíni sebét vékony, bíborvörös csíkban szivárogni.

Újra felnéztem, a fiú befúrta magát a családfő védelmező ölelésébe, és kezdett megnyugodni. Láttam az aggódás enyhe jeleit tükröződni a szülőkön, de sokkal erősebben lengte körbe őket a szeretet meleg, bensőséges fénye. Ízig-vérig egy család voltak, és őket nézve rámtört a honvágy, eszembe jutottak a saját szüleim, minek hatására az izzó emlékek hada feltartóztathatatlanul készültek elárasztani elmémet.

Vettem egy nagy levegőt, lecsillapítottam a légzésem és beszélni kezdtem.

- Amikor kislány voltam, halálosan biztos voltam benne, hogy felnőttként régész leszek. Naphosszat a hátsókertünkben tartózkodtam, és apró műanyaglapáttal estem neki a földnek, hogy kiássam eltemetett értékeit, habár nem is lett volna rá szükségem, mert így is elég cserépdarab pihent a felszínen.

Újra rám nézett, s amint megbizonyosodtam, hogy érdekli, amit mesélek, folytattam az emléket.

- A kezeimbe gyűjtöttem, amennyit csak tudtam és nyakig sárosan, de boldogan rohantam a verandára, hogy nyugodtan megszemlélhessem újdonsült kincseimet. Anyám a hintaágyban üldögélve olvasott, de ilyenkor mindig felnézett és mosolyogva, a szülőkre oly nagyon jellemző büszkeség belső fényével áthatva figyelte, ahogy egy vizes lavórban gondosan megtisztogatom a darabokat, majd szakavatott tudósként – legalábbis akkor annak képzeltem magam – elkezdtem kategorizálni őket a rajtuk lévő festék, avagy minta alapján.

Nekem is mosolyoghatnékom támadt az emléktől, s attól, hogy így visszagondolva mennyire bugyuta dolgokat vettem akkoriban természetesnek. Csodás gyerekkorom volt, szerető szüleim, és akartam, hogy Raazelel mindezt megoszthassam.

Csendben odahúzódott mellém, a karját átvetette a vállamon, és nekem dőlve hallgatta ezt a buta, mégis számomra nagyon fontos történetet.

- Kis csoportokra osztottam őket, majd mindet elpakoltam a neki megfelelő befőttes üvegbe. Mert bizony, volt ilyen, a hasonló darabokat az összes felderítő munkám után az előzőleg szétválogatott darabokhoz raktam, ugyanis az volt a tervem, hogy újraalkotom azt a tárgyat, aminek minden darabját megtalálom. Körülbelül úgy lehetne ezt elképzelni, mint egy háromdimenziós puzzle-t. Persze, nem sok esély volt rá, hogy ez a tervem sikerül, de akkor ezt még nem értettem, és egy megtelt üveg után egy egész hétig zaklattam az apámat, hogy vegyen nekem ragasztót.

Nagy levegő, és mehet a folytatás.

- Kitartóan hárította minden egyes közeledésem, de egyik nap megtörten jött be a szobámba és egy tubus pillanatragasztót szorongatott. Ujjongva ugrottam a nyakába és diadalittasan vettem le polcomról az említett üveget, hogy aztán tartalmát a szőnyegre boríthassam. Apám végig ottmaradt velem, segített, miközben anyám hűs teát szolgált fel a „munkásoknak”. Mikor elkészültünk, előttünk állt a valaha volt legrondább váza, szegény nagyon absztraktra sikeredett, én mégis a legszebbnek láttam, mert én csináltam, a saját kétkezi munkámnak gyümölcsét láttam benne. Tudtam, hogy a szüleimnek más a véleménye, mégsem tettek mást, csak szorosan magukhoz öleltek, és a fülembe súgták mennyire büszkék rám, és hogy milyen nagyszerű régész lesz belőlem.

Egy könnycsepp csordult ki a szemem szélén, Raazel odanyúlt és ujjbegyével felfogta, mielőtt még leszökhetett volna az arcomon. Egy kitörni készülő érzelmi vulkán forró tüze égetett belülről, de nem felejtettem el, hogy az ő megnyílását akarom, nem pedig a saját lelkem kiöntését. Újra összeszedtem magam és egy ragyogó mosollyal jutalmaztam a figyelmességét, mielőtt lezártam volna a mondandómat.

- Akkoriban ez rengeteget, ha nem egyenesen a világon mindent jelentett nekem. Az a váza még mindig a nappali kávézóasztalát díszíti. És egy pár ugyanennyire torz társa a ház egyéb szegleteit.

Elgondolkodva nézett, az ujja ott ragadt az arcomon, majd rápillantott a másik kezére. Követtem tekintete útvonalát, de nem tudtam mit keressek, mit kéne néznem.

- Remek szüleid lehettek. – szólalt meg, ezzel kirántva gondolataimból.

- Igen. Azok voltak. És még mindig azok. – vigyorogtam.

- Bár tudnám, milyen az. – nézett újra rám, majd az orrom elé emelte a csuklóját. – Látod ezt a karkötőt? Rhiannontól kaptam. Asmodemus nem igazán apatípus, és Megan... Anyám végül férjhezment egy olyan emberhez, akinek már volt két gyereke, fiatalabbak, mint én, és a velük töltött évek alatt engem kitörölt az emlékeiből. De a nővérem sosem felejtett el. Sok évbe telt, mire kikerült anyám vonzáskörzetéből, és lehetősége nyílt megkeresni. De végül megtalált, és ezért örökké hálás leszek neki.

- Miért vagy neki hálás?

- Hosszú történet. Legyen elég annyi, hogy akkor olyan körülmények között éltem, amiről nem szívesen beszélek. Emellett emésztett az önutálat, és ha ő nincs, akkor talán sosem kecmergek ki belőle. Rémesen viselkedtem vele, féltem bízni benne, mert megrémített a lehetőség, hogy újra elhagy, és ezúttal önszántából. De kitartott mellettem. Mikor végre képes voltam elfogadni, akkor adta nekem ezt, mondván, a szeretetét is belefonta, ezért soha nem fog leszakadni a csuklómról.

Végre láttam mosolyogni. A meghitt összhang újra beállt kettőnk között. Megfogta a kezem, és felállítva a helyemről, a saját ölébe ültetett. Fél kézzel átölelte a derekam, másik kezét a tenyerembe csúsztatta, és összefonta az ujjaink. A mellkasa a hátamra simult, éreztem nyugodt lélegzetvételét, és csak a belőle áradó melegségre fókuszáltam, míg bele nem csókolt a nyakamba.

- Köszönöm – mondta.

Milyen egyszerű szó. És mégis... Mennyi érzést, mennyi mögöttes tartalmat lehet belesűríteni.

Rhiannonra gondoltam. Meg kell ismernem, és meg kell köszönnöm mindazt, amit a testvéréért tett. Ránéztem egybefonódó ujjainkra, majd a Raazel nővére által saját kezűleg font karkötőre, és megnyugodtam.

Nem csak én vigyázok rá.