Cím

Olvass bátran! :)
3

Első fejezet (Érintés ára)


Hoztam frisset az új történetemből, melynek egyelőre az " Érintés ára" cím jutott. Azt hiszem az elkövetkező napokban, ha lesz időm írni, ezzel a történettel fogok foglalkozni, ugyanis most ez hozza a nagyobb ihletet :) Ötletem természetesen van a másik folytatására is (pontosabban fejben az egész megvan nagyvonalakban), csak most ez itt jobban leköt. De aki a másik folytatására vár, az sem vár hiába, mert a napirendi pontom kiemelkedő helyén szerepel a Párduc vére :D

ĐoTty




Első fejezet



- Rhia!
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, az álmosságtól alig láttam valamit. Valószínűleg sikerült elbóbiskolnom sorozatnézés közben. A csipszes zacskó kibontva pihent az ölemben, de a tartalma szétszóródott a kanapén, és jutott belőle egy kevés a szőnyegre is.
Már megint takaríthatok fel.
Oldalra fordítottam a fejem, a bejárati ajtó irányába. Valaki sietős léptekkel közeledett a lakásom felé, magassarkúja ütemesen kopogott a parkettán.
Ránéztem a faliórára, ami pontban hajnali kettőt mutatott. Ki a fenének hiányzom én hajnali kettőkor?
Elfintorodtam, a szemöldököm összehúzva sandítottam a tévé képernyője felé. Lejárt a DVD, már csak a szokásos világító kékség fogadott. Kotorásztam egy darabig a plédem alatt, mire a két távirányító a kezem ügyébe került. Kihalásztam őket, és egymás után kikapcsoltam a lejátszót, majd magát a tévékészüléket is. Végre elmúlt a szememet bántó fény, de nem sokáig élvezhettem az áldásos sötétséget, mert az ajtóm kipattant, a mögötte álló Linenne pedig majdnem hasra esett nagy sietségében.
- Rhhia! A mess-te-red, Casss -
- Ácsi! – kiáltottam rá szegény lányra, mert még a végén előbb fullad meg, minthogy kimondja, amit akar. – Végy egy jó mély lélegzetet, nyugodj meg, és csak utána folytasd, mert semmi kedvem megmagyarázni az Axisnak, hogy miért az én szőnyegemen lehelted ki a lelked.
Linenne a térdére borult, fuldoklóként vetve magát az éltető oxigénre. Óvatosan összecsippentettem a takarómat, hogy több csipszdarab ne jusson a földre, majd kimásztam alóla és elsétáltam a hűtőig. Kivettem egy ásványvizes palackot belőle, lecsavartam a kupakját, majd odaslattyogtam a földön térdeplő lányhoz. Odanyújtottam neki a vizet, ő pedig készségesen elfogadta, nagy kortyokban nyelve hideg tartalmát.
Leültem mellé a földre, és a zacskóból kihullot morzsákat gyűjtögettem a markomba, míg arra vártam, hogy újra megszólaljon.
- Fene ezekbe a rohadt magassarkúkba! – rugdosta le magáról a lábbeliket, és mindkettőt elhajította a fal tövébe. Megértettem a szenvedését, bár én az életben nem vennék fel még hasonlót sem. Dús keble nekifeszült halványzöld selyemingjének, ahogy egy végső nagy lélegzetet vett. – A mestered, Casso hivat. Azt mondta sürgős, és hogy amint átadtam az üzenetet, nyomban indulj el hozzá, mert feladata van számodra.
Egy ideig csak pislogtam, túlságosan lefoglalt a mocsok a padlómon. Mikor végre eljutott az agyamig az üzenet, gyorsan felpattantam, és úgy, ahogy voltam elindultam az ajtó felé.
- Öhm, Rhia?
- Mi van? Te mondtad, hogy sürgős! – csattantam fel.
- Tudom, de... Biztos, hogy cicás pizsamában és mezítláb akarsz elindulni? – húzta fel a szemöldökét, közben a talpát masszírozta.
- Hogy...? Pizsama? – nagy szemeket meresztve mértem végig magam, míg rá nem jöttem, hogy igaza van. Ez lenne ám csak az égés. Viszont tényleg nem volt időm átöltözni. Végül is a pizsamanadrág elmenne sima melegítőnek is akár, csak a felsőmet kéne valahogy eltakarni. És kéne egy cipő is.
Odaléptem a szekrényemhez, ami mellett a csukáim sorakoztak szép katonás sorrendben. Felhúztam a fekete sportcipőmet, majd kinyitottam a szekrény tölgyfából készült ajtaját, és kihúztam az első kezem ügyébe akadó kabátot. Egy kicsit kopottas, és fűfoltos farmerdzseki volt az, de egyszerűen nem volt időm lecserélni.
Magamra rángattam a ruhadarabot, és két hosszú lépéssel kinn teremtem a folyosón.
- Lin? – fordultam vissza, de a fekete szépség rám sem hederített – Linenne!
- Igen? – pillantott fel végül.
- Ha ott maradsz a padlómon, akkor legalább addig ne engedj be több meglepetésvendéget a lakásba, amíg vissza nem jövök. Oh, és ha már úgyis itt vagy... Megtennéd nekem, hogy megeteted Zöldalmát?
- Zöldalmát? – szemei kikerekedtek, egész mulatságos látványt nyújtott. – Miért etessem a gyümölcseidet? Egyáltalán mióta esznek a gyümölcsök?
- Zöldalma nem egy gyümölcs! – néztem rá szúrós szemekkel. – Vagyis maga a zöldalma az egy gyümölcsfajta, de én Zöld-, hangsúlyozom, nagy kezdőbetűvel, ZZZöldalmáról beszélek.
Továbbra is tanácstalanul nézett rám, mire egy vörös cirmos szőrcsomó kúszott az ölébe, és kezdett el bőszen nekidörgölődzni. A macska nagy zöld szemeket meresztett Linenne-re, és kétségbeesetten nyávogott, mire ő megvakargatta a füle tövét. Az állat belesimult az érintésébe, és dorombolva követelt még több kényeztetést. Láttam a pillanatot, mikor Linnek leesett a macska kiléte.
- Zöldalma? – bámult rám a feltámadt értelem pislákoló lángjával.
- Igen. Zöldalma, a háziállatom. – mosolyodtam el büszkén.
Az említett időközben kényelmesen összegömbölyödött Lin ölében, aki oda se figyelve dédelgette a kis szőrkupacot. Hangos dorombolása betöltötte az egész helyiséget, s a beállt „csöndben” azon morfondíroztam, hogy vajon el tudnám e mozdítani a helyéről, úgy, hogy ne kapaszkodjon húsz karommal a barátnőmbe. Végül arra az álláspontra jutottam, hogy feszítővassal se szedném le róla, úgyhogy inkább nem gondolkodtam tovább ezen a témán.
- Miért nevezted el a macskádat egy gyümölcsről?
- Mert az a dög az öledben mindig megrágcsálja az almáimat.
- Óóó. Így már érthető – majd lenézett az ártatlannak tűnő kis bestiára, s gügyögő hangon elkezdett hozzá beszélni, miszerint „ Te kis rosszcsont, nem cicatápot kéne rágcsálnod? Neeem? Jobban tetszik az alma? Hidd el, megértelek, én se szeretnék szárazeledelt vacsorára.” és hasonlók, mire én inkább szemforgatva behúztam a bejárati ajtót, magam mögött hagyva azokat ketten, még mielőtt olyat hallanék, amiből nem épülök fel lelkileg.
Amúgy is ideje volt a Navitám után nézni.


***


Kopogtattam az ajtón. Halk morajlás szűrődött át a folyosóra, majd egy kattanás, mint mikor a helyére kerül a telefon.
- Szabad.
Lenyomtam a kilincset, és magam felé húztam, hogy résnyire kinyithassam az ajtót. Nesztelenül besurrantam a szobába, és megálltam a méregdrága perzsa szőnyeg előtt fél lépéssel.
- Gyere közelebb, cler. – mély baritonja, mint a méz aromája a méheket, körbeölelt, magához csalogatott, s nekem muszáj volt a tenyerembe vájnom a körmeimet, hogy egy helyben tudjak maradni. Egy ideje ilyen hatással volt rám. És a legborzasztóbb, hogy nem tudtam eldönteni, azért van ez így, mert végre elkezdte rajtam használni az ő különleges képességét, vagy... Ami rosszabb... Azért, mert elkezdtem valamit érezni iránta.
Erőteljesen megráztam a fejem.
Nem most van itt az ideje annak, hogy ezen filozofáljak.
- Rhealin, valami baj van? – fordult meg a székkel, s mikor lazurit színű szemei találkoztak az én mély azúrkékeimmel, már nem is kellett kényszerítenem magam arra, hogy a helyemen maradjak. Egyszerűen odafagytam, ahol éppen álltam.
Pompás. Nem csak a hangjától buggyanok meg, de mostantól már a szemébe sem nézhetek. Talán ideje lenne egy hangszigetelt, és elsötétített gömbüveget szereltetni a fejemre, hogy ne legyen gondom a közelében. Az persze más kérdés, hogy utána úgy néznék ki, mint valami elfuserált búvár.
- Nem. Semmi baj, haer – sikerült végre kinyögnöm.
Felvonta a szemöldökét, de ha érzékelte is a vonakodásom, akkor se foglalkozott vele. Miért is foglalkozott volna. Én egyfajta fegyver vagyok a kezében, nem a gyereke. És végképp nem a kedvese, hogy érdekelje, mi játszódik le bennem.
A kedvese?!
Basszus Rhia, elég legyen az ilyen irányú gondolatokból!
Vettem egy jó mély lélegzetet. Hagytam, hogy az oxigén átjárja a tüdőm minden egyes négyzetcentiméterét, majd szép lassan kilélegeztem. Végül sikerült megnyugodnom, és felvenni a szokásos maszkomat. Profi vagyok, az isten verje meg, az érzéseim nem fognak az utamba állni.
Ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak.
- Akkor... Volnál szíves végre idefáradni elém? – a pillantásában valami fura villant, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is tűnt, esélyem sem volt jobban megfigyelni.
Lenéztem a lábaimra. A fekete DC sportcipőm fűzője kezdett kibomlani. Mintha előre tudta volna, hogy úgyis le kell majd vennem, mert Casso előbb fog hamuvá égetni, és lehúzni a klotyón, minthogy engedjen az utca mocskával a talpamon a szőnyegére lépni.
Fene a hülye szőnyegébe.
Ellenérzéseim ellenére letérdeltem, és teljesen kifűztem a cipőket. Párba állítva a hátam mögött hagytam őket, majd mezítláb mentem tovább az asztalához. Casso minden egyes lépésemet árgus szemekkel figyelte. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor talán még azt is hihettem volna, hogy a világoskékre lakkozott lábujjaim érdeklik ennyire. De miért is kéne a lábaimat figyelnie, ahelyett, hogy a szemembe nézne?
Az élet nagy kérdései...
- Miért hivatott mester? – cövekeltem le közvetlen az orra előtt, hogy végül kénytelen legyen ténylegesen rám nézni. A könyökére támaszkodva vonta egyre feljebb és feljebb a tekintetét, majd a pillantása megállt a mellemmel egy vonalban. Égő érzés terült szét az orcámon, hirtelen rámtörő idegességemben a szívem is gyorsabban kezdett verni. – Me-Mester?
Karjával kinyúlt felém, de nem hagytam, hogy hozzám érjen. Elrugaszkodtam a padlótól, és jó négy méterrel hátrébb ugrottam. Ő azonban nem engedett ennél messzebb. Átugrotta a dolgozóasztalt, ruganyosan érkezve előttem a földre. A meglepetéstől a fenekemre estem, és csak bambán bámultam magam elé, mikor leguggolt előttem, és félrehúzta a kabátomat.
- Oh. Cicák. – pillanatnyi meglepettséget láttam rajta, de a saját reakcióm sokkal jobban lekötött, minthogy az övével foglalkoztam volna. Mikor segítő szándékkal felém nyújtotta a kezét, egy ideig még mindig totál gyépésként heverésztem a hátsó fertályamon. S mikor az értelem visszaszivárgott a kobakomba, ahelyett, hogy elfogadtam volna a kezét, inkább félre ütöttem azt.
- Mi a fene bajod van? – rivalltam rá mérgesen. Talpra ugrottam és a mutatóujjamat erősen kidolgozott mellkasának szegeztem. – Ugrálsz itt utánam, a frászt hozva rám, és csak annyit vagy képes kinyögi, hogy cicák? És én még azt hittem nekem ment el az eszem, de most már tudom, hogy neked kell beutalót kérnem az elmeosztályra. Manapság már nincs itt egy normális ember sem? Áthelyezést fogok kérvényezni. Először Lin, most meg Te, ilyen a világon nincsen. És mindezt hajnali fél háromkor. Istenem, mondd, hogy csak álmodom. – meresztettem végül szemeimet az ég felé. Aztán teljes súllyal rámtört, hogy milyen neveletlenül, s egyben tiszteletlenül viselkedtem Cassóval. Egy Navitával. Ha szerencsém van, akkor a nem megfelelő hangnemért csak megdorgál, és nem zár egy ketrecbe.
Teljesen magam alá süllyedve húztam hátra a kezem, és alig mertem felnézni, mikor halk kuncogás nesze kúszott a fülembe. Rábámultam Cassóra, aki alig bírta visszafogni kirobbanó jókedvét.
- Cicák. – mutatott a mellkasomra, és ezen a ponton már nem bírta visszatartani magát, hangos hahotában tört ki.
Végül leesett, hogy pizsamában vagyok. Újfent végigmértem a felsőmet. Mindenféle színű macska tarkította, válogatott pózokban. De volt egy különösen nagy figura a pizsamafelső közepén. Egy fekete macska háttal nekem, a farka zászlórúdként felhúzva, hogy pont a... Legkellemetlenebb részével találta szembe magát az, aki ránézett. Fölötte szövegbuborékban annyi, hogy „Ezt neked!”.
Minden korábbi érzésem, a fura vágy, az idegesség, a harag, a lelombozottság, mind-mind nyomtalanul eltűnt, átengedve helyét a jókedvemnek. Maga a szituáció tényleg elég mókás volt. Biztosra vettem, hogy rajtam kívül nem volt még egy olyan tökkelütött, aki ilyen illetlen ruházatban jelent meg az ura előtt.
De hát ő mondta, hogy sürgős.
Pár pillanatig a kettőnk kacaja töltötte be a tág termet, de miután Cassónak sikerült megfékeznie magát, nekem is muszáj volt abbahagynom a nevetést.
Kiegyenesedett, arcán halvány nyoma sem maradt a korábbi hangulatnak. Úgy sétált vissza a székéhez, mintha mindennapos lenne, hogy átszökken az asztala felett, és letámadja azt, aki előtte áll.
Bár honnan is tudnám én, hogy mi a mindennapos számára.
Mire helyet foglalt, már nekem is sikerült letörölnöm a kitörésem minden nyomát az arcomról. Ha valaki ebben a szent pillanatban törné be az ajtót, biztos, hogy nem jönne rá, korábban mi is folyt itt.
- Beszéljünk a feladatodról. – nem nézett rám újra, s ettől valahogy olyan érzésem támadt, hogy direkt kerüli a pillantásom. Ez a sejtésem beigazolódni látszott, mikor hátat fordított nekem, és úgy folytatta, amibe belekezdett. – Megfigyelési célzattal küldelek el. Kaptunk egy felkérést az Agyarasoktól. Pontosabban egy régi barátomtól, aki tud rólunk, és szüksége van a segítségünkre. Mondanom sem kell, hogy a kilétednek a lehető legnagyobb homályban kell maradnia, csak a megbízó tudhatja igazából, hogy ki vagy és miért vagy ott. A célpontodat Aidan Ravinnek hívják. Indulás előtt kapsz róla egy aktát, lesz benne fotó és jellemzés Aidanről, továbbá Samielről is. Ő az, aki a mi közbenlépésünket lehetővé teszi. – lassan megint felém fordult, és újra rám nézett. A lazurit kék szemekben, valahol a pupilla legmélyén valami olyan érzelmet véltem felfedezni, amire egyáltalán nem számítottam. Bizalom.
A Navitám annyiszor küldött már különböző küldetésekre, hogy ha akarnám, se tudnám számon tartani. De sohasem nézett rám így. Igen, kiadta a parancsot, és elvárta, hogy teljesítsem azt. Viszont az érzelmektől mentes, hűvös „engem-semmi-sem-hat-meg-képet” egyszer sem vetette le magáról.
Vagy talán mégis...
Egyetlen egyszer, azon az estén sok-sok évvel ezelőtt.
Mikor úgy érintettem meg, ahogy előtte még soha senkit sem.
- Ezt a feladatot tökéletesen kell teljesítened. – a szemei villámokat szórtak, de tudtam, hogy nem rám mérges, hanem valami egészen más dolog zaklatta fel.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy tényleg bízik bennem. Számít rám. Mi több: szüksége van rám. A képességeimre.
Arra a képességemre.
Ez a tudat valamit megváltoztatott bennem. Valahogy. Feltöltött. Megrészegített. Olyan hatalmat adott a kezembe, melyet előtte még senki sem. Éreztem az erőt túlbuzogni bennem. Ahogy lángcsóvaként átszelte minden sejtem, egyszerre elpusztítva, és újjá teremtve.
De mást is éreztem.
Félelmet, hogy használnom kell azt az erőt. Nem voltam rá felkészülve. Nem. Újra. Még egyszer.
Az adottságom áldozatot igényel. És az áldozatot belőlem nyeri. Ha nem vigyázok eléggé... Lehet, hogy legközelebb nem élem túl a használatát. De le kell győznöm ezt a félelmet. Senki sem tudhatja meg, hogy félek használni. Még Casso sem. Soha. Néha maga a látszat az egyetlen, ami megmenthet, és ha az ellenfél nem hiszi el, hogy elég elszánt vagyok egy ilyen veszélyes lépésre, akkor ez is jelentheti az utoldó cselekedetemet.
- Értettem, haer. – Az erő továbbra is zúgott bennem, sistergése nem szűnt meg, feszessé tette a bőröm, és tettrekészségre sarkallt. Elmosolyodott, viharos kedve tova tűnt, csak a pislákoló csillogás maradt szemeiben. Ha nem éreztem volna úgy magam, mint akin a 220 volt rohangászik fel-alá, akkor lehet, hogy elolvadtam volna. Az a csillogás... Ez a feladat valamiért személyes a számára. Rettenetesen fontos lehet neki, ennek ellenére nem ő maga néz utána, hanem engem küld.
Ezek szerint vagy van egy olyan feltételezett akadály, amin csak én lennék képes átjutni. Vagy ő is el tudná intézni, de direkt engem akar arra, hogy felderítsem mi folyik az Agyarasoknál. Esetleg mindkettő.
Bár hangosan nem merném bevallani, de a harmadik lehetőségben reménykedtem.
- Igazad van. – szólalt meg olyan halkan, hogy szinte azt hittem, csak képzelődtem. Aztán rájöttem, hogy tényleg megszólalt.
- Igazam? – lepődtem meg. – Ezt hogy érted? Vagyis – a szám elé kaptam a kezem, zavaromban megint a lábaimat kezdtem fixírozni – Hogy értette ezt, mester?
- Nézz rám. – Nem akartam, de végül kénytelen voltam engedelmeskedni. – Igazad van abban, amire gondoltál.
- Amire gondoltam?
- Igen – a lazurit szemek engem vizslattak, és nem igazán tűnt úgy, hogy egyhamar kikerülök a mindentlátó tekintet kereszttüzéből. – Ha nagyon elgondolkodsz, akkor minden leolvasható az arcodról. Legalábbis annak, aki elég erősen figyel, és aki elég régóta ismer ahhoz, hogy elemezni tudja az arckifejezésedet. – Csak pislogni tudtam, a szavak teljesen cserben hagytak. A szívem a torkomban dobogott, elzárva a levegő útját, de annyira meg voltam ijedve, hogy ennek hiánya fel sem tűnt.
Ugye nem?
Az olyan irányú gondolataimat ugye nem tudta leolvasni?
- Jól gondolod, azért küldelek téged, mert bízom benned. – A pánik fullasztó sűrűje elkezdett feloszlani, újra tudtam lélegezni, és megnyugodhattam, hogy mégsem olvasott ki mindent belőlem. - Nagy valószínűség szerint én is meg tudnám oldani az egészet, de... Túl személyes lenne számomra a helyzet, és ez lehet elvonná a figyelmemet, ami miatt időt veszthetne az ügy megoldása. Samiel személyes jóbarátom, aki a legjobbat érdemli azért, mert egyszer megmentette az életemet. És ha már én nem mehetek, akkor azt küldöm, aki a második legjobb mögöttem.
Elhallgatott, és pár hosszú pillanatig hiába vártam a folytatást. Lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett, eddig lazán összekulcsolt kezei remegésbe feszültek. Majd kékséges íriszei újra felpattantak, és három egyszerű szóval végleg sokkolta az érzékeimet.
- Ez lennél te.
Nem maga a mondat sokkolt. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Ami sokkolt... Az, ahogy a szavakat mondta. Ahogy nézett közben.
A korábban alig észrevehető csillogás feltűnő szikrázássá erősödött benne. Gyorsított felvételen láttam magam előtt, ahogy a bizalom éppen hogy elültetett apró magva hatalmas, erőteljes tölggyé nőtte ki magát. Egy szikár, mozdíthatatlan bástyává.
Miközben zsibbadtan a Navita szemébe bámultam, azon járt az eszem...
Hogy a fenébe nem vettem észre, mennyit is jelentek neki?
Ekkora fokú szembesülés után, már nem 220 volt, hanem ennek kábé tízszerese cikázott át rajtam. Persze csak képletesen. Ettől független a feszültség olyan nagyra nőtt bennem, hogy attól tartottam, nem fogom tudni elviselni.
Casso...
Vajon mikor lettem nélkülözhetetlen számodra?

3 megjegyzés:

Szibi

Szia!
Egy ideje már készülök írni neked, de csak most jutottam odáig, hogy össze is hozzam. :D
Az első pillanatban mikor láttam, hogy frissítettél enyhe csalódottság vett rajtam erőt, mert nagyon a párducos story folytatásán lettem volna rajta... Aztán beleolvastam ebbe és rájöttem, hogy semmit sem veszítettem. Újabb történet, amit szívesen olvasnék tovább. Szóval jöhet a friss bármikor, bármiből és én örülni fogok neki. :)

ĐoTty

Szija! :)

Örülök, hogy írtál és hogy ez a történetem is tetszik. Jön majd friss a párducosból is, de egyelőre ez az újabb villanyoz fel jobban, úgyhogy egy ideig szerintem még ezzel foglalom le magam :D Csak folyton annyi ötletem van írás szempontból is, de közben rajzötletek is karakterekre meg jelenetekre és lassan már nem tudom mit is csináljak :DDD

Szibi

Néha tényleg jól jönne pár plusz órácska a 24-en felül. És valamikor aludni sem ártana. :D

Megjegyzés küldése