Hail :)

Nah most ez egy rövid bejegyzés lesz.
Feltettem datára az eddig kész fejezeteket pdf-ben, úgyh mindjárt adom is a linket hozzá :)
Ha nem nyomtam félre valamit, akkor ez már a javított verzió :D
És tekintettel arra, hogy ma azaz június 8-án van a születésnapom, kérném az erre tévedőket arra, hogy adjanak kritikát (ha még eddig nem tették meg).
Szenkjúúú :D


http://data.hu/get/5211292/draer-dotty.pdf

Tizenegyedik fejezet

Ééés igen. Végül csak befejeztem a tizenegyedik fejezetet is. És ha már itt tartunk, némileg átírtam a tizedik végét, de most még azt nem javítom ki a bejegyzések között. Mondanám, hogy újra feltöltöm pdf-ben az eddig kész részt, de mégsem fogom, ugyanis végül (úgy néz ki) csak lett egy bétám, szóval inkább átküldöm neki a variált és egyben új részt, hogy azokat javítsa, ne a régebbi verziómat. Ha ő jelentkezik a javított dokumentummal, és azt sikerült átolvasnom, akkor feltöltöm ide is egyben, remélhetőleg most már nyelvi és ékezeti hibák nélkül :D

Addig itt, a bejegyzésben olvasható az új fejezet :)

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Karommal az arcom alatt éltem át eddigi életem egyik legkipihentetőbb álmát, s mindaddig nem is tudatosult bennem végtagom zsibbadtsága, míg egyik oldalamról a másikra nem fordultam, és a test tehetetlenségének eleget téve, orrba nem vágtam a mellettem alvó alakot.

Éles szisszenés hasította ketté a levegőt, ahogy Raazel is magához tért, hála nekem. Óvatosan nyitottam fel pilláim, kissé kótyagosnak éreztem az elmém, ami magyarázattal lehetett arra, miért látok sziporkázó fénypontokat úszni a szemem előtt. Mélyeket lélegeztem, míg a látásom ki nem tisztult, és csak akkor fordítottam fejem a démonom profilja felé.

A démonom.

Egész jól hangzott. Úgy éreztem, sokat haladtunk a kapcsolatunk kiépítése érdekében, s habár tudtam, hogy technikai értelemben nem a tulajdonom, valami belső hang bennem mégis azt követelte, hogy így tekintsek rá. A sajátomnak éreztem, és ezzel az önkéntelen, vagy talán inkább ösztönös megállapítással nem tudtam és nem is akartam szembeszegülni. Ő az enyém, én az övé, hát nem ez minden valamit is magára adó nő álma?

Mély aranypillantással üdvözölt, minek hatására a szívem sztepptáncot járt a tüdőmön. A légzésem felgyorsult, éreztem, ahogy pír önti el orcámat.

Rámosolyogtam, úgy, mint még senkire korán reggel, fényesen, szívből jövő örömmel. Szája szeglete felfelé görbült, tekintete az ajkamra tévedt, amitől még nagyobb forróság öntött el. Felém hajolva az ajkamra dőlt, finom nyomással ösztökélt a befogadásra. Kicsit élveztem szája puha felületének simítását a sajátomon, majd engedtem a néma kérésnek, és ajkaim közé eresztettem fürge nyelvét, elnyelve forróságát.

Ujjait a tincseim közé fúrta, finom masszírozása statikusan feltöltötte fejbőröm. Lassan, mélyre hatolva csókolt, amitől egész testemben megfeszültem, bagzó macskaként akartam hozzádörgölni magam, és nagy önfegyelemre volt szükségem, hogy mégse tegyem.

Azt hiszem, végre sikerült megértenem, és elfogadnom, hogy a kettőnk testi kapcsolatának van egy olyan, előttem homályba merülő akadálya, ami egyelőre nem teszi lehetőve azt, amire már kétízben is majdnem sor került. Akartam őt, és mostanra már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ő is akar engem, de valami miatt nem tehetjük meg azt, amit nagyon is szeretnénk.

De még mennyire, hogy szeretnénk. Főleg én.  Az sem érdekelne, ha kihullana a hajam szex közben, csak végre legyen már bennem. Oké, ez egy kicsit komikus jellemzése annak, ahogy érzek, de a melodramatikus kifejezések, mint például: „az sem érdekelne, ha kigyulladna a ház, ránk esne a tető, itt lenne az Apokalipszis stb” már túl elcsépeltek.

Legalábbis szerintem. Nem?

Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, tudtam, hogy jelen pillanatban ennyivel kell beérnünk, ezért türtőztettem magam. De óh, Istenem, inkább használok mától sünöket a lábamra kötözve cipő gyanánt, minthogy ezt még sokáig elviseljem. Mindennek van határa.

Beletúrtam haja opál feketeségébe, csók közben ujjaim közé vettem pár hajszálát, és fél szemmel az ablakon át beömlő napfényben csodáltam az azokon táncoló színes pontokat. Majd karjaimmal átöleltem a nyakcsigolyája felett, és pár másodpercre felnyomtam magam, szorosan hozzápréseltem a mellem, és vadul beszívtam a nyelvét, hogy éreztem tettrekészségét a hasamnak nyomódni. Csak egy pillanatig tartott, de már ennyi is veszélyesen megingatott az elhatározásomban, úgyhogy végül levegő után kapkodva kellett elnyomtól magamtól széles vállát.

Oxigénre volt szükségem, hogy lenyugodjak, és az agyam a bugyimból visszamásszon a fejembe. Meleg helyzet volt, annyira, mintha az ember leruccanna szaunázni a Pokolba.

Szú-szá. Nem lesz semmi baj.

- Oké, az önmegtartóztatás sokkal nehezebb feladat, mint gondoltam – pihegtem.

Meglepetten nézett rám, mellkasa ugyanolyan gyors ütemben süllyedt és emelkedett, mint a sajátom.

- Ezt hogy érted? – kezdte, majd a megvilágosodás szikrái lobbantak fel szemében. – Úgy érted? Hiszel nekem? Elhiszed, hogy akarlak, de mégsem érhetek hozzád? Elfogadod?

- Azt kívánom, bár ne kéne elfogadnom, de nincs más választásom. – kezemmel végigsimítottam arcélét, lehunyta szemét, és beledőlt az érintésembe. Halkan mormogott, majd újra rám nézett, amitől a pillangók a gyomromban eszeveszett röptébe kezdtek. – Látod? Úgy nézel rám, mintha az egyetlen nő lennék a földön, mintha én lennék a legkívánatosabb falat, aminek az elvesztése örökre nyomot hagyna benned. Ezért hiszek neked, és ezért fogadom el, hogy egyelőre nem léphetünk a következő szintre.

- Hidd el, én is azt kívánom, bár ne kéne mást figyelembe vennünk, de vannak bizonyos kötelességeim. Mindenkinek vannak. Sajnos, nincs meg rá a felhatalmazásom, hogy elmondjam mi folyik körülötted, de nemsokára előtted is kitisztul a kép. – elfordult, a szemei elfelhősödtek, valami kellemetlen dolog járhatott az eszében, de mikor újra rámnézett, a belső fény ismét áthatotta. – Köszönöm, hogy hiszel nekem.

Lehellet finom csókot nyomott az ajkamra, aztán felült, és a kezét nyújtotta felém.

- Úgy gondolom, itt az ideje, hogy elmenjünk reggelizni. – ránézett a falon található órára, ami délután fél egyet mutatott, és kijavította magát: - Vagy inkább ebédelni. Csatlakozol?

- Természetesen – s végszóra, a gyomrom hatalmasat kordult. Elpirultam, de Raazel megfogta a csuklóm, és felállva maga után húzott. Megbotlottam az ágy szélében, és eldőltem volna, ha nem kap el, és tart meg jó erősen. – Hoppá.

- Óvatosan, angyalom. – mosolygott.

- Lehet, kicsit kétballábas vagyok. – motyogtam zavaromban.

- Kicsit? – vonta fel a szemöldökét.

- Jó, lehet, hogy kicsit nagyon az vagyok. Ne kötöszködj.

- Nem kötekszem. Aranyosnak találom. – vigyorgott, amitől a kezdeti bosszúságom rögtön átfordult olvadozásba.

Basszus, nekem annyi. Menthetetlenül belehabarodtam egy démonba.

Elengedett, és hirtelen a teste melege nélkül nem is tudtam, mit kezdjek magammal. Azt hiszem, az agyam véglegesen el akart költözni, hogy a libidómmal éljen egy háztartásban. Pedig annó, mindig kiröhögtem az olyan barátnőimet, akik két nap alatt beleestek az újdonsült barátjukba, és onnantól kezdve rózsaszín felhőgömbben jártak keltek. Biztos voltam benne, hogy ez velem soha sem történhet meg. Tévedtem. De nem bánom.

- Jössz, vagy sem? – hallottam az ajtóból Raazel hangját. Mikor felé fordultam, tudtam, láttam a szemében, hogy tudja, mi járt előbb a fejemben. A tipikus férfiúi büszkeség kifejezése ült ki arcára. Talán bosszantania kellett volna, hogy ennyire biztosra veszi magát, de mit tagadjam, igaza volt. Akkor meg minek felkapni a vizet.

- Megyek – válaszoltam. Felhúztam a cipőm, és utána indultam. Nyitva tartotta nekem az ajtót, úgy suhantam el mellette, hogy direktbe riszáltam a csípőm, és elmosolyodtam az éles szisszenés hangjára. Nem csak ő lehet biztos magában, én is tudtam, hogy ő mire ugrik.

Éreztem égő szemeit a lapockáim közé fúródni, de nem tett egy lépést sem felém, nyugodtan kulcsra zárta az ajtót, és ráérősen jött utánam.

Végre volt lehetőségem körbenézni, mert a megérkezésünk pillanatát természetesen átaludtam. Egy útszéli motelban szálltunk meg, aminek két emelete volt, felül csak a szobák, alul pár szoba, és valószínűsíthetően a motel étterme. Óriási parkoló terült el az épület előtt, ott állt a mi Captivánk is. Elindultam, Raazel követett, lefordultam a lépcsőre, és mikor mellém ért, megfogta a kezem és átfűzte a sajátján, így a végén összekarolva érkeztünk az ebédlőbe.

Leültünk az egyik asztalhoz, és nem telt el két másodperc, máris jött az egyik pincérnő felvenni a rendelésünk. Telt idomait kihangsúlyozta egyszerű piros-fehér egyenruhája, szalmaszőke haja lófarokba kötve ugrált mögötte, halványkék szemeit mohó érdeklődéssel fordította Raazel felé.

Morgást hallottam, és időre volt szükségem, hogy rájöjjek, a hang belőlem származik. Rámorogtam egy ismeretlen lányra, mert megbámulta a pasim. Gyorsan visszanyeltem az egyéb feltörni készülő hangokat, és mintha mi sem történt volna, rámosolyogtam a lányra, de tudtam, hogy a mosoly nem ért el a szememig. A tekintetem azt üzente: „el a kezekkel, ha nem akarod, hogy eltörjem és oda dugjam azokat, ahová nem süt be a nap”. Vette a célzást, és többet nem is pillantott a jobb oldalam felé.

Okos kislány.

- Mi... Mit hozhatok? – dadogta.

Ránéztem Raazelre, de ő csak felhúzta az egyik szemöldökét, azt üzenve ezzel, hogy én döntök. Pajkos fény villogott arany szemeiben, tudatva ezzel, hogy tetszett neki a kettőnk közjátéka.

Újra a lány felé fordultam, és azt kérdeztem:

- Mi a ház ajánlata?

- Sült pulyka narancsszószban, körítésnek rizzsel – válaszolta.

- Legyen belőle kettő.

- És inni hozhatok valamit?

Ebben a pillanatban a kisördög átvette felettem az uralmat, és arra késztetett, hogy valami oda nem illőt feleljek.

- Egy kis vér nagyon jól esne. B negatívot szeretnék, az a kedvencem. A barátomnak jó lesz a nullás. És melegen kérem, pezsgőspohárban tálalva. Ja, meg szívószál is kellene mellé.

Szemem se rebbent, ahogy teljes nyugalomban arra vártam, hogy a lány jegyzeteljen a papírjára, de amaz teljesen lefagyott. A pupillái a kétszeresükre tágultak, és enyhe remegést véltem felfedezni rajta. Vártam pár pillanatot, mielőtt hatalmas hahotában törtem ki.

- Csak vicceltem. Én Sprite-ot kérek – vigyorogtam. Megkönnyebbült, ellazult a testtartása. Raazelre nézett, és kivételesen nem éreztem késztetést arra, hogy beleverjem a fejét az asztalba.

- Nekem egy pohár víz is megteszi. – mély baritonja simogatta idegvégződéseimet. A lány végül leírta a rendelést, és eloldalgott az asztalunktól, de láttam, hogy még egyszer vágyakozva visszafordult.

Ő már az enyém, kisanyám.

Hirtelen ujjakat éreztem a nyakamon, Raazel finoman masszírozta bőröm. Elengedtem magam, háttal nekidőltem, és hagytam, hogy érintésével elfeledtesse velem a féltékenységem. Előrehajolt, végignyalta a fülem, majd halkan odasúgta:

- Tetszik, hogy egy kis rám irányuló figyelem után máris kimereszted a karmaidat. Gondolom, így érted, mit érzek én akkor, mikor valaki téged bámul meg.

- Hmmm... Szeretnél kisajátítani? – nem láthattam, de tudtam, hogy pajkos fény csillog szemeimben.

Félre nézett, de észrevettem a villanást tekintetében. Ha titkolózni akar, hát legyen, nem bánom. Néma csendben ültünk, míg a pincérnő kihozta a rendelést. Nem volt kedvem tovább ugratni. Észrevehette a megváltozott hangulatot, a feszültség apró szikráinak kibontakozását kettőnk között, de volt annyi esze, hogy ne harapjon rá újra Raazelre.

Elégtétel gyúlt szívemben, apró ugyan, de piciny rügyei arra sarkalltak, hogy megtörjem a kettőnk közt feszülő szótlanság buborékát.

- Mesélj valamit! – kiáltottam fel hirtelen, majd szelídebben hozzátettem: - Kérlek.

Rám nézett azokkal a mesébe illő arany íriszekkel, s én lelki szemeimmel láttam a ki nem mondott szavak, titkok nehéz súlyát a vállára nehezedni. Nem gyötörni akartam, hanem azt, hogy megnyíljon előttem.

- Rendben. Akkor majd mesélek én.

Hol is kezdjem?

Pillantásom elrévedt, felületesen átnéztem az étterem vendégségét. A gondolataim oda-vissza cikáztak a lehetséges témák között, míg észre nem vettem egy 5 éves forma kisfiút az édesapja ölében ülve, ahogy anyukája keze finom érintésével csitítgatta a bömbölő gyermeket. Tekintetem lejjebb siklott, láttam a térd felszíni sebét vékony, bíborvörös csíkban szivárogni.

Újra felnéztem, a fiú befúrta magát a családfő védelmező ölelésébe, és kezdett megnyugodni. Láttam az aggódás enyhe jeleit tükröződni a szülőkön, de sokkal erősebben lengte körbe őket a szeretet meleg, bensőséges fénye. Ízig-vérig egy család voltak, és őket nézve rámtört a honvágy, eszembe jutottak a saját szüleim, minek hatására az izzó emlékek hada feltartóztathatatlanul készültek elárasztani elmémet.

Vettem egy nagy levegőt, lecsillapítottam a légzésem és beszélni kezdtem.

- Amikor kislány voltam, halálosan biztos voltam benne, hogy felnőttként régész leszek. Naphosszat a hátsókertünkben tartózkodtam, és apró műanyaglapáttal estem neki a földnek, hogy kiássam eltemetett értékeit, habár nem is lett volna rá szükségem, mert így is elég cserépdarab pihent a felszínen.

Újra rám nézett, s amint megbizonyosodtam, hogy érdekli, amit mesélek, folytattam az emléket.

- A kezeimbe gyűjtöttem, amennyit csak tudtam és nyakig sárosan, de boldogan rohantam a verandára, hogy nyugodtan megszemlélhessem újdonsült kincseimet. Anyám a hintaágyban üldögélve olvasott, de ilyenkor mindig felnézett és mosolyogva, a szülőkre oly nagyon jellemző büszkeség belső fényével áthatva figyelte, ahogy egy vizes lavórban gondosan megtisztogatom a darabokat, majd szakavatott tudósként – legalábbis akkor annak képzeltem magam – elkezdtem kategorizálni őket a rajtuk lévő festék, avagy minta alapján.

Nekem is mosolyoghatnékom támadt az emléktől, s attól, hogy így visszagondolva mennyire bugyuta dolgokat vettem akkoriban természetesnek. Csodás gyerekkorom volt, szerető szüleim, és akartam, hogy Raazelel mindezt megoszthassam.

Csendben odahúzódott mellém, a karját átvetette a vállamon, és nekem dőlve hallgatta ezt a buta, mégis számomra nagyon fontos történetet.

- Kis csoportokra osztottam őket, majd mindet elpakoltam a neki megfelelő befőttes üvegbe. Mert bizony, volt ilyen, a hasonló darabokat az összes felderítő munkám után az előzőleg szétválogatott darabokhoz raktam, ugyanis az volt a tervem, hogy újraalkotom azt a tárgyat, aminek minden darabját megtalálom. Körülbelül úgy lehetne ezt elképzelni, mint egy háromdimenziós puzzle-t. Persze, nem sok esély volt rá, hogy ez a tervem sikerül, de akkor ezt még nem értettem, és egy megtelt üveg után egy egész hétig zaklattam az apámat, hogy vegyen nekem ragasztót.

Nagy levegő, és mehet a folytatás.

- Kitartóan hárította minden egyes közeledésem, de egyik nap megtörten jött be a szobámba és egy tubus pillanatragasztót szorongatott. Ujjongva ugrottam a nyakába és diadalittasan vettem le polcomról az említett üveget, hogy aztán tartalmát a szőnyegre boríthassam. Apám végig ottmaradt velem, segített, miközben anyám hűs teát szolgált fel a „munkásoknak”. Mikor elkészültünk, előttünk állt a valaha volt legrondább váza, szegény nagyon absztraktra sikeredett, én mégis a legszebbnek láttam, mert én csináltam, a saját kétkezi munkámnak gyümölcsét láttam benne. Tudtam, hogy a szüleimnek más a véleménye, mégsem tettek mást, csak szorosan magukhoz öleltek, és a fülembe súgták mennyire büszkék rám, és hogy milyen nagyszerű régész lesz belőlem.

Egy könnycsepp csordult ki a szemem szélén, Raazel odanyúlt és ujjbegyével felfogta, mielőtt még leszökhetett volna az arcomon. Egy kitörni készülő érzelmi vulkán forró tüze égetett belülről, de nem felejtettem el, hogy az ő megnyílását akarom, nem pedig a saját lelkem kiöntését. Újra összeszedtem magam és egy ragyogó mosollyal jutalmaztam a figyelmességét, mielőtt lezártam volna a mondandómat.

- Akkoriban ez rengeteget, ha nem egyenesen a világon mindent jelentett nekem. Az a váza még mindig a nappali kávézóasztalát díszíti. És egy pár ugyanennyire torz társa a ház egyéb szegleteit.

Elgondolkodva nézett, az ujja ott ragadt az arcomon, majd rápillantott a másik kezére. Követtem tekintete útvonalát, de nem tudtam mit keressek, mit kéne néznem.

- Remek szüleid lehettek. – szólalt meg, ezzel kirántva gondolataimból.

- Igen. Azok voltak. És még mindig azok. – vigyorogtam.

- Bár tudnám, milyen az. – nézett újra rám, majd az orrom elé emelte a csuklóját. – Látod ezt a karkötőt? Rhiannontól kaptam. Asmodemus nem igazán apatípus, és Megan... Anyám végül férjhezment egy olyan emberhez, akinek már volt két gyereke, fiatalabbak, mint én, és a velük töltött évek alatt engem kitörölt az emlékeiből. De a nővérem sosem felejtett el. Sok évbe telt, mire kikerült anyám vonzáskörzetéből, és lehetősége nyílt megkeresni. De végül megtalált, és ezért örökké hálás leszek neki.

- Miért vagy neki hálás?

- Hosszú történet. Legyen elég annyi, hogy akkor olyan körülmények között éltem, amiről nem szívesen beszélek. Emellett emésztett az önutálat, és ha ő nincs, akkor talán sosem kecmergek ki belőle. Rémesen viselkedtem vele, féltem bízni benne, mert megrémített a lehetőség, hogy újra elhagy, és ezúttal önszántából. De kitartott mellettem. Mikor végre képes voltam elfogadni, akkor adta nekem ezt, mondván, a szeretetét is belefonta, ezért soha nem fog leszakadni a csuklómról.

Végre láttam mosolyogni. A meghitt összhang újra beállt kettőnk között. Megfogta a kezem, és felállítva a helyemről, a saját ölébe ültetett. Fél kézzel átölelte a derekam, másik kezét a tenyerembe csúsztatta, és összefonta az ujjaink. A mellkasa a hátamra simult, éreztem nyugodt lélegzetvételét, és csak a belőle áradó melegségre fókuszáltam, míg bele nem csókolt a nyakamba.

- Köszönöm – mondta.

Milyen egyszerű szó. És mégis... Mennyi érzést, mennyi mögöttes tartalmat lehet belesűríteni.

Rhiannonra gondoltam. Meg kell ismernem, és meg kell köszönnöm mindazt, amit a testvéréért tett. Ránéztem egybefonódó ujjainkra, majd a Raazel nővére által saját kezűleg font karkötőre, és megnyugodtam.

Nem csak én vigyázok rá.

Laurell K Hamilton - Végzetes Flört

Hamarosan, a könyvhéten megjelenik KEDVENC írónőm KEDVENC sorozatának
 legújabb példánya (minden évben ez az egyik szülinapi ajándékom :D) és ez alkalomból írtam bejegyzést egy kis ízelítő/kedvcsináló gyanánt.


Ééés hamarosan a saját történetemnek is várható folytatása, elvileg ugyanis két vizsgám van hátra, utána júniusban egy pár napot leszek Ausztriában és onnantól kezdve van időm, már csak az ihlet kérdéses. Bevallom kinéztem magamnak egy digitalizáló táblát, úgyhogy a legközelebbi könyvemhez fűződő cselekedetem lehet nem az írás lesz, hanem az illusztráció... Nagyon tűkön ülök már, annyira ki akarom próbálni, hogy így milyen lesz rajzolni, és hát... Mindig azt csinálom amihez a legnagyobb kedvem van, szóval az írást addig hanyagolom, amíg így ki nem élem magam :) De remélem, hogy ez nem baj.


Laurell K Hamilton - Végzetes Flört (az Agave-tól)

·         „Hamilton még mindig a vámpírirodalom egyik legeredetibb és legizgalmasabb szerzője.”

Charles Harris

·         „A borzongás, az izgalom, az erőszak és a szerelmi kalandok tökéletes keveréke.”

Library Journal

Rövid tartalom

Amikor Anita Blake, a dögös vámpírvadász találkozik megbízójával, Tony Benningtonnal, még tele van együttérzéssel. Ugyanis a férfinak nemrég halt meg a felesége, és Anita feladata az lenne, hogy a nőt reanimálja. Vagyis felélessze halottaiból.

Anita tud néhány dolgot életről és halálról, és tisztában van azzal is, mit jelent szeretni valakit. De azt is tudja, hogy amit ő nekromantaként fel tud ajánlani Tony Benningtonnak, az nem egészen az, amire a férfi vágyik. Mert az a teremtmény, akit Anita képes előhívni a néhai Mrs. Bennington sírjából, az nem a csodálatos Mrs. Bennington lesz. Sőt. Nagyon nagyon messze lesz a csodálatostól?

A szerzőről

Laurell K. Hamilton 1963-ban született az Arkansas állambeli Heber Springsben. Miután édesanyja autóbalesetben meghalt, a nagyanyja nevelte fel. Biológiából és irodalomból diplomázott. Az Anita Blake-sorozat első könyve, a Bűnös vágyak 1994-ben jelent meg, idén pedig már a huszonegyedik résznek örülhetnek a rajongók. Hamilton meghódította velük az egész világot, a kötetek minden országban gyakori szereplői a sikerlistáknak. Anita Blake figurája olvasók millióit tette rajongóvá, a könyvekből azóta több képregény is készült, valamint egy tévésorozat előkészületei is megkezdődtek. Emellett Hamilton lassan hasonló népszerűséget ér el a tündér hercegnőből magánnyomozóvá vált Merry Gentry kalandjaival is. A sorozat első része Árnyak csókja címmel 2000-ben jelent meg, amit azóta további hét követett.

Beleolvasás gyanánt az ELSŐ FEJEZET

– Azért jöttem, hogy feltámassza a feleségemet, Ms. Blake – közölte Tony  

Bennington épp olyan szenvtelenül, ahogyan vagyonokat érô öltönyét és 

az arany Rolexet is viselte. Utóbbit a jobb csuklóján, vagyis nagy eséllyel 

balkezes. Nem mintha az ügy szempontjából bármi jelentôsége is lenne, 

de az ember ösztönbôl is felfigyel már az ügyesebb kézre, ha annyi dolga 

akadt életében gyilkosokkal és egyéb veszedelmekkel, mint nekem.

– Fogadja ôszinte részvétemet – mondtam is már automatikusan, mert 

valahogy Bennington érzéketlensége, a gyász vagy a fájdalom bármi jelének 

hiánya bennem se keltett nagy érzelmi vihart. Az arcán egyetlen rezdülés 

se sejtette, hogy megviselte volna az asszony halála, és ez a kiüresedett pofa 

valahogy minden lehetséges sármot kilopott a tisztes, ôszes halántékú, jó 

karban lévô ötvenes imidzsbôl. Szürke szemei hidegen néztek rám. Szóval 

vagy kôkeményen kézben tartja mindenféle érzelmeit, vagy nem a nagy 

szerelem miatt akarja még egyszer látni anyut. Ami azért felvet néhány 

érdekes szempontot.

– Miért akarja, hogy feltámasszam a kedves feleségét, Mr. Bennington?

– Most ôszintén, az árai mellett van ennek bármi jelentôsége?

Hosszan végigmértem, és keresztbe vetettem a lábaimat, a szoknyámat 

épp olyan automatikusan simítva le a mûvelet közben, ahogyan a részvétet 

is nyilvánítottam az elôbb. Halványan elmosolyodtam, bár a szemem nem 

tükrözött vidámságot.

– Az én szempontomból mindenképpen.

Végre egy érzelem! Haragosan villant a tekintete, szeme színe egészen 

viharos szürkére váltott. Vagyis talán tényleg az önuralma a király.

– Személyes – mondta szenvtelen hangon, ami sehogyan sem illett a 

tekintetéhez –, és ahhoz szükségtelen tudnia, hogy elôszólítsa a zombit.

– Ez az én munkám, Mr. Bennington, nem a magáé. Vagyis én tudom, 

mit szükséges tudnom ahhoz, hogy egy zombit elôszólítsak.

– Alaposan utánanéztem a dolgoknak, Ms. Blake. A feleségemet nem 

gyilkolták meg, vagyis nem bosszúszomjas, szörnyeteg zombiként lépne 

elô a sírból. És boszorka se volt, vagy különösebben érzékeny a természetfelettire, nem volt vallásos, nincs tehát semmi a valaha volt életében, ami 

alkalmatlanná tenné arra, hogy elvégezze rajta a zombikeltô szertartást.

– Hú – szaladt fel a homlokomon a szemöldököm –, ez nem rossz. Tényleg készült.

– Vagyis elfogadja a megbízást? – bólintott, és gondosan manikûrözött 

ujjaival lesimogatta zakóját.

– Jó ok nélkül nem – ráztam meg a fejem.

– Miféle okot akar? – villant megint az indulat azokban a szürke szemekben.

– Egy olyat, ami indokolja, hogy megzavarjam egy halott nyugvását.

– Kész vagyok megfizetni horrorisztikus megbízási díját, Ms. Blake. Az 

ember azt gondolná, hogy ez épp elég jó ok.

– Nem csak pénz van a világon, Mr. Bennington. Miért szeretné feltá-

masztatni velem a feleségét? Mit vár ettôl a találkozástól?

– Mit várnék? Milyen kérdés ez?

– Csak egy kérdés, ami válaszra vár. Gondoltam, ha megfogalmazom 

másképpen is az eredetit, talán hajlandó végre válaszolni is.

– De nem akarok rá válaszolni.

– Ez esetben sajnos nem támaszthatom fel a feleségét. De a Halottkeltô 

Kft. más munkatársa bizonyára szívesen áll a rendelkezésére, és még csak 

nem is kérnek annyit, mint én.

– De maga a legjobb. Mindenki ezt mondja.

Vállat vontam, most erre mit mondhattam volna. Mindig nehezen viseltem az ehhez hasonló kijelentéseket, és a legkönnyebben a hallgatással 

tudtam lereagálni.

– Azt is hallottam, hogy maga igazi nekromanta, aki hatalommal bír 

mindenféle nem evilági lény felett.

Rezzenetlenül néztem rá. Mert jól hallotta, az tény, de mi köze volt 

hozzá. Nem hittem volna, hogy ilyesmit is lehet már rólam hallani, ha az 

ember egy kicsit kinyitja a fülét.

– Ne udvaroljon.

– A természetfeletti ügyekkel foglalkozó szövetségi rendôrbírók közül 

magának a legjobb a kivégzési rátája. Úgy tûnik, mintha a vad vámpírokra specializálódott volna, bár az áldozatok közt akadnak vérállatok is szép számmal.

– Ja, hát a nyilvántartás kemény dolog, nehéz lenne vitatkozni vele – 

vontam vállat. – De nem értem, mire akar ezzel kilyukadni, Mr. Bennington. 

Az ön ügyéhez ennek semmi köze.

– De ha a pletykának azt a részét is megemlítem, hogy nôi Casanovaként 

emlegetik, akkor már közelebb kerülök ahhoz, amiért felkerestem.

– A szerelmi életemnek aztán végképp semmi köze ahhoz, hogy zombikat szólítok elô a sírból, ami a munkám.

– De ha tényleg hatalma van a már nem élôk felett, az magyarázza, hogy 

lehet, hogy az egyik napon öli a vámpírokat, a másikon pedig szerelmi 

viszonyba bonyolódik velük.

Jean-Claude, az egyik éppen emlegetett vámpír szerelmem kicsit háklis 

is volt a kérdéses képességeimre, mert szerinte ez megkérdôjelezte, hogy ki 

az úr a háznál a kapcsolatunkban; mellesleg, én is legalább ennyire háklis 

voltam az ô vámpírerejére, mert nekem meg az volt a rögeszmém, hogy 

az egész kapcsolatunk hátterében az áll. Nem volt könnyû kapcsolat, de 

az utóbbi idôben metafizikai tûzszünetet kötöttünk.

– Persze, Jean-Claude-dal már megint a pletykalapok címoldalán voltunk a napokban. Ez a rész nem nevezhetô elmélyült infószerzésnek.

– Igen, ha jól emlékszem valahogy úgy fogalmaztak a cikkben, hogy 

maguk St. Louis egyik legmenôbb párja.

Igyekeztem nem végleg zavarba jönni.

– Jean-Claude karjain bárki szemrevalónak és menônek tûnik.

– Ez a szerénység nem illik egy nô szájába.

– Már ne is haragudjon, de ez meg mit akar jelenteni? – meresztettem 

nagy szemeket.

– Tényleg nem érti? – nézett mélyen a szemembe.

– Különben miért mondtam volna? – kezdtem egyre jobban elveszni 

ebben a meddô beszélgetésben, és ez nem tett jót a közérzetemnek. Nem 

viseltem jól, ha elveszítettem a lényeglátó szemüveget. – Nézze, tényleg 

részvétem a veszteségéért, mélyen együttérzek magával, de velem hízelgéssel nem jut messzire.

– Le kell ellenôriznem, hogy valós alapokon állnak-e a pletykák, vagy 

ez is csak amolyan nagyotmondás, mint egynémely túlzás magával kapcsolatban.

– Nem hiszem, hogy bármi túlzás lenne abban, ahogyan a munkámat 

végzem. És ha tényleg annyira tájékozódott rólam, akkor azt is tudja már, 

hogy pillanatnyi hóbortból, a cirkuszért vagy a gyász fel nem dolgozása 

miatt nem szólítok elô egyetlen zombit sem a sírból. Csak olyan megbízást 

vállalok, ami mögött ésszerû magyarázat áll.

– Magyarázat? Miféle magyarázat?

– A dolognak ez a része nem az én asztalom. Azt a megbízó hozza. Miért 

akarja, hogy elôszólítsam a felesége zombiját?

– Már korábban is megértettem a kérdést, Ms. Blake, nem kell ezredszer 

is elismételnie, se gyorsan, se lassan.

– Akkor válaszoljon végre, különben nem tudok több idôt szánni magára.

Dühödten meredt rám, a szemében vad viharokban tombolt a szürkeség, 

mintha felhôk gomolyogtak volna a tekintetében. A keze ökölbe szorult, 

állkapcsa megfeszült, és még a foga is megcsikordult. Igen, ez az ember 

vasmarokkal tartja kordában az érzelmeit.

Felálltam, és lesimítottam a szoknyámat, mindig ezt csináltam. Eddig 

nagyon udvarias voltam vele, hiszen tényleg horrorisztikus megbízási díjért 

dolgozom, és már az nem két dolcsi, hogy egyáltalán fogadtam, és ennyi 

idôt rá szántam. És mivel teljesen feleslegesen raboltuk egymás idejét/

pénzét, legalább azt az illúziót meg akartam neki adni, hogy nem hiába 

fizetett, még ha nem is vállalom, amire kér. Udvariasan terveztem kidobni.

– Azért jöttem magához, mert a legtöbb halottkeltônek ép testre van 

szüksége, hogy elô tudja szólítani. De a feleségembôl alig maradt valami, 

nincsenek földi maradványok. Vagy alig – préselte ki végül összeszorított 

ajkain. Közben nem nézett rám, és a szája sarka rángott. Gyötrelem. Ez az 

ember szenved.

– Hogy halt meg? – ültem vissza, és kérdeztem kedvesebben.

– Robbanás történt. A nyaralónkban szivárgott a gáz. És ô kicsit elôbb 

utazott le, én másnap mentem volna utána, de éjszaka… – megint ökölbe 

rándult a keze, és úgy szorította a szék karfáját, hogy a bütykei egészen 

kifehéredtek, és az állkapcsa is feszült megint, mintha legszívesebben öszszeharapná a nyelvét, csak ne kellene kimondania ezeket a szavakat. – Szerettem a feleségemet, Ms. Blake – szakadt fel belôle, mintha az élete múlna 

ezen a mondaton. Sötét szeme csillogott, de a könnye nem buggyant ki,

azt is visszapréselte magába, ahogy visszapréselt a belsejébe mindenféle 

érzelmet is. Tartotta magát, ahogyan csak tartani lehet.

– Elhiszem, Mr. Bennington, és ôszintén, mélyen sajnálom, hogy elveszí-

tette ôt. Azt azonban tudnom kell, hogy mire számít. Még ha elô is szólítom 

a néhai feleségét, akkor is csak egy zombival fog találkozni. Emberi alakban 

lesz, az tény, a megszólalásig hasonlít néhai önmagához, de akkor is csak 

zombi lesz. Nem ember. Nem fogja tudni újra hazavinni, nem kezdhet vele 

elölrôl mindent, mintha ugyanaz az ember lenne, akit elveszített.

– Miért nem?

– Mert idôvel rothadni kezdene – feleltem ôszintén, de halkan –, és 

nem hinném, hogy azt szeretné, ha ez lenne a néhai feleségérôl az utolsó 

emléke.

– Úgy hallottam, hogy a maga zombijai nem tudják, hogy meghaltak.

– Elôször nem. De idôvel elkopik a mágia, és… és az már nem egy 

leányálom.

– Kérem. Senki más nem tudja megcsinálni, csak maga.

– Ha fel tudnám támasztani a feleségét, Mr. Bennington, talán meg is 

tenném. Nem akarok most belebonyolódni a kérdés vallási és filozófiai 

vetületébe, egyszerûen csak azt tudom mondani, hogy még ha akarnám, 

se tudnám megtenni, amire kér. Én zombikat keltek, ami egyáltalán nem 

ugyanaz, mint a holtak feltámasztása. Nagyon értek a szakmámhoz, igen, 

mondhatjuk talán azt is, hogy én vagyok a legjobb ebben a szakmában, de 

annyira sajnos még én se vagyok jó. Annyira jó senki se lehet.

– Nem szoktam könyörögni, Ms. Blake, soha nem szoktam – mondta, és 

két könnycsepp gördült le az arcán. Én is gyûlöltem sírni, pontosan tudtam 

hát, mennyire égethetik a szemét ezek a könnyek, és hogy mennyire fájhat 

már a torka, hogy eddig vissza kellett tartania. – De most kérve könyörgök, 

kérem. Hajlandó vagyok kétszer annyit fizetni. Kész vagyok bármire, hogy 

megtegye, amire kérem.

A részletért köszönet illeti az AGAVE kiadót, alig várom, hogy ez a 2 hét leteljen, és kezembe foghassam új kincsem ^^

Pápá

Halihó :)

LETÖLTŐ LINK!!!

Oké, tudom, megint nem hoztam új fejezetet (ami amúgy folyamatban van), ehelyett gondoltam, az eddigi részeket fel teszem egyben pdf formátumban, mert így a blog olvasójának, vagy egy új embernek az oldalon nem kell hátra fele keresgélnie, hogy most melyik fejezet hol van... :)

Mivel a 11. fejezet már majdnem kész, csak megint időre lenne szükségem a befejezéséhez, ugyanakkor szeretném megosztani is, ezért külön bejegyzésben csak akkor fog felkerülni, ha befejeztem, viszont az itt szereplő letöltő link alatt olyan fájlt lehet leszedni, ami a fejezet eddig elkészült részét is tartalmazza.

http://data.hu/get/4953736/draer-by_dotty.pdf

Töltse le, akit érdekel :) Ez már a javított változat, bár még előfordulhatnak helyenként helyesírási hibák. És ha a történetvezetés valahol nem következetes, nyugodtan lehet kérdezni, 2 fejezet megírása közben néha elfelejtem h az előző részben mit is jegyeztem le...

Pusszantás! ^^

Swallowing Darkness

Laurell K Hamilton – Swallowing Darkness:

Ez a Merry Gentry sorozat 7. és egyben befejező része, ha nem számoljuk a teljes kötetek után kiadott Divine Misdemeanors című novellát. Lényeg a lényeg, egyetemista életem unalmas óráin, úgy értem, a tanórákon, hozzászoktam ahhoz, hogy könyvet viszek magammal és olvasgatok, és ez a könyv (persze angolul) már vizsgaidőszak kezdete óta a listámra van írva, de akárhányszor nekikezdtem, valaki mindig megzavart. Gondoltam, na most már tényleg nekiállok, de muszáj volt előlről kezdenem, mert nem emlékeztem vissza pontosan arra, hogy mit is olvastam eddig. Szóval, amiért ez a bejegyzés létrejött, annak az az egyszerű magyarázata, hogy akárhányszor átolvasom az első fejezetet, annak egy bizonyos részénél mindig rámjön a sírhatnék, és hát mivel most újrakezdtem, ez az érzelmi reakció újra kitört belőlem... Egyszerűen annyira szívfacsaró a helyzetbe belegondolni, hogy muszáj megosztanom, ezért lefordítottam egy kicsinyke részletet, ami tényleg csak idézetnek felel meg:

„Elvettem a szabad kezem, és megfogtam az övét, pillantásom találkozott egyetlen kék-gyűrűs szemével: - Nem akarok senki mást elveszteni, Rhys. Többet nem viselek el.

- Fagy nem halt meg. – mondta Rhys.

- Ő egy fehér bika, Rhys. Valaki azt mondta nekem, lehet, hogy csak száz évig marad meg ez a változás. Harminchárom éves vagyok és halandó. Nem fogok megélni még száz és harminchárom évet. Egyszer vissza fog térni Gyilkos Fagyként, de az számomra már túl késő. – a szemem égett, a torkom összeszorult, alig bírtam a hangom kipréselni rajta, - Soha nem tarthatja a karjaiban a gyermekét. Soha nem lesz az apja. A gyermek még azelőtt fel fog nőni, hogy újra lennének karjai, amivel tarthatná, és emberi szája, hogy elmondja neki mennyire szereti, és milyen büszke apja.

Újra a párnák közé dőltem, és engedtem a könnyeimnek. Belekapaszkodtam Rhys kezébe és sírni kezdtem.”

Ugye?! Veszem is a zsepimet. Oké, ez az egész csak annak jelent valamit, aki olvasta a sorozat előző részeit, de ha valaki emlékszik a „Fagyos érintés”-ben történtekre, arra tutira hatással van ez a kis szösszenet.

Na de fel a fejjel, biztos vagyok benne, hogy Hamilton valahogy megoldja a problémát, mert ha nem, akkor nagyon pipa leszek... És, ha agresszív vagyok, az sokakra veszélyes ^^

Cupika